|
Hannibal
Kr. e. 247-Kr. e. 183
Hamilcar Barcas legidősebb fia, az ókori történelem leghíresebb hadvezéreinek egyike és kiváló államférfi; született Kr. e. 249 körül. Miikor apja az I. pún háború szerencsés befejezése után Karthágóból Hispániába költözött, 9 éves fiát megkérdezte, volna-e kedve őt a távolba követni. És miután a fiú késznek nyilatkozott, apja az oltár előtt megeskette, hogy Rómát örökké gyűlölni fogja. Hispániában Hamilcar fiait Hannibált, Hasdrubalt és Magót úgy nevelte, hogy Róma megalázására szőtt terveinek kivitelét, nyugodtan rájuk bízhassa. A tisztikar Hasdrubal utódává a még csak 29 éves Hannibált választotta, ki már eddig, is mint a lovasság vezére fényes jelét adta rendkívüli hadvezéri képességének és bátorságának. Igaz, hogy nagyon ellentétes tulajdonságok egyesültek Hannibálban, mint pl. egyrészt higgadt megfontolás, másrészt ritka lelkesedés. Kitűnően értett a diplomácia és a hadviselés minden neméhez, de kiváltképpen a cselvetés és furfang számtalan módjaihoz. Hogy mily emberismerettel bírt és mily mértékben tudott az emberekre hatást gyakorolni, bizonyítja az a körülmény, hogy a hozzá tartozó megbízhatatlan emberekből összetákolt hadserege még a távol idegenbe is vakon követte és még a legnagyobb éhínség napjaiban sem lázadt fel ellene. A tőle rettegő rómaiak természetesen sötét színekkel rajzolták jellemét és kapzsisággal, kegyetlenséggel és gyűlölséggel vádolták, de mindezzel nem bírták a nagy ember emlékét elhomályosítani, ki egész életét esküjéhez híven annak a célnak szentelte, hogy bosszút álljon Rómán szülővárosának megalázásáért.
Hannibál megválasztása után rögtön a háború megkezdésére határozta el magát, nehogy a karthágói békepárt az ő tervét meghiusítsa. Saguntum városát, mely csak nemrégen került Róma oltalma alá, keményen ostrom alá fogta. Ezzel megszegte azt a Róma és Hasdrubal közt kötött szerződést, melynek értelmében a karthágóiak arra kötelezték magukat, hogy az Iberust át nem lépik. Hannibál nyolc havi ostrom után, Sagentumot bevette és feldúlta. Ezzel a háborút kikerülhetetlenné tette. A római senatus Hannibál kiadatását követelte a karthágói szenátustól, mivel ezt nem tehették meg, a rómaiak hadüzenetét voltak kénytelenek elfogadni. Mialatt Hannibál Hispánia és Libya bennszülötteit fenyegetések és ígéretek által a háború idejére békességre igyekezett rávenni, a rómaiak toboroztak egy sereget P. Cornelius Scipio consul alatt Hispániában, egy másikat Ti. Semprunius Longus alatt Szicília szigetére, esetleg Afrikába készültek küldeni Karthágó ostromára. E terv kivitelezésében, azonban Hannibál vakmerő támadása megzavarta a rómaiakat. A pún vezér meg volt arról győződve, hogy Róma hatalmát nem a provinciákban, hanem csakis magában Itáliában lehet megingatni és megtörni. Ebben a meggyőződésben magát Itáliát szemelte ki harctérül. Még meglepőbb az út, melyet kieszelt. Nem a rövid tengeri úton készült Itáliába, hanem a hosszabb és fáradtságosabb szárazföldi úton, a Pireneusokon és Alpokon keresztül ment Gallia Cisalpinába, mert erről az oldalról nem várták őt a rómaiak. Továbbá a felső-itáliai lapályon egyesülhetett legkönnyebben azokkal a gallus törzsekkel, melyek véres küzdelmek után nemrég kénytelenek voltak ugyan a rómaiak előtt meghódolni, de függetlenségük visszaszerzésének reményében, vele titokban szövetségre léptek. Felső Itália rónáin egyesülhetett továbbá macedóniai Fülöp hadaival is, kivel szintén alkudozásokat is folytatott.
Ily gondos előkészületek után Kr. e. a 218. év nyarán körülbelül 90.000 gyalogossal és 12.000 lovassal útnak indult Karthágó Novából; azonfelül 37 harcra idomított elefántot is vitt magával. Miután az Iberius és a Pireneusok közt lakó ellenséges törzseken keresztül utat tört magának, a határhegység lábánál hadának egy részét öccse Hasdrubal alatt hátrahagyta és azután a Földközi tenger közelében átment a Pireneusokon. Erre barátságos galliai kalauzok vezetése mellett déli Gallia rónáin át a Rhodanusig hatolt. Mikor pedig néhány ellenséges gallus törzs a folyón való átkelésében meg akarta akadályozni, Hannibál egy darabig a folyó mentén fölfelé haladt és csak akkor szállította át seregét a mai Roquemaure vidékén a túlsó partra, mikor egy alább (Aveniónál) a folyón átküldött lovascsapat a gallusok táborát lángba borította, kik erre rettegve elmenekültek. Hannibál most a Rhodanus bal partján folytatta útját az Isara beömléséig, majd az Isara völgyében az Alpok főláncának lábáig jutott. A rómaiak vezére Scipio mindebben nem tudta őt megakadályozni. Mikor Scipio Massiliában arról értesült, hogy Hannibál Gallia földjén áll, lovas csapatot menesztett a Rhodanus völgyébe, de ez Avenio táján Hannibálnak csak hűlt helyét találta. Az Alpok zugaiba Scipio nem merte vagy nem akarta Hannibált követni, s így inkább sietve visszavitorlázott Itáliába, hogy az Alpokon átvezető szorosok, kijárását elzárja, seregének másik részét pedig öccsére Gnaeus vezérlete alatt Hispániába küldötte. Hannibál eközben lankadatlan szívóssággal folytatta útját, és az Izčre völgyén felfelé haladva utat tört magának a kelta allobroxok és Ceutrones vidékén át egészen a hóval fedett Alpokig. Melyeken (valószínűleg a Kis Szt. Bernát szoroson mások szerint a Mont Cenisen avagy a Mont Genčvren keresztül) óriási áldozatok árán bár, de még is áthatolt, mire a Dorea Baltea völgyében a salassusok vidékén az ígéret földjére ért, ahol nagyon is kimerült és megfogyatkozott hadserege a példátlan fáradalmakat kiheverte. 218 őszén már csak 20.000 gyalogos és 6000 lovas katonája volt és elefántjainak száma hétre apadt le, de az Alpokon való átkeléssel az előkészületek legnehezebb részét immár megvalósította. A rómaiak, kik eddig kapkodó és céltalan haditervet követtek, csak most ismerték fel a veszélyt a maga valóságában és Sempronius consult seregével együtt Szicíliáról visszarendelve Scipio segélyére küldték Északra.
Eközben Scipio a 218. év végén a Ticinus és Sesia között Vercellae táján Hannibál numidiai lovasaival máris megütközött, ám vereséget szenvedett, a Padus mögé volt kénytelen visszavonulni, győzelem hírére több ezer gall Hannibál táborába sietett. December másik felében Hannibál, ki a Trebia mögött táborozott, újból összecsapott a római seregekkel. A megsebesült Scipio ellenezte ugyan a támadást, de consul társa, az imént megérkezett Sempronius, nyakra-főre átvezette csapatait a jéghideg Trebián annak bal partjára, hol Hannibál az átázott, didergő rómaiakat mindaddig lefoglalta, míg Mago lovasai a rómaiak szárnyait meg nem kerülték és szét nem verték. Csak 10.000 római érte el a közeli Placentiát, a többi a csatatéren maradt vagy futás közben lelte halálát. A diadal gyümölcse, Gallia Cisalpina (Placentia és Cremone kolóniák kivételével) Hannibál kezébe esett, kihez most mind több és több gall törzs csatlakozott. A győző, aki itt töltötte a 218. telet, erélyesen szervezte a gallusok felkelését.
217-ben a rómaiak két új hadsereget küldtek a veszedelmes pun ellen; az egyik Gn. Servilius alatt Ariminumnál (a Via Flaminián), a másik C. Flaminius alatt Arretiumnál (a Via Cassián) foglalt védelmi állást és Hannibál kihívását óvatosságból egyik sem fogadta el. Erre Hannibál merész tervre szánta el magát. Miután a kezében levő itáliai (szövetséges) foglyokat szabadon bocsátotta azzal a megbízással, hogy az itáliai községeket Róma ellen felkelésre bírják, megkerülte Flaminius állását, s az Appennineken át az Arnus áradástól ellepett völgyén keresztül (súlyos emberáldozatok árán és maga is fél szemére megvakult) szerencsésen Etruria szívéig ért, hol Faesulae táján tábort ütött, mialatt a kijátszott Flaminius egyre leste Arretiumnál. Midőn Flaminius a történeteket megtudta, Hannibál felkeresésére indult, a leleményes pun Perugia és a Trasimenus-tó mellékére vonult vissza, melynek É-keleti partján a tó és a közeli meredek hegylánc közé beékelt országút húzódik. A hasadék ki- és bejáratánál emelkedő dombokat Hannibál megszállta csapataival és így felkészülve várta meggondolatlan ellenfelét. Mihelyt Flaminius seregének zöme a reggeli köd homályában a hegyszakadékba érkezett, Hannibál a szoros nyílásait elzáratta és a kelepcébe került rómaiak ellen három oldalról rohamot intézett, s azoknak nagyobb részét lekaszabolta (217. áprilisban). Maga Flaminius is elveszett az öldöklésben. Másnap a pun lovasság az elmenekült 6000 főnyi római gyalogságot utolérte, megadásra kényszerítette, és ugyanez a sors érte Servilius lovasságát is.
A diadal gyümölcseként Etruria Hannibál kezébe esett, kit alvezérei arra biztatták, hogy azonnal a megrémült Róma ellen induljon. Ő azonban nem hallgatott rájuk, mert abban a hitben élt, hogy míg Róma szövetségesei nem csatlakoznak hozzá, addig a különben is katonai gyarmatok és töltésutak által megvédett Rómát nem tudja sikeresen támadni. Arra nézve pedig, hogy a szövetségesek megbízzanak benne, és hogy támogassák, újabb és döntőbb diadalra volt szüksége. Róma városa eközben csakugyan nem mutatott félelmet. A senatus kiengesztelte az isteneket és Quintus Fabius Maximust nevezte ki diktátorrá, aki a Tiberis-hidakat felszedette, a falakat felujjítatta, a polgárokat a legvégső ellenállásra serkentette, a két tartalékos légióval pedig Hannibál ellen indult. A pun vezér Spoletium várát, melynek meglepése nem sikerült, oldalt hagyva az Adriai tenger mellékére Umbriába vonult, ahol seregét egy ideig pihentette és gyalogságát római mintára újjászervezte. Ezt követően Dél-Itáliába indult, abban a reményben, hogy talán a sabellus vagy az apuliai görög községek hozzá szegődnek, de csalódnia kellett. Újabb diadalra pedig nem tehetett szert, mert a fölöttébb óvatos Fabius, erre nem adott neki alkalmat. Fabius minden döntő csatától feltétlenül tartózkodott. Oldalt és hátulról gyakran támadta meg Hannibál elő- vagy utóvédét, de nyílt csatába nem merészkedett, amiért őt katonái, akik habozását makacsságnak magyarázták, Cunctatornak nevezték el. Hannibál átlátott ellenfelének tervén és olyanformán akarta Fabiust támadásra rábírni, hogy Apuliából Beneventum és innen Campania felé haladva lángba borította a falvakat, majorokat és hatalmas kárt okozott a rómaiak gazdaságaiban. A diktátor mindezt tűrte és nem támadott.
Egy alkalommal Fabius Hannibált Casilinum táján a Volturnus partján csellel élve kelepcébe kerítette, de csak egy pillanatra, mert Hannibál éjjel egy csorda ökröt hajtatott, melyeknek a szarvaikon égő rőzsekötegek azt hitették el Fabiusszal, hogy a punok fáklyafény mellett arra vonulnak. A rómaiak erre ebben az irányban utánuk siettek, miközben a ravasz Hannibál veszteség nélkül oldalvást Apuliába nyomult Gerunium tájékára, ahol téli szállásra rendezkedett be. E kudarc hallatára kitört Romában a vihar Fabius ellen, és mikor alvezére M. Minucius Rufus (a fővezér távollétében) Hannibál fölött némi előnyt vívott ki, M. Minuciust szintén diktátorrá választották. A hazafias Fabius átengedte társának a sereg egy részét, mellyel M. Minucius oly elhamarkodva támadta meg Hannibált, hogy csakis a segítségére siető Fabius mentette meg a pusztulástól. A «Cunctator» harcmodora ily módon mégis helyesnek bizonyult.
A 216. év elején a diktátorok hivatala lejárt és a polgárság megint consulokat választott. L. Aemilius Paullus, a senatori párt embere, Fabius példáját vette mintakép gyanánt, amiről azonban türelmetlen társa C. Terentius Varro, az ellenzéki néppárt híve, hallani sem akart. A vezérek féltékenysége, meg versengése Hannibál malmára hajtotta a vizet. Tavasszal Geruniumból Luceria mellett elhaladva átkelt az Aufiduson és bevette a cannaei várat, mely a canusiumi síkon uralkodott és a rómaiaknak főraktárául szolgált. Hannibál vágyva vágyott a csatára, különösen azért, mert a lapályon lovasságát jól érvényesíthette. Szerencséjére a hiú Varro, őt jun. havában (aki nem igazított római naptár szerint aug. 2.) Cannaenál (Cannae, lásd itt.)megtámadta, mely csatában Aemilius Paullus consul, 80 senator és 70.000 római és szövetséges halálát lelte, míg Hannibál csak 6000 embert vesztett. E példátlan siker megérlelte Hannibál terveit. Karthágó valahára erélyesebb támogatásra határozta el magát, III. Fülöp macedóniai király formaszerinti szövetségre lépett a cannaei győzővel, szintúgy Hieronymus, Syracusae új kényura. De legtöbbet nyomott a latban, hogy Róma szövetségesei hűségükben ingadozni kezdtek. A legtöbb alsó-itáliai község, első sorban az apuliaiak, bruttibeliek, a lucaniai görög városok kaput nyitottak Hannibálnak, szintúgy a samniták és a dúsgazdag Capua városa, ahová Hannibál seregét téli szállásra vezette. Róma ezalatt nehéz napokat élt át. Már-már kapui előtt látta Hannibált, aki szerencséjére ez idő szerint még lehetetlennek tartotta a város meglepését. Alig hogy a rómaiak ijedtségükből kissé magukhoz tértek, a senatus bizalomra és egyetértésre intette a lakosságot. Azután valamennyi fegyverképes polgárt és azon felül több ezer rabszolgát besoroztak, biztosítván őket, hogy ha vitézül harcolnak, majd szabadon bocsátják. Hiány lévén fegyverekben, a templomokból szedték elő az ott őrzött zsákmányt. A vagyonosabb polgárok önként adakoztak a végső veszélyben forgó haza oltárára. Így megemberelve magukat és saját vitézségükbe meg a latinus szövetségesek hűségébe vetve bizalmukat, Hannibál követeit, kik a hadifoglyok kiválása ügyében jelentek meg a város előtt, be sem bocsátották a városba. Vezérnek pedig a kipróbált M. Claudius Marcellust választották. – Ezzel megkezdődött a háború második része (216–207), a váltakozó szerencsével folytatott harcok kora.
Róma és Karthágó küzdelme most már valóságos világháborúvá fejlődött ki, melyben nemcsak az ezer sebből vérző Itália, hanem a gyarmatok is csatatérül szolgáltak. Mialatt Hannibál csapatai a fényűző Capuában kiteleltek és egyúttal elpuhultak, a rómaiak merész politikával Hispániába és Szicíliába is küldtek csapatokat, hogy Hannibált segélyforrásaitól és szövetségeseitől elvágják. Magában Itáliában, 215-ben váltakozó szerencsével folyt a küzdelem, Campaniában azonban Hannibál sehogy sem tudta lábát megvetni, sőt Nola környékén Marcellustól vereséget is szenvedett, úgy hogy lassacskán Bruttiba és Apuliába kényszerült hátrálni. Még nagyobb szerencsével harcolt Róma Hispániában, melyet a Scipio testvérek hosszadalmas harcok árán (215–211) úgy szólván teljesen elhódítottak Hasdrubáltól, kinek végül Syphax numidiai király lázongása miatt Afrikába kellett távoznia. Visszatérése után Hasdrubál visszahódította ugyan a tartományt az Iberusig a Scipio testvérektől, kik mind a ketten halálukat lelték, de P. Scipiónak még csak 24 éves fia, P. Cornelius Scipio, fővezér minőségében új fordulatot adott a hispániai háborúnak. Magát Karthágó Novát is hatalmába kerítette és Gadesig nyomult elő. Ötévi küzdelem után tehát Karthágó hatalma a félszigeten meg volt törve; azt azonban Scipio sem tudta megakadályozni, hogy Hasdrubál tetemes hadsereggel a Pireneusokon keresztül Itáliába ne induljon Hannibál segítségére. Szicília szigetén ezalatt Syracusae háromévi ostrom után Marcellus kezébe esett (212 )és ezzel a rómaiakhoz szító párt a szigeten annyira elhatalmasodott, hogy a karthágóiak a szigetet otthagyták. Macedoniai Fülöp sem küldhette el az ígért katonákat, mert a rómaiak Athén, Spárta, Messene és Pergamum királya Attalus között szövetségest létesítettek Fülöp ellen, ki elvégre 205-ben Rómával kibékült. Mindamellett Hannibál szövetségeseinek és barátainak hitegető szavaiban bízva, csodaszerű szívóssággal tartotta magát Alsó Itáliában, ahol 212. telén Tarentumot megadásra kényszerítette és Metapontumot, Heracleát és Thuriit elhódította. A rómaiak viszont 212 őszén a fontos Capuát zárták körül, mely Hannibál ígéretében bízva, erélyesen védekezett. 211 tavaszán Hannibál csakugyan a város közelébe ért, de még azzal a cselfogással sem tudta a rómaiak ostromló hadát maga után csalni, hogy váratlanul az Anio hídján Róma kapujáig nyomult, («Hannibal ante portas») s ott tábort ütött. Rómát a legvégső élet-halálharcra készen találta, az ostromló sereg pedig egy pillanatig sem szűnt meg Capuát szorongatni. Ilykép a kétségbeeső Capua megadta magát és szörnyen lakolt hűtlenségéért. Gyászos sorsa a Hannibálhoz szító többi várost arra bírta, hogy Hannibállal szakítsanak. 209-ben elesett Tarentum és ámbár Hannibál 208-ban Marcellust Venusiánál lesbe csalta és lovasaival együtt felkoncolta, a punok mind jobban a félsziget délnyugoti csúcsára szorultak. Innen azonban Hannibált távozásra bírni lehetetlenségnek látszott. Ily viszonyok között minden a Hasdrubal vezérlete alatt közeledő segélyhadtól függött, aki 207-ben az Alpokon át Felső-Itáliába érkezett. Ennek hírére a senatus megfeszített erővel 23 légiót toborzott, csakhogy Hannibál és Hasdrubál egyesülését megakadályozza. C. Claudius Nerot Bruttiibe küldötték, hogy Hannibált előnyomulásában megállítsa, míg M. Livius Salinator consult Hasdrubál elé küldték. Hasdrubal Sena Gallica tájékáról néhány bizalmas embert küldött bátyjához, hogy megérkezéséről tudósítsa és megjelölje neki azt az utat, melyen tovább haladni és vele egyesülni óhajt (Narniát szemelte ki a csatlakozás helyéül). Ámde embereit Nero katonái elfogták, aki megtudván Hasdrubál tervét, vakmerően arra szánta el magát, hogy a tétlenül veszteglő Hannibállal szemben csak csekély megfigyelő hadat hagy hátra, míg seregének zömével Északnak siet és consultársával egyesülve Hasdrubált meglepi. Így is történt. Az egyesült rómaiak a Metaurus folyón éppen átkelő Hasdrubalt kelepcébe szorították, és seregével együtt felkoncolták.
Hannibál pedig, ki ezalatt egyre leste öccse levelét, testvérének levágott és neki átküldött fejéből tudta meg, hogy utolsó reménye is füstbe ment. – A háború utolsó szaka (207–201). Hannibál tehetségének újabb jeléül e csapás után is tartotta ugyan még magát négy évig Bruttii földjén, de Hispániában öccse Mago, Gadesből is kiszorult, valamint Afrikában, ahol Mauritánia királyával Massinissával szövetkezett Scipio. Karthágónak és a vele tartó Syphaxnak hatalmát egyre jobban megingatta, a szerencse a rómaiaknak kedvezett. Hasztalan kötött ki Mago Liguria partján és hiába szólította a liguriaiakat és gallokat fegyverre. A légiók útját állták és támadása kudarccal végződött. Ily viszonyok között az aggódó karthágói senatus és az épen Utica ostromával bajlódó Scipia fegyverszünetre léptek egymással, melynek értelmében Hannibálnak ott kellett hagynia Itáliát. Sajgó szívvel engedett a le nem győzött hős szülővárosa parancsának és miután a Croton melletti Lacinius hegyfokon emelkedő Hera-templom falaira érctáblákat szegeztetett, melyekben felsorolta hadi tetteit, 203. őszén tengerre szállott és Kis Leptisben kikötött. Visszatérése és seregének nagy száma új lelket öntött a karthágói háborúpártba, mely a római követeket megtámadta, s ezzel a fegyverszünetet megszegte. A döntő küzdelem küszöbén Hannibál felkereste Scipiót, de a béke feltételeire nézve nem tudtak megegyezésre jutni. Így tehát a fegyvereknek kellett dönteniük. 202. nyarán Zama regia (Zama, lásd itt).( mások szerint Naraggara) mellett csatára került a dolog, melyben a római légiók és Masinissa lovasai a punokat teljesen legyőzték.
Erre maga Hannibál kötötte meg Karthágó nevében az elkerülhetetlenné vált, súlyos békét, mely Karthágó nagyhatalmának véget vetett ugyan, de legalább további fennmaradását biztosította. A háború lezajlása után Hannibál, mint sufes a háború okozta sebek, behegesztését tűzte ki feladatául és időszerű pénzügyi és politikai reformok, nevezetesen demokratikus alkotmány behozatala által Karthágó újjászületésén fáradozott. Tette ezt abból a célból, hogy kedvező viszonyok beálltával a küzdelmet még egyszer fölvegye. Csakhogy a római senatus gyanakvó szemmel nézte működését és a Hannibál által megbuktatott oligarchák is acsarkodtak a nagy ember ellen. Kr. e. 196. vagy 195. római követség jelent meg Karthágóban, mely Hannibál kiadatását követelte. Midőn látta, hogy a szolgalelkű és gyáva békepárt hajlandó őt kiadni, önként otthagyta hálátlan szülővárosát és Keletre menekült. Hazájából örökre száműzve, a keleti fejedelmek egyikét-másikat igyekezett Rómaellenes politikájukban bölcs tanácsával támogatni. Előbb Antiochus szíriai király udvarában élt egy ideig, kinek hajóhadát jobb karba hozta és akit arra igyekezett rábeszélni, hogy keljen át Itáliába, Antiochus azonban elmulasztotta a kedvező pillanatot és mikor végre (190) háborúra szánta el magát, már késő volt, és a rövidebbet húzta.
A rómaiak a 189-ben kötött békeszerződésben arra is kényszerítették Antiochust, hogy esküdt ellenségüket nekik kiszolgáltassa. Hannibál ennek hírére Prusias bithyniai királyhoz menekült, aki udvarába fogadta ugyan, de nem sokára a vendégbarátság rút megszegésével T. Quinctius Flamininus consul felszólítására Hannibál kiadatását határozta el és a házat, melyben Hannibál rejtőzködött, körülvétette. Hannibál erre méreggel öngyilkosságot követett el. Sírját a Propontis melléki Libyssában (ma Dil) mutatták és Septimius Severus császár hír szerint (Tzetzes) emléket állított a nagy hősnek. Az ókori hadvezérek sorában a legelső helyek egyike illeti meg Hannibált, sőt vannak, akik őt Nagy Sándor és Julius Caesar fölé helyezik. Kis híja, hogy Róma és Karthágó sorsát döntően meg nem változtatta. Rendkívüli tehetségei, szívós kitartása és esküjében gyökeredző engesztelhetetlen gyűlöltsége mindvégig félelmetes ellenségévé tette a rómaiaknak.
A lap tetejére | |