3 pun háború volt Róma és a föníciai város, Karthágó között. A pun háborúk fő oka az érdekek ütközése volt, A Karthágói Birodalom és a terjeszkedő Róma között. Róma érdeklődést mutatott Szicília iránt, ami karthágói felügyelet alatt volt. Az 1. pun háború kezdetén Karthágó volt a domináns erő a Földközi-tengeren, kiterjedt tengeri birodalmával, amíg Róma egy gyorsan felemelkedő hatalom Itáliában. A 3. háború végén, sok ezer katona halt meg mindkét oldalon, Róma meghódította Karthágót és lerombolta a várost. Ezzel a tettel a legerősebb állammá vált a Földközi-tenger nyugati részén.
A makedón háborúk végével (egyidejűleg zajlott a pun háborúkkal) és a Szelekuid Birodalom vereségével a keleti tengeren, Róma lett a domináns erő a Földközi-tengeren és a legerősebb ország a klasszikus világban.
Pun háborúk
Kr. e. 264-ben, Karthágó föníciai gyarmat volt (A gyarmat itt nem köznapi értelemben vett gyarmatot jelent. Értsd: föníciaiak által alapított település), a mai Tunézia partvidékén. Erős városállam nagy kereskedelmi hatalommal, a legnagyobb erő a Földközi-tenger nyugati részén, Róma kivételével. Miközben Karthágó flottája kétségtelenül nagy volt, addig nem tartott fenn egy erős állandó szárazföldi hadsereget. Helyette, megbízott a kereskedésben, szerződtetett a tekintélyes vagyonból harcosokat a háborúban.
Amint Róma megerősítette fennhatóságát Itáliában, következett a konfliktus Karthágóval, mert Róma megkísérelte hatalmát kiterjeszteni a Földközi-tengerre. Róma és Karthágó 3-szor harcolt egymással 264 és 146 között Kr. e. A római győzelmek után, Róma lett a legerősebb nemzet Európában és a Földközi-tengeren, ezt a státuszát fenntartotta, amíg a Római Birodalmat Diocletianus Kr. u. 286-ban fel nem osztotta Nyugat-római Birodalomra és Kelet-római Birodalomra.
I. Pun háború (Kr. e. 261.- 241.)
Az I. pun háború részben Szicíliában és Afrikában zajlott, de voltak nagy tengeri csaták is. A harc mindkét fél számára drága volt, de Róma győzött- Szicília fennhatóságuk alá került. A háború hatása az lett, hogy Karthágó destabilizálódott, Róma elfoglalta Szardíniát és Korzikát néhány év múlva, amikor Karthágó fejest ugrott egy pénzsóvár háborúba.
Az I. pun háború Róma és Karthágó között, egy helyi konfliktusként indult Szicíliában, II. Hiero szirakuzai uralkodó és a messzinai mamertinok között.
Agathokles zsoldosai, a mamertinok, kenyéradójuk halála után gazdátlanul maradván, hamarjában Messzinában fészkelték meg magukat, hol őket II. Hiero kemény ostrom alá fogta, és úgy szorongatta, hogy végre is Rómához fordultak segítségért, míg Karthágó, mint Hiero szövetségese, ellenük foglalt állást. A rómaiak helyőrséget küldtek Messzina biztosítására, és ezzel megsértették K-t. A 2 helyi erővel most már belekeveredtek egy helyi konfliktusba, amely gyorsan kiterjedt Róma és K között arra, hogy kinek az uralma alá kerüljön Szicília.
Az I. pun háború volt leginkább tengeri csata. Az Agrigentumi vesztes csata után, a karthágói vezetés elhatározta, hogy elkerüli a szárazföldi csatákat a római légióval, és a tengeri ütközetekre koncentrál.
Kezdetben, a tapasztalt karthagói flotta győzedelmeskedett az amatőr római flotta felett. Róma válaszul drasztikusan megemelte a flotta létszámát: 2 hónap alatt, a római flotta száma 100 fölé emelkedett. Tudták, hogy a karthágóiakat vitorlásokkal nem tudják megverni, ezért a rómaiak ostrom hidat szereltek a hajókra, ez volt a „corvus”. Ez a híd volt a kulcs az ellenség hajóihoz, ez tette lehetővé a római légionáriusoknak, hogy úgy harcoljanak, mintha szárazföldön lennének, és így kényelmesen elfoglalták a K hajókat. Ez a taktika a K flotta előnyét megszűntette és lehetővé tette a rómaiaknak a nagyobb gyalogság használatát a tengeri konfliktusokban. Azonban a corvus kényelmetlen és veszélyes volt, és végül fokozatosan megszűntették a római flottánál, mert tapasztaltabbak és taktikailag gyakorlottabbak lettek. K számára a végzetes csata volt a Tuniszi és a tengeren a Lipari-szigeteki és a Drepanai-csata, az I pun háborúban voltak leginkább töretlenek a római győzelmek. Kr. e. 241-bne, K aláírja a békeszerződést, amelyben Szicília teljes ellenőrzését Rómának adja.
Róma és Karthágó első küzdelme huszonnégy évig tartott, s majdnem épp annyi idő telt el, míg ismét összeütköztek érdekeik. Tisztelni és félni tanulták egymást, de egyikük sem remegett az uralomért való küzdelem kikerülhetetlen megújulásától, mire mindkettő serényen készült. A szünetet mind a két köztársaság nagy hódításokra használta fel. A rómaiak megszilárdították uralmukat Szicíliában, első provinciájukban, – ezzel a szóval jelölték Itália határain túl szerzett birtokaikat, – s oly szoros kapoccsal fűzték hazájukhoz, hogy az összetartozás érzete sohasem hanyatlott.
Szardínia és Korzika szigetét egynéhány csata szintén a köztársaság hatalma alá hajtotta Kr. e. 238-ban. Az itt állomásozó karthágói zsoldosok átadták a szigeteket a rómaiaknak; midőn pedig a karthágóiak vissza akarták foglalni, a háború megújításával fenyegették őket, s csak úgy mentették meg a békét, hogy a szigetekről lemondva, még 1200 talentumot fizettek Rómának. Sardinia és Corsica bennszülötteitől vitték ezen túl áruikat a rabszolga-kereskedők az itáliai piaczokra. E két szigetből szintén alkottak egy provinciát, s Kr. e. 227-től (u. c. 527) kezdve évenként eljött Rómából a közigazgatás vezetésére egy praetor, a negyedik tisztviselő, kit a római nép e címen választott.
Róma ebben az időszakban a Mare Nostrum kifejezést használta (Mi tengerünk) és eredményesen ellenőrizte a behozatalt, a gazdag tengeri kereskedelmi utakat és betört más tengerpartokra.
A karthágóiak fellázadt zsoldosaik megbüntetése után megkísérlettek ugyan Szardínia visszaszerzését, de midőn látták, hogy Róma nem tűr beavatkozást, visszavonultak. Új munkatér kínálkozott nekik. Az öreg Hamilcar, kinek terveit otthon az arisztokrata párt Hanno vezérlete alatt mindig ellenezte, s fékezte, Hispániában talált magának alkalmas munkatért; elhatározta, hogy Karthágó hatalma alá hajtja. Hispánia, más néven Ibéria, megérdemelte, hogy a hatalmas nép fáradjon birtokáért. Területén sok aranybánya rejlett, míg Európa és Ázsia aranytelepeit a geológiai ismeretek hiánya miatt nem tudták kiaknázni. Még gazdagabb volt Hispánia emberekben. Szegény és elszórt népessége legnagyobb részt erős hegyi lakókból állott, kik alkalmasak voltak s készséggel ajánlkoztak zsoldért katonáknak. Egymás közt folyton hadakozva, foglyaik életét megkímélték, s nem annyira szolgáknak, mint zsoldosoknak adták el őket. Ibéria birtoka szerencsés meghódítójának rendkívül sok értékes ércet, nagy kereskedelmi piacokat, erős és fürge katonákat szolgáltathatott, kikkel folyton fölfrissíthette hadseregét.
A féltékenység, mellyel Karthágó szenátusa legügyesebb hadvezére iránt viseltetett, igen természetes. A gazdag kereskedő állam, mely háborús vállalatok útján nagy haszonra tett szert, de melyet hosszabb küzdelmek nagy veszedelembe sodorhattak, csak gyanúval fogadhatta nagy fiának tetszetős terveit. Mihelyt azonban Hamilcar kicsikarhatta a tanács beleegyezését a hispániai háború megkockáztatására, többé nem szorult rá, hogy hazája anyagilag támogassa. A háború önmaga látta el magát a szükséges költségekkel. Hamilcar beleavatkozott a bennszülöttek ügyeibe, támogatta az egyik népet vagy főnököt a másik ellen, s így lépésről-lépésre csakhamar a félsziget jókora területét meghódította. Az így szerzett zsákmányt jórészt arra használta, hogy ellenfeleit otthon megvesztegesse. A demokrata Barkas-párt az ügyek vezetésére döntő hatást gyakorolt, s midőn Hamilcar kilenc évi sikeres hadviselés után Lusitania erdőségében ellenséges támadás közben elesett (valószínűleg Kr. e. 229-ben), a nép vejét, Hasdrubalt bízta meg tervének végrehajtásával.
A vitéz katona helyét most államférfi foglalta el; Hasdrubal politikája biztosítani törekedett Hamilcar hódításait. Karthágó uralma alatt békés együttélésre akarta bírni a meghódított törzseket. Az új hadvezért megkedvelték a hispániaiak; főnökeik buzgón keresték barátságát s kérelmére, fölhagytak belső viszályaikkal. Hasdrubal Karthágó fennhatósága alatt erős és egységes konföderációt kezdett létesíteni közöttük, s az ország termékeinek értékesítésére alkalmas központot teremtett Új-Karthágóban (Carthagena), mely a Földközi-tenger egyik legjobb kikötője volt s nagyon közel feküdt a punok fővárosához. A rómaiak felriadtak s útját akarták vágni törekvéseinek. Kijelentették, hogy háborút indítanak Karthágó ellen, ha nem köt velük olyan egyességet, mely szerint a pún hadsereg nem terjeszkedik túl az Ebrón. Róma talán már most akart összeköttetésbe jutni a Pireneusokon túl lakó népekkel, de nyíltan csak a massiliaiak érdekében szólalt fel, a kikkel szövetségre lépett a transalpin gallusok ellenőrzése végett. Egy néppel az Ebrótól délre is megegyezett: a saguntumiak, kik a tengerparttól nem messze a Pallantias folyó mellett laktak, pártfogását kérték. Ily elővigyázatos intézkedések után a két versengő köztársaság kötelezte magát, hogy egyik sem bántja a másiknak szövetségeseit, s megújult bizalommal várták a jövendő eseményeket.
Kr. e. 221-ben (u. c. 533) Hasdrubalt egy rabszolga bosszúból, mert urát megfosztotta életétől, megölte. Karthágó hadcsapatai az ibériai félszigeten a vitéz Hamilcar fiát, Hannibált kiáltották ki vezérükül, s a főváros pártjai nem ellenkeztek a katonasággal. Hannibál még csak huszonhat éves volt. Gyermekkorától fogva kísérte a Hispániában előrenyomuló tábort, atyja volt mestere a katonai gyakorlatokban, sógorától tanulta a hadvezetést. Hamilcar buzdította, szentelje életét hazájának és esküdjék meg oltárra tett kézzel, hogy sohasem lesz barátja Rómának. Hannibál kötelezettségének mély érzetében serdült föl, s az ibériai táborozások összes válságai között ápolta szándékát, hogy bosszút áll Rómán Karthágó gyalázatáért.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum