Auxilia

A légiókon kívül a római hadsereget segéd katonai alakulatok (auxiliák) segítették. Az ilyen csapatok legtöbbször saját harcmodorukban harcoltak. Az auxilia többnyire az adott hadjárat helyszínén vagy környékén élő népekből lett toborozva. Szicíliában a punok ellen harcoló római csapatokat a térség görög városai által kiállított csapatok egészítették ki, az Észak-Itáliában küzdők a helyi gall törzsektől kaptak segítséget, a hispániai haderő rendszerint nagy számban egészült ki ibér és keltibér törzsi harcosokkal, Hannibál végső, észak-afrikai vereségében fontos szerepet játszottak Róma numídiai szövetségesei.

Ezek alapján a rómaiak képesek voltak seregeik létszámát növelni, és ami még ennél is fontosabb: az adott terület sajátosságaihoz igazodó harcmodorban küzdő csapatokra tettek szert. Viszont néha ezek a szövetségesek nem voltak megbízhatóak. Kr. e. 212-ben Hispániában például katasztrófába torkollott, amikor a szövetséges keltibér csapatok magára hagyták a római sereget, melyet a túlerőben lévő karthágóiak felmorzsoltak. A Marius utáni hadseregnek nem volt sem saját lovassága, sem könnyűgyalogsága

A legiókat kisebb lovas (ala) vagy gyalogos csapatokkal egészítették ki (cohors). A vegyes alakulatok 500 vagy 1.000 férfit számláltak. Gyakran a provinciákban élő lakosokból toboroztak, akik 25 éves szolgálat után megkapták a civitas Romanat (római polgárjog) és a conubiumot (törvényes házasságkötési jog). Ez az alakulat a számon kívül, vagy a törzs, vagy a terület nevét kapta, ahonnan származtak a katonák. Sok esetben a speciális fegyverzete szerint nevezték el, vagy a császár nevét viselték, aki megalakította a csapatot. Ezekben az alakulatokban, a tisztek római polgárok voltak, és a tartomány főnöke nevezte ki őket. A lovas csapatok parancsnokai (praefectus alae) a segédcsapatok elitjéhez tartoztak, őket a császár választotta ki a római nemesek közül, az ún. lovagrendekből.

Az auxiliáris csapatok a saját állandó táborukat (castellum) építették ugyanazon az alapon és egyforma elrendezéssel, mint a légióknál. Ezek csak kisebb erődök voltak. A gyalogosok táborai (pedites) 1,5 ha területen feküdtek. A lovasok (equites) és vegyes csapatok táborai nagyobb, néha több mint 3 ha területen helyezkedtek el.

1.Auxiliák fajtái

Vexilla veteranorum

Olyan kiszolgált, és az eskü alól fementett (exauctorarii) katonák, akikről még nem gondoskodtak, vagyis még nem kapták meg apraemia militiae-t (coloniákkal szokták jutalmazni a kiszolgált katonákat), s az ezzel együtt járó honesta missiot (tisztes elbocsátás: elbocsátás a katonai szolgálatból, még pedig a törvényes szolgálati idő leteltével vagy a császárkorban esetleg császári kegyelemből). Mindaddig mintegy rendelkezési állományban, vexillum alatt tartották, s így különlegesen vexillariinek is nevezték őket. A legutóbbi elnevezés sok félreértésre adott okot, a vexillarius szónak van ugyanis egy általánosabb jelentése: jelent minden, meg nem határozott nagyságú, valamely meghatározott feladatra kiküldött különítményt, amely erre az időre önálló parancsnokot és vexillumot kap. Ilyen vexillatiójuk van a légióknak és az auxilianak egyaránt, nemegyszer több csapattest különítményeivel is találkozhatunk valamelyik nagyobb hadi feladat végrehajtása során.

A vexillatiok száma a legváltozatosabb lehetett, ennek megfelelő volt a parancsnokuk címe és rangja is. Rendesen praepositus, praefectus címe, rangja pedig a centuriónak felelt meg. Előfordult az is, hogy tribunus vagy legatus legionis rangú személy állt az élén, ekkor nem egyszer dux volt a címük. A III. század vége után a vexillatio jelentése megváltozott, lovasosztályt jelentett.

Cohortes Italicae civium Romanorum voluntariorum

Röviden: cohortes civium Romanorum. Ide tartoztak még a cohortes voluntariorum, a cohortes voluntariorum civium Romanorum, a cohortes ingenuorum, a cohortes ingenuorum civium Romanorum, ala civium Romanorum nevű csapattestek is.

Mindezek csak a császárkorban voltak meg, Vespasianus ugyanis a légiók részére már nem sorozott Itáliából, hanem csak a tartományokból, az itáliaiak azóta tehát csak a római helyőrségben szolgálhattak. A polgárháborúk alatt és után azonban Itáliában a szegényebb népek közt kialakult egy réteg, amelynek létfenntartása a katonáskodás volt, ezek tehát, mivel a légiókba nem léphettek, beléptek az auxiliába, ahol a szolgálat is könnyebb volt. A címükben megvan az eredeti alakulás emléke, ám a többi auxiliától semmi másban nem térnek el.

Lovascsapatot egyetlenegyet ismerünk ilyet: ala I. civium Romanorum.

Numeri

Az Augustus által teremtett auxiliának lényeges jellemvonása az egységes szervezete volt: a lovasság alákból állt, a gyalogság cohorsokból, tekintet nélkül az egyes nemzetiségi sajátságokra. A törekvés, amely egyes nemzeti sajátosságokkal kivételt tett, ezzel szemben állt, amikor azok részére úgynevezett numerust szervezett. A szó ez esetben speciális értelemben veendő: olyan csapattestet értünk alatta, amely nem légióbeli (tehát nem vexillatio), nem cohors és nem ala, hanem állandó alakulat, állandó parancsnok alatt.

Alakításuk oka a következőképp magyarázható: ahol a római haderő kötelékébe való felvétel előfeltételei teljesen hiányoztak (például a Britannia északi részét lakó barbár népeknél, Hispánia északkeleti részében, Daciában és a kelet némely népeinél), a meghódolt népek a II. század eleje óta nemzetiségi alapon kialakult csapatokat állítottak ki. Egyfelől az a körülmény, hogy idővel a fent említett népekre is hatással volt a római kultúra, másfelől Hadrianusnak az az újítása, hogy az auxilia aláit és cohorsait nehézfegyverzetű katonasággá teszi, arra vezetett, hogy ezek a nemzetiségi alapon szervezett csapatok is bekerültek a római haderő szervezetébe, mint könnyűfegyverzetű csapatok. Hadrianustól, mint a tartományi haderő harmadik szerves része szerepeltek -bár nem minden provinciában voltak-, és rangra olyanok voltak az auxilaria cohorsok és alák mellett, mint utóbbiak a légiók mellett. Éppúgy lehettek gyalogos és lovas csapatok, esetleg vegyesek. Ide számítanak tehát az ilyen csapatok is, mint: pedites singulares Britannici, vexillatio equitum Illyricum vagy vexillatio equitum Maurorum. A III. században a cuenus fordul elő ilyen vonatkozásban, a táborleírásban nationes néven szerepelnek az e kategóriába tartozó csapatok.

Belső szervezetükről szinte semmit sem tudunk. A numerus parancsnokának címe: praepositus, nagyon kivételes a praefectus, vagy épp a tribunus. A csapatok nevében a nemzetiség mellett az állandó táborhelyet is megjelölték, például: numerus equitum sarmatarum Bremetenniacensium Gordianus.

A Nagy Konstantin utáni korban már a szó általános jelentése került előtérbe, amennyiben minden csapattest -a légió is- lehetett numerus, mint egy sajátos csapatnem neve tehát kiment a használatból.

Exploratores

Felderítő szolgálatot teljesítő csapat neve volt, a hasonló hivatású egyént speculatornak nevezték. Eleinte nem önálló csapatok végezték e munkát, hanem különítmények, csak a 2. század vége óta voltak önálló csapatok, mint explorationes, numeri kategóriában. Gyalogosok és lovasok egyaránt voltak köztük. Elnevezésük módja megegyezik a numerinél már leírttal. Britanniában, Galliában, Germaniában, a dunai tartományokban és Africában maradtak fenn emlékeik.

Cunei

Feliratos emlékeken Britanniában találjuk először, Alexander Severus idejéből. Egyes kutatók szerint a 3. században éppúgy a numeri közé sorolandók, mint a vexillatiok a 2. században.

Alae et cohortes auxiliare

Ez alkotta az auxilia túlnyomó részét. A haderő lovasságát csaknem teljesen ezek alkották, s azon kívül is számos gyalogost szolgáltattak a római hadsereg számára. Teljes számukat nem tudjuk felbecsülni. A légiónál könnyebb fegyverzetű gyalogság volt, ezért az írók leves cohortesnek is nevezik őket.

A gyalogság cohorsokból állt, amelyek vagy cohortes millariae, 1.000 emberrel, 10 centuriába osztva, vagy cohortes quingenariae, 500 ember 6 centuriában. A cohorsok lehettek kizárólag gyalogosokból állók, ekkor a nevük cohors peditata vagy egyszerűen cohors volt, de lehetett bennük lovasság is, ekkor nevük cohors equitata volt. A cohors equitata quingenaria 120 lovasa 6 turmára oszlott 20-20 lovassal, a cohors equitata miliaria 240 lovasa 10 turmára 24-24 lovassal. A gyalogosok száma az elsőnél 360-380, az utóbbinál 760, az elsőnél egy centuria 60-63, a másodiknál 76 emberből állt. A centuria parancsnoka: centurio, a turmáé: decurio.

A lovasság alákból állt. Ezek is quingenariae vagy milliariae. Az elsőben 480 lovas 16 turmára oszlott, a másodikban 960 lovas 24 turmára.

Az ala parancsnoka éppúgy praefectus, mint a cohors quingenariáé, de annál valamivel magasabb rangú, körülbelül olyan magas rangú, mint a tribunus militum legionis. A cohortes milliariae parancsnokai szintén ilyen rangúak voltak, s a címük is tribunus. Megtörtént, hogy a cohors quingenaria parancsnoka is tribunus volt, de ez ritka eset, az illető személyes külön kitüntetése, amit mindig ki is emelnek. Az, hogy egy cohors parancsnoka praefectus, a legnagyobb ritkaság, csupán a cohortes I. és II. Tungrorum parancsnokai mindig praefectusok.

A cohors quingenaria parancsnokok közt kivételesen van praepositus is, ez nem más, mint megbízott öreg legionarius centurio. A curator pro praefecto és a subpraefectus a parancsnok helyettesei. A 3. század közepétől kezdve minden cohors parancsnoka tribunus rangú volt.

Az auxiliarius aláknak és cohorsoknak a neve a következőkből állt össze:

1. a fegyvernem (ala, cohors) megjelölése, utána sorszámmal

2. a csapat nemzetisége

3. a milliariáknál ennek jelzése

4. néha a csapattest megalapítójának (császár, tartományi helytartó) nevéből alakított melléknév

5. érdemekért kapott melléknév (Augusta, pia fidelis, vitrix stb.)

6. annak az országnak a nevéből alakított melléknév, ahol a csapat kitüntette magát.

Caracalla uralkodása után a légiók mintájára ezek is felvették a mindenkori uralkodónak a nevét.

2. Specializált egységek

A Köztársasági időszakban általánosan három specializált auxilia típussal egészítették ki a hadseregeket: a baleári parittyásokkal, a krétai íjászokkal és a numidiai könnyű lovassággal. Ezek megtalálhatóak a II. század hadseregeiben is, azonban kiegészültek további specializált egységekkel is.

Sagitarii

A II. század íjászegységei a követezőek voltak: 8 ala sagittariroum (lovas íjászok), 18 cohortes sagittariorum (gyalogos íjászok) és 6 cohortes sagittoriorum equitatae (gyalogos és lovas íjászok vegyesen). Ez a harminckét egység (közülük négy miliaria) összesen hozzávetőleg 17.600 íjász katonából állt, tagjaik nagy többsége pedig Szíriából származott, kivéve a cohors I Cretum sagittariorum equitatae-t.

Traianus oszlopán három különböző íjász egység jelenik meg: (a) pikkelyvértes, kúpos sisakú, köpenyes íjászok; (b) páncélzat nélküli, kúpos fejfedős, hosszú inget viselő íjászok; (c) a gyalogos katonákhoz hasonlóan felszerelt íjászok. Az első kettő típus valószínűleg szíriai egységeket ábrázol, míg a harmadik talán thrákokat. Az ma még tisztázatlan, hogy a sagitarii egységek csak íjászokat tartalmaztak, vagy esetleg más funkciójú katonákat is.

Equites Maurorum

Mauretániából származó könnyű lovasság (a maurik nevéből ered a mór kifejezés, illetve jelenlegi leszármazottaik az Algériában és Marokkóban élő berberek). Traianus oszlopának vésetei megmutatják, hogy ezek a lovasok nyereg nélkül ülték meg lovaikat, és csupán egy kötőféket használtak az irányításukra. Páncélt nem, csupán egy rövid tunikát viseltek, fegyvereik pedig – bár a vésetek kopásai miatt nem kivehetőek – valószínűleg rövid lándzsák lehettek. Ma még tisztázatlan, hogy a mauri lovasság milyen arányban volt reguláris auxilia, vagy ezzel ellentétben irreguláris barbarii szövetséges egység.

Funditores

Parittyás egységek, melyek nevei azonban nem tűnnek fel a fennmaradt katonai diplomákon, Traianus oszlopán viszont ábrázolják őket. Ott páncél nélkül, rövid tunikában láthatóak, testük elé pedig egy ruhazsák van kötve, melyben lövedékeiket (glandes) viszik magukkal. A vésetek alapján úgy tűnik, hogy legalább egy cohorsnyi parittyás vett részt a dák hadjáratokban.

Contrarii

A II. században megjelenő, majd a III. században elterjedő speciális nehézlovas egység neve a contus, azaz nehéz, hosszú lándzsát jelentő szóból eredeztethető. Különleges tulajdonságuk, hogy a katonákat, illetve nagyrészt a lovakat is tetőtől-talpig pikkelypáncél borította, melynek mintáját a korabeli szarmata és parthus seregek contrarii, cataphractarii, clibanarii neveken emlegetett elitegységei adhatták.

A nehézfegyverzetű lovasság mellé a rómaiak könnyűfegyverzetű lovasíjász egységeket is felállítottak, hogy ellentételezzék azt a párthus taktikát, mely nagyrész a lovasság erejére építve, először íjászaival meggyengítette, megtörte a gyalogságot, majd a cataphractii nehézlovasságot rohamra indítva elsöpörte a sereg maradékát.

A II. századi feljegyzésekben két contrarii jellegű egységet találhatunk: az ala I Ulpia contrarium-ot és az ala I Gallorum et Pannoniurom cataphractaria-t, melyek ebben az időszakban Pannoniában és Moesiaban állomásoztak, de minden bizonnyal keleten is felállítottak hasonló csapattesteket.

Singulares

Augustus uralkodása idején állították fel az első császári lovas testőr egységeket, az akkor még germán katonákból álló germani corpore custodest. Annak az oka, hogy a singulii tagjai nem római polgárok voltak, minden bizonnyal összefügg azzal, hogy az uralkodók el akarták kerülni, hogy a császári hatalomra törekvő frakciók ne bujthassák, vesztegethessék meg könnyen személyes testőrségüket.

A germán custodest Kr. u. 69-ben Galba feloszlatta, és helyettük a legjobb auxiliás lovasságnak tekintett batáv egységekből állított fel testőrséget equites singulares Augusti néven, ez azonban csupán egy volt a polgárjoggal nem rendelkező praetorianus csapatok közül. Kezdetben a sinulares létszáma azonos volt egy ala miliaria-val (720 katona), mérete a későbbiekben azonban fokozatosan növekedett, míg a benne szolgálók száma a II. századra már elérte a kétezret.

Meg kell jegyezni, hogy a singulares egységeket bizonyos időt, vagy néhány hadjáratot követően maradandóan valamelyik provincia védelmére telepítették le, ahol egyszerű reguláris alává vált, azonban nevükben megőrizték a többi csapategység között komoly presztízst jelentő singulares titulust (például a II. század közepén a Raetiában állomásozó ala I Flavia singularium).

Traianus oszlopán a singularesek könnyen azonosíthatóak, mivel mindig az uralkodó társaságában ábrázolják őket. Vértet nem viselnek, csupán katonai öltözéket (tunikát és köpenyt), és általában a légiókhoz hasonlóan szárnyas, vagy anélkül ábrázolt villámszimbólumot hordoznak magukkal.

Dromedarii

Tevésegységek, melyek közül csak a szíriai ala I Ulpia dromedaroirum milliaria nevét őrizték meg a II. századi feljegyzések, azonban szinte bizonyos, hogy az arábiai sivatagban és Észak-Afrikában is szolgáltak hasonló egységek.

Exploratores

A mai történészek számára még kevésbé ismert felderítő egységek, melyek közül két numeri exploratorum nevét említjük most a III. századi Britanniából: a Habitancot és a Bremeniot, melyek egyaránt az állomáshelyüket jelentő erődökről kapták a nevüket.

Irreguláris egységek

Vannak rá bizonyítékok, hogy a principátus alatt létezek olyan birodalmon kívüli barbár etnikumi csapattestek, melyek nem voltak részei az auxilia szervezetnek. Bizonyos mértékig, ezeket az egységeket a késő Köztársaság kori kliens-királyok által küldött segédcsapatok hagyományának folytatásaként tekinthetjük, melyek bizonyos határ menti hadjáratok idején ad hoc jelleggel felállva támogatták a római seregek hadműveleteit.

Néhány ezek közül a katonai beavatkozás lezárása után is a Római Birodalom szolgálatában maradt, ám sajátos nemzeti fegyverzetét, ruházatát, csapatstruktúráját, és vezetői továbbra is megőrizte.

A rómaiak, ezeket az egységeket symmachiarii néven emlegették, de a kevés bizonyíték miatt ma már nem tudjuk megmondani, hogy hány ilyen egység létezett, illetve milyen hosszú ideig szolgálták a birodalmat.

A symmachiarii először hivatalosan Trainaus oszlopán tűnik fel, ahol hiteles módon ábrázolja őket a művész: hosszú hajjal és szakállal, széles övet és nadrágot viselve, mezítláb menetelve forgatják bunkószerű fegyvereiket. Viseletük és fegyvereik eléggé változatosak, de az oszlop felirata sztereotip módon egy törzsként jeleníti meg őket idegenszerű megjelenésükkel jelezve, hogy nem az auxilia egységek tagjai.

Az oszlop csatajeleneteket ábrázoló faragványain való gyakori feltűnésük alapján ítélve úgy tűnik, hogy a symmachiarii csapatok nagymértékben járultak hozzá a dák hadjáratok sikeréhez. A symmachriarii-ra példaként említhető még a Marcus Aurelius (Kr. u. 161-180) által a marcomann háborúk után a Hadrianus falának védelmére rendelt 5.500 szarmata lovas.

3. Az auxilia történeti fejlődése

3.1. A Köztársaság idején ( Kr. e. 30-ig)

A római harci gépezet magja a légió volt, mely az évszázadok során fokozatosan nehézgyalogos egységgé vált, melynek a megfelelő terepen nemigen akadt párja közelharcban. A légiók azonban komoly hátrányokkal is rendelkeztek, főképpen a kevés lovassági támogatás okán.

Kr. e. 200 körül egy 4.200 gyalogost felsorakoztató légióban mindösszesen 300 lovas szolgált, aminek oka a lovagi rend szűk bázisa, mely anyagilag képes volt egy lovat és a megfelelő felszerelést megvásárolni, és fenntartani. Ráadásul a légió távolsági harcot folytató egységeknek, íjászoknak és parittyásoknak is híján volt.

Kr. e. 200-ig a hadsereg lovas alakulatainak nagy részét az itáliai szövetségesek (socii), vagy más nevükön a „latin szövetségesek” állították ki. A szövetséges háborúig (Kr. e. 91-88) ez a városok, népek és Róma közötti szerződései rendszer biztosította a város védelmi rendszerét.

Az általuk kiállított egységek, közel azonos helyzetűek voltak a késő Augustus kori auxiliákkal: római polgárjoggal nem rendelkező katonákból felállított seregek voltak, akiket azonban a légionáriusokhoz hasonlóan szerveztek meg, és szereltek fel, és számuk is közel azonos volt azokéval, kivéve a jóval nagyobb lovas egységekét.

A latin csapatokat úgynevezett alákba szervezték (az ala jelentése szárny, mivel általában a római csatasor szélén, azaz a szárnyakon állították fel). Egy szövetséges ala felett három római prefecti sociorum parancsnokolt, közel azonos gyalogsági tömeget irányítva, mint a légióban, a lovasság viszont annak háromszorosát, mintegy 900 katonát ért el. Így a szövetségesi háború előtti időszakban a consuli hadsereg, mely két alából és két légióból állt, összesen 16.800 gyalogost és csak 2.400 lovast tartalmazott (13%-a a haderőnek).

A római-latin lovasság elegendő volt, míg Róma csak más kisebb államokkal volt hadviszonyban a hegyvidékes itáliai-félszigeten, melyek szintén csak korlátozott nagyságú lovascsapatokkal rendelkeztek. Ám attól kezdve, hogy Róma olyan ellenfelekkel került szemben, melyek már jóval nagyobb kontingensekkel rendelkeztek ezekből az egységtípusokból, a rómaiaknak komoly vereségekkel kellett szembenézniük.

Ez a veszély először a szórványos gall inváziók során ütötte fel a fejét, majd végighúzódott az Epirusból származó Pyrrhos hadjárata során is. A döntő fordulópont a II. Pun háború (Kr. e. 218-202) során következett be, mikor Hannibál trebiai és cannaei győzelmei elsősorban a túlerőben lévő ibér és gall nehézlovasságának, illetve numídiai könnyűlovasságának voltak köszönhetőek.

A Zamanál Kr. e. 202-ben kivívott római győzelem idején, mely egyben a háború végét is jelentette, Scipio serege, elsősorban a numídiai király, Massinissa támogatásának köszönhetően, már lovassági fölénnyel rendelkezett. Ettől kezdve a római hadsereg nagyszámú Itálián kívüli lovassági haderőt is felsorakoztatott hadjáratai során. Például Caesar, aki a galliai hadjárata (Kr. e. 58-51) során a gall és germán lovas egységekre is támaszkodhatott.

Ahogy a bennszülött lovasság szerepe megnövekedett, úgy csökkent az itáliai szövetségeseké, a Kr. e. I. század elejére pedig már véglegesen leáldozott az ideje. A marsus háborút követően, a socii-k nagyobb hányada megkapta a római polgárjogot, így a latin alát megszüntették, és az itáliai szövetségesek által kiállított katonák is a légiók részei lettek. Ráadásul a római lovagoknak sem kell ettől az időtől lovas szolgálatot ellátniuk, így késő köztársasági légiók lényegében teljesen elvesztették lovasságukat.

A második pun háború kitörésétől kezdődően, a rómaiak légióik más hátrányainak kiegyenlítésére is törekednek a nem itáliai, specializált csapattestek alkalmazásával. Livius feljegyzéseiben is megemlíti, hogy Hieron, Syracusai tyrannosa íjászokkal és parittyásokkal támogatta Rómát Kr. e. 217-ben.

Kr. e. 200 után már rendszeresen alkalmaznak azonos területekről származó speciális zsoldos egységeket: például íjászokat (sagitarii) Kréta szigetéről és parittyásokat (funditores) a Baleári-szigetekről. A nem itáliai csapatok fő forrásai tehát a Köztársaság provinciái, illetve a szövetséges királyságok (amici).

A késő köztársasági periódus idején, ezeket az egységeket még saját vezéreik irányítják, és ők határozzák meg belső szervezeti felépítésüket is. Ennélfogva, a különböző népekből származó csapatok ruhája, páncélzata, felszerelése és fegyverzete még sokszínű képet mutat. Ebben az időszakban még csupán egyes hadjáratok idején fizetik zsoldjukat, annak végeztével pedig általában hazatérhetnek, egységeiket pedig feloszlatják.

3.2. Az auxiliák Augustus uralkodása idején (Kr. e. 30 – Kr. u. 14)

A polgárháborúk végét követően, Augustus nem minden ideiglenes szövetséges egységet oszlatott fel, néhány tapasztalt és jó harcképességgel rendelkező csapattest megmaradt a légiók támogatására, melyek a későbbiekben kialakított auxuliáris csapatok magvát alkották. Nyilvánvaló, hogy ezek megalakítását a marsus háború kirobbanása előtt a légiókkal együtt mozgósított szövetséges alák alkalmazása inspirálta, de míg ez utóbbiakat csak egy bizonyos hadjárat idejére sorozták be és azt követően feloszlatták, addig az augustusi auxiliás egységek hosszabb időn keresztül szolgáló, önkéntes alapú csapatok voltak.

Az auxilia struktúrája is különböző a latin alákétól, mely utóbbiak a római légiók másai voltak némileg nagyobb lovassággal. Augustus az auxiliákat cohorsokba szervezi (ezek a légió tizedrészei), mely a kisebb méret okán nagyobb flexibilitást adott az egységnek, valamint három fő típust is megkülönböztet egymástól: az alát (lovasság), a cohorsot (gyalogság), és a cohors equitata-t (gyalogságot és lovasságot egyaránt tartalmazó egység).

Az Augustus által megszervezett egységek méretét nem ismerjük pontosan, erre a legpontosabb adataink csupán a II. századból származnak, mikorra már a kezdeti állapotok bizonyára megváltoztak.

Az auxiliás cohors az azonos nevű légiós egységnek felel meg, így hat centúriából, és azokon belül 80 katonából áll össze (összesen tehát 480 emberből). Az alákat turma nevű egységekre osztották, melyek mindegyike 30 lovast tartalmazott, és mindegyik élén decurio állt (a decurio jelentése „tíz vezetője”, mely tiszt még a korábbi köztársasági hadsereg idejéből származott, de a császárkorban a decuriok már harminc embernek parancsoltak). A cohortes equitatae gyalogos cohorsokból és négy lovassági turmából állt össze.

Az auxilia élén egy prefectus állt, aki lehetett az auxilia nemzetiségével azonos származású nemes, akit szolgálataiért római polgárjoggal ruháztak fel (például a híres germán Arminius, aki egy auxilia prefectusaként szolgált, mielőtt még Róma ellen fordult volna, LÁSD: TEUTOBURGI-CSATA); illetve lehetett római lovag, vagy egy idősebb centurio is.

Augustus uralkodásának kezdetén (Kr. e. 30), a nyugati auxiliás egységekben általában galliai törzsi harcosok (főképpen Gallia Belgicából származtak, melynek területéhez ekkor még hozzá tartozott a későbbi Germania Inferior és Germania Superior is) és illyriai barbárok szolgáltak.

Kr. e. 19-re, a cantrabiai és az asturiai háború lezárásával Róma Észak-Hispániát és Lusitániát is annektálta, melyek a segédcsapatok későbbi nevei alapján a legfontosabb forrásaivá váltak az auxiliák feltöltésére szükséges emberanyagnak. Miután a Duna körüli területeket is annektálták (Raetia Kr. e. 15, Noricum Kr. e. 16, Pannónia Kr. e. 9, Moesia Kr. e. 6), Ilyricummal együtt a másik fontos bázisa volt az auxiliáris egységek utánpótlásának a birodalom egész története során. Keleten a szíriaiak biztosították a római hadsereg íjászalakulatainak forrását, valamint az Augustus által annektált Galatia (Kr. e. 25) és Judaea szintén emberanyagot biztosított a sorozásokkor, főképpen Galatia kelta nyelvet beszélő lakossága.

Észak-Afrikában Egyiptom, Küréné, és Numídia (Kr. e. 25) területeit csatolták a birodalomhoz. A mai észak Algéria területén elterülő Numídia bennszülött lakosai, a berber törzsek ősei, a maurik voltak, melyek könnyűlovassága az equites Maurorum nagyra becsült kisegítő egységei voltak a római hadseregnek a köztársaság utolsó két évszázadában is, de Augustus korában ők is a reguláris segédcsapatok részei lettek. Claudius Kr. e. 44-ben a birodalomhoz csatolta Mauretániát is (nyugat Algéria, Marokkó), mely szintén a berberek szállásterülete volt, így az e területről származó lovasegységek sorozási bázisa tovább növekedett.

Jól érzékelhető, hogy az auxiliás csapatok száma Augustus uralkodása alatt nagymértékben megnövekedett, Kr. u. 23 környékén létszámuk már eléri a légionáriusokét. Ez összességében félmillió katonát jelent, melyből 250.000 auxiliás katona. A Julius – Claudius dinasztia feliratos anyagainak hiányossága okán – ellentétben az első századdal – még nem ismerjük jól ezeknek az egységeknek a neveit, mindösszesen 40.000 katona csapattestének neve azonosítható biztosan.

Auxilia II.                                                                   Auxilia III.                                                             A lap tetejére