Hadrianopolis

Kr. u. 378. augusztus 9.

378. augusztus 9-én vívták Valens császár (ur. 364-378) és Fritigern vizigót vezér seregei a hadrianopolisi ütközetet, mely során a római légiók katasztrofális vereséget szenvedtek a nomád gótoktól. A Hadrianopolis melletti fiaskó, mely veszteségeit tekintve csak a – Kr. e. 216-os – cannae-i kudarchoz volt hasonlítható, végleg megroppantotta a Római Birodalom védelmi vonalát, egyúttal pedig új korszakot hozott a hadászatban is.

Róma gyakorlatilag már a 2. században rákényszerült arra, hogy a hódítások helyett a természetes határok biztosítására törekedjen, és ezekre – elsősorban a folyókra – támaszkodva védekezzen a sztyeppe és Skandinávia felől érkező népek ellen. Miután a légiók és a telepesek visszavonultak Dacia és Mezopotámia földjéről, a Duna, Rajna és Eufrátesz folyók mentén kiépült egy védelmi vonal – a limes – mely egészen a 4. századig ellenállt a barbárok támadásainak. Új helyzetet a – vélhetően Kína határvidékéről elűzött – hun törzsek teremtettek, akik Balambér király vezetésével 375 táján elfoglalták a gótok szálláshelyeit, és tengernyi népet űztek el nyugati irányba. A keleti gótok és vizigótok szökőárként csaptak keresztül a limesen, és utóbbi törzsek vezére, Fritigern nemsokára a letelepedésre is engedélyt kapott Valens római császártól. Az ariánus vizigótok a mai Szerbia és Bulgária területén, Moesia tartományban telepedtek le; szövetségesek, azaz foederati státuszba kerültek, feladatuk pedig a határvonal védelme lett.

Lupicinius és Maximus helytartók tevékenysége nyomán azonban a kezdeti jó viszony hamar messze tűnt: a római tisztviselők idővel súlyos adókkal terhelték a gótokat, túszul ejtették gyermekeiket, majd asszonyaikat is, sőt, egy alkalommal még vezéreiket is megpróbálták meggyilkolni. Fritigern ezért fellázadt a császár ellen, és a 376-os év során – Alatheus és Saphrax vezérek behívása után – az egyesült vizigót hadak élén, Marcianopolis mellett megsemmisítette Lupicinius erőit. Valens ebben az időben éppen Perzsiában hadakozott, de a barbár lázadás hírére visszatért a fővárosba, és légiókat gyűjtött Fritigern ellen.

A császár megfontoltan indult meg nyugat felé, mivel a két sereg közti erőviszonyok inkább a gótok számára kedveztek: becslések szerint az uralkodó 40.000 katonájával – 30.000 legionárius, 10.000 fős segédcsapat – szemben a barbár vezér mintegy 60.000 harcost küldött harcba. Valens az év során felvette a kapcsolatot uralkodótársával, a Rómában tartózkodó Gratianusszal (ur. 367-383) is, aki nemsokára komoly haderőt dobott partra a Balkánon. Végül a császár – kegyencei tanácsára, és elsősorban a féltékenységtől vezetve – mégsem várta be a nyugati hadakat, hanem augusztus 9-én csatát vállalt Hadrianopolis, a mai Edirne, vagy más néven Drinápoly mellett.

A seregek:

Rómaiak: 40.000 fő; 10.000 lovas, 30.000 légionárius és segédcsapat,

más írás összesen 15.000 főt(5.000 lovas, 10.000 gyalogos) jelöl meg.

Vezetők: Valens császár, Sebastianus, , Ricimerus:

Nyugati gótok és szövetségeseik: 60.000 fő; 20.000 gót és alán lovasság, 40.000 gyalogos

a másik forrás 10.000 lovasról és 10.000 gyalogosról ír

Vezetők: Fritigern, Alatheus, Saphrax

A csata:

378. augusztus 9-én reggel a római sereg a Hadrianapolis előtti táborából 13 km-re menetelt észak felé, a gót haderő feltételezett tartózkodási helye irányába. Délután 2 óra körül érhettek a kijelölt területre, s azt látták, hogy a gótok védelmi állásba helyezkedtek. Szekértábort építettek. A nőket, a gyerekeket, az időseket, a rabszolgákat és a vagyontárgyaikat ennek biztonságába helyezték. A gótok egy része a tábort őrizte, de Fritigernus seregének zöme egy kisebb magaslaton sorakozott fel, ahonnan teljes sebességgel tudtak rohamozni. A gót sereg gerincét bizonyára a gyalogosok alkották, ugyanis később, a csata döntő pillanatában kiderült, hogy a lovasság addig a környező vidéken portyázott.

A rómaiak a hagyományos módon fejlődtek csatarendbe. A centrumot két sor nehézgyalogság alkotta, a szárnyakon lovassági védelemmel. A derékhad delé könnyűgyalogos egységeket vezényeltek. Szinte biztos, hogy a lovasság soraiban voltak hivatásos nehézlovasok és lovas íjászok. A nehézlovasok zöme láncvértet és ovális vagy kerek pajzsot, illetve a kései császárkorban elterjedt hosszabb kardot viselt.

A csatarendbe fejlődött római sereg azonban nem támadott. Élelem és víz nélkül várt a perzselő augusztusi nap alatt. Császáruk ugyanis még mindig az ellenséggel tárgyalt. A gótok ekkor több helyen is meggyújtották a füvet. A szél a hőségtől gyötört rómaiak felé fújta a füstöt. Tehát még javában tartott az egyezkedés, miközben a rómaiak helyzete egyre romlott.

Ekkor még minden adott volt egy tipikus késő császárkori csatához, amelyben még mindig a gyalogság játszotta a főszerepet. Ez a haderő alapvetően abba különbözött a korai császárkor seregeitől, hogy a 4. századra jelentősen megnőtt a lovasság aránya. A hadrianopolisi csatában a lovasok az egész sereg körülbelül egy negyed részét tették ki.

Úgy tűnik, a kudarc oka éppen a fegyelmezetlen római lovasság volt. Ez a fegyvernem valamiért nem tudott szerves részévé válni a korabeli római katonai felépítménynek. Évtizedek óta nem lehetett kiszámítani, hogyan fognak viselkedni csata közben. Most is váratlan esemény történt. A lovassági balszárny egyszer csak megindult előre, bizonyára azért, hogy kipuhatolják az ellenség gyenge pontjait. Két, vélhetően nehézlovasokból és íjászokból álló lovas egység, bármiféle parancs nélkül megtámadta a gót védelmi vonalat. Valószínűsíthető, hogy ezek a fegyelmezetlen harcosok végzetesen alábecsülték a „barbár” katonákat. A nem tervezet, támogatás nélküli lovasrohamot rövid idő alatt visszaverték.

Ekkor az arcvonal több pontján is összecsapások kezdődtek, bár a római sereg még nem rendeződött teljesen csatarendbe. Főleg a menet hátsó részén haladó lovassági jobbszárny hiána okozott gondot. Ennek ellenére a jobbszárny egy részét támadásra vezényelték, bizonyára azért, hogy a gótok ne okozzanak még nagyobb veszteséget a lovassági balszárnynak. Kezdetben sikeresen haladt előre a támadás. Egészen a szekerekig szorították vissza a gótokat, sőt kis híján a szekérvárat is bevették.

Ekkor azonban váratlanul súlyos csapás érte a rómaiakat. Valens felderítői vélhetően nem tévedtek, amikor 10.000 főre becsülték a szekértáborban tartózkodó gót katonák számát, de valamiért nem vettek észre egy másik, igen jelentős, Alatheus és Safrax vezette, keleti gótokból, hunokból és alánokból álló zömmel lovas csapattestet, amely a környező vidékeken portyázott. Ez a csapattest éppen akkor jelent meg, amikor a római lovassági jobbszárny támadása elakadt, s égető szüksége lett volna a még mindig a csatarend kialakításával foglalatoskodó bajtársaik támogatására. A keleti gótok megjelenése maga volt a tökéletes taktikai meglepetés. Rázúdultak a római lovasokra, miközben a jobbszárny még mindig nem állt készen az ütközetre. A szétzilált római lovassági jobbszárny ekkor menekülésre fogta a dolgot, s elhagyta a csatateret.

Eközben a nyugati gótok, akik addig nem bocsátkoztak harcba a gerincen, teljes szélességben megindultak a római arcvonal ellen. Ez a hadmozdulat önmagában még nem okozott volna riadalmat a rómaiak körében, hiszen az elmúlt évtizedekben, a szervezettségükre támaszkodva gyakran arattak győzelmeket ennél sokkal nagyobb germán seregek felett. A problémát az okozta, hogy az aznap éhes, szomjas és fáradt római gyalogosok már a kimerülés szélén álltak, s ami még rosszabb, a lovasság többé nem tudta fedezni a szárnyaikat.

A 4. század végére a római gyalogság már igen zárt alakzatban küzdött. Amikor a keleti gótok megfutamították a római lovasságot, s lerohanták a gyalogság védtelenül maradt jobbszárnyát, alig maroknyi gyalogos tudta hatékonyan felvenni ellenük a küzdelmet. Az oldalról és előlről érkező heves támadások nyomása alatt a római gyalogság eleve is tömött sorai egyre kisebb és szűkebb helyre szorultak vissza. Idővel már a kardjukat sem tudták kivonni, nem is beszélve a manőverezésről. Rövidesen teljesen bekerítették a zavarodott római gyalogságot, amelynek sorsát végleg megpecsételte a gór íjászok megjelenése.

A bekerített római gyalogosok tömegesen kíséreltek meg kitörést a szoros gót gyűrűből, de az ellenséges lovasság könnyedén lemészárolta a menekülőket. Mindössze két elit legio, összesen, ha 1.500 katona (a 4. században 1.000 főre csökkent a legiók létszáma a valaha volt 4.500-5.000 főről) tartott ki a végsőkig. Valens császár is köztük volt.

Mi okozhatta a kudarcot:

1, A rossz harci morál. A csatában résztvevő római katona éhes, szomjas és fáradt volt. Soraikat az ariánusok, a más keresztény felekezethez tartozók és a nem keresztények közötti vallási viták gyengítették. Sok harcos, a korabeli katolikus egyházfiakhoz hasonlóan, a vereséget isteni büntetésként élte meg, amiért Valens császár az ariánusokat támogatta.

2, A rossz felderítés. A rómaiak hagyományosan gyengék voltak ezen a téren. Ám ez alkalommal a képzetlen felderítők téves jelentése htalamas katasztrófát eredményezett.

3, A rosszul képzett, fegyelmezetlen lovasság. A 4. században egyre nagyobb számban jelentek meg a lovasok a római seregekben. Ebben az átmeneti állapotban, amelynek végén megszületett a Bizánci Birodalom félelmetes hírű lovassága, ez a fegyvernem, értő vezetés hiányában, gyakran okozott csalódást a csatatereken.

Veszteségek:

Római: kb. 30.000 halott, de ha azt nézzük, hogy több forrásnál nem egyeznek a seregek létszámai, akkor vehetjük úgy, hogy a sereg háromnegyede megsemmisült. Ebben a források egyetértenek

Nyugati gótok és szövetségeseik: ismeretlen

Összefoglalás:

Hadrianopolis mellett a birodalom csak a második pun háborúban tapasztalt, cannae-i fiaskóhoz mérhető vereséget szenvedett, mely javíthatatlan törést eredményezett az amúgy is repedező limes falain. Bár Valens halála után egy évvel – Theodosius (ur. 379-395) személyében – a trónt egy bölcs és tehetséges uralkodó örökölte, a birodalom veszteségeit jól mutatja, hogy ő is kénytelen volt engedélyezni a gótok letelepedését, és hagyni, hogy szuverén államot hozzanak létre az államban.

A hadrianopolisi vereségnek komoly szerepe volt abban, hogy a birodalom kapui szélesre tárultak, és – mind nyugaton, mind keleten – a császárok rákényszerültek arra, hogy a birodalomba rajzó frankok, germánok törzseit szövetségesként ismerjék el. Innen már csak egy lépés volt az 5. században beköszöntő anarchia, amikor a birodalmon belül önállósuló törzsek fel-alá vándoroltak, és véres háborúkat indítottak egymás és a császárok ellen. 378 után megkezdődött a népvándorlás időszaka, melynek első jelentős ütközete a későbbi századok hadászatára is jelentős hatással volt: a hadrianopolisi tapasztalatok nyomán a császárok belátták, hogy a légiók által képviselt gyalogos harcmodor felett eljárt az idő, és maguk is a lovasságra helyezték inkább a hangsúlyt. A Hadrianopolis mellett megvívott ütközet lényegében megpecsételte a Római Birodalom sorsát, és egészen a millenniumig meghatározta a hadviselés modern formáit.

Forrás: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/378_augusztus_9_a_hadrianopolisi_csata/

Az ókor nagy csatái