Catalaunumi csata

Kr. u. 451. június 20.

Az ókori történelem egyik legvitatottabb és legnagyobb csatája volt a catalaunumi, amelyet egy hanyatlóban levő, és egy ereje teljében levő birodalom vívott. Győztest nem hirdettek az összecsapás után...

451. június 20-án vívták Attila király (Kr. u. 434-453) és Aetius nyugatrómai hadvezér seregei a catalaunumi csatát, melyben a császárság és a vele szövetkezett törzsek taktikai győzelmet arattak a hunok felett. Bár az ütközet jelentősége mind a mai napig viták forrása a történészek körében, az tény, hogy ez volt Róma utolsó jelentős győzelme a birodalmat elárasztó barbárok ellen.

Történeti források

A csatáról csak egyetlen eredeti forrás ismert, a római-gót történész Jordanes leírása, ami az esemény után közel 80 évvel keletkezett. Bár adatait a történészek gyanakvással kezelik, mivel láthatóan részletes összképet szándékozott a csatáról alkotni, s a seregek létszámadataiban nyilvánvalóan túlzott. Rajta kívül még Agathias és Prokopios érintik munkáikban a csatát

Előzmények:

Annak dacára, hogy Attila mint véreskezű hadúr, és „Isten ostora” maradt meg Európa emlékezetében, a valóságban uralkodása nagy részében békés viszonyt tartott fenn a Nyugatrómai Birodalommal. A kettéosztott császárság nyugati felében ekkor III. Valentinianus (Kr. u. 424-455) uralkodott, de helyette a birodalom ügyeit a tehetséges Flavius Aetius intézte, aki hosszú időt töltött Rúga hun király udvarában, és jó barátságot ápolt Attilával is. Ennek köszönhetően a rómaiakat – évi adó fejében természetesen – hosszú ideig elkerülték a nomád nép támadásai.

451-re a két birodalom viszonya mégis háborússá vált, amit a későbbi történetírók – például a bizánci Prokópiosz, és a gót Jordanes – két okkal magyaráztak: először is, Bizáncban 450-ben Marcianus (Kr. u. 450-457) került hatalomra, aki felmondta a hunoknak fizetett adót, és erre biztatta Valentinianust is; másfelől Valentinianus nővére, Honoria okozott gondot, aki házasságot kötött egy idős római szenátorral, de a frigytől később már szabadult volna, ezért gyűrűt küldött Attilának, hozományként pedig felajánlotta a nyugati birodalom felét. Miután a hun király hiába követelte Valentinianustól Honoria kezét, bosszúhadjáratot indított a germán és frank szövetségesek – foederatusok – által uralt Gallia provincia kifosztására.

Attila támadása a tőle rettegő törzsek egy részét behódolásra ösztönözte: a gepidák, keleti gótok, burgundok és a – Rajna jobb partján tanyázó – ripuári frankok 451 tavaszán csatlakoztak a hun király seregéhez, mely a csata előzményeként felégette többek között Argentoratum (Strasbourg), Augusta Treverorum (Trier), Rotomagus (Reims) városokat, és Aetius érkezése előtt ostrom alá vette Aurelianit (Orléans-t) is. A római hadvezér Gallia déli részén szervezte meg a birodalmi hadsereget, mely felerészben római legionáriusokból állt, másik felét pedig a szövetséges germán és frank népek katonái adták. Aetiushoz csatlakoztak a száli frankok, a Sangiban által vezetett alánok és Theoderik király vizigótjai is, az egyesült sereg aztán előrenyomult Aureliani felé. Miután Attila tudomást szerzett arról, hogy jelentős seregtestek közelednek felé, visszavonult északra, és a mai Troyes város közelében fekvő – közelebbről meg nem határozható – Catalaunum mellett állt fel a rómaiakkal szemben. A későbbi krónikások több százezres létszámú hadseregek gigászi összecsapásáról beszéltek az ütközet kapcsán, a valóságban azonban legfeljebb 30-50 000 fős hadak találkozhattak a catalaunumi síkon.

A csata helye:

Hogy hol vívták meg pontosan a csatát, az a mai napig sem sikerült teljes bizonyossággal megállapítani. Hosszú ideig a Chalons-en-Champagne melletti síkságot jelölték a csata helyeként. Mivel tudósítások szóltak arról, hogy Attila Orleans-ból kelet felé vonult vissza, valószínűbbnek tűnik, hogy a csata valahol a Chalons-en-Champagne és Troyes közötti síkságon zajlott, vélhetőleg közelebb Troyeshez.

A csatamező egy távolabbi síkságról kapta (tévesen) a Catalaunumi-síkság nevet. Ezt északon egy folyó, vélhetően a Marne, és délen néhány, nem összefüggő erdő határolta. Északon a folyó előtt egy domb emelkedett.

A szembenálló felek:

Hunok: Attila vezetésével körülbelül 50.000 főnyi sereg állhatott, ebben voltak hunok, frankok, szkírek, osztrogótok, gepidák, és még sok nép fiai.

Attila seregének fele állt hunokból, másik felét a vazallusok alkották. Ezek nagyság szerinti sorrendben: az osztrogótok Valamir vezetésével, a gepidák Ardarich vezetésével, a Rajna jobb partján élő frankok és a Majna melletti burgundok voltak. Kisebb csapatokkal – néhány száz, legfeljebb ezer harcossal – képviseltették magukat még a herulok, a skirek, a longobárdok és mások. Megállapítható, hogy a vazallusok felét az osztrogótok tették ki.

A hunok szokásosan lovasok voltak, és lándzsával, buzogánnyal, kötélhálóval és a legfontosabb fegyverükkel, a speciálisan készített lovas íjjal voltak felszerelve. Páncélt nem hordtak, csupán egy kerek bőrpajzsot használtak védekezésre. Másképp volt a germán csatlósoknál. Az osztrogótokon kívül, akik a lovasok harmadát alkották, mindannyian gyalogos katonák voltak. Az osztrogót lovasságot tekinthetjük nehéz lovasságnak, mivel lándzsával és széles karddal, s legalább bőrmellénnyel, de páncélinggel és pajzzsal is el volt látva. A gyalogos harcosok a frankok kivételével vélhetően páncél nélkül, de lándzsával, széles vagy hosszú karddal, könnyű pajzzsal vonultak a harcba. Lőfegyvereket a germánok alig használtak, és csak az osztrogótoknál voltak íjászok. A frankok használtak egy egyszer alkalmazható „lőfegyvert”, egy ívelt dobófejszét, amit röviddel az ellenféllel történő összecsapás előtt hajítottak el. Ettől eltekintve a frank harcosok széles karddal és fapajzzsal voltak felfegyverezve.

Rómaiak: A római sereget Flavius Aetius vezette, létszámuk 35-40.000 főre tehető. A légiók mellett jelentős erővel képviseltették magukat alánok, frankok, burgundok és vizigótok, akiket Theoderic királyuk vezetett.

A római katonákat itt már nem úgy kell elképzelni, mint a korai császárság legionáriusait. Ők ovális pajzzsal, csatos sisakkal, hosszú karddal és keleti formában kiképzett íjjal voltak felfegyverezve. Az íj főként a római seregek még mindig jelentős ütőerejét volt hivatva biztosítani. Egyesek még páncélinget is hordtak. A legiók már csak 1.500-2.000 főt számláltak (szemben a fénykori 6.000-rel), és a helyben letelepedett lakosságból toborozták őket. Ez ugyan csökkentette a mozgékonyságot, de a csapatok morálját, mivel saját közösségeiket és családjaikat védték, annál inkább növelte. Ebben az időben a római csapattestekre a védekező harci magatartás volt a jellemző. A ripuári frankok éppolyan jól voltak felszerelve, mint a már említett, a Rajna jobb partján élő frankok. A burgundok mindkét oldalon hosszú kardokkal harcoltak. A vizigót harcosok közül a 378. évi adrianapolisi csata óta az alán lovasság példája nyomán egyre több vált lovassá. A vizigótok legalább kétharmada lovas volt. Közöttük megtalálható volt a páncélinggel és lándzsával felfegyverzett nemesi lovasság ugyanúgy, mint a könnyen felfegyverzett lovasság tömege. Az utóbbiaknak semmilyen páncélzata nem volt, gerellyel, széles karddal és vélhetően kis fapajzzsal vagy többrétegű bőrpajzzsal harcoltak. A gyalogos katonák közt valószínűleg a lándzsa, a széles kard és a pajzs volt a legelterjedtebb fegyver, egyeseknek egyszerű íja is volt, de nem rendelkeztek semmilyen páncélzattal. Az alánok fegyverzetükben és harcmodorukban erősen hasonlítottak a hunokra.

Erősségek:

Hunok: A sereg fő erejét a tumenekbe tömörülő hun könnyűlovasság alkotta. Páncélt nem hordtak, a közelharchoz szokott ellenfelekkel szemben inkább a gyors manőverezésre épült a taktikájuk, így általában kellően messze voltak ahhoz, hogy ne sérüljenek meg. Legfőbb fegyverük az egyedi technikával készített lovassági íjuk volt, de lándzsát, szablyát, buzogányt és bőrpajzsot is használtak, ha közelharcba kellett bocsátkozni.

Rómaiak: Aetius hadainak fő erői a megtépázott hírű római nehézgyalogosok, a légiósok voltak. Az 5. században már ovális pajzzsal, hosszú karddal, sőt, íjjal voltak felszerelve, és általában a helyi lakosságból toborozták őket az 1500-2000 főt számláló légiókba.

A csata:

Bár a csatát csak június 20-án vívták meg, a gepidák már előző éjszaka összecsaptak a frank előőrssel, miközben a hun fősereg vonulását biztosították. A védekező stratégiát választó Attila az ütközet reggelére szekérvárat állított fel a harcmező egyik felén, és ott várta a fejleményeket. Aetius késő délelőtt mozgósítani kezdett, felajánlotta a csatát, amit a hun király elfogadott, és frontális támadást indított a rómaiak ellen. Későbbi elemzők úgy vélték, Attila ezzel stratégiai hibát vétett, mert bekerítő hadmozdulatokkal akár az ütközetet is eldönthette volna; a közvetlen roham mindenesetre őrült vérengzésbe torkollott, melynek eredményeként az alánok elmenekültek a csatából. Aetius és Theoderik ezzel szorongatott helyzetbe kerültek, de átcsoportosítással és a római íjászok eredményességének köszönhetően sikerült feltartóztatniuk Attila előrenyomulását, majd később megfordítani a csatát. Theoderik halálával közben a római szövetségeseket újabb csapás érte, ez azonban nem várt eredményt hozott: miután királyuk elesett, a vizigótok vérszomjasan rontottak rá az ellenségre, és hamarosan megfutamították a hunok oldalán harcoló keleti gótokat.

Miután Attila szövetségesei a széleken futásnak eredtek, a király is a visszavonulás mellett döntött, és súlyos veszteségek árán a szekértábor falai mögött keresett védelmet. A csata még a sötétség leszállta után is zajlott, a harcmezőn pedig akkora lett a zűrzavar, hogy Thorismund, Theoderik vizigót király fia véletlenül a hun táborba vonult be, ahol kis híján életét vesztette. A csatatér elcsendesedése után Attila és seregei a szekértáborba szorulva várták a szövetségesek döntő rohamát – ezért mondhatjuk, hogy Aetius, ha abszolút módon nem is, de taktikai szempontból legyőzte a hun királyt.

A római vezér aztán a csata másnapjára átvedlett politikussá: úgy vélte, egy, a barbárokat Galliában megerősítő abszolút győzelem hasznosabb lesz számára, ha tárgyalásokat kezdeményez Attilával, és inkább hatalmi egyensúlyra törekszik. Aetius ennek jegyében szélnek eresztette szövetségeseit, Thorismundot pedig rábeszélte, hogy hatalma biztosítása érdekében térjen haza Aquitániába. A táborukba szorult hunok eközben egyre várták a római támadást, mígnem három nap után azt tapasztalták, hogy a catalaunumi mezőt elhagyták az ellenséges hadak.

Veszteségek:

Hun: ismeretlen

Római: ismeretlen

Következmények:

Téves tehát az az állítás, hogy a hunok döntő vereséget szenvedtek volna Galliában: ezt mi sem cáfolja hitelesebben, mint Attila következő évi, Itália ellen vezetett hadjárata. Ez a hadjárat azonban nem vezetett eredményre közvetlenül, és a hun király 453-ban meghalt. Róma a catalaunumi csata után már nem tudott újabb ütőképes sereget toborozni, így a germán törzsek felmorzsolták a hatalmát. Végeredményben egyik birodalom sem jött ki győztesen az összecsapásból.

Bár a kora középkori történetírás a catalaunumi ütközetet a barbárság és a civilizáció ítéletnapi összecsapásaként interpretálta, hasonlóan alaptalan az a fejtegetés is, hogy a hunok esetleges győzelme egész Európa leigázását eredményezte volna. A mítoszokkal szemben ugyanis a Rómára támadó nomádokat elsősorban nem a hódítás, hanem a zsákmányszerzés motiválta, ahogy a Rajnától Kaszpi-tengerig terjedő hatalmas birodalom sem egy szervezett állam, hanem barbár törzsek érdekszövetsége volt, melyet a területi növekedéssel arányosan egyre nagyobb zsákmánnyal kellett ellátni. Attila hódításainak ingatagságát legjobban az jelzi, hogy a rettegett király 453-ban bekövetkező halála után az addig szövetséges germán törzsek egy szempillantás alatt romba döntötték a Hun Birodalmat.

Források:

http://igazmagyarok.uw.hu/HU/01-tortenelem/ostortenet/451-Catalaunumi-csata.htm

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/451_junius_20_attila_kiralyt_megallitjak_catalaunumnal/

http://csata.blog.hu/2012/01/16/catalaunum_863