Jeruzsálem ostroma

Kr. u. 70

A zsidó történelem legjelentősebb dátuma a Kr. utáni 70. esztendő. Ebben az évben vette ostrom alá Titus Flavius Vespasianus római generális, Id. Vespasianus fia, négy légiójával Jeruzsálemet, és teljesen lerombolta a várost. A csodálatos templom, amit Heródes Kr. e. 20–19-ben kezdett el építeni, és valószínű még a háború kitörésekor sem fejeződött be teljesen, ekkos romba dőlt és leégett.

Jeruzsálem bukásáról a legtöbb információ Josephustól, a zsidó történésztől és generálistól származik. Ő szemtanúja volt a város lerombolásának azon tragikus nyáron, Kr. u. 70-ben, mivel megszökött a galileai seregtől, és átállt a rómaiakhoz, aztán tanácsadója lett Rómának zsidó ügyekben.

Caesareából Titus éppen a peszah ünnepe előtt érkezett Jeruzsálem alá. A fővezér 600 lovassal a város felé indult, hogy tájékozódjon a helyzetről; a falak mögül zsidó katonák támadtak rájuk, s az összecsapás során Titus is csak nehezen menekült meg. A rómaiak a város közvetlen közelében több tábort építettek: egyet a Mons Scopuson, egyet pedig a várostól keletre, az Olajfák hegyén.

A seregek:

Zsidók: 13.000 fő A zsidóknak volt három generálisuk és három hadseregük: Simon védte a legszélső és legnagyobb fal körüli részt, János a város középső részét, Eleázár pedig a templom területét. De hármuk között állandó volt a huzavona, az árulás és gyújtogatás.

Rómaiak: 70.000 fő

Az ostrom

Simon bar Giora volt a júdeai zelóták vezére. Gerasában született, fiatal, megtermett, erős testalkatú férfi. Simon, miután elég nagy sereget toborzott össze, elfoglalta az idumeusoktól Heródiumot és Hebront, menet közben pedig nagy mennyiségű gabonát halmozott fel. Josephus azt írja róla, hogy „hatalomra törő zsarnok volt, és magas tisztségre vágyott”. A jeruzsálemi zelóták elrabolták feleségét, hogy mérsékletre kényszerítsék, de ettől még jobban felbőszült. Dühében megkínzott, megcsonkított és megölt mindenkit, aki megpróbált elmenni Jeruzsálemből, ezért az emberek „nagyobb terroristának tartották őt, mint a rómaiakat”. A lakosság részéről titokzatos módon némelyek tanácsára végül meghívták a városba, hogy szálljon szembe a Giszkhalai Jánossal.

Ghiszkalai János galileai volt és zelóta. Ő ellenezte azt, hogy Josephus legyen a galileai sereg vezére, és árulónak nevezte őt. Josephus viszont őróla mondta, hogy „lelkiismeretlen és ravasz”, mivel azt állította Jeruzsálem polgárainak, hogy a római sereg gyenge, harcképtelen, és ezzel János sokakat a maga oldalára állított, s így lényegében ő lett az úr Jeruzsálemben, egészen addig, míg Simon bar Giora szembeszállt vele.

Eleázár ben Simon, a harmadik hadvezér előzőleg Giszkhalai János szövetségese volt. Ezt a szövetséget azonban Eleázár felbontotta állítólag János gyilkos tevékenysége miatt, de valójában inkább azért, mert neki is voltak hatalmi törekvései, és így utasította el, hogy egy „nála fiatalabb zsarnoknak alárendelje magát”.

Néhány meglehetősen erős ember, valamennyi zelóta átpártolt Jánostól Eleazarhoz. Ezek, birtokba vették a templom belső udvarát Eleazar vezetésével, beszennyezve ezzel a szent terület határát „lövedékek záporával és vérontással”. Mindhárom csoport saját érdekét tűzte ki célul, és nem a város védelmét. Simon Bar Goira főként a felső és alsó városrészt tartotta kézben, János a templom külső területét. 

A pártoskodó viszály igazi áldozatai azok az emberek voltak, akik imádkozni jöttek fel a templomba. Josephus leírja, hogy a lövedék olyan erővel repült, hogy elérte az oltárt és a szenthelyet, felgyújtva papot és áldozatot; és sokan, akik a föld másik végéről jöttek el, és az oltár köré gyűltek, megégtek, mielőtt az áldozatot bemutatták volna. A civilek közül sokan átszöktek a rómaiakhoz. Idős férfiak és asszonyok azért imádkoztak, hogy mihamarabb jöjjenek a rómaiak, azt remélve, hogy a külső harc felszabadítja őket a benti nyomorúságtól. Ha valaki kimerészkedett a falon túlra, a zelóták elfogták, mert feltételezték, hogy a rómaiakhoz akart csatlakozni. Ha az illető szegény volt, kivégezték, ha gazdag, akkor megengedték, hogy váltságdíjat fizessen, és szabadon bocsátották.

Jeruzsálemben a peszah alkalmából Eleazar Ben Simon megnyitotta a Templom udvarát az ünnepi látogatók előtt. Giszkhalai János látogatóknak álcázva becsempészte a katonáit, s azok fegyvert rántva elfoglalták a templomot. Ismét két fegyveres csoport uralkodott a városban: Simon és János hívei. A külső veszedelem ideig-óráig egységet teremtett közöttük, és számos támadást intéztek a rómaiak ellen.

Helyrajzilag Jeruzsálemet keleten a Kidron völgye védelmezi, délen és valamennyire nyugaton a Hinnon völgye. Észak védelmére három erős falat építettek századok óta. Az első fal körülölelte a várost, beleértve a felső és alsó városrészt, Heródes palotáját, és a templomhegy nyugati falánál ért véget. A második fal Kr. e. 37 előtt épült, és Jézus élete és szolgálata idején ez volt a legészakabbra levő fal. Ennek pontos helyét nem tudjuk biztonsággal meghatározni. A harmadik fal építését I. Heródes Agrippa kezdte el és a zelóták fejezték be Kr. u. 67-ben. Josephus feljegyezte, hogy a harmadik falon kilencven torony volt „egymástól kétszáz könyöknyi távolságra”. A történész megemlít néhány kiemelkedő tornyot. Harcászati szempontból fontos a harmadik fal észak-nyugati sarkán levő Psephinus torony volt.

Ennek a toronynak átellenében állította fel táborát Titus, hogy célba vegye a külső vagy harmadik falat. Ekkorra katonái már körülvették a várost, megerősítették a főbb állásokat sáncokkal. Titus és generálisai azon tűnődtek, hogy megostromolják a várost és kiéheztetik a zsidókat, vagy egy frontális ütközettel megadásra kényszerítik őket. Tacitus ezt írja: „Mivel a katonák méltóságon alulinak tartották a várakozást, amíg az ellenség kiéhezik, elkezdtek zúgolódni a veszély miatt…”.

Így Xanthicus, azaz Nisan napján (kb. május 1.), Titus serege támadást kezdett a harmadik fal ellen, és megostromolta azt. A rómaiak különböző hadifelszereléssel rendelkeztek: kőzúzó gépek, kilövő (ballisztikus) rakéták, „gyorstüzelő” (skorpió) és egyéb eszközök. Ezeket hatásosan alkalmazták. Az ostrom 15. napján, „Artenisius hónap 7-én (kb. május 25.), a rómaiak áttörték a falat, kinyitották a kapukat, és hosszan lerombolták az északi falat. Titus bevonult seregével a falon belül az ún. asszíriai táborba, ahol annakidején Szénacherib táborozott Kr. e. 721-ben.

Titus katonái az ostromhoz két rámpát építettek a felsővárosnál, amelyet Simon bar Goira emberei védtek, és ugyancsak kettőt az Antonius-várnál, ahol Giszkhalai János csapatai álltak. Mindegyik legio egy-egy rámpához hordta a földet. Több mint kétheti munkával készültek el, s odavitték a hadigépeket is. János azonban védekezésül alagutat ásatott az Antonius-vár elleni rámpa alatt, gerendákkal feldúcoltatta, s amikor a rámpa már készen volt, tüzet vetett a gerendákra, így a fáradságos munkával elkészült építmény beomlott. Simon emberei ugyancsak megrongálták a feléjük eső rámpákat. Az ostrom ötödik napján a második falat is lerombolták (május 30.). Josephus szerint Titus szabad elvonulást ajánlott fel a falon belül levőknek, hogy hagyják el a várost, és megígérte, hogy helyreállítja a kárt, de az emberek „humanitását gyengeségnek vélték”. Ellentámadásba lendültek, és rövid időre a zsidók visszaverték a rómaiakat, de Titus emberei négy nap múlva megostromolták a falat (június 2-án).

Titus azonban leállította az ostromot, bízva abban, hogy a zsidókra nagyobb hatással lesz, ha ellenségei szeme láttára teljes hadfelszerelésben felvonulást rendez, és megmutatja erejét. „A falak mögötti házak telve voltak kíváncsiskodókkal, és nem volt egy talpalatnyi hely sem a városban, ami ne lett volna tele tömegekkel” – írja Josephus.

Titusz elküldte Josephust, hogy győzze meg az embereket, és adják meg magukat. (Hogyan jutott oda „a vad lövöldözésben” és „hallótávolságra”, erre nem ad magyarázatot.) Josephus „a nép saját nyelvén” (arámul?) kérlelte honfitársait, hogy „engedjenek az erősebbnek”, és kijelentette, hogy a rómaiak meg akarják kímélni a templomot, és győzelmükben elnézők lesznek. Nyilván ezt a kérést többször és ékesszólóan megismételte, de kevés eredménnyel. Bár némelyek átálltak, de János, Simon és követőik visszautasították a kérést, és nem adták meg magukat.

Titus, miután a zsidók megrongálták a rámpákat, ekkor 3 nap alatt kőfallal vette körül az ostromlott várost, hogy elvágja az élelmiszer-szállítmányok útját. Jeruzsálemben rettenetes éhínség tört ki. A zelóták házkutatásokat tartottak, és kivallatták a családokat, hogy hol rejtették el a gabonát, vagy egyéb élelmet. „A feleségek férjeiktől is elrabolták az élelmet, a gyermek az apjától, – és ami legborzalmasabb látvány volt – anyák kicsinyeik szájától is elvették az ennivalót”. Egyik beszámolójában megemlíti, hogy egy anya saját csecsemőjét sütötte meg és fogyasztotta el. Némelyek csatornákban kerestek hulladékot, és még a ganét is megették. A menekültek elmondták, hogy 600.000 hullát dobtak ki a városon kívül a szegényebb rétegből. Ennek ellenére még mindig nem adták meg magukat.

Titus most már felkészült a végső támadásra. Az egész várost körülvették földdombokkal egymástól 39 furlang (kb. 5 mérföld) távolságra. Feljárókat is szerkesztettek, amin a faltörő kost felvontatták a falhoz, elsőnek az Antonius-várnál Heródes palotájához közel (az első fal nyugati sarkán). A tornyokból támadva áttörték Antonius várfalát, és ez négy-öt nappal a konfliktus után római kézre került. Ennél a pontnál Josephus beszámolója elég szűkszavú, de valószínűnek tűnik, hogy itt volt a legkeményebb küzdelem, mielőtt a zsidó védelmezők elhagyták Antonius várát.

Kardot rántva egymásnak estek, s a nagy zűrzavarban lehetetlen volt megállapítani, ki kinek az oldalán harcol, és annyira összegabalyodtak, hogy a nagy hangorkánban saját kiabálásuk is megzavarta őket. Mindkét oldalon nagy vagdalkozás volt, és a küzdelemben agyontaposták egymást.

Heves harc folyt a templomban is. Többfelé tűz támadt – a zsidók is és a rómaiak is gyújtogattak –, a szent épület részeit lerombolták. Josephus szerint a szentély is lángra lobbant Elul hónap 10-én (augusztus 30.), „ugyanazon a napon, mint a régi időkben, mikor a babiloni király felgyújtotta”. A beszámoló szerint Titus megkísérelte a tűzoltást, és próbálta visszafogni katonáit, de a lángok heve és a rómaiak zsidógyűlölete megzavarta törekvését.

A tűz fellángolását a csapatok jelnek vélték a templomtér teljes lerombolására és az emberek kiirtására. Nem is kíméltek senkit, nem tiszteltek senkit, gyermekek, szakállas ősz öregek, átlagemberek és papok egyaránt áldozatul estek a mészárlásnak. Minden rendű és rangú belesodródott a harcba, és annak sem irgalmaztak, aki könyörgött az életéért, annak sem, aki ellenállt. Felgyújtották továbbá a kincseskamrát is, és innen a tűz átterjedt a még megmaradt külső oszlopcsarnokra.

A templom lerombolása után Giszkhalai János és Simon bar Giora kihallgatást kért Titustól. A megadást visszautasítva engedélyt kértek önmaguk és családjuk számára, hogy elvonulhassanak a római harcvonalon túlra. Titus ezen a szemtelen kérésen felháborodva engedélyt adott katonáinak, hogy szabadon garázdálkodjanak, és gyújtsák fel az egész várost. János és Simon a felső városrészbe, Heródes palotájába menekült.

A harc folytatódott. A római csapatok megszállták és felégették az egész alsóvárost, s rámpákat építettek a felsőváros ellen. A rómaiak szeptember 25-én készen álltak a palota ostromára. Munkába állították a faltörő kosokat, és a fal egy részét lerombolták, a védelmezők pedig elmenekültek. Még János és Simon is, akiket Josephus „sajnálatra méltónak nevezett”, belátta, hogy hiábavaló a további ellenállás. A feljegyzés szerint a rómaiak, akik elképesztő könnyedséggel nyerték meg ezt a csatát, „megzavarodtak” a gyors és végső győzelemtől. Szeptember 25-én este a rómaiak a megmaradt városrészt felégették, és így Jeruzsálem teljesen pusztává lett.

A zelótákat, a város föld alatti átjáróiban elfogták. Giszkhalai Jánost örökös fogságra ítélték. Simon bar Giorát Rómába vitték, és Titus győzelmi bevonulásánál nyilvánosan kivégezték.

 Jeruzsálem történelmének főbb pontjait számba véve attól kezdve, hogy Melkisédek megalapította és Titus bevonult Josephus így összegzi: „Mindent felsorolva, sem ősi volta, sem példátlan gazdagsága, sem a világra szétszórt lakosai, sem vallásos rituáléjának dicsősége nem háríthatta el ezt a pusztulást. Ez az ostrom véget vetett Jeruzsálemnek.”.

A rómaiak az ostrom után, bár elpusztították Jeruzsálemet, a biztonság érdekében a városban hátrahagytak egy megszálló csapattestet: ez a Legio X Fretensis, mintegy kétszáz éven át maradt ott, s mellette lovas- és gyalogosegységek is. A legio tábora Jeruzsálem nyugati dombján állt. A megszálló csapat rangja miatt megváltozott a város katonai-közigazgatási státusa;a parancsnok és kormányzó magasabb rangú személy lett, prefectus vagy procurator helyett legatus. Jeruzsálem római megszállás alá került, a római hadsereg megszálló sereg volt. A senatus külön-külön triumphust szavazott meg Vespasianusnak is , Titusnak is, ők azonban úgy döntöttek, hogy a diadalmenetet közösen tartják. A Diadalmenetben vitték hosszú templomi trombiták és egyébb tárgyak között, a gazdag zsákmány két legértékesebb darabját is: a jeruzsálemi templomból elhozott aranyasztalt (sulhan) és arany gyertyatartót (menóra).

Veszteségek:

Zsidók: 60.000-1.100.000 fő, civileket is beleértve.

Rómaiak: Ismeretlen

A lap tetejére