79. Feltűnően szép, igen kecses volt az alakja életének minden szakaszában, pedig mindenféle pipereholmit megvetett; még a hajviseletével is kevéssé törődött; egyszerre több borbélyt is foglalkoztatott, szakállát meg hol nyíratta, hol beretváltatta, s közben rendszerint olvasott vagy írt valamit. Arckifejezése mindig nyugodt és derűs volt, akár beszélt, akár hallgatott; egyik gall törzsfőnök megvallotta honfitársainak, hogy mikor átkeltek az Alpokon, elhatározta, ő bizony kihallgatás ürügyén a közelébe férkőzik, és letaszítja a mélységbe, de Augustus arcának derűjétől, nyugalmától ellágyult, és elállt szándékától. Ragyogó, világos szeme volt, jólesett neki, ha azt hitték, isteni erő lakozik benne, és örült, hogy akire erősen rászegezte nézését, az, mintha napfény vakítaná, lesütötte tekintetét. Öregkorában azonban nem látott jól a bal szemére; foga ritkás, kicsiny és recés felületű volt; a haja enyhén hullámos és világosszőke - a szemöldöke egészen összeért. Füle közepes nagyságú; kiálló és lefelé görbülő az orra; arcszíne a fehér és napbarnított szín keveréke; termete alacsony (Julius Marathus nevű szabadosa ugyan öt és háromnegyed lábnyira becsüli Augustusról írott életrajzában), ezt azonban feledtette tagjainak szépsége és arányossága; alacsony növése egyébként is csak akkor tűnt szembe, ha karcsúbb termetű ember állt mellette.

80. Foltok és anyajegyek tarkították testét, s mint mondják, ezeknek száma, rendje, mellén és alsótestén szétszórva, mint a Göncölszekér csillagjai; de bőrkeményedések is voltak rajta, s azok a viszketegség ellenszeréül állandóan és erősen használt vakarószerszám nyomán szinte összecsomósodtak. Bal csípőízülete, combja és lábszára nem volt olyan erős, mint a jobb, s ezért néha bicegett is; a homok- és nádi iszapfürdők azonban helyreállították egészségét. Jobb keze mutatóujját néha oly gyengének érezte, hogy ezt a merev, fagytól dermedt tagját csak úgy tudta írás közben használni, ha egy szaruból készült karikát húzott rá. Hólyagbántalmakról is panaszkodott, s fájdalma csak olyankor enyhült, ha köveit a vizelete kihajtotta.

81. Életében sok súlyos és veszedelmes betegségen esett át; kiváltképpen a cantabriai háború után, mikor mája kiválasztó mirigyeinek működése akadozni kezdett, és ő elkeseredésében nem a természetes, hanem egy azzal ellenkező, veszélyes gyógymóddal kísérletezett; a meleg borogatások ugyanis mit sem használtak, ezért Antonius Musa tanácsára hideggel kezeltette magát. Azt tapasztalta, hogy egyes betegségek évről évre, meghatározott időszakban kiújulnak rajta; születésnapja táján többnyire bágyadtságot érzett; tavasz elején rendesen hashártyagyulladást kapott, mikor pedig elérkezett a déli szél ideje, megnáthásodott. Így hát betegségtől meggyötört teste sem a nagy hideget, sem a nyári forróságot nem jól viselte.

82. Télen úgy védekezett a hideg ellen, hogy négy tunicát, vastag togát, inget, gyapjúmellényt, lábravalót és harisnyát húzott magára; nyáron nyitott ajtónál aludt, nemegyszer a szökőkút mellett, az oszlopos udvaron, olykor legyeztette magát valakivel. De még a téli napot sem tűrhette, és széles karimájú utazókalapja nélkül ki sem lépett a napra. Utazásokat mindig gyaloghintóban és éjszaka tett, akkor is csak lassan, meg-megállapodva, így aztán Rómától Praenestéig vagy Tiburig két napig tartott az útja, de ha valahova tengeren eljuthatott, inkább azt választotta. Minthogy így elgyengült a teste, gondosan ügyelt magára, mindenekelőtt úgy, hogy ritkaságszámba ment, ha megfürdött (gyakrabban kenette ugyanis magát). Aztán tűz mellett izzasztotta, majd langyos vagy napon melegített vízzel locsoltatta testét; de valahányszor idegei gyógyítására sós tengeri fürdőt vagy albulai kénesfürdőt kellett vennie, elegendőnek tartotta, ha fakádban (spanyol néven duretában) ülve, kezét, lábát felváltva mozgatta.

83. A lovas és fegyveres harci játékokat a polgárháborúk után nyomban abbahagyta, és áttért a bőr- és széllabdajáték gyakorlatára. Később már csak sétalovaglás vagy sétagyaloglás közben végzett mozgást, majd kabátba vagy takaróba burkolózva, a pálya végén ugrott meg futott is egy keveset. Szelleme pihentetésére horgászott, kockázott, golyózott vagy dióban játszott kisfiúkkal, akiket szép arcocskájuk meg csacsogásuk miatt úgy szeretett, hogy a mórok országából meg Syriából s mindenfelől udvarába hozatta őket. A törpéktől, korcsoktól és más efféléktől irtózott, mert a természet gonosz játékának, rossz előjelnek tekintette őket.

84. Kora ifjúságától fogva tehetségesen és szorgalmasan gyakorolta magát az ékesszólásban és a szabad művészetekben. A mutinai háború idején hiába volt tengernyi dolga, azt mondják, mégis naponta olvasott, írt és szónokolt. Ettől kezdve pedig sem a senatus sem a nép, sem a hadsereg színe előtt nem tartott másként beszédet, csak úgy, ha mondanivalóját meggondolta, elrendezte, noha megvolt a képessége a rögtönzéshez is. Minthogy nem akart sem emlékezetbeli hibát ejteni, sem a könyv nélküli tanulásra időt vesztegetni, ahhoz szoktatta magát, hogy mindent felolvasson. Fontosabb beszélgetéseit egyes emberekkel, sőt Liviájával is mindig jegyzetei alapján folytatta, hogy se többet, se kevesebbet ne mondjon a kelleténél. Kellemesen és sajátos hanghordozással beszélt, hangját kitartóan csiszolta az énekmesternél; néha azonban, ha megfájdult a torka, kikiáltó közvetítette szavát a néphez.

85. Sok, különféle tartalmú prózai művet írt, egyet-mást fel is olvasott belőle meghitt baráti körben, hallgatóság előtt. Így „Cáfolat Brutus Catója ellen” című munkáját; ezt a kötetet már öregkorában, legnagyobbrészt maga olvasta fel, de aztán belefáradt, s átadta Tiberiusnak, hogy olvassa tovább; majd „Buzdítás a bölcseletre” és „Visszaemlékezések életemről” című művét, melyet tizenhárom könyvben írt meg, de csak a cantabriai háborúig folytatott. A költői műfajokban csak kísérletezett. Fennmaradt egy kötete, melyet hexameteres verssorokban írt, tárgya és címe: „Sicilia”; van még egy másik, szerény terjedelmű munkája: az „Epigrammák”, ezeket mindig a fürdőben fogalmazta. Nagy lelkesedéssel kezdett egy „Aiax” című tragédia megírásához, de mivel nehezen sikerült, megsemmisítette; barátai érdeklődésére pedig, hogy mit csinál Aiax, azt felelte: „Aiaxom szivacsba dőlt.”

86. Szónoki művészetében jó ízlésre és egyszerűségre törekedett, kerülte a mesterkélt, körülményes mondatokat - amint maga mondta -, az avítt szavak korhadó illatát. Legfőbb gondja az volt, hogy gondolatait minél világosabban kifejezze. Ezért és mert olvasóját, hallgatóját megzavarni vagy szavai megértését késleltetni nem akarta, nem aggályoskodott, hanem minden szó előtt kitette az elöljárót, a kötőszókat pedig mindig megismételte; ha ezeket ugyanis elhagyja a szónok, beszéde homályosabb értelmű, még ha tetszetősebb is. A modoroskodó és régieskedő beszédű embereket, mint különféle hibákban szenvedőket, egyaránt undorral megvetette, sőt ingerelte is olykor; kiváltképpen kedves Maecenasát, kinek „illatos olajjal kikent-kifent stílustincseit” rendületlenül gúnyolta, és tréfásan utánozva kifigurázta. De nem kímélte Tiberiust sem, aki időnként ódon és rejtett értelmű szavakra vadászott. Marcus Antoniust meg éppen szidalmazza, hogy őrült, mert stílusát az emberek inkább csodálják, mint értik; majd kigúnyolja, hogy milyen rosszul és következetlenül választja meg stílusát, és hozzáteszi: „S te még habozol, hogy Annius Cimbert és Veranius Flaccust utánozd-e, vagy Sallustius Crispus azon szavait használd inkább, melyet Cato »Origenes« című művéből másolt ki? Vagy inkább az asiai szónokiskolák tartalmatlan szóáradatát akarod nyelvünkben meggyökereztetni?” Másik levelében unokája, Agrippina tehetségét dicséri, mégis azt mondja: „De arra kell törekedned, hogy írásban is, szóban is könnyedén fogalmazd mondanivalódat.”

87. A hétköznapi nyelvben saját kezűleg írott leveleinek tanúsága szerint gyakran és különleges módon használt egyes kifejezéseket. Ha valakiről például jelezni kívánta, hogy fizetési kötelezettségét sohanapján teljesíti - azt mondta: „Fizet ám majd a görög Kalendae napján”. Ha meg arra intett, hogy a dolgokat úgy kell venni, amint vannak, ezt a kifejezést használta: „Elégedjünk csak meg a magunk Catójával”. Valamely sürgős ügy gyors elintézéséről szólva mindig ezt mondta: „Gyorsabban, mint ahogy a spárga megfő.” Buta helyett következetesen a korlátolt, fekete helyett az éjszín, őrült helyett a kötöznivaló szót használta. Ha valaki rosszul érezte magát, azt mondta rá, olyan, mint a megecetesedett bor; unalmas, nyűglődő emberre pedig, hogy káposztaínyű, ami közönséges nyelven annyit jelent, mint ízetlen; „vagyogatunk” - mondta, továbbá mindig vagyunk helyett, s a domus szó egyes számú birtokos esetét domosnak ejtette. Ezt a két szót soha másképpen nem használta, ne tartsa hát senki nyelvtani hibának, hanem tekintsék megrögzött szokásának. Kézírásában is a következőket figyeltem meg: a szavakat nem választotta el, a sorok végéről nem vitte át a felesleges betűket a következő sorba, hanem közvetlenül az illető szó alá írta, és egy kapcsolójellel kötötte össze vele.

88. A helyesírásra, vagyis a grammatikusok által megállapított írásmódra és szabályokra nem ügyelt annyira; valószínűleg azokkal értett inkább egyet, akiknek véleménye szerint úgy kell írni is, ahogyan beszél az ember. Egyébként nemcsak betűket, hanem gyakran egész szótagokat is felcserélt vagy éppenséggel kihagyott, ez azonban gyakran csak egyszerű emberi tévedés. Meg sem említeném, ha nem csodálkoznék azon, amit egyesek megírtak róla: azt ugyanis, hogy egy consuli rangú legatust tudatlannak és műveletlennek bélyegzett, s hivatali utódot nevezett ki a helyére, mert felfedezte, hogy kéziratában maguk helyett az állt: makuk. Ha kulcsírást használt, A helyett B, B helyett C betűt és így sorban mindig a betűsor következő jegyét írta le, az X betű helyett azonban mindig dupla A-t.

89. A görög nyelv és irodalom művelésére ugyancsak nagy gondot fordított; ezen a téren is kiváló eredményeket ért el. A görög irodalmi stílusban pergamoni Apollodóros volt mestere, akit öregember létére magával vitt az ifjú Augustus, mikor Rómából Apolloniába utazott. Sokoldalú tudásra tett szert, mikor együtt lakott a filozófus Areusszal és két fiával, Dionysusszal és Nicanorral, de görögül mégsem tudott sem folyékonyan beszélni, sem szabadon fogalmazni; ha ilyesmire szükségképpen mégis sor került, latinul fogalmazott, és odaadta valakinek, hogy fordítsa le. De maga is járatos volt a költészetben, igen kedvelte a régifajta komédiát, s gyakran elő is adatott effajta darabokat nyilvános színházi előadásokon. Mind görög, mind latin szerzők tanulmányozásakor leginkább a közéletre vagy magánéletre alkalmazható példák és tanítások ragadták meg a figyelmét; ezeket szóról szóra lemásolta, s többnyire elküldte háza népének vagy egyes katonai alakulatok és tartományok vezetőinek, de akár Róma főtisztviselőinek is aszerint, hogy kinek-kinek miféle figyelmeztetés vált éppen hasznára. Néha egy egész könyvet felolvasott a senatusnak, és rendeletben ismertette a néppel, így például Q. Metellus beszédét „A népszaporodásról” és Rutiliusét „Az építkezések módjáról”; ezzel is csak meg akarta győzni az embereket, hogy a két ügy nem az ő fejében fordult meg először, hanem már őseiknek is szívén feküdt annak idején. Kora nagy tehetségeit sokféleképpen segítette: jó szívvel, türelmesen meghallgatta nemcsak verseiket vagy történelmi tárgyú műveiket, hanem a szónoklatokat vagy párbeszédes jeleneteket is. Róla azonban csak egészen kiváló, nagy tekintélyű író írhatott, s a praetorok szigorú parancsot kaptak, tiltsák meg, hogy nevét úton-útfélen, nyilvános előadásokon elkoptassák.

90. Babonás természetéről ilyen mendemonda járja: nagyon félt a mennydörgéstől, villámlástól; egy éjjel az országúton - ezt már említettem is - lecsapott mellette a villám; ettől úgy megrettent, hogy az óta mindenüvé egy tengeri borjú bőrét cipelte magával talizmánként, s a közelgő vihar legapróbb jelére nagy sietve behúzódott valami mélyen fekvő, boltozatos helyiségbe.

91. Erősen foglalkoztatták álmai, de éppúgy mások látomásai is a maga személyéről. Philippinél annak idején egészségi okokból elhatározta, hogy nem lép ki sátrából; később egyik barátja álmának sugallatára mégis megváltoztatta szándékát, szerencsére éppen jókor: az ellenség ugyanis hamarosan elfoglalta a tábort, és mivel úgy tudták, hogy Augustus betegen fekszik benn a sátorban, fegyverrel összeszurkálták, és darabokra szedték gyaloghintóját. Tavasszal gyakran lepték meg rémítő, sohasem teljesülő, idegesítő álmok; más évszakokban ritkábban, s álmai ilyenkor többnyire beteljesültek. Akkoriban szinte állandó látogatója volt a Mennydörgő Jupiter templomának, melyet nem is olyan régen ő szentelt fel; egyszer megjelent neki álmában a Capitoliumi Jupiter, s elpanaszolta, hogy híveit elcsalogatják szentélyéből. Augustus erre megnyugtatta a capitoliumi istent, hogy a Mennydörgő Jupiter voltaképpen csak ajtónállója neki; később aztán, hogy szavát állja, csengőket szereltetett a Mennydörgő Jupiter templomára úgy, amint ajtókra szokás. Valamely másik álmának útmutatása szerint az év bizonyos napján fel s alá járt az utcán, és üres tenyerét egy-egy as-ért a járókelők elé nyújtva kéregetett.

92. Szilárdan hitt mind a szerencsés, mind a baljós előjelekben. Rossz jelnek tekintette, ha reggel fordított sorrendben, előbb a bal, aztán a jobb cipőjét húzták a lábára. Ha ellenben hosszabb szárazföldi vagy tengeri útra kelt, s az indulás napján történetesen bő harmat hullott, abban mielőbbi hazatérése kedvező előjelét látta. Mélységesen tisztelte a szokatlan természeti jelenségeket is. Háza előtt a kövezet repedésein keresztül szárba szökkent egy fiatal pálma; alighogy megpillantotta, nyomban bevitette a fácskát a compluviumba, a házi istenek csarnokába, és gondját viselte, hogy minél szebben gyarapodjék. Egyszer hírét vette, hogy Capri szigetén megérkezése pillanatában friss levelet hajtott egy korhadt, öreg tölgyfa, melynek elhaló ágai csaknem a földet verték már: úgy megörült a jó hírnek, hogy Capriért cserébe odaadta Nápoly városának Aenaria szigetét. Tiszteletben tartott bizonyos napokat is. Hetivásárok másnapján például sohasem indult útnak; a hónapok Nonae-in (ötödik, illetve hetedik napján) pedig nem kezdett fontos ügyek intézésébe; ettől csupán az tartotta vissza, hogy - mint Tiberiusnak írja - a névnek baljós a csengése.

93. Az idegen vallások szertartásai közül egyeseket - elsősorban az ősi és Rómában régtől meghonosodott szokásokat - őszintén tisztelt, másokat mélyen megvetett. Athénben beavatták a misztériumok titkos szertartásaiba. Mikor később Rómában az attikai Ceres-papok ügyében ítélkeznie kellett a törvényszéken, mihelyt a szertartások bizonyos titkos mozzanatai szóba kerültek, szétoszlatta a bírák tanácsát, de a hallgatóságot is, és maga folytatta a peres felek kihallgatását. De egyiptomi utazgatása közben arra már nem érdemesítette Apis templomát, hogy kedvéért egy rövid kerülőt tegyen, sőt, unokáját, Caiust, megdicsérte, amiért Judaea mellett elhaladva nem ájtatoskodott a jeruzsálemi templomban.

94. S ha már szó esik ilyesmiről, azt sem árt elmondani, hogy születése előtt, születése napján, de később is, bizonyos események jó reménnyel biztattak, figyelmeztettek elkövetkezendő nagyságára, és megjövendölték, hogy a szerencse állhatatosan mellé szegődik. Valamikor régen Velitraeben villámcsapás érte a városfal egyik részét; az égi jeleket úgy értelmezték, hogy a város egyik polgára magához ragadja majd egyszer a legfőbb hatalmat. Ebben a jóslatban oly szilárdan megbíztak a Velitrae-beliek, hogy azon nyomban hadat üzentek Rómának, sőt, később is gyakran háborúskodtak vele, s nemegyszer csaknem belepusztultak a reménytelen kimenetelű küzdelembe; de a tények utóbb mégis igazolták, hogy az a hajdani jóslat valóban Augustus jövendő hatalmának volt hírnöke. Julius Marathus jegyezte fel, hogy egy-két hónappal Augustus születése előtt Rómában, nyilvános helyen csodajelet láttak, mely hirdette, hogy királya születik a római népnek; a senatus rémületében úgy határozott, hogy a folyó évben született gyermekek közül egyet sem szabad felnevelni. A sok római férfi azonban, akinek felesége várandós volt, mind azt remélte, hogy a jóslat kinek-kinek születendő gyermekén teljesedik be, s ezért gondoskodott róla, hogy ez a senatusi határozat soha törvényerőre ne emelkedjék. Asclepiades Mendes „Theologumena” című könyveiben azt olvasom, hogy Atia, Augustus anyja, éjféli, ünnepélyes istentiszteletre Apolló szentélyébe érkezett egyszer; szolgáival földre állíttatta gyaloghintóját, s miközben arra várt, hogy a többi nemes hölgy is felébredjen, elszenderedett. Ekkor észrevétlenül kígyó siklott gyaloghintójába, majd nemsokára eltűnt onnan; álmából felriadva Atia úgy érezte, mintha az urával hált volna, és ezért gyorsan megtisztálkodott; de hiába, testén nyomban nagy, kígyó alakú folt támadt, melyet sehogyan sem tudott eltávolítani, s ezért később soha többé nem mutatkozhatott nyilvános fürdőben; az említett esemény után a tizedik hónapban megszületett Augustus, akit a történtek miatt mindenki Apollo fiának tartott. Atia nem sokkal születése előtt azt álmodta, hogy belei kinőnek testéből, s nyúlnak, egyre nyúlnak, végül elborítják az eget-földet. Octavius, az apa megálmodta, hogy Atia méhe a felkelő nap sugárkévéjét ontja magából. A gyermek születése napján éppen Catilina összeesküvésének ügyét tárgyalták a Curiában, s Octavius, felesége lebetegedése miatt, kissé később érkezett az ülésre; ismeretes, hogy mikor P. Nigidius Figulus a késedelem okáról s a fiú születésének pontos idejéről értesült, kijelentette: megszületett a földkerekség ura. Ugyanezt a biztató jóslatot erősítették meg Liber pater szent ligetében a papok, mikor Octavius hadseregével átvonult Thracia pusztaságain, és a barbárok jóshelyén útmutatást kért fia jövőjéről: abban a pillanatban ugyanis, hogy Octavius színbort loccsantott az oltárra, láng lobbant, s a templom nyitott tetején keresztül felcsapott az égig - ilyen csodajelet a papok tudomása szerint csak Nagy Sándornak küldtek az istenek, mikor ott, ugyanannál az oltárnál mutatta be áldozatát. Következő éjjel Octaviusnak megjelent álmában a fia, emberfeletti nagyságban, kezében villám és jogar, a Legjobb és Leghatalmasabb Jupiter díszruhájába öltözve, fején sugárkorona, úgy állt büszkén, egy, tizenkét hófehér paripa vontatta, babérkoszorús kocsin. Csecsemőkorában - így írja C. Drusus - dajkája egy este lefektette a sima földön álló bölcsőjébe; reggelre a gyermek eltűnt, s csak hosszú keresés után akadtak rá egy magas torony tetején, ahol napkeletnek fordulva feküdt. Beszélni is alig tudott még, mikor nagyapja Róma környéki villája közelében a brekegő békákra ráparancsolt, hogy elhallgassanak; azt mondják, azóta sem kuruttyol több béka azon a helyen. Mondják, hogy egyszer a campaniai út mentén, a negyedik mérföldkőnél, egy ligetben reggelizett; hirtelen sas csapott le, és kiragadta kezéből a kenyeret, magasra szállt vele, majd szelíden és váratlanul visszaadta neki. Quintus Catulus a Capitolium felszentelése után két éjjel egymás után álmot látott, először azt, hogy a Legjobb és Leghatalmasabb Juppiter az oltára körül játszadozó gyermekek közül félrevont egyet, és ölébe helyezte az állam jelképét, melyet addig maga tartott a kezében; a következő éjjel Catulus álmában ugyanazt a fiúcskát látta a Capitoliumi Juppiter ölében ülni. Mikor onnan leparancsolta, az isten figyelmeztetően rászólt: ez a gyermek a haza üdvére nő fel. És másnap, mikor szembetalálkozott Augustusszal, akit azelőtt nem is ismert, nagy csodálkozással állapította meg, hogy szakasztott mása az álmában megjelent kisfiúnak. Catulus előző álmát egyesek másként mondják el: eszerint mintha Jupiter, mikor a gyerekek vezetőt kértek tőle, az egyik közülük való fiúcskára mutatott volna, mondván, ahhoz forduljanak kívánságaikkal, egyszersmind csókra nyújtotta ujjait a kisfiúnak, s azután szájához érintette őket. M. Cicero, mikor C. Caesart a Capitoliumra kísérte, történetesen elmesélte barátainak, mit álmodott előző éjjel: egy bájos arcú fiúcska ereszkedett le aranyláncon az égből, megállt a Capitolium kapuinál, és Juppiter ostort adott a kezébe. Ezután hirtelen megpillantotta Augustust, akit a többiekhez hasonlóan ő sem ismert - az ifjút ugyanis nagybátyja, Caesar, az áldozati szertartáshoz hívatta el; Cicero egyre erősítgette, ez az a fiú, ennek a képe jelent meg neki álmában. Mikor Augustus először öltötte fel a férfitógát, a széles bíborsávos tunica, melynek varrása kétoldalt felbomlott, a lábához hullott. Egyesek úgy értelmezték, ez nem jelent mást, mint hogy a rend, melynek ez a ruhadarab a jelvénye, ugyancsak a lába elé hullik Augustusnak. Az isteni Julius Mundánál táborhelyet ütve kivágatott egy erdőt, de megparancsolta, hogy az ott talált pálmafát a győzelem kedvező előjeleként hagyják meg; a pálmából nyomban kisarjadt rügy néhány nap alatt oly magasra hajtott, hogy nemcsak a fatörzs magasságát érte el, hanem túl is nőtt rajta, és ágai közt csapatostul galambok fészkeltek, pedig ez a madárfajta ugyancsak kerüli a kemény és durva levelű fákat. Azt mondják, kiváltképpen ez az előjel indította Caesart arra, hogy utódjául senki mást ne válasszon, csakis nővére unokáját. Apolloniai magányában Augustus egyszer Agrippa kíséretében felment a matematikus Theogenes csillagvizsgálójába. Agrippának, aki elsőnek tette fel kérdéseit, nagy, szinte hihetetlen dolgokat jövendölt meg a tudós; ekkor Augustus elhallgatta születése időpontját, makacsul egy szót nem ejtett ki a száján, félelemből talán vagy szégyenkezésből, hogy őt jelentéktelenebbnek ítélhetnék a másiknál. Mikor hosszas rábeszélés után nagy nehezen és habozva mégiscsak válaszolt a kérdésre, Theogenes felugrott, és istenként tisztelte. Azóta Augustus oly erősen bízott végzetében, hogy születése jelét nyilvánosságra hozta, s ezüstérmét veretett a bak csillagképével, melynek jegyében a világra jött.

                                                                                           1.      2.      3.      4.      5.      6.