1. Sokan mondják, hogy az Octaviusok nemzetségét hajdan a leghíresebb családok között tartották számon Velitraeben. Volt ugyanis a város legnevezetesebb részén egy utca, mely régtől fogva az Octavius nevet viselte; mutogattak is ott egy oltárt; valamelyik Octaviusnak szentelték annak emlékezetére, hogy mikor egy szomszéd-háború vezéreként áldozatot mutatott be Marsnak, és közben az ellenség váratlan betöréséről értesült, félig nyersen lekapta az oltárról az áldozati barom belső részeit, gyorsan felvagdalta, harcba vonult, és aztán győztesen tért vissza. Volt továbbá egy néphatározat, hogy az áldozati szertartást ezen túl mindig így mutassák be Marsnak, az áldozatra szánt állat egyéb maradványait pedig adják át az Octaviusoknak.
2. Ez a nemzetség, melyet Tarquinius Priscus király vett fel más kisebb nemzetségekkel együtt a senatus tagjai közé, majd Servius Tullius a patríciusi rendbe, az idők folyamán plebeiussá lett, és hosszú idő telt el, míg Julius Caesar révén megint visszakerült a patríciusok közé. Ebből a nemzetségből elsőként C. Rufust választotta meg a nép tisztviselőnek. Quaestori hivatalt viselt; két fia volt, Gnaeus és Caius, tőlük származik az Octavius család két ága, melynek sorsa annyira különbözik egymástól. Gnaeus és összes utódai ugyanis magas tisztségeket töltöttek be. Caius és leszármazottai ellenben, véletlenül-e vagy a maguk akaratából, mindnyájan megmaradtak a lovagi rend tagjainak, de Augustus apja már nem. Augustus dédapja, mint tribunus teljesített katonai szolgálatot Aemilius Papus fővezérsége alatt Siciliában, a második pun háború idején. Nagyapja megelégedett városi tisztségeivel, és nagy vagyon birtokában igen békés öregkort ért meg. De ezeket, a dolgokat megírták mások; maga Augustus sem írt önmagáról egyebet, mint hogy régi és vagyonos lovagi családból származik, melynek tagjai közül elsőnek apja emelkedett senatori rangra. Marcus Antonius azt veti a szemére, hogy dédapja szabadon bocsátott rabszolga volt, Thuri vidéki kötélverő, nagyapja pedig pénzváltó. Ennél többet sehol sem találtam Augustus apai őseiről.
3. Augustus apja, Caius Octavius, kora ifjúságától fogva nagy tekintélyű, gazdag ember volt; ezért csodálkozom, mikor némelyek róla is azt írják, hogy pénzváltó volt, és a szavazatok adásvételénél a Mars-mezőn működő ügynöknek tartják; minthogy jómódban nevelkedett, könnyen jutott magas hivatali tisztségekbe, és kiválóan el is látta azokat. Praetori hivatala lejártával sorsolás útján Macedonia tartományt kapta meg kormányzásra, s az úton odafelé megsemmisítette a szökevényeket, Spartacus és Catilina maradék csapatait, melyek Thuri környékét megszállva tartották; ezt egyébként a senatus külön megbízással kötelességévé is tette. Tartományát nemcsak igazságosan, hanem nagyon bátran is kormányozta; miután a bessusokat és trákokat egy nagy csatában széjjelszórta, úgy bánt a szövetségesekkel, hogy Marcus Cicero máig fennmaradt leveleiben arra inti és figyelmezteti saját testvérét, Quintust, aki az idő tájt az asiai tartomány proconsulaként nem örvendett éppen jó hírnek, kövesse szomszédjának, Octaviusnak példáját, miként kell a szövetségeseknél érdemeket szerezni.
4. A halál hirtelen érte utol, mikor Macedoniából távozott, mielőtt még a consuli tisztségre jelöltethette volna magát; három gyermek maradt utána, a nagyobbik Octavia, Anchariától született leánya, továbbá a kisebbik Octavia és Augustus, Atiával való házasságából. Atia, Marcus Atius Balbusnak és Juliának, Caius Caesar nővérének a lánya volt. Balbus apai ágon egy Aricia-beli nemzetségből származott, családja tagjai közül sokan viseltek senatori rangot; anyai ágon igen közeli rokonságban állott Pompeius Magnusszal; maga praetori hivatalt viselt, tagja volt a húszas bizottságnak, mely a Julius-féle törvény alapján földet osztott Campaniában. Mégis a fentebb említett Antonius, megvetve Augustus anyai ági származását is, azt hánytorgatja fel neki, hogy dédapja africai eredetű volt, és Ariciában hol illatszerrel kereskedett, hol molnárkodott. A parmai Cassius pedig némely levelében nemcsak molnár unokájának tartja Augustust, hanem valami aprópénzváltó sarjának is: „Anyád lisztje Aricia legdurvábban, őrlő malmában készült: azt is a Nerulum-beli pénzváltó gyúrta aprópénztől mocskos kezével.”
5. Augustus M. Tullius Cicero és Marcus Antonius consulsága idején, szeptember huszonharmadikán született, kevéssel napkelte előtt, a Palatinus városnegyedben, az Ökörfejek terén; ma is ott áll a szentélye, melyet nem sokkal halála után avattak fel. A senatusi okmányok szerint ugyanis egy ifjú patrícius, C. Laetorius, házasságtörés bűntettével vádolva, enyhítő körülményként nemcsak ifjúságára és nemesi származására hivatkozott az egybegyűlt atyák előtt, hanem arra is, hogy tulajdonosa, úgyszólván papja és őrzője annak a darab földnek, melyet az istenné vált Augustus születésekor legelőször érintett; kérte, hogy erre az ő saját, külön istenségére való tekintettel kegyelmezzenek meg neki; ekkor hozták a határozatot, hogy a háznak azt a részét szentéllyé kell avatni.
6. A helyet, ahol nevelkedett, nagyszülei birtokán, Velitraeben, még ma is mutogatják; nagyon kicsi helyiség, olyan, mint valami éléskamra; a szomszédságban azt beszélik, hogy ott is született. Szentségtörésnek tartják, ha oda bárki szükségtelenül és tisztátlanul belép, és régtől fogva hiszik, hogy ha valaki vakmerően mégis bemegy a helyiségbe, azt rémület és borzalom rettenti vissza; ez egyébként csakhamar valóban be is bizonyosodott. Mikor ugyanis a villa új tulajdonosa, nem tudom, véletlenül-e vagy próbaképpen ott ágyaztatott meg magának éjszakára, néhány óra múlva valami láthatatlan erő kivetette a kamrácskából, és félholtan találták meg ágyastul, mindenestül az ajtó előtt.
7. Ősei eredetének emlékezetére a Thurinus melléknevet adták a gyermeknek, de meglehet, hogy azért kapta ezt csupán, mert apja nem sokkal születése után szerencsével harcolt Thuri környékén a szökött rabszolgák ellen. Azt, hogy a Thurinus melléknevet valóban használta, fényes bizonyíték alapján állíthatom: megszereztem ugyanis egy régi, ércmívű, gyermekkori képecskéjét, melyen már-már elmosódott vasbetűkkel ez a név állt; a császárnak ajándékoztam ezt a képecskét, s ő most hálószobájában, a házi istenek között tiszteli. De Marcus Antonius is gyakran szólítja leveleiben, csúfságból, Thurinusnak; Augustus meg viszonzásképpen csak annyit ír, csodálkozik, hogy sértésként vágják szemébe régi nevét. Később vette fel a C. Caesar, majd az Augustus melléknevet, az elsőt nagybátyja végrendeletben foglalt utasítására, a másodikat Munatius Plancus javaslatára; mert szemben egyesek tanácsával, hogy Róma második alapítójaként a Romulus nevet viselje, egy másik indítvány győzött, mégpedig az, hogy nevezzék inkább Augustusnak, nemcsak mivel ez a név új, hanem mert sokkal fenségesebb is (hiszen a szent helyeket is, és ahol az előírt szertartások után felszentelnek valamit, ugyanezzel a szóval nevezik a „gyarapodásról”, vagyis: ab auctu, vagy a „madarak viselkedéséről és étvágyáról”, azaz: ab avium gestu et gustu, miként Ennius tanítása is mondja: „Miután a dicső Rómát felséges előjelek - augusto augurio - alapján megalapították.”).
8. Négyéves korában vesztette el apját. Tizenkettedik évében járt, mikor nagyanyja, Julia ravatalánál, a nyilvánosság előtt elmondta a halottdicsérő beszédet. Négy évvel a férfitóga felöltése után Caesar africai diadalmenetén katonai kitüntetésekkel ruházták fel, noha fiatal kora miatt még sohasem vett részt háborúban. Majd mikor nagybátyja, Caesar, Gn. Pompeius fiai ellen a két Hispaniába vonult, ugyancsak kivívta elismerését; alighogy felépült ugyanis súlyos betegségéből, az ellenségtől veszélyeztetett utakon, kisszámú kísérettel, sőt, miután még hajótörést is szenvedett, gyalogosan ment utána, nemcsak buzgóságáról téve bizonyságot, hanem kiváló jellembeli tulajdonságokról is. Caesar a két Hispania leigázása után a dákok, majd a parthusok ellen készülvén hadjáratra, Augustust előreküldte Apolloniába, hogy ott tanulmányokat végezzen. Mihelyt pedig Caesar megöletése után az ifjú megtudta, hogy ő lett az utódja, sokáig habozott, ne kérje-e a legközelebb állomásozó légiók segítségét; aztán elhamarkodottnak és éretlennek ítélte elhatározását, elvetette azt, majd Rómába visszatérve mégis átvette örökségét, hiába aggodalmaskodott anyja, hiába ellenezte a dolgot mostohaapja, Marcius Philippus, volt consul is. És ettől kezdve hatalmas hadseregek élén előbb mintegy tizenkét évig M. Antoniusszal és M. Lepidusszal együtt, később aztán negyvennégy évig egymaga kormányozta az államot.
9. Most pedig, hogy életének fő vonásait megrajzoltam, a részleteket nem időrendben, hanem tartalmuk szerint csoportosítva mutatom be, hogy pontosabban megismertethessem. Öt polgárháborúban vett részt, éspedig: Mutinánál, Philippinél, Perusiánál, Siciliában és Actiumnál; ezek közül az elsőt meg az utolsót M. Antonius ellen vívta, a másodikat Brutus és Cassius, a harmadikat L. Antonius, a triumvir öccse, a negyediket pedig Gnaeus, Pompeius fia ellen.
10. E háborúk indítéka és oka abból a meggyőződésből fakadt, hogy mindennél sürgetőbb kötelessége bosszút állni nagybátyja meggyilkolásáért, és érvényben megtartani összes intézkedéseit; ezért, mihelyt Apolloniából visszatért, nyomban elhatározta, hogy Brutust és Cassiust váratlanul, erőszakkal és (minthogy azok a rájuk leselkedő veszedelmet megsejtve, elmenekültek), törvényes úton is megtámadja, és távollétükben gyilkosság címén perbe fogja. Caesar győzelme emlékére maga rendezett játékokat, mert akiknek ez hivatali kötelességükhöz tartozott volna, nem volt hozzá bátorságuk. Hogy pedig többi tervét még következetesebben hajthassa végre, az egyik váratlanul elhalt néptribunus helyére jelöltette magát, noha patricius volt, de a senatori rangot még nem érte el. Minthogy azonban Marcus Antonius consul, akitől a legerősebb támogatást várta, törekvéseit keresztezte, és segítséget, törvényes úton, még a legjelentéktelenebb ügyben is csak magas pénzösszeg árán adott, az előkelők pártjához fordult; úgy gondolta tudniillik, hogy azok igen gyűlölik Antoniust, amiért Decimus Brutust Mutinában megostromolta, és fegyveres erővel ki akarta kergetni Caesartól ajándékba kapott tartományából, melynek kormányzásában a senatus határozata is megerősítette. Néhány párthíve buzdítására orgyilkosokat bérelt fel Antonius ellen; mikor a cselszövésre fény derült, a veszélyes következményektől megrémülve, óriási pénzáldozattal megnyerte a veteránokat a maga és a köztársaság védelmére. Mint propraetor és ennek a hadseregnek vezére parancsot kapott, hogy Hirtiusszal és Pansával, akik a consuli hivatalt elnyerték, Decimus Brutus segítségére siessen; Augustus a vezetésére bízott hadjáratot három hónap alatt két ütközetben befejezte. Antonius írja, hogy az első csatában megfutamodott, s csak két nap múlva került elő lova és köpenye nélkül; azonban nemcsak hadvezérként, hanem mint közkatona is megtette a magáét, mert a harc kellős közepén elvette a súlyosan sebesült zászlótartótól a sasjelvényt, és maga vitte vállán.
11. Minthogy a háború folyamán Hirtius az első vonalban elesett, Pansa pedig belepusztult sebeibe, híre járta, hogy mindkettőnek ő okozta halálát azért, hogy Antonius menekülése után, ha majd a köztársaság consulok nélkül marad, egymaga vegye kézbe győztesen mindhárom hadsereget. Pansa valóban gyanús körülmények között halt meg, s ezért őrizetbe vették Glyco nevű orvosát, akiről azt hitték, hogy sebébe ő hintett mérget. Ehhez Aquilius Niger még hozzáteszi, hogy Hirtiust, a másik consult, a csata zűrzavarában Augustus maga ölte meg.
12. Mihelyt azonban megtudta, hogy Antoniust megfutamodása után M. Lepidus befogadta, a többi hadvezér és a sereg pedig önként átpártolt hozzá, habozás nélkül otthagyta az optimaták pártját, és ürügyet keresvén elhatározása megmásítására, egyesek szavait és cselekedeteit elferdítette; azt állította, hogy némelyek őt gyereknek nevezték, mások meg csúfot űztek belőle, mondván, olyan ember ő, akit dicsérni kell és felmagasztalni; hogy sem ő, sem veteránjai nem részesültek illő hálában, amilyet pedig méltán megérdemeltek. És hogy bizonyságot tegyen róla, mennyire megbánta korábbi csatlakozását hozzájuk, Nursia város lakóit hatalmas pénzbüntetéssel sújtotta; majd mikor nem tudtak fizetni, kiűzte őket a városból, mondván, hogy közpénzen síremléket emeltek a mutinai csatában megölt polgároknak és ráírták: „Elhullottak a szabadságért.”
13. Miután Antoniusszal és Lepidusszal szövetséget kötött, betegen és gyengélkedve ugyan, de befejezte a philippi háborút, méghozzá kettős csatában: az elsőben kénytelen volt táborátelhagyni, és alig tudott az Antonius vezette szárnyhoz menekülni. Diadalát igazán nem élvezte szerényen: ellenkezőleg, Brutus fejét azzal az utasítással küldte Rómába, hogy Caesar szobrának a lába elé vessék, maga pedig a legelőkelőbb foglyot is gyalázkodva, dühödten szidalmazta; sőt egyiknek, aki könyörögve kérte, hogy tisztességesen temessék el, állítólag azt felelte: „lesz rá gondjuk a madaraknak”. Mikor egy apa fiával együtt kettőjük életéért könyörgött, Augustus megparancsolta, hogy döntsék el sorshúzás vagy kockajáték útján, melyiknek kegyelmezzen meg közülük, és végignézte mindkettőjük halálát; miután ugyanis az apát, aki önként adta magát hóhérkézre, kivégezték, a fiú is megölte magát. Ezért a többiek, közöttük Marcus Favonius, Cato híres vetélytársa is, midőn láncra verve felvonultatták őket, Antoniust, mint fővezért tisztelettudóan üdvözölték, Augustust ellenben a legförtelmesebb szidalmakkal illették. A győzelem után felosztották maguk között a hatásköröket; Antonius a Kelet igazgatását vette kezébe, Augustus pedig vállalta, hogy visszavezeti a veteránokat Italiába, és kiosztja nekik a községi földekből járandóságukat; de sem a veteránoktól, sem a birtokosoktól nem kapott köszönetet; ezek ugyanis azt panaszolták, hogy elűzték őket földjükről, amazok pedig hogy nem bántak velük érdemük szerint, úgy, amint remélték.
14. Ez idő tájt Augustus kényszerítette Lucius Antoniust, aki consuli méltóságában és bátyja hatalmában bízva felkelést szított, hogy meneküljön el Perusiába; éheztetéssel megadásra bírta ugyan a lázadót, de önmagát is nagy veszedelembe sodorta mind a háború folyamán, mind az azt megelőző időszakban. Egy közkatonát ugyanis, aki a nyilvános játékok alkalmával a lovagrendűek számára kijelölt tizennégy padsor egyikében foglalt helyet, a hivatalszolgával eltávolíttatott. Ellenségei nyomban elhíresztelték, hogy a katonát a helyszínen megkínoztatta, majd kivégeztette; akkor kis híján áldozatul esett a felbőszült katonanépség zendülésének. Szerencséjére a katona váratlanul épen-egészségesen előkerült. Máskor meg Perusia falai alatt áldozat bemutatása közben egy hajszálon múlt, hogy a városból előtörő gladiátorok csapata el nem fogta.
15. Perusia bevétele után igen sok embert halálra ítélt, azoknak pedig, akik kegyelmet kértek vagy mentegetőzni próbálkoztak, röviden félbeszakítva őket, annyit mondott: „Meg kell halnotok.” Néhány történetíró szerint a meghódolt perusiai lakosok közül kiválasztott háromszáz senatort és lovagot, és az istenné vált Julius tiszteletére emelt oltáron, március Idusán áldozati barmok módjára lemészároltatta őket. Többen azt is írják, hogy jól meghányta-vetette a dolgot, mielőtt fegyvert fogott Perusiánál; az volt a célja, hogy titkos ellenfelei, meg azok, akik inkább félelemből, mint jó szándékból maradtak veszteg, egy Lucius Antoniushoz hasonló lelkületű vezetőben bízva felfedjék magukat, s akkor ő a legyőzöttek elkobzott vagyonából a veteránjainak megígért jutalomösszegeket kifizetheti.
16. Legelőször, a siciliai háborút indította meg, de ez a háború sokáig tartott, és gyakran abbamaradt, hol azért, mert helyre kellett állítani a hajóhadat, mely a nyári viharok és két hajótörés következtében megrongálódott, hol mert az élelmiszerszállítás fennakadása s az egyre súlyosbodó éhínség miatt a nép békekötést követelt. Miután újonnan felépítette hajóit, felszabadított, és az evezőpadokhoz ültetett húszezer rabszolgát, sikerült végre a Lucrinusi- és Avernusi-tó és a tenger közötti összeköttetés megteremtésével, Baiae mellett a Julius-féle kikötőt létrehoznia. Ebben a kikötőben gyakorlatoztatta hajóhadát egész télen, meg is verte Pompeiust Mylae és Naulochus között; az ütközet órájában azonban úgy elnyomta az álom, barátai alig győzték felkölteni, hogy adjon végre jelt a csata megkezdésére. Azt hiszem, ez indította Antoniust arra, hogy szemére vesse: nem is tudta biztos szemmel áttekinteni a felállított csatarendet, hanem hanyatt fekve, bambán az eget bámulta, és addig fel sem kelt,nem is került katonái szeme elé, míg Marcus Agrippa meg nem szalasztotta az ellenséges hajókat. Mások meg bűnéül róják fel szavait és cselekedetét, hogy amikor a vihar elpusztította hajóit, azt kiabálta: „Neptunus sem akadályozhatja meg, hogy győzelmet arassak.” Később pedig, a legközelebbi cirkuszi játékok napján, az ünnepi díszmenetből még az isten képmását is eltávolíttatta. Éppen ezért nem a véletlen műve, hogy ebben a háborúban több és nagyobb veszedelemmel kellett szembenéznie, mint addig bármikor. Amikor hadseregének egy részével Siciliában partra szállt, majd visszatért a szárazföldre, hogy hátramaradt csapatait is átszállítsa, Demochares és Apollophanes, Pompeius két alvezére váratlanul rajtaütött; alig-alig sikerült egyetlen hajóval megmenekülnie. Más alkalommal pedig Locri mellett gyalogosan Regium felé igyekezve, megpillantotta Pompeiusnak a part közelében haladó két-evezősoroshajóit; azt gondolván, hogy az ő hajói azok, lement a partra, és közben csepp híja, hogy el nem fogták. És miközben úttalan utakon menekült, történt, hogy kísérőjének, Aemilius Paulusnak a rabszolgája, aki még mindig fájlalta, hogy gazdája apját, az idősebbik Paulust Augustus proscribáltatta, ki akarván használni a bosszúra oly kedvező alkalmat, gyilkosságot kísérelt meg ellene. Pompeius elmenekülése után Augustus egyik tiszttársát, M. Lepidust, akit segítségül hívott Africából, megfosztotta hadseregétől, mert az húsz legiója hűségében bizakodva, megfélemlítéssel és fenyegetőzésekkel egyre nagyobb szerepet követelt magának; de könyörgésére Augustus mégis megkímélte az életét, és örökre Circeibe száműzte.
17. Marcus Antoniusszal kezdettől fogva ingatag és bizonytalan kapcsolatát, mely sok békülési kísérlet után is csak éppen hogy helyreállt, végül egészen megszakította; s bizonyságául annak, hogy az az ember mennyire elfajzott a római erkölcsöktől, a Városban hagyott végrendeletét, melyben Cleopatrának még a gyermekeit is megnevezte örökösei között, felbontotta, és gondja volt rá, hogy azt egy népgyűlésen felolvastassa. Miután a haza ellenségének nyilvánította Antoniust, mégis megengedte rokonainak és barátainak, hogy felkeressék – így engedélyt adott többek között C. Sosiusnak és Titus Domitiusnak, az akkori consuloknak is. Bononia lakosait, minthogy azok régtől fogva Antonius hívei voltak, felmentette az eskü kötelezettsége alól, melyet egész Italiának Augustus hűségére fogadnia kellett. Nem sokkal később Actiumnál tengeri csatát nyert; az ütközet a késő éjszakába nyúlt, úgyhogy a győztes a hajón töltötte az éjszakát. Alighogy Actiumból téli szállására, Samosba vonult vissza, hírétvette, hogy katonái, akiket a győzelem kivívása után mindenfelől Brundisiumba irányított, fellázadtak, s a nekik járó jutalmat és elbocsátásukat követelik. Izgatottan indult vissza Italiába, és átkelés közben kétszer is nagy viharral küzdött meg (először a Peloponnesus és Aetolia kiugró hegyfokai között, majd a Cerauniai-hegyeknél, gályáinak egy-egy részemindkét alkalommal elsüllyedt, s a hajónak, melyen maga utazott, elrongyolódott a vitorlája, eltört a kormányrúdja). 27 napnál nem tartott tovább, míg a katonák kívánságait rendezte, addig Brundisiumban maradt, majd kerülővel Asián és Syrián keresztül Egyiptomba ment, és rövid ostrom után elfoglalta Alexandria városát, ahová Antonius Cleopatrával menekült. Antoniust, aki még utoljára kísérletet tett a kibékülésre, öngyilkosságba kergette, és holttestét meg is szemlélte. Cleopatrához, minthogy mindenáron szerette volna diadalmenete számára életben tartani, elhívatott néhány psyllost, hogy szívják ki testéből a mérget; az a hír járta ugyanis, hogy kígyómarástól pusztult el. Augustus a királynőt Antoniusszal közös sírba temettette, s a síremléket, melyet még ők kezdtek maguknak építtetni, befejeztette. A fiatal Antoniust, Fulvia két fia közül az idősebbiket, erőszakkal elhurcoltatta az isteni Julius szobrától, ahová az sok hiábavaló könyörgés után menekült, és meggyilkoltatta. Caesariont, akiről Cleopatra azt híresztelte, hogy Caesar fia, ugyancsak menekülése közben ölette meg. Antonius és a királynő többi közös gyermekét rokonokként nemcsak életben tartotta, hanem kinek-kinek körülményeihez képest megélhetést és pártfogást biztosított.
18. Ugyanebben az időben felhozatta a sírboltból és megszemlélte Nagy Sándor koporsóját és holttestét, majd aranykoronát helyezve fejére, virággal borította el, úgy rótta le kegyeletét iránta; mikor azonban megkérdezték tőle, nem óhajtja-e a Ptolemaeumot is megtekinteni, azt mondta, királyt akar látni, nem pedig hullákat. Egyiptomot római provinciává alakítva még termékenyebbé, Róma gabonaellátására még alkalmasabbá akarta tenni, minden Nílus vizével táplált csatornát megtisztított katonai munkálatokkal az évek óta lerakódott iszaptól. Hogy actiumi győzelmének emlékét az utókor számára még fényesebbé tegye, Actium mellett megalapította Nicopolis városát, továbbá elrendelte, hogy ötévenként nyilvános játékokat rendezzenek; táborának helyét pedig Apollo ősrégi templomával kibővítve, zsákmányolt hajósjelvényekkel díszítette, majd Neptunusnak és Marsnak szentelte.
19. Ezután időről időre különféle besúgások révén felfedett zavargásokat, forrongásokat, összeesküvéseket fojtott el csírájában, mielőtt még lábra kaphattak volna, így az ifjú Lepidus, továbbá Varro Murena és Fannius Caepio, majd M. Egnatius, aztán Plautius Rufus és Lucius Paulus, leányunokája férjének zendüléseit; ezeken kívül a végrendelet-hamisítással vádolt, aggkori gyengeségben szenvedő Lucius Audasius, továbbá a parthinus származású félvér, Asinius Epicadus, végezetül pedig Telephus, egy római asszony névmondó szolgájának összeesküvését. Nem volt ugyanis hiány még a legalacsonyabbrendűek által kezdeményezett összeesküvésekben, veszedelmekben sem. Audasius és Epicadus Augustus leányát, Juliát, és unokáját, Agrippát akarta a száműzetésük helyéül kijelölt szigetekről a hadsereghez szöktetni; Telephus pedig, akinek egy jóslat uralkodói hatalmat ígért, egyenesen Augustus és a senatus megtámadására készült. Sőt, egyszer éjjel elfogták az illyricumi hadsereg egyik markotányosát, aki az ajtónállókat rászedve, vadászkéssel az oldalán, a hálószoba tájékán settenkedett; nem tudni, hogy őrült volt-e, vagy csak színlelte a tébolyt, mert kínvallatással sem tudták szólásra bírni.
20. Külföldön összesen kétszer viselt háborút személyesen; mégpedig ifjúkorában, Dalmatiában, majd Antonius leverése után pedig a cantabriaiak ellen. A dalmatiai háborúban meg is sebesült, egyik csatában parittyakő érte a jobb térdét, másodszor meg egy híd beomlása közben sérült meg combján és két karján. A többi hadjáratot alvezérei irányították, egyes esetekben azonban, így a pannóniai és a germániai háborúk során személyesen is megjelent a táborban, vagy pedig nem messze tartózkodott a csaták színhelyétől, így például Rómából elment Ravennáig, Mediolanumig vagy akár Aquileiáig is.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum