Ókori Római Birodalom
Ókori Római Birodalom
Róma bemutatása
     
Hadsereg
     
Ütközetek
     
Életrajzok
     
Róma háborúi
     
Pannonia
     
Linkek
     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
Cnaeus Pompeius

 

Cnaues Pompeius

Kr. e. 106- Kr. e. 48

Cnaues Pompeius

1. Pompeius iránt a nép, úgy látszik, kezdettől fogva ugyanolyan érzelmekkel viseltetett, mint Aiszkhülosz Prométheusza Héraklész iránt, akihez így szólt, amikor megmentette: Az apát utálom, ám barátom lett fia. Mert a rómaiak soha nem gyűlöltek még olyan hevesen és erősen hadvezért, mint Pompeius atyját, Strabót. Míg élt, féltek fegyveres hatalmától, mert igen harcias férfiú volt, mikor pedig egy villámcsapás megölte, és temetni vitték holttestét, lerángatták a ravatalról és elcsúfították. Egyetlen római sem részesült viszont olyan őszinte jóindulatban pályája legelején és sikerei tetőpontján vagy akár bukásában is, mint Pompeius. Az apa iránt érzett gyűlöletnek egyetlen oka volt: telhetetlen vágya a gazdagság után. A fiú iránti szeretetre sok ok volt: józan életmódja, nagy tehetsége a fegyverforgatásban, szónoki képességének meggyőző ereje, jellemének megbízhatósága, jó modora a társas érintkezésben, mert nála senki nem volt kevésbé alkalmatlankodó, ha kért valamit, sem szívélyesebb, ha szolgálatot tehetett annak, aki kért tőle; egyéb jó tulajdonságaihoz járult az is, hogy tudott adni fölényének fitogtatása nélkül, és tudott elfogadni is méltóságteljesen.

2. Pályája kezdetén jó megjelenése is hozzásegítette, hogy elnyerje a nép szeretetét, és rokonszenvet ébresztett, még mielőtt megszólalt volna. Személyének vonzó bája nemes méltósággal párosult, és már ifjúsága virágkorában is érezhető volt királyi jelleme, érett férfikorának méltósága. Haját hátrafésülve viselte, különös formájú szemének sóvárgó tekintete bizonyos (inkább látszólagos, mint valóságos) hasonlóságot árult el Alexandrosz király képmásaival. Kezdetben sokan illették ezzel a névvel, Pompeius nem is tiltakozott ellene, később azonban némelyek inkább gúnyosan hívták Alexandrosznak. Ezért jelentette ki egyszer a consulviselt Lucius Philippus egy mellette tartott beszédében, hogy mivel ő maga is Philipposz, senki nem csodálhatja, ha szereti Alexandroszt. Mondják, hogy egy Flora nevű hetaira még öregkorában is boldogan emlékezett vissza a Pompeiusszal együtt töltött időre, és azt mondogatta, hogy soha nem hagyta el Pompeius ágyát úgy, hogy ne viselte volna magán szerelmi harapásainak nyomát. Flora elbeszélte azt is, hogy Pompeius egyik barátja, Geminius is beleszeretett, s mindent megpróbált, hogy kegyét elnyerje, de ő megmondta neki, hogy Pompeius miatt nem hajlandó vele lenni. Geminius erre beszélt Pompeiusszal, aki erre átengedte Geminiusnak, de ezután szakított vele, bár úgy látszott, hogy még mindig szerelmes Florába. Flora nem viselkedett úgy, mint egy hetaira, sokáig valósággal betege volt a szerelmi bánatnak és Pompeius utáni vágyakozásnak. Flora állítólag olyan világhíres szépség volt, hogy amikor Caecilius Metellus Castor és Pollux templomát szobrokkal és festményekkel díszítette fel, felajánlotta a templomnak a gyönyörű szép Flora arcképét is. Pompeius szokatlan udvariatlanságot tanúsított Démétriosz nevű szabadosának feleségével szemben is, bár Démétriosz igen jó embere volt és négyezer talentumnyi vagyont hagyott maga után; félt ugyanis, hogy még majd azt hiszik róla, az asszony ellenállhatatlan és hírhedt szépsége kerítette hatalmába. Bár az ilyen ügyekben nagyon óvatos volt és vigyázott magára, nem tudta elkerülni ellenségei gáncsoskodásait, akik azzal vádolták, hogy míg férjes asszonyok kegyeit kereste, sok közérdekű ügyet elhanyagolt. Mint életmódjának egyszerűségére és mértékletességére jellemző történetet feljegyezték róla, hogy egy alkalommal, amikor beteg volt és étvágytalanságban szenvedett, az orvos fenyőrigót rendelt neki, de amikor a szolgák vásárolni akartak, sehol nem találtak, mert a fenyőrigók idénye már elmúlt. Valaki megjegyezte, hogy kaphatnak Lucullustól, aki egész éven áthizlaltat fenyőrigókat. Pompeius így szólt: „Szóval, ha Lucullus nem ínyenckedik, Pompeius ne éljen” - és az orvos rendeletével nem törődve, megelégedett könnyebben beszerezhető étellel. De ez már később történt.

3. Amikor még, mint egészen fiatalember apja vezérsége alatt a Cinna elleni hadjáraton vett részt, valami Lucius Terentius nevű bajtársával aludt közös sátorban. Ez az ember Cinna felbujtására meg akarta ölni Pompeiust, mások pedig a vezér sátrát akarták felgyújtani. Pompeiust vacsora közben figyelmeztette valaki, ő azonban nem zavartatta magát, még vidámabban ivott, és még barátságosabb volt Terentiushoz, de mikor lefeküdtek, titkon kilopózott a sátorból, apja mellé őrt rendelt, és nyugodtan várt. Mikor Terentius elérkezettnek gondolta az időt, felkelt, kihúzta kardját, odament Pompeius fekhelyéhez és abban a hiszemben, hogy ott fekszik, többször rásújtott az ágyra. Később nagy zendülés támadt a vezér elleni gyűlölet miatt. A katonák készültek átállni a másik párthoz, leszaggatták a sátrakat és fegyvert ragadtak. A vezér félelmében nem mert előjönni, de Pompeius fel s alá járkált a zendülők között, könnyek között kérlelte őket, végül arcra vetette magát a táborkapu előtt, sírva kiabálta, hogy tapossanak rá, ha ki akarnak menni a táborból. Erre a katonák elszégyelltek magukat, nyolcszáz ember kivételével visszamentek sátrukba, megváltoztatták szándékukat, és megbékéltek vezérükkel.

4. Strabo halála után Pompeiust közjavak eltulajdonítása miatt perbe fogták, és bár bebizonyította a bíráknak, hogy a lopások legnagyobb részét egy Alexandrosz nevű felszabadított rabszolga követte el, azt a vádat mégis fenntartották, hogy az Asculumban szerzett zsákmányból vadászhálókat és könyveket tartott meg magának. Ezeket, a tárgyakat apjától kapta Asculum bevételekor, de nyomuk veszett, amikor Cinna visszatérte után zsoldosai betörtek hozzá és kirabolták. A per tárgyalásán éles szóváltás folyt le közte és a vádló között. Pompeius korát meghaladó éleselméjűséget és szónoki készséget mutatott, úgyhogy egyszerre nagy hírnévre és megbecsülésre tett szert, sőt a tárgyalást vezető praetor annyira megkedvelte, hogy barátaival megtanácskozva a dolgot, felajánlotta neki leánya kezét. Pompeius elfogadta az ajánlatot, titokban létrejött a megegyezés, de aztán hamarosan kiszivárgott a híre, már csak Antistiusnak az ügy érdekében kifejtett buzgólkodása miatt is. A per végül is felmentéssel végződött, az ítélet kihirdetésekor az emberek, mintha csak összebeszéltek volna, a házasságkötés ősrégi szokása szerint Talasio! Kiáltásban törtek ki. Ennek az ősrégi szokásnak az eredete a következő: Hajdan a legelőkelőbb rómaiak elrabolták a sabin nőket, akik az ünnepi játékokra jöttek Rómába, és feleségül vették őket. A zűrzavarban néhány közönséges béres és pásztor megragadott és elhurcolt egy szép, magas termetű leányt. Hogy a leányt el ne vegyék tőlük, ha véletlenül gazdáikkal összetalálkoznak, futás közben ezt kiáltozták: Talasiusnak. Talasius ugyanis közszeretetnek örvendő és ismert polgár volt. Így aztán, aki hallotta Talasius nevét, tapsolt és kiabált örömében és helyeslésében. Talasius házassága valóban szerencsés volt, ettől kezdve hát tréfálkozva mindig az ő nevét kiáltozták. Ez látszik a Talasio kiáltás legvalószínűbb magyarázatának. Az mindenképpen bizonyos, hogy Pompeius néhány nappal később feleségül vette Antistiát.

5. Ezután Cinna táborába ment, de mert félt valami vádtól és rágalomtól, gyorsan el is tűnt, és minthogy senki nem látta, a táborban az a hír terjedt el, hogy Cinna megölette. Ezért rátámadtak Cinnára régi ellenfelei és haragosai. Megpróbált elmenekülni előlük, de egyik tisztje kivont karddal a nyomába eredt; Cinna térdre esett előtte, s odanyújtotta neki értékes pecsétgyűrűjét, de a tiszt megvetéssel szólt: „Nem azért jöttem utánad, hogy pecsétet üss egy szerződésre, hanem hogy bosszút álljak egy istentelen, törvényszegő zsarnokon”, s ezzel megölte. Cinna halála után az ügyek vezetését és intézését egy még őrültebb zsarnok, Carbo vette át. Ekkor tért vissza Sulla, aki után hevesen vágyakoztak a rómaiak, mert a nehéz viszonyok között még a zsarnok személyének megváltozását is szerencsének tartották. A sok csapás oda juttatta a várost, hogy ha már lemondott a szabadságról, legalább elviselhetőbb szolgaságra vágyott.

6. Pompeius ekkor Itáliának Picenum nevű tartományában tartózkodott, ahol birtokai voltak; szerette is az ottani városokat, mert apja miatt barátságos érzelmekkel viseltettek iránta. Látta, hogy a legkiválóbb és legderekabb polgárok elhagyják otthonukat, és mindenünnen, mint valami biztos kikötőbe, Sulla táborába menekülnek, de nem tartotta magához méltónak, hogy ő is mint afféle menekült, üres kézzel és oltalmat keresve állítson be hozzá. Hadsereg élén akart érkezni, és olyasmivel szeretett volna kedveskedni a hadvezérnek, amivel önmagának is megbecsülést szerez. Megkísérelte, hogy megnyerje az ügynek a picenumiakat; azok szívesen hallgattak is rá, és nem törődtek Carbo kiküldötteivel. Amikor valami Vedius azt a megjegyzést tette Pompeiusra, hogy megszökött tanítóitól, s úgy lett népvezér, a picenumiak annyira megharagudtak rá, hogy nyomban rárohantak és agyonverték. Pompeius ekkor huszonhárom éves volt. Bár senki nem nevezte ki, megtette magát hadvezérré, vezéri emelvényt állíttatott egy nagyváros, Auximum főterén, és kiutasította a városból az előkelő családból származó két Ventidius fivért, akik Carbóhoz szítottak. Ezután katonákat sorozott, centuriókat és főtiszteket nevezett ki annak rendje-módja szerint, majd körbejárta a városokat, és mindenütt megismételte eljárását. Carbo párthívei visszahúzódtak és kitértek előle, de mindenki más készségesen csatlakozott hozzá, így rövid idő alatt három teljes létszámú legiót szervezett; ellátta őket élelemmel, igásállatokkal, szekerekkel és minden szükséges hadifelszereléssel. Ezután Sullához vezette hadseregét; nem sietett, de nem is rejtőzött el senki elől; útközben néha megállt, hogy minél jobban megzavarja az ellenséget, és megpróbálta Carbótól elhódítani Itáliának mindazokat a részeit, amelyeket bejárt.

7. Három vezér támadt rá egyszerre, Carinas, Cloelius és Brutus, de nem egy irányból jöttek, hanem körülkerítették seregükkel, hogy megsemmisítsék. De Pompeius nem ijedt meg, hanem összevonta egész haderejét, előreállította a lovasságot, amelynek élén lovagolt, és így támadt az egyik seregre, mely Brutusé volt. Amikor az ellenség kelta lovasai szembeszálltak vele, a legelső és legharciasabb katonát lándzsájával átdöfte, és ledobta lováról. Erre a többiek is megfutottak, zűrzavart idéztek elő a gyalogság sorai között, és teljes lett a futás. A vezérek ekkor hajba kaptak, és mindnyájan visszavonultak, ki amerre látott, a városok pedig abban a tudatban, hogy az ellenség félelmében szerteszóródott, Pompeiushoz csatlakoztak. Ezután Scipio consul vonult ellene, de mielőtt az arcvonalak dárdadobásnyi távolságra közelítették meg egymást, Scipio katonái baráti jobbjukat nyújtották Pompeius katonáinak, Scipio pedig elfutott. Végül Carbo az Arsis folyó vidékére küldte ellene nagy létszámú lovasságát, de Pompeius sikeresen szembeszállt velük, mindnyájukat megfutamította, és lovas harcra alkalmatlan terepre üldözte őket, úgyhogy belátták helyzetük reménytelen voltát, s fegyverestül és lovastul megadták magukat.

8. Sulla minderről semmit nem tudott. Amikor az első jelentések és hírek megérkeztek, aggódni kezdett Pompeiusért, mert annyi híres ellenséges hadvezérrel kellett megküzdenie, és segítségére sietett. Mikor Pompeius megtudta, hogy Sulla a közelben van, kiadta a rendelkezést alvezéreinek, hogy fegyverezzék fel és állítsák hadirendbe a csapatokat, hogy seregét az imperator minél szebbnek és pompásabbnak lássa. Azt remélte ugyanis, hogy nagy kitüntetést kap majd Sullától, de a reméltnél is nagyobbat kapott. Sulla, meglátva a bámulatos rendben felsorakoztatott sereget, amelyet a siker lelkessé és büszkévé tett, leugrott lováról, s amikor Pompeius illendőképpen imperátorként üdvözölte, ő is imperátornak szólította. Mindenki meglepődött, hogy egy fiatalembert, aki még csak senator sem volt, azzal a címmel illessen, amelyért ő Scipiókkal és Mariusokkal viselt hadat. De későbbi magatartása is összhangban volt ezzel az első tiszteletadással, mert ahányszor csak meglátogatta Pompeius, felállt a helyéről, és födetlen fővel köszöntötte, amit egyébként ritkán tett meg, bár sok és derék vezér volt a társaságában. Pompeiust nem kapatta el a megtiszteltetés, sőt amikor Sulla azon nyomban Galliába akarta küldeni, ahol véleménye szerint a parancsnok, Metellus semmi jeles dolgot nem művelt, kijelentette, hogy nem volna szép, ha elvenné a parancsnokságot egy nála idősebb, nagy hírű embertől, de ha Metellus is úgy akarja, kész a segítségére sietni és vele együtt viselni a háborút. Amikor Metellus elfogadta Pompeius ajánlkozását, és levélben magához hívta, Galliába sietett, és nemcsak maga vitt végbe bámulatra méltó tetteket, hanem Metellusnak öregkorára már szunnyadozó harci szellemét, bátorságát is felkeltette, és új lángra lobbantotta: állítólag az izzó és cseppfolyós bronz is, ha szilárd és hideg fémre öntik, a tűznél is gyorsabban felhevíti, és cseppfolyóssá teszi a fémet. De miként az atlétának, aki a versenyeken kivívja az elsőséget, és minden versenyszámban győzelmet arat, nem szokás számon tartani fiatalkori győzelmeit, ugyanígy van ez Pompeius korai győzelmeivel is: önmagukban rendkívüliek voltak, de későbbi rengeteg és hatalmas küzdelme és háborúja szinte eltemette őket. Ezért félek is feleleveníteni ifjúságát, mert ha hosszasabban időzöm első vitézi tetteinél, nem jut majd hely legfontosabb cselekedeteinek elbeszélésére, pedig leginkább azok derítenek fényt jellemére.

9. Amikor Sulla Itália ura lett és dictatorrá kiáltották ki, más vezéreit és főtisztjeit azzal jutalmazta, hogy gazdaggá tette őket, magas hivatalokat adott nekik, bőkezűen és készségesen teljesítette kéréseiket; Pompeiust azonban erényéért bámulta, és meg volt győződve róla, hogy nagy hasznára lehet ügyének, ezért mindenáron azon buzgólkodott, hogy rokoni kapcsolatra lépjen vele. Szándékával egyetértett felesége, Metella is, Sulla tehát rábeszélte Pompeiust, hogy váljék el Antistiától, s vegye feleségül az ő mostohalányát, Aemiliát, Metella és Scaurus leányát, bár az asszony férjnél volt és gyermeket várt. Ez a zsarnoki parancsra kötött házasság megfelelt Sulla pillanatnyi érdekeinek, de nem illett Pompeius jelleméhez, mert amikor feleségül vette Aemiliát, a nő más férfitól volt teherben, Antistiát pedig megszégyenítő és megrendítő körülmények közt űzte el magától, az asszony ugyanis akkor vesztette el atyját. Az apa halálában Pompeius is részes volt: azért ölték meg Antistiust a senatusban, mert Pompeius miatt Sulla párthívének tartották. Antistia anyja e szörnyűség láttára önként megvált az élettől; az öngyilkosság csak súlyosabbá tette a házassági tragédiát, sőt mi több, Aemilia is meghalt nem sokkal azután, hogy Pompeiushoz költözött, még mielőtt gyermekét megszülte volna.

10. Közben jelentették Sullának, hogy Perpenna elfoglalta Szicíliát, és a szigetet felajánlotta menedékül az ellenpárt életben maradt tagjainak. Carbo is ott horgonyzott hajóhadával, Domitius pedig Libüába vette be magát, s vele együtt odaözönlött sok tekintélyes menekült polgár is, akiknek sikerült megszökniök a proskripciók elől. Pompeiust most ezek ellen küldték ki nagy haderővel. Perpenna azonnal eltávozott Szicíliából; a sanyargatott városokat Pompeius vette gondjaiba, és mindegyikkel emberségesen bánt, az alól csak a mamertinusok lakóhelye, Messéné volt kivétel. A mamertinusok ugyanis megtagadták tőle a bírói széket és az igazságszolgáltatás jogát, és valami régi római tiltó törvényre hivatkoztak. „Minek idézgetitek a törvényeket - szólt -, mikor nekünk kard van az oldalunkon?” Mondják, hogy a szerencsétlen sorsú Carbóval igen embertelenül bánt, mert ha ki kellett is végeztetnie, megtehette volna nyomban Carbo elfogatása után, és arra hárult volna a tettért a felelősség, aki parancsot adott rá, ő azonban bilincsek közt maga elé vitette ezt a háromszorosan consulviselt római polgárt, és bírói széke elé állítva vallatta a jelenlevők nagy felháborodására és megbotránkozására, majd kiadta a parancsot, hogy vezessék el a vesztőhelyre. Amikor elvezették, és meglátta a hüvelyéből kihúzott kardot, állítólag azt kérte, hogy rövid időre elvonulhasson és könnyíthessen magán. Caius Oppius, Caesar barátja szerint Pompeius embertelenül bánt Quintus Valeriusszal is. Tudósnak és ritka képzettségű embernek ismerte, amikor eléje vezették, köszöntötte, sétálgatott vele, közben kikérdezte arról, amit meg akart tudni tőle, majd parancsot adott a lictoroknak, hogy azonnal vezessék el és végezzék ki. De Oppius szavának nem szabad feltétlenül hitelt adnunk, amikor Caesar ellenségeiről vagy barátairól beszél. Pompeius kénytelen volt megbüntetni Sulla legnevesebb ellenségeit, különösen, ha elfogatásukról mindenki tudott; de a többieket, ha csak tehette, háborítatlanul hagyta megbújni rejtekhelyükön, sőt néhányat még segített is a menekülésben. Azt mindenesetre elhatározta, hogy Himera városát megbünteti, mert az ellenség pártjára állt, ekkor azonban Sthennis néptribunus kihallgatást kért tőle. Azt mondta, Pompeius nem cselekednék igazságosan, ha futni hagyná az igazi bűnöst, és kivégeztetné azokat, akik semmi bűnt nem követtek el. Amikor Pompeius megkérdezte tőle, hogy ki az igazi bűnös, Sthennis saját magát nevezte meg, mert ő beszélte rá barátait, és kényszerítette ellenségeit. Pompeius megcsodálta Sthennis őszinte szavait, és először őt, aztán mind a többieket is felmentette a vád alól. Amikor értesült róla, hogy katonái menetelés közben erőszakoskodásokat követtek el, lepecsételtette kardjukat, és megbüntette azokat, akik a pecsétet letörték.

11. Mialatt Pompeius Szicíliában intézte ügyeit, a senatustól rendelkezést, Sullától pedig levelet kapott azzal a meghagyással, hogy hajózzék Libüába, és vonuljon teljes haderejével Domitius ellen, aki ott sokkal nagyobb hadsereget gyűjtött össze, mint amilyennel Marius rendelkezett, amikor nemrégiben átkelt Libüából Itáliába, felforgatta Rómát, s menekülő szökevényből zsarnokká lett. Pompeius erre gyorsan megtett minden előkészületet, Mummiust, nővére férjét hátrahagyta Szicília kormányzójának, ő pedig tengerre szállt százhúsz hadigályával s nyolcszáz teherhajóval, amelyen az élelmet, a hadiszereket, pénzt és hadigépeket szállította. Amint kikötött hajóival Uticában, illetve Karthágóban, az ellenség hadseregéből hétezren átálltak hozzá; neki magának hat teljes létszámú légiója volt. A történetírók elbeszélése szerint ekkor mulatságos dolog történt vele. Úgy látszik, néhány katonája kincsekre bukkant, és jelentős összegű pénzhez jutott. Amikor híre ment a dolognak, a többiek mind fejükbe vették, hogy a vidék tele van kincsekkel, amelyeket a karthágóiak ástak el városuk pusztulásakor. Pompeius több napon át semmi hasznát nem tudta venni kincskereső katonáinak, nevetve járt-kelt közöttük, és nézte, amint sok ezren ássák és túrják a földet, míg végül belefáradtak és kijelentették, hogy vezesse őket Pompeius, ahova akarja, mert éppen eléggé megbűnhődtek már oktalanságukért.

12. Domitius egy mély és nehezen járható kiszáradt folyómeder mögött állította csatarendbe seregét Pompeiusszal szemben, de reggeltájban esővel vegyes szélvihar támadt, és tartott napközben is; Domitius ezért lemondott róla, hogy aznap megütközzék, és visszavonulást rendelt el. Pompeius azonban éppen ezt tartotta kedvező alkalomnak, gyors támadásra indult, és átkelt a folyómedren. Az ellenség megzavarodott, sorai felbomlottak, és nem tudott egyesült erővel szembeszállni a támadással; a szél is megfordult, és a záport szemükbe verte. De megzavarta a zivatar a rómaiakat is, mert nem látták jól egymást; maga Pompeius is abban a veszélyben forgott, hogy nem ismerik fel és megölik, mert az egyik katona a jelszót kérdezte tőle, és ő késedelmesen válaszolt. Ennek ellenére is megszalasztották az ellenséget nagy öldöklés közben (mint mondják, húszezerből csak háromezren menekültek el). Pompeiust imperátorként üdvözölték katonái, de ő kijelentette, hogy mindaddig nem fogadja el a kitüntetést, amíg érintetlenül áll az ellenség tábora; ha méltónak tartják erre a megszólításra, előbb le kell rombolniuk. Erre nyomban megrohanták a tábort. Pompeius most már sisaktalanul harcolt, mert félt az előbbi veszedelemtől. Elfoglalták a tábort, Domitius elesett. A városok közül némelyek önként meghódoltak, másokat rohammal vettek be. Iarbas király, Domitius szövetségese is fogságba esett, országát Pompeius átadta Hiampszalnak. Pompeius kihasználta jó szerencséjét és hadseregének harci lendületét, s betört Numidiába is. Több napon átmeneteltek, s közben mindent meghódítottak, ami útjukba került. A barbárok újra félni kezdtek a rómaiaktól, pedig ez az érzésük már megszűnőfélben volt, Pompeius ugyanis azt mondta, hogy még a libüai fenevadaknak is meg kell érezniük a rómaiak erejét. Ezért néhány napon át oroszlánra és elefántra vadászott. Az ellenség teljes megsemmisítéséhez csak negyven napra volt szüksége, Libüát meghódította, a királyok vitáit rendezte, bár ekkor még csak huszonnégy éves volt.

13. Amikor visszatért Uticába, Sulla levelét adták át neki, amelyben a dictator elrendelte, hogy bocsássa el hadseregét, maradjon Libüában egy légióval, és várja meg azt a hadvezért, aki majd felváltja. Pompeius eltitkolta bosszúságát, de hadserege nyíltan felháborodott, s amikor Pompeius kérte őket, hogy menjenek haza, őelőtte szidták Sullát, és azt mondták, hogy nem hagyják cserben vezérüket, s nem engedik, hogy a zsarnokban bízzék. Pompeius eleinte igyekezett lecsendesíteni és megvigasztalni őket, de amikor nem hallgattak rá, lement a szónoki emelvényről, és könnyek közt sátrába vonult. A katonák visszahozták, újra felvitték a szónoki emelvényre, s a nap egy része azzal telt el, hogy a katonák kérték, maradjon és tartsa meg vezéri tisztét, Pompeius pedig kérlelte őket, hogy engedelmeskedjenek neki, és ne kezdjenek zendülést. Ez mindaddig tartott, míg sürgetésük és egetverő lármázásuk hatására meg nem esküdött rá, hogy megöli magát, ha tovább erőszakoskodnak vele, s erre nagy nehezen lecsendesedtek. Sulla először azt az értesítést kapta, hogy Pompeius elpártolt tőle, mire kijelentette barátainak, úgy látszik, öregkorára az a sors vár rá, hogy kölykökkel kell harcolnia. Ezt azért mondta, mert Marius is egészen fiatalon okozott neki sok bajt, és majdnem végveszélybe sodorta. Midőn azonban megtudta az igazat, és látta, hogy mennyi örömmel sietnek az emberek Pompeius üdvözlésére, milyen szívesen kísérik haza, sietett felülmúlni a többieket. Eléje ment, majd amikor találkoztak, jobbját nyújtotta Pompeiusnak, hangos szóval s igen szívélyesen Magnusnak nevezte, s a jelenlevőket is felszólította, hogy ugyanígy hívják. A Magnus szó „Nagyot” jelent. Mások azt mondják, hogy ezt a megszólítást első ízben hadserege használta Libüában, de a név használatát Sulla erősítette meg tekintélyével. Maga Pompeius csak jóval később - miután proconsulként Hispániába küldték Sertorius ellen – kezdte Pompeius Magnusként aláírni leveleit és hadiparancsait, ekkortájt ugyanis már általánosan elfogadottá vált ez a megszólítás, és nem keltett irigységet. Tisztelnünk és csodálnunk kell a régi rómaiakat, akik ilyen címekkel és elnevezésekkel nemcsak katonai, hadi érdemeket jutalmaztak, hanem megtisztelték velük a polgári szolgálatokat és erényeket is. A nép két esetben adta meg a „legnagyobbat” jelentő Maximus megszólítást: Valeriusnak, amikor lecsendesítette a senatusban támadt viszályt, és Fabius Rullusnak, amikor kiűzte a senatusból néhány felszabadított rabszolga leszármazottját, akik gazdagságuk révén férkőztek be a senatus tagjai közé.

14. Pompeius ezután diadalmenetet kért, de kérését Sulla ellenezte, mert a törvény csak consulnak vagy praetornak adja meg a diadalmenetet, másnak senkinek. Az első Scipio, bár nagyobb és fontosabb győzelmet aratott a karthágóiak felett Hispániában, nem kért diadalmenetet, mert nem volt sem consul, sem praetor. Ha tehát Pompeius, ez a sarjadó szakállú ifjú, aki kora miatt még nem tagja a senatusnak, diadalmenetben vonulna be a városba, meggyűlöltetné Sulla uralmát és lejáratná a neki adott kitüntetést is. Sulla meg is mondta Pompeiusnak, hogy ellenzi, nem engedi, sőt, ha nem hajt a szavára, megakadályozza becsvágyának kielégítését. Pompeius azonban nem hátrált meg, hanem azt ajánlotta Sullának, vegye fontolóra, hogy többen imádják a felkelő, mint a lenyugvó napot. Ezzel arra célzott, hogy az ő hatalma növekvőben, Sulláé viszont csökkenőben és leáldozóban van. Sulla nem hallotta tisztán Pompeius szavait, de látva, hogy akik hallották, arckifejezésükkel és kézmozdulataikkal juttatják kifejezésre bámulatukat, megkérdezte, hogy mit mondott. Amikor megértette, megdöbbent Pompeius merészségén, és kétszer egymás után felkiáltott: „Hát csak tartson diadalmenetet!” Emiatt sokan bosszankodtak és nehezteltek, de Pompeius, hogy még inkább feldühítse őket, állítólag elhatározta, hogy négy elefánttól vont szekéren vonul majd be a városba, mert Libüából hadizsákmányképpen sok elefántot hozott a királytól; a városkapu azonban túlságosan szűk volt, így tehát elállt szándékától, és lovakkal is beérte. Amikor pedig katonái lázongani kezdtek, mert így csalódtak számításaikban, Pompeius kijelentette, hogy nem érdekli, és inkább lemond a diadalmenetről, de nem hízeleg nekik. Ekkor egy Servilius nevű tekintélyes ember, aki addig hevesen ellenezte Pompeius diadalmenetét, azt mondta, most már ő is látja, hogy Pompeius valóban nagy ember, és megérdemli a diadalmenetet. Világos, hogy ha akarja, könnyen bejuthat a senatusba is, de, mint mondják, nem sokat törődött vele, mert rendkívüli tettekkel akarta elérni a dicsőséget. Ha Pompeius korhatár előtt bejut a senatusba, azon nem lett volna semmi csodálnivaló, de hogy diadalmenetet tart, mielőtt még senator volna, az aztán nagy dicsőségnek számított. Tettével a nép kegyét is kivívta, mert tetszett a tömegnek, hogy a lovagok közé sorolta magát a diadalmenet megtartása után is.

15. Sulla bosszankodott, amikor látta, hogy Pompeius ilyen dicsőségre és hatalomra tett szert, de restellte, hogy útjába álljon, ezért békével maradt. De amikor Pompeius, Sulla akarata ellenére, erőszakkal consuli székbe ültette Lepidust, s tekintélyének latba vetésével megszerezte neki a nép kegyét, Sulla, látva, hogy Pompeius nagy tömeg kíséretében hagyja el a fórumot, mégiscsak megszólalt: „Látom, ifjú ember, örülsz a győzelmednek. De mondd csak, valóban azt hiszed, szép és nemes dolog, hogy közbenjárásodra a nép a legderekabb polgár, Catulus helyett a leggonoszabbat, Lepidust választotta consullá? Jól vigyázz, ne szundikálj, és legyen gondod dolgaidra, mert önmagadnál hatalmasabb vetélytársat ültettél a nyakadba.” Sulla végrendeletével juttatta legvilágosabban kifejezésre, hogy nem érez rokonszenvet Pompeius iránt, mert más barátainak ajándékokat hagyott, és fia gyámjaiul jelölte ki őket, de Pompeiust teljesen mellőzte. De Pompeius ezt mérséklettel és okosan viselte el, úgyhogy mikor Lepidus és sokan mások meg akarták akadályozni, hogy Sulla holttestét a Campus Martiuson állami költségen temessék el, Pompeius közbelépett, és keresztülvitte, hogy a temetés kellő tiszteletadással és zavar nélkül menjen végbe.

16. Sulla halála után hamarosan beteljesültek jóslatai. Lepidus minden kerülőút és ürügy nélkül át akarta venni Sulla hatalmát, fegyveres erőt is gyűjtött nyomban azokból a szerteszóródott párthívekből, akik túlélték Sulla zsarnoki uralmát. Consultársa, Catulus, aki mellett a senatus és a nép józan, egészségesen gondolkodó része kitartott, nagy tekintélynek örvendett az akkori rómaiak között igazságszeretete és bölcsessége miatt, de inkább értett az országvezetéshez, mint a hadvezérséghez, így a körülmények nélkülözhetetlenné tették Pompeiust, aki nem habozott, hogy melyik oldalra álljon. A patríciusokhoz csatlakozott, és vezérré választották Lepidus ellen, aki Itália nagy részét fellázította, és az Alpokon inneni Galliát Brutus seregével hatalmában tartotta. Pompeius más ellenfeleivel könnyen végzett, de Brutust Mutinában hosszabb ideig ostromolta. Közben Lepidus Róma alá sietett, rengeteg hívével tábort ütött, rettegésben tartotta a város lakóit, és a falakon kívülről második consulságot követelt magának. A félelmet azonban eloszlatta Pompeius levele, amely szerint ütközet nélkül, szerencsésen befejezte a háborút. Brutus ugyanis, vagy mert seregét elárulta, vagy mert az pártolt el tőle, megadta magát Pompeiusnak, és lovas kísérettel elvonult egy kisebb városba a Padus folyó partján, de Pompeius egy nappal később utána küldte Geminiust, aki kivégeztette. Pompeiust sok szemrehányás érte, mert közvetlenül Brutus átpártolása után azt írta a senatusnak, hogy ellenfele önként megadta magát, de nyomban Brutus kivégeztetése után újabb levelet írt, amelyben vádakkal illette. Az a Brutus, aki Cassiusszal együtt Caesart megölte, ennek a Brutusnak a fia volt, de sem háborúiban, sem halálában nem volt hasonló apjához, amint azt életrajzában megírtam. Lepidus hamarosan elmenekült Itáliából, és átkelt Szardíniába, ahol megbetegedett és meghalt, de nem elvesztett ügye miatti bánatában, mint némelyek mondják, hanem mert véletlenül kezébe került egy levél, amelyből felesége hűtlenségéről értesült.

17. Hispániát egy Lepidushoz semmiképpen nem hasonló vezér, Sertorius tartotta birtokában, és ez félelmetes fenyegetést jelentett a rómaiakra, mert akiket megérintett a polgárháborúk mérges fertőzése, gyógyíthatatlanul vonzódtak Sertoriushoz. Sertorius már sok kisebb hadvezért megsemmisített, s abban az időben Metellus Piusszal állt harcban, aki kitűnő ember és bátor katona volt, de öregkora miatt a kelleténél lassúbb, ezért nem tudta felhasználni a háború kínálkozó jó alkalmait, és képtelen volt követni a hadjárat gyorsan rohanó fejleményeit. Sertorius ugyanis meglepetésszerűen, rabló módjára viselt hadat ellene, oldaltámadásaival és cselvetéseivel zavarba hozta ellenfelét, aki atléta módjára szabályos küzdelmekhez szokott, és lassan mozgó, nehéz fegyverzetű hadsereg vezére volt. Pompeius megtartotta hadseregét, és mindenképpen azt szerette volna elérni, hogy Metellus segítségére küldjék; ezért Catulus rendelkezései ellenére sem szerelte le katonáit, és fegyveres csapataival a város környékén táborozott - erre mindig talált valami ürügyet -, míg aztán Lucius Philippus javaslatára rá nem bízták a vezérséget. Mondják, hogy mikor a senatusban valaki csodálkozva azt tudakolta Philippustól, hogy proconsulként küldik-e ki Pompeiust, így szólt: „Azt hiszem, proconsulokként”, amivel azt akarta mondani, hogy az akkori consulok nem értek semmit.

18. Amikor Pompeius megérkezett Hispániába, amint új vezér hírére történni szokott, különböző reményeket keltett az emberekben. Azok a néptörzsek, amelyek nem álltak szorosabb szövetségi viszonyban Sertoriusszal, nyugtalankodni kezdtek, és gyorsan átálltak hozzá. Sertorius mindenfelé megvető és gúnyos kijelentéseket tett Pompeiusról, azt mondogatta, hogy nádpálcára és korbácsra volna szüksége ez ellen a kölyök ellen, ha nem félne a vénasszonytól - vagyis Metellustól. Valójában tartott Pompeiustól, ezért igen vigyázatosan vezette a háborút. Metellus ugyanis, amit senki nem gondolt volna róla, elpuhult, fényűző életet kezdett élni, megváltoztatta addigi szokásait, és csak a pompával, a gyönyörökkel törődött. Ez a körülmény is növelte Pompeius jó hírét, és személyét csodálatosan vonzóvá tette, mert szerényen és egyszerűen élt, ami nem került nagyobb erőfeszítésébe, mivel természeténél fogva józan volt és határt tudott szabni vágyainak. A háború változatos hadiszerencsével folyt, de Pompeiust leginkább az bántotta, hogy Sertorius elfoglalta Lauriont. Már azt gondolta, hogy körülkerítette az ellenséget, és el is dicsekedett vele, de hirtelen kitűnt, hogy őt kerítették körül; emiatt nem mert mozdulni, és kénytelen volt végignézni, hogy a város a szeme láttára leégett. Herenniust és Perpennát azonban, két tapasztalt hadvezért, akik Sertoriushoz menekültek, Valentia közelében legyőzte, és több mint tízezer emberüket megölte.

19. Pompeius sikerén felbuzdulva és öntelten sietett megtámadni Sertoriust, hogy ne kelljen megosztania a győzelmet Metellusszal. A két csapat, bár már esteledni kezdett, a Sucro folyó környékén ütközött meg, mert mindketten féltek Metellus érkezésétől. Egyikük azt akarta, hogy egyedül vívja meg a csatát, a másik, hogy csak egy ellenféllel kelljen harcolnia. A csata kimenetele bizonytalan volt, mivel mindkét fél csak az egyik szárnyon győzött, de a két vezér közül Sertorius aratott nagyobb győzelmet, mert hátrálásra kényszerítette a vele szemben álló ellenséges csapatokat. A lóháton ülő Pompeiust egy óriás termetű gyalogos támadta meg; összecsaptak, és harc közben mindkettőjüket kardvágás érte kezükön, de nem egyformán, mert Pompeius csak megsebesült, ő viszont levágta ellenfele kezét. Amikor mind többen rohantak rá, és csapatai futni kezdtek, reményét vesztve ő maga is futásnak eredt, s az ellenség kezén hagyta aranyveretű kantárral gazdagon felékesített lovát; mialatt ellenfelei a zsákmányon osztozkodtak, és összevesztek rajta, őt futni hagyták. Másnap hajnalban mindkét fél ismét csatára állt fel, hogy kierőszakolja a győzelmet, de megérkezett Metellus, Sertorius pedig visszavonult felbomlóban levő seregével. Gyakran szóródtak szét emberei, majd ismét összegyülekeztek, úgyhogy Sertorius hol egyedül bolyongott, hol meg százötvenezer főnyi hadserege volt, amely oly gyorsan duzzadt fel, mint valami kiáradt hegyi patak. Pompeius a csata után Metellus elé ment, hogy találkozzék vele. Amikor egymás közelébe értek, megparancsolta lictorainak, hogy hajtsák meg előtte vesszőnyalábjaikat, így akarta megadni a tiszteletet a rangban idősebb hadvezérnek. Metellus azonban elhárította a tiszteletadást, és más tekintetben is előzékeny volt hozzá; consul és idősebb ember létére semmi előnyt nem kívánt magának, csak annyit, hogy amikor együtt táboroztak, ő adta meg a közös jelszót, legtöbbször azonban külön táboroztak. Ravasz ellenségük ugyanis gyakran szétvágta és szétválasztotta őket, rövid időközökben hol itt, hol ott jelent meg, és egyik ütközetből a másikba kergette őket. Végül elvágta élelmiszer-utánpótlásukat, feldúlta a vidéket, uralma alá vette a tengert, mindkettőjüket kiűzte Hispániának arról a részéről, amelyet kezében tartott, s rákényszerítette őket, hogy élelmiszerek hiányában, más tartományokban keressenek menedéket.

20. Pompeius ekkor magánvagyonának legnagyobb részét elköltötte már a háborúra, ezért a senatustól pénzt kért azzal, hogy ha nem küldenek neki, hadseregével visszatér Itáliába. Ebben az időben Pompeius ellenfele, Lucullus volt a consul, aki magának akarta megszerezni a Mithridatész elleni háborút, ezért igyekezett mielőbb elküldeni a pénzt, attól félt ugyanis, hogy ha Pompeiusnak kívánsága szerint ürügyet szolgáltat, otthagyja Sertoriust, és Mithridatész ellen indul, aki fényes lehetőséget kínált a dicsőségre, mert könnyen legyőzhető ellenfélnek látszott. Közben Sertoriust barátai álnokul megölték. Perpenna, a Sertorius elleni összeesküvés feje megkísérelte, hogy áldozata nyomába lépjen, hiszen ő is ugyanazzal a haderővel és hadikészlettel rendelkezett, de nem volt meg hozzá a kellő tehetsége, hogy hasonlóképpen felhasználja. Pompeius nyomban ellene indult, és mikor rájött, hogy Perpenna összevissza kapkodva viseli a háborút, tíz cohorsot küldött ki ellene csalétkül, azzal a paranccsal, hogy szóródjanak szét a síkságon. Perpenna nyomban a cohorsok ellen fordult és üldözőbe vette őket, ekkor Pompeius megjelent serege zömével, megütközött vele, és teljes győzelmet aratott felette. Vezéreinek legnagyobb része elesett a csatában, Perpennát elfogták és Pompeius kivégeztette. Ezzel nem követett el hálátlanságot, és a Szicíliában történteket sem felejtette el - amit némelyek felhoznak ellene. Valójában komoly belátással járt el, és ez az egész állam üdvét szolgálta, mert Perpenna, akinek Sertorius irományai a kezébe jutottak, olyan leveleket mutatott Pompeiusnak, amelyeket Rómában élő, tekintélyes férfiak küldtek Sertoriusnak, s Itáliába hívták bennük, a dolgok fennálló rendjének felforgatására és az alkotmány megváltoztatására törekedve. Pompeius félt tőle, hogy a levelek nyilvánosságra hozatala a korábbiaknál is nagyobb háborúkra vezethetne, Perpennát tehát kivégeztette, és a leveleket olvasatlanul elégette.

21. Ezek után csak annyi ideig maradt Hispániában, míg a nagyobb zavarokat lecsendesítette, és elintézte azokat az ügyeket, amelyek további forrongásokat okozhattak volna, majd Itáliába vezette seregét, ahol ekkor a rabszolgaháború dühöngött. Crassus, a háború vezére, éppen ezért komoly kockázatot vállalva kedvező kimenetelű döntő csatát vívott, és tizenkétezerháromszáz embert megölt az ellenségből, de a szerencse még ebben a sikerben is részt juttatott Pompeiusnak, mert a csatából menekülő ötezer rabszolgát, akik keze közé kerültek, mind megölte. Így aztán Crassust megelőzve azt írta a senatusnak, hogy bár nyílt ütközetben Crassus győzte le a gladiátorokat de a háborút ő irtotta ki gyökerestül; ezt a rómaiak Pompeius iránti jóindulatból szívesen hallották és mondták tovább mindenkinek. De Hispaniáról és Sertoriusról még tréfából sem mondta volna senki, hogy meghódításuk érdeme nem egyedül Pompeiusé. A személye iránti nagy tiszteletbe és várakozásba belevegyült az a gyanakvás és félelem is, hogy nem szereli le hadseregét, hanem fegyveres erővel egyenesen Sulla egyeduralmának örökébe lép. Éppen ezért nem kevesebben siettek jóindulatból üdvözlésére, mint félelemből. Amikor Pompeius eloszlatta ezt a gyanút, és kijelentette, hogy hadseregét a diadalmenet után leszereli, irigyeinek csak az az egy ürügye maradt a vádaskodásra, hogy inkább húz a néphez, mint a senatushoz, s a népnek való kedveskedésből elhatározta, hogy visszaállítja a néptribunusok hatalmát, amelyet Sulla eltörölt. Ez valóban így is volt, mert a római nép semmit sem kedvelt olyan szenvedélyesen, és semmi után nem vágyott annyira, mint hogy megérhesse ennek a hivatalnak a visszaállítását. Így aztán Pompeius nagy szerencséjének tartotta, hogy alkalma nyílt erre a politikai intézkedésre, mert aligha hálálhatta volna meg másképp polgártársai jóindulatát.

22. Megszavazták Pompeiusnak a második diadalmenetet és a consulságot is, de polgártársai nem emiatt csodálták igazán. Sokkal inkább azt tartották fényes hírneve bizonyságának, hogy Crassus, aki kora politikusai közül a leggazdagabb és a legnagyobb szónok volt, és aki Pompeiust és mindenki mást lenézett, nem merészkedett a consulságra pályázni addig, míg nem kérte Pompeius támogatását. Pompeius megörült ennek, mert már régóta kívánt valami baráti szolgálatot tenni Crassusnak. Így aztán készségesen felkarolta ügyét, biztatta a népet, és azt mondotta, hogy nem kevésbé lesz hálás consultársa, mint saját maga megválasztásáért. De aztán mihelyt consullá választották őket, véleményük minden kérdésben eltért, és folyton civódtak egymással. A senatusban Crassusnak volt nagyobb tekintélye, Pompeiusnak pedig a nép körében, mert visszaadta a néptribunusi hivatalt, és megengedte, hogy az esküdtbíróságokban, a törvény értelmében részt vehessenek a lovagrendiek is. De a népnek az volt a legkedvesebb látvány, amikor személyesen kérte felmentését a katonai szolgálat alól. A rómaiaknál ugyanis szokásban volt, hogy amikor a lovagrendiek a törvényben megszabott Katonai szolgálatot kitöltik, lovukat a fórumra vezetik a censornak nevezett két főtisztviselő elé, majd felsorolják mindazokat a vezéreket és imperátorokat, akik alatt katonáskodtak, és számot adva katonai szolgálatukról, megkapják a felmentést, továbbá dicséretben vagy feddésben részesülnek, ki-ki érdemeinek megfelelően. Ebben az időben Gellius és Lentulus voltak a censorok, s hivatali székükben ülve várták a lovagok felvonulását. Egyszerre feltűnt Pompeius, amint jött le a fórumra, teljes hivatali díszben, de lovát saját kezűleg vezette. Mikor a közelükbe ért, és mindenki jól láthatta, megparancsolta lictorainak, hogy nyissanak utat neki, és lovát a hivatali emelvény elé vezette. Az egész nép elámulva és csendben nézte, hogy mi történik, és a censorok is örömmel vegyes meghatottsággal szemlélték ezt a látványt, majd az idősebb censor így szólt: „Azt kérdezem tőled, Pompeius Magnus, részt vettél-e a törvény által elrendelt minden hadjáraton?” Pompeius harsány hangon felelt: „Minden hadjáraton és mindegyikben a magam imperátorsága alatt.” Amikor a nép ezt meghallotta, hangos kiáltozásban tört ki, nem tudta türtőztetni magát, hogy örömének hangos kifejezést ne adjon. Erre a censorok felkeltek helyükről, és hazakísérték Pompeiust, hogy a polgároknak kedveskedjenek, akik tapsolva követték őket.

 

23. Végéhez közeledett Pompeius hivatali ideje, és Crassusszal való nézeteltérései egyre gyakoribbakká lettek. Ekkor egy bizonyos Caius Aurelius nevű lovag, aki soha nem vett részt közügyekben, a népgyűlésen felment a szószékre és elmesélte, hogy álmában megjelent Iuppiter, és megparancsolta, hogy szólítsa fel a consulokat: ne tegyék le hivatalukat, amíg ki nem békülnek egymással. Beszéde után Pompeius csak állt, nem szólt egy szót sem, de Crassus jobbját nyújtotta feléje, és kijelentette: „Azt hiszem, nem teszek semmi becstelen vagy lealázó dolgot, polgárok, ha én fordulok először Pompeiushoz, akit ti, mikor még pelyhedző állú ifjú volt, méltónak tartottatok rá, hogy Nagynak nevezzetek, és akinek kétszer szavaztátok meg a diadalmenetet, amikor még nem volt tagja a senatusnak.” Így kibékültek egymással és letették hivatalukat. Ezután Crassus folytatta korábbi életmódját, de Pompeius abbahagyta közéleti szereplését, és lassanként elmaradt a fórumról. Ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt, de mindig nagy tömeg kíséretében. Nem egykönnyen lehetett egyedül látni vagy találkozni vele. Legszívesebben nagy néptömegben mutatkozott, amit a fenség és nagyság külső jelének tekintett. Úgy gondolkodott, hogy méltóságának fenntartása végett távol kell tartania magát a közvetlen és személyes kapcsolatoktól, mert a békés polgári életveszélyt jelenthet azok dicsőségének, akiket a fegyverek tettek naggyá, és akik nem tudják megszokni a néppel való egyenlőség gondolatát. Az ilyeneket megszólják, ha - akárcsak a háborúban - a polgári életben is elsők akarnak lenni, akik viszont a háborúban kevesebbre jutottak, elviselhetetlennek tartják, hogy a polgári életben előbbre ne jussanak. Ezért, ha olyan ember, aki kitüntetvén magát a csatatéren és diadalmenetet tartván a fórumon kezd tevékenykedni, rátámadnak és megalázzák, de ha lemond róla, s fórumi dicsőségét és hatalmát másoknak engedi át, nem irigykednek rá. A későbbi események megmutatták, hogy ez mennyire igaz.

24. A kalózhaderő eredetileg Kilikiából indult támadásra. Kezdetben alattomosan és váratlanul csaptak le áldozataikra, de a mithridatészi háborúban merészségre és öntudatra kaptak, miután jószolgálataikat felajánlották a királynak. Később, midőn a rómaiak a polgárháborúkban a város kapui előtt vívták harcaikat, és a tenger biztonságát elhanyagolták, lassanként arra vetemedtek a kalózok, hogy ne csak hajósokat támadjanak meg, hanem a szigeteket és a tengerparti városokat is kifosszák. Nemsokára jómódú, előkelő származású és kiváló szellemű férfiak is kalózhajókra szálltak, és részt vettek kalózvállalkozásokban, mert hírt és megbecsülést reméltek. Többfelé megerősített kalózkikötőket és - őrállomásokat építettek, s olyan hajóhadakat küldtek tengerre, amelyeknek gyors járatú, könnyű hajóit nemcsak jól képzett legénységgel és kormányosokkal szerelték fel, hanem - inkább fennhéjázásból, mint félelemkeltésből - dúsan aranyozott vitorlarudakkal, bíborsátrakkal és ezüstveretű evezőkkel is, mintha büszkélkedni és kérkedni akarnának gonosz mesterségükkel. A part mentén a római uralom nagy szégyenére vége-hossza nem volt a fuvolaszónak, vidám dalolásnak, részeg mulatozásoknak, magas rangú személyek elrablásának, városok elfoglalásának és megsarcolásának. A kalózhajók száma meghaladta az ezret, az elfoglalt városoké a négyszázat. Megtámadták a menedékhelyet nyújtó és eddig érintetlen szent helyeket, Klaroszt, Didümét, Szamothrakét, Hermionéban a földistenség, Epidauroszban Aszklépiosz, az Iszthmoszon, Tainaron fokán és Kalaurián Poszeidón, az aktioni földnyelven és Leukaszban Apollón, Szamoszban, Argoszban és a Lakinion-hegyfokon Héra szentélyét. Különleges - olümposzi - áldozatokat mutattak be, és bizonyos titkos szertartásokat tartottak, köztük Mithrasz tiszteletére is - ezek mind a mai napig szokásban vannak. A leggonoszabbul a rómaiakkal bántak; partra szálltak és elállták az utakat, kifosztották a közeli villákat. Egy alkalommal elraboltak két praetort, Sextiliust és Bellinust, bíborszegélyű tógában, és magukkal vitték szolgáikat és lictoraikat is. Elfogták Antoniusnak - egy diadalmenetet is tartott férfiúnak - a leányát, amikor birtokukra ment falura, és csak nagy váltságdíjért bocsátották szabadon. De a legszemérmetlenebb gazságuk a következő volt: Valahányszor egy-egy foglyuk tiltakozott, kijelentette, hogy ő római polgár, és megmondta a nevét, rémületet színleltek, combjukat csapdosták, és térdre esve bocsánatát kérték; az elhitte nekik, amikor látta, hogy megalázkodnak előtte és kérlelik. Sarut húztak a lábára, tógába öltöztették, hogy máskor mindenki felismerje. Mikor aztán jó ideig így gúnyt űztek belőle és élvezték a tréfát, a tenger közepén hágcsót engedtek le a hajó oldalán, s felszólították, szálljon ki a hajóból, és menjen békével, ha pedig vonakodott, belökték a vízbe, hogy megfúljon.

25. A kalózok hatalma kiterjedt egész tengerünkre, úgyhogy a hajózás és a kereskedelem teljesen megszűnt. Főként ez indította az élelemhiánytól fenyegetett és nagy éhínségtől félő rómaiakat rá, hogy kiküldjék Pompeiust a tenger megtisztítására a kalózoktól. Gabinius, Pompeius egyik bizalmas embere terjesztett elő törvényjavaslatot, amely nemcsak a hajóhad feletti parancsnokságot, hanem teljes és korlátlan egyeduralmat is adott Pompeiusnak mindenki felett. A törvény Hercules oszlopain belül teljhatalommal ruházta fel a tengeren, valamint a szárazföldön négyszáz stádiumnyira a tengerparttól. Ez a terület nemcsak a rómaiak uralma alatt álló vidéket foglalta magában majdnem teljességében, hanem kiterjedt a legnagyobb népekre és a leghatalmasabb királyságokra is. Ezen felül választhatott magának tizenöt alvezért a senatusból, és annyi pénzt kapott a közpénztárból és az adóbérlőktől, amennyit akart, továbbá kétszáz hajót; ezenfelül teljes hatalommal ruházták fel katonák és a hajók legénységének toborzására. A törvényjavaslat felolvasását a nép kitörő örömmel fogadta, de a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb senatorok úgy vélekedtek, hogy az ilyen korlátlan és határtalan hatalom nemcsak irigységet, hanem félelmet is kelt; ezért Caesar kivételével mindnyájan ellenezték. Caesar nem azért támogatta a törvényt, mert Pompeiusszal a legkevésbé is törődött, hanem mert idejében meg akarta magának szerezni a nép kegyét és kedvezését. A többi senator élesen kikelt Pompeius ellen; az egyik consult majdnem agyonverte a tömeg, mert azt a kijelentést tette, hogy ha Pompeius utánozni akarja Romulust, nem kerüli el annak sorsát sem. Ezután Catulus szólalt fel a törvény ellen, s beszédét a nép tiszteletteljesen meghallgatta. Hosszasan és minden irigység nélkül beszélt Pompeiusról, s azt tanácsolta a népnek, hogy kíméljék Pompeiust, ne tegyék ki ezt a nagy embert állandó veszélyeknek és háborúknak, majd megkérdezte: „Ki marad nektek, ha őt elveszítitek?” Erre egyhangúan így feleltek: „Senki, csak te.” Így aztán Catulus, nem tudván meggyőzni a népet, elhagyta a szószéket. Roscius kezdett el beszélni, de senki nem hallgatott rá; ekkor ujjal mutatta, hogy Pompeiust ne egyedül válasszák meg, hanem másodmagával. Erre a méltatlankodó nép olyan hangos kiáltozásban tört ki, hogy egy holló, amely épp a fórum felett repült át, a tömeg közé esett. Úgy látszik, a madarak leesését nem valami légüres tér idézi elő, hanem a hang ereje okoz erős léghullámokat és heves levegőmozgást.

 

                                                            

                                                                                              1.      2.      3.     4.

 

     
Menü
     
 
 
BLOG
Friss bejegyzések
2016.04.13. 21:20
2016.04.13. 21:11
2016.01.15. 21:14
2015.10.28. 21:16
2015.10.20. 16:10
Friss hozzászólások
     
Érdekességek, cikkek

Pompeji utolsó órái I.

Pompeji utolsó órái II.

     
Chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
     
Látogatók száma
Indulás: 2008-07-03
     
Video
     

Alicia Vikander - A legbiztosabb magyar forrásod az Oscar-díjas színésznõrõl! Képek, cikkek, hírek, minden egy helyen!    *****    -----Portálépítés és portáldíszítés kezdõknek és haladóknak! Rengetek leírás, JavaScriptek , CSS ,HTML kódok,Design!----    *****    Nem lehet saját lovad? Nevelj virtuálisan ITT! Nevelj, versenyezz, licitálj szebbnél szebb lovakra!    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG -A LEGINFORMÁLTABB ÉS LEGTARTALMASABB MAGYAR HONLAP AZ ÉNEKESNÕRÕL - SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG    *****    Ho-ho-hó! A Mikulás útra kész! Azaz... Hol a sapkája??? Ó jaj! Most mi lesz? Gyorsan gyertek a Mesetárba!    *****    Ha te is szereted az Arrow sikersorozat elbûvölõ házaspárját látogass el az ország egyetlen Olicity rajongói oldalára!    *****    Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony    *****    VIDEOJÁTÉK HONLAP! Retro játékoktól, a legújabbakig! Friss újdonság: Call of Duty: WWII és WoW: Battle for Azeroth!    *****    Kapható a VÖRÖS HÓ címû regény. Kaland és rejtély az örök fagy birodalmában. VÖRÖS HÓ. Részletek a weboldalon!    *****    Ho-ho-hó! A Mikulás útra kész! De hova lett a sapkája??? Ó jaj! Elmarad a Mikulás-nap??? Gyorsan gyertek a Mesetárba!    *****    Legfrissebb videojátékok, fõleg Warcraft és FPS játék hírek! Blog, Airsoft, Tech! Kattints ide!    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok    *****    Hová bújnak a virágmanók, ha elered az õszi esõ? Nem találjátok ki? Nyuszi mama majd elárulja! Gyertek a Mesetárba!    *****    Nálam nincsenek AKCIÓK, minden elemzés BECSÜLET KASSZÁS, az oktatás pedig INGYENES! Keress oldalamon!    *****    Bavaria 42 2018ban is várunk szeretettel mindenkit egy felejthetetlen tengeri vitorlás túrára! Vitorlás tudás nem szükséges!! Bavaria 42    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG - HA ELSÕKÉZBÕL SZERETNÉL INFORMÁLÓDNI, AKKOR ITT A HELYED - LEGFRISEBB HÍREK, KÉPEK, CIKKEK!    *****    Karácsonyra szép AJÁNDÉK egy Személyre szóló asztrológiai elemzés! Kinyomtatva és bekötve örök emlék marad!    *****    ***MUNKALEHETÕSÉG!*** Új cég, új lehetõség, ingyenes regisztráció! Ugye tudod, mit jelent elsõk között lenni...?!    *****    A legfrissebb videojátékokról olvashatsz híreket! Elemezzük a Call of Duty sorozat legújabb részét World War II    *****    A RENDKÍVÜLI horoszkóp akciók Karácsonyig tartanak,most rendelj saját illetve szeretteid részére elemzéseket. Kattints