Teutoburgi-csata

Kr. u. 9. szeptembere

Kr. u. 6-ban kinevezték P. Quinilius Varust a germániai határvidék kormányzójává. Varus kb. 15.000 római katonával rendelkezett, de még ennyi légióssal sem lehetett ellenőrzés alatt tartani egy ekkora területet, ha a germánok fellázadtak volna Róma ellen. A germán törzsek közül egyesek szövetségben álltak Rómával, mások gyűlölték őket, de féltek Róma erejétől és voltak olyanok, akik semlegesek maradtak addig, míg Róma túlságosan bele nem avatkozik belügyeikbe. Varus azt kapta feladatul, hogy erősítse meg és biztosítsa a germán határvidéket. Ennek a legegyszerűbb módja a helyi törzsekkel való szoros együttműködés és béke megteremtése lett volna. Viszont Varus, olyan intézkedéseket hozott, mellyel a maga ellen fordította a törzseket. Súlyos adókat vetett és lenézte a germán kultúrát. Valamint ő és kísérete rendkívül arrogáns volt. Ezek a lépések a semleges törzsek lázadásához vezetett, sőt egyes szövetséges törzsek is meginogtak. Kr .u. 9. nyarán, Varus és szövetségesei a határmenti lázadásokat próbálta leverni. Ez sikerült is neki.

Nyáron Varus uralta a harctereket. 3 légió, 6 önálló cohors és 3 lovassági ala, összesen 18.000 római gyalogos és 1.800 római lovas, illetve a szövetséges cherusk törzs katonáiból álló sereg tartozott alá. A cherusk törzs vezetője Arminius volt. A seregeket 10.000 fős tábori kíséret követte a hadjáratokban.

Arminius és Varus viszonya a nyár végére meglehetősen megromlott. Arminius úgy döntött, hogy elűzi a rómaiakat. Erről Varust is értesítették, de ő továbbra is szövetségesének tartotta Arminiust.

A seregek:

Germánok: 32.000 gyalogos (becslés)

Rómaiak: 21.000 fő (becslés) XVII., XVIII., XIX. Légió, és 6 cohors

A nyár végének közeledtével Varus elindult a téli szállások felé. A cheruskok a légiókat követték. Az út a Teutoburgi-erdőn át vezetett. Az alapjában véve is nehezen járható terepet, a rossz időjárás és a szakadó eső csak még nehezebbé tette. A római sereg rendkívül lassan mozgott a málha és a tábori személyzet miatt és közben a csapatok egysége is megbomlott, a menetoszlop több részre szakadt. A menetben írnokok, földmérők, orvosok, szakácsok, kézművesek, egyes légionáriusok családjai is vonultak. A napi menetelés után a katonák minden szakaszhelyen ideiglenes megerősített tábort építettek fel, hogy éjszakára védve legyenek. A római csapatok a számukra ismeretlen, úttalan vidéken haladtak. Fákat kellett kivágniuk, utakat létesíteniük, a mélységek felett hidakat verniük, hogy járhatóvá tegyék a terepet a menet számára. Az erdőben több egység eltévedt. Arminius és segédcsapatai is hamarosan elhagyták a rómaiakat. A rómaiak az utat kijelölő és a kelepcét felfedő germán felderítők nélkül hatoltak be a baljósan sötét és mocsaras erdőbe.

Itt kell kitérnem az aszimmetrikus hadviselésre. Az aszimmetrikus hadviselést, akkor alkalmazza egy hadsereg, ha gyengébb, mint az ellenség. A gyengébb haderő a támadás olyan formáját választja, hogy az ellenfél nem tudja érvényre juttatni fölényét. Ezt a hadviselési formát választották most a germánok is.

A szétszóródott és eltévedt római csapatok jó célpontul szolgáltak a támadó germánoknak. A katonák sorai felbomlottak a katonai hierarchia is szétesett, valamint nem látták az erdőben gyorsan mozgó ellenséges egységeket sem, amely akkor és ott csapott le rájuk, amikor csak akart. A légiók kis csapatokra történő bomlása, gyors rajtaütések sorozatával kezdődött, a menetoszlop több pontján. A csapatok lassan tudtak mozogni az erdőben a támadások közötti szünetekben, a málhák és a csapatokat kísérők miatt. Nem volt még arra sem lehetőségük, hogy egységeket küldjenek a váratlanul rájuk támadó germánok üldözésére. Viszont a római egységek képzettsége és harci tapasztalata itt is megmutatkozott. Az egyedül maradt egységek szívósan helytálltak még így is. Ahol lehetőségük volt rá ellentámadásokat is vezettek, így okozva komoly veszteséget a támadóiknak. Néha még az is előfordult, hogy maradt idejük a szorongatott egységek felmentésére, de volt olyan is amikor a felmentő csapaton ütöttek rajta, vagy a nem kellően megtervezett ellentámadás okozott katasztrófát. Bár a rómaiak szívósan ellenálltak, lassanként teljesen kimerültek. A katonák nem mertek kezdeményezni, mert nem akartak eltávolodni a málháktól és a kísérettől. Így nem tehettek mást, minthogy várták az újabb és újabb támadásokat, melyeket próbáltak visszaverni, majd ha ez sikerült, folyatatták a lassú menetelést a téli tábor felé.

A főtisztek Varussal az élükön tudták, hogy nagy baj van, mivel az egymástól elszakadt egységek nem tudtak egymással kapcsolatot teremteni. A hírvivőket a cheruskok elvadászták. Egyes csapatok megkísérelték harcban megtisztítani maguk előtt az utat. Sokan eltévedtek a fák között, velük a germánok végeztek. Annyit biztosan tudunk, hogy a rómaiak egyre kétségbeesettebben próbáltak eljutni a téli szállás felé. Ha megfelelő terepre jutottak volna, biztos megpróbálkoztak volna, hogy hagyományos módon megütközzenek a germánokkal, de erre nem volt lehetőségük. Kezdetben a rómaiak még talán reménykedtek, hogy a germán szövetségesek a segítségükre sietnek. Ám ahogy haladt a menet, rá kellett döbbenniük, hogy épp a szövetségeseik támadják őket.

Erőd építés

Varus a parancsnoksága alatt lévő egységeket megállította és elrendelte egy erőd építését. Ebben a rómaiaknak, nagy tapasztalataik voltak, kiváló erődítéseket építetek, igen rövid idő alatt. Mindenki tudta mi a dolga, hiszen nagyon sok tapasztalatot szereztek a légionáriusok e téren. (Minden éjszakát megerősített táborban töltöttek.) A cheruskok állandó támadásai ellenére, a légionáriusok hamar elkészültek a földből és farönkökből emelt félelmetes védműveikkel. Az erőd belsejébe helyezték a málhát és a kíséretet. A palánkfalakon várakozó katonák tudták, hogy az életükért harcolnak. Harci moráljukra bizonyosan jó hatással volt az erőd elkészült. Ezt követően nem tudtak rajtuk ütni a germánok, valamint tudták, hogy hátukat a bajtársaik védték, kikben feltétel nélkül megbíztak. A két fél erőviszonyai, így jóval kiegyenlítettebbek lettek, mivel a rómaiak rendezni tudták soraikat, valamint a tisztek azzal is tisztában voltak, hogy a belső tartalékból bármikor erősítést kaphatnak. Habár kevesen voltak, végre a saját módszereik szerint harcolhattak. Ha elég sokáig kitartanak, akkor lehetséges, hogy a germánok beunnak a falak elleni támadásba.

A tábor több napig kitartott. Közben további egységeknek sikerült elérniük a védművet és csatlakozniuk az erődben lévőkhöz. A germánok kíméletlen hajtóvadászatot indítottak az erdőben bolyongó katonák és csoportok után. A túlélők beszámolói, rémálomhoz hasonló éjszakákról, a minden fa mögül rájuk leselkedő halálról szóltak. A római seregből végül csak az erődben lévők maradtak életben. Akiket az ellenség lassan minden oldalról körülvett.

Miután az erődön kívül már nem maradt életben senki a rómaiak közül, a germánok összevonták erőiket, hogy egy végső rohammal vegyék be az erődöt. A falakon lévő légionáriusok a végsőkig kimerültek voltak, de még így is számottevő harci erőt képviseltek. Annál is inkább, mert tudták, ha elfogják őket vagy a védtelen civileket –néhány légiósnak a családja is köztük volt -, a germánok lemészárolják őket. A cheruskok nagy veszteségeket szenvedtek, miközben átküzdötték magukat az árkokon és a védműveken. Egy ideig úgy tűnt, hogy a jobban felszerelt és nagyobb fegyelemmel rendelkező római egységek legyőzik a germánokat, De egyszerűen túl sokan voltak a támadók. Egyre több cherusk jutott be a táborba, akik teljesen lefoglalták a tartalékokat. A falakról a táborba szorultak vissza a védők. A mintegy 1.800 fős lovasság az utolsó támadás legelején megpróbált kitörni a táborból. Az elején úgy tűnt, hogy ez sikerül is nekik, de aztán bekerítették, s az utolsó emberig megölték őket.

Varrus mikor látta, hogy minden elveszett, öngyilkosságot követett el. Így elkerülte azt a szégyent, hogy fogságba essen. Sok tiszt követte a példáját, de a legtöbben az utolsó leheletükig harcoltak. Alig néhány római élte túl a mészárlást, nekik sikerült kijutniuk az erdőből. Ám a többség meghalt az ostrom idején vagy az ostrom utáni mészárlásban. A civilek is erre a sorsa jutottak, de volt olyan is, akit rabszolgaként eladtak. A teljes győzelem bizonyítékaként Varus fejét elküldték Rómába Augustus császárnak. Az egyik legnagyobb szégyen az volt, hogy a légiók hadijelvényeit is megszerezték a germánok.

Veszteségek:

Germán: ismeretlen

Római: 20.000 felett

Csata után

A germánok tüstént elfoglalták a szövetségeseik területén lévő valamennyi római táborerődítményt, egy kivételével. L. Caedicus táborfőnök Alisóban körülzárva tartani tudta magát. Később egyes fogságba esetteket kiváltottak római családtagjaik, de a súlyos vereség szégyene miatt nem térhettek vissza Itáliába.

Augustus hosszú, sikeres uralkodásának legsúlyosabb vereségét szenvedte el a Teutoburgi-erdőben. Az idős, hetvenkét éves császárt mélységesen megrázták a történtek. A vereség hírére ruháit megszaggatta, és meggyászolta az elesetteket. Germán testőrségét azonnal feloszlatta és kiutasította a városból. Hónapokon keresztül nem vágatta haját és szakállát, fejét az ajtófélfához verdeste, s ezt kiáltozta: "Quintili Vare, legiones redde”. A vereség napján minden évben komor gyászünnepet ült.

Ám a cherusk felkelés nem vált nagyobb arányú germán megmozdulássá, és sikeres volt a következő évben Tiberius vezetése alatt indított megtorló hadjárat is. A teutoburgi vereség azonban Augustus egész germán politikájának a meghiúsulását jelentette. Fel kellett adnia azt a tervet, hogy a birodalom része legyen a Rajna és az Elba közötti hatalmas terület. Húsz évnyi fáradságos küzdelem és számos hadjárat vált ezzel hiábavalóvá. A csata jelentőségét is abban láthatjuk, hogy Augustus kénytelen volt megkérdőjelezni az addigi töretlen római expanziós politika létjogosultságát, és újragondolni a római birodalomról alkotott mélyen gyökerező elképzeléseket. Be kellett látnia, hogy Róma területi igényeinek határt kell szabni. Politikai végrendeletében megfogalmazza keserű tapasztalatát, hogy utódai érjék be a birodalom fennálló határaival, vagyis mondjanak le az újabb hódításokról.

Összefoglalva a Teutoburgi-erdőben elszenvedett vereség az egyik legborzasztóbb vereség volt Róma számára.