Társadalom

Társadalmi osztályok

A rómaiak minden korszakban pontosan tudták, hogy társadalmuk osztályokra bomlik. Az embereket két fontos ismérv határozott meg: születése és vagyona. Elsőként az minősíti, hogy szabad vagy rabszolga; a szabadok pedig további felosztásban szabadosok (felszabadított rabszolgák), peregrinusok (szabadok, de idegenek), végül és főképp római polgárok. A polgárok kategóriája is szétválik négy voltaképpeni osztályra, ezek: patrícius, plebejus, nemes és lovag.

a, A patríciusok közé tartozik mindenki, aki tagja valamely gensnek, vagyis olyan vérségi csoportnak, amely közös őstől származtatja magát, annak nevét viseli és kultuszát a tagok közösen ápolják. Ezek Róma legrégibb családjai, és a legnevesebbek is: mint például a gens Cornelia (ide tartoznak a Scipiók), a gens Aemilia, a gens Julia (Julius Caesar).

b, A plebejusok eredete eldöntetlen kérdés. Az első időkben semmiféle joguk nincsen, s úgy tetszik, hogy a patríciusoknak alávetett osztályt alkotnak. Történetük a patríciusokéval azonos jogért vívott hosszú harc története (az Aventinusra való híres kivonulással kezdődött). A Kr. e. 5. századtól a patríciusi gensek mellett megjelennek plebejusaik is, és néhány vegyes gens is. A Kr. e. 3. századra elméletileg kivívják a jogi egyenlőséget; ezzel együtt módosulnak a társadalmi viszonyok, és lassan kialakul egy arisztokrácia, amelynek alapja nem az eredet, hanem a vagyon.

c, A nemesek körébe a Kr. e. 2. századtól már nem csupán a patríciusok tartoznak, hanem mindazok, a plebejusokat is beleértve, akiknek családjából valaki magas tisztséget viselt. Akit családjából elsőként ér ilyen tisztesség, azt ”új embernek” nevezik. Ezek a nemesek alkotják a magját annak a konzervatív mozgalomnak, amely a polgárháborúkban szemben áll a népiekkel. A nemesek aranygyűrűt hordanak, s megilleti őket az a jog, hogy a házuk átriumában őseik szobrait, képeit vagy viaszálcáját őrizzék.

d, A lovagok eredetileg azok, akik az államtól lóadományt kaptak, azaz olyan összeget, amelyből lovat vehettek, hogy a lovasság kötelékében harcoljanak. Később, a Kr. e. 2. századtól a censor jelöli őket a lovagrendbe, ha erkölcsileg megfelelnek és minimum 400.000 sestersius vagyon után adóznak. Ebben az osztályban gazdag földbirtokosok, üzletemberek és ügyvédek találhatók. Általában testületeket alkotnak, és gyakran adóbérlők (az államnak kölcsönöznek). Ilyen minőségben a nevük publicanus. Gaius Gracchus óta, Kr. e. 123-tól joguk van bírói tisztet betölteni. Ám senatorok nem lehetnek, mert egy törvény megtiltja a senatoroknak a kereskedelmi tevékenységet. Ők is arany gyűrűt hordanak és tógát keskeny bíbor szegéllyel, és a Roscius-féle törvény alapján külön helyeket tartanak fenn nekik a színházban.

A társadalomnak ezzel a hierarchikusszerkezetével párhuzamosan létezik egy másik hierarchia, mégpedig a pénzzé, amelyet jól illusztrál a cliensi rendszer, a gazdagot a szegénnyel összekapcsolva. Eredetileg a cliensek olyanok, akiket egy genshez kapcsol a függés vizsonya. A patrónus védelmet és megélhetést biztosít clienseinek. A clienseket a patrónushoz a tisztelet, a feltétlen engedelmesség és segítőkészség elegye kapcsolja. A cliensek a patrónusra szorulnak megélhetésükért, de nagy hatalmú személy cliensének lenni magában is érték. Ám a függés kölcsönös: a patrónus annál fontosabb személy, minél nagyobb és tekintélyesebb a clientiája. A cliensrendszer vulgarizálódása azonban a köztársaság korában a befolyások olyan hálózatát alakította ki, amely az egész társadalomnak maffia színezetet adott.

A birodalom a társadalom hierarchikus szervezetét azzal is hangsúlyozta, hogy egy új rendet hozott létre, a senatori rendet a leggazdagabbak számára, sok kiváltsággal. A császári közigazgatás fontos pozíciót a lovagrendből valók foglalták el. Egyre nő a különbség a leggazdagabbak és az egyszerű polgárok között. Rómában valójában sosem volt középosztály. A Kelet-Római Birodalomban aztán a társadalmat már tisztán kettéválasztja a szakadék a hatalmat birtokló gazdagok és a városi falusi szegények között. Azt azért meg kell állapítani, hogy ezek a társadalmi kategóriák sohasem működtek hermetikusan vagyoni helyzet változása esetén könnyű volt átlépni egyikből a másikba.

Peregrinusok

Így nevezik a szabad embereket, akik római területen élnek, de nem élvezik sem a római polgárjogot, sem a latin jogot. Olyan városokban laknak, amelyek ugyan különféle státuszuk alapján Rómához kötődnek, de saját törvényeik szerint élnek. Kr. e 241-től külön tisztségviselő, a preator peregrinus tiszte az olyan jogi problémákat kezelni, amelyek római területen való tartózkodásuk, illetve római polgárokkal támadt konfliktusaik folytán merülnek fel. A császárság idején a peregrinusok többsége elnyeri a polgárjogot.

Szabadosok

A szabadosok olyan egykori rabszolga, akinek a gazdája visszaadta a szabadságát. Szabad ember lesz, de nem teljes jogú polgár. Nem jár neki a jus connubii, csak a Kr. e. 18 után, sem a jushonorum és a jus sacrorum. Nem szolgálhat légióban. De felveszik valamely városi tribusba, és szavazati jogot kap. Másfelől a szabadosi állapot átmeneti, mert gyermekei már teljes jogú polgárok lesznek.

A szabados felveszi volt gazdája nevének első két elemét, és csak a harmadik utal rabszolga múltjára. Egykori gazdája a patrónusa lesz, akinek tisztelettel és segítséggel tartozik, és többnyire megmarad a szolgálatában.

Hasznot hajtó vállalkozásba is kezdhet, ebből egyesek igencsak meggazdagszanak, és nagy befolyásra tesznek szert. A császárság alatt a törtető és cselszövő hajlamúak fontos hivatalokba jutnak, akár a princeps tanácsadói is lehetnek, mint például Pallas és Narcissus. Mások a művészetekben szereznek hírnevet. A felszabadításnak 3 módja van: Census révén, amikor a censor a gazda hozzájárulásával a rabszolgát felvesz a szabadok névjegyzékébe; a vindicta révén, amely a preator előtt lefolytatott fiktív eljárás; végül végrendeleti úton. Ez utóbbi fordul elő a leggyakrabban.

Rabszolgák

A rabszolga jogi értelemben nem személy, hanem gazdája tulajdona, akivel úgy rendelkezik, mint bármely vagyontárgyával, életének és halálának ura. Nem illetik meg tehát sem a személy, sem a politikai jogok. Ha gazdája beleegyezik, életközösségbe léphet egy másik rabszolgával, de ez nem házasság. Általában lehet csekély vagyonkája, de valójában ezzel is a gazdája rendelkezik.

A rabszolgaság állapota öröklődik, de szabad születésű személy is lehet rabszolgává, ha eljátssza jogait; ha szülei a születése után kiteszik; mert a gyermeket semmi sem illeti meg, szülessék bár a legjobb családban, amíg az apja a magáénak nem ismeri el; ha kalózok rabolják el és a birodalom egy más pontján eladják; legtöbbnyire azonban ha háborúban fogságba esik. Ezen utóbbi helyzet növelte meg a legnagyobb mértékben a rabszolgák számát Itáliában, főleg a köztársaság utolsó két évszázadában. A Kr. E. 200 és Kr. E. 150 között ejtett hadifoglyok száma 2500000-ra becsülik, a gall háborúk folyamán pedig majd egymillió gallt hurcoltak Itáliába. A köztársaság korának végén a rabszolgák száma alighanem meghaladta a teljes népesség egyharmadát. Meg kell különböztetni a közrabszolgákat, akik az állam vagy a város tulajdonai, és hivatalokban, templomokban, más intézményekben, illetve közműveknél dolgoznak. A magánrabszolgák, akik minden szükséges munkát ellátnak gazdájuk háza és birtoka körül, sőt olyan mesterségeket is gyakorolnak, amelyek annak presztízsét növelik, vagy a vállalkozások és műhelyek működtetéshez szükségesek, hogy a gazda jövedelme növekedjék. Az ókorban ők végzik szinte az egész ipari tevékenységet. Sokféle szakmát látnak el, amelyek különféle képzettséget igényelnek a kézművestől a tanárig, a szakácstól az intézőig. Rómában a polgártól nem várják el, hogy dolgozzék; ezért kell mindent a rabszolgáknak végezniük. A kétkezi munka erkölcsileg lealacsonyítónak számít.

A rabszolgával való bánásmód teljesen a gazda személyiségétől függ. A helyzet a legsúlyosabb vidéken és a nagyobb házakban, ahol a népes rabszolgaseregre keménykezű intéző felügyel, aki maga is rabszolga. A büntetés gyakran súlyos és szigorú. Könnyebb a rabszolgák élete egy villában vagy kisebb magánháznál, ahol a gazda viseli gondját a famíliának, vagyis mindenkinek, aki egyazon tető alatt él. A köztársaságikor végétől a rabszolgákkal való bánásmód javul.

A rabszolgák lázadási a köztársaság két utolsó évszázadában okoztak komoly gondokat, később viszont gyakorlatilag magszűntek. A legsúlyosabbak megrengették egész Itáliát és komoly hadsereg és több év kellett a leverésükre. Az első ilyen Szicíliában zajlott Kr. e. 139 és Kr. e. 132 között, amikor a szír Eunust társai királynak kiáltották ki;egy ugyanott folyt le Kr. e. 104-100 között. És a legnagyobb szabású Itáliában a thrák gladiátor, Spartacus vezérletével Kr. e. 73-tól 71-ig.

Római névadási szokások

Az ókori Rómában használt névadási szokások szerint a római polgár neve három elemből állt (latinul tria nomina):

1.  előnév, a praenomen;
2. a nemzetség (gens) neve, a nomen gentile vagy gentilicium;
3. a nemzetségen belüli család neve, a cognomen – ezekhez néha egy második cognoment, úgynevezett agnoment is hozzáadtak.

Ez a rendszer az etruszkoktól eredt.

Gyakran jelölték a teljes, hosszabb névben az apa, illetve adoptálás esetén az örökbefogadó nevét is.

A nők esetében apjuk nemzetségnevét használták, amelyet az apai cognomen követett genitivus alakban, illetve férjezett nőknél házastársuké, és jelölték a névben a nővérek születésének sorrendjét is. A késői Római Köztársaság idejére a nők apjuk cognomenjének nőnemű alakját használták.

Története

A korai római királyság időszakában a források szerint az embereknek csak egy nevük volt (bár a pontosabb azonosításra nyilván voltak módszereik). Ahogy Róma népessége nőtt, használatba jött a második, családi név is. A köztársaság korának elején már a háztartás minden tagjának legalább két neve volt: a kapott praenomen és egy fix, örökölt név, a családfő (pater familias) nevének genitivus alakja.

Ez a fajta kettős elnevezés egyedi volt a korabeli indoeurópai nyelvek közt. A név fő eleme az örökölt gens név volt, ez lehet az oka, hogy viszonylag kisszámú kapott név volt használatban.

A köztársaság alatt később ehhez hozzáadták a cognoment is, hogy a nemzetségen belül megkülönböztessék egymástól a családokat, ahogy a nemzetség fontossága és a szavazó törzsek népessége nőtt. Egy patrícius nemesnek így már hármas neve volt. Bár e rendszer gyökerei a Kr. e. 5. századig nyúlnak vissza, lassan terjedt el, a hivatalos dokumentumokban csak a Kr. e. 2. század vége felé jelent meg és Sulla idejében vált általánosan használttá. A nem patríciuok között még lasabban terjedt el: a plebejusok közt a cognomen első dokumentált példái Kr. e. 125 körül tűntek fel és általánossá csak egy évszázaddal később váltak.

A Bizánci Birodalomban a hagyományos római nyelvet, kultúrát és névadást a görög váltotta fel.

A praenomen (előnév) nagyjából a mai keresztnévnek felel meg. A gyermek a lusztráció megtisztítási szertartásán kapta. Más kultúrákhoz képest a rómaiak nagyon kevés praenoment használtak: a leggyakoribbak száma kevesebb volt, mint 40, a késői köztársaság idején pedig mintegy 18. Volt olyan nemzetség, amely ezek közül is csak néhányat használt és volt olyan praenomen, amely csak egy bizonyos nemzetséghez kötődött. A pater familias gyakran önmagáról nevezte el a gyermeket (pl. nemtől függően Lucius, vagy Lucia).

A leggyakoribb 18 előnév:

A=Aulus                                                                    M’=Manius

Ap vagy App=Appius                                                N=Numerius

C=Caius                                                                    P=Publius

Cn=Cnaeus vagy Gnaeus                                           Q vagy Qu=Quintus

K=Kaeso                                                                  S vagy Sex=Sextus

D=Decimus                                                               Ser=Servius

L=Lucius                                                                   Sp=Spurius

Mam=Mamercus                                                       T=Titus

M=Marcus                                                                Ti vagy Tib=Tiberius

Nomen gentile vagy Gentilicium

A második név, vagy nomen gentile a gens, a nemzetség neve. Az eredeti nemzetségek a Rómában letelepedett családoktól származtak. Ezek teljes klánokká fejlődtek, amelyek benépesíthettek akár egy teljes földrajzi régiót. Ahogy Róma területe gyarapodott, a törzsek száma is emelkedett és már nem az összes törzs származott az eredeti betelepült ősatyáktól. Egyesek etruszk nevet viseltek, mások helyi törzsekét, megint mások földrajzi nevekkel azonosították magukat, mint például egy folyó neve. Néhány jól ismert ősi római nemzetség: az Aemiliusok, Claudiusok, Corneliusok, Domitiusok, Juliusok, Pompeiusok, Antoniusok.

Cognomen

A harmadik név, vagy cognomen eredete az a szándék lehetett, hogy egy gens tagjait megkülönböztessék egymástól. A családnév Sulla idejében terjed el. A hivatalos dokumentumokban Kr. e. 100. körül tűnt fel, apáról fiúra öröklődővé vált és a nemzetségen belül a családot azonosította. Eredetileg gyakran valamely test jegyet vagy jellemvonás alapján született. Ebben a gúnynak is lehetett szerepe, és időnként ironikusan ellentmondásba került a viselő valós jegyeivel: a kopaszodó Caesar nevének jelentése például "hajas" volt, az elismerés övezte szónok Tacitusé pedig "csendes".

Agnomen

A második cognomen, vagy agnomen még finomabb szűrőt jelentett és a családon belüli azonosítást szolgálta. Gyakran gúnynév volt, más esetekben azonban a cognomenhez hasonlóan öröklődővő vált és a család egy bizonyos ágát kezdte jelölni. Például: Africanus, Asiaticus, Augustus (a császárok neve), Britannicus, Caligula, Germanicus.

Örökbefogadás

Az örökbefogadás Rómában elterjedt gyakorlat volt. Ha egy férfit befogadtak egy másik családba, megkapta a család nevét, születési családját ugyanakkor egy cognomennel jelölték. Példák:

• Publius Corneilus Scipio Aemilianus Africanus , Lucius Aemilius Paullus Macedonicus biológiai fia, akit befogadtak a Cornelius Scipio családba.
• Mamercus Aemilius Lepidus Livianus (Princeps senatus, Kr. e. 1. század, Livius fia, az Aemilii Lepidi által adoptálva.  

Gens

(lat. többesben gentes). Rómában a politikai család ellentétben a magánjogi természeti családdal (familia), mely utóbbi a gens alapját képezte. A politikailag jogosult nép, a populus, ugyanis három külön-külön területtel bíró tribusból állt (Ramnes, Tities, Luceres). A tribusok kuriákra, a kuriák dekuriákra oszlottak. Minden politikai család (gens) egy dekuriát képezett, úgy hogy a dekúria és a gens azonos fogalmak. Minden gens több természeti családból (família) állott. A populusnak tehát csak az lehet tagja, aki az egyes gentesben foglalt egyes természeti családok valamelyikének tagja volt. Innen mindenkinek három neve volt, a genitilis (nomen genitilicum), amely mindig «ius»-szal végződik, p. Fabricius, Valerius, Claudius, a családi (cognomen), melyet a nomen gentile után tettek, és az egyéni név (praenomen) vagy előnév, mely a nomen gentile előtt állott. A gentes fennmaradása a természeti családok fennmaradásától függvén, ez az utóbbiaknak - a kihalás elleni biztosítékkép - mesterséges folytatását tette szükségessé, ami idegeneknek a családba való felvétele az u. n. arrogatio által történt. A politikai családok fejei (patres gentium) képezték a senatust, vének tanácsának nevezett állami testületet, míg a népgyűlés (comita curita) a természeti családok fejeiből (patres familiarum) állott. Az egy genshez tartozókat gentilesnek, azoknak a hozzátartozandóságon alapuló viszonyát egymásközött gentilitas-nak mondják. Régebben a törvényes gyám, a gondnoka gentiles köréből vétetett (legitima gentilitium tutela), s a gentilis-nek törvényes örökjoguk volt társuk után, aki végrendeletet és örökösök nélkül elhalt. Capitis deminutio a gentilitas elvesztését vonta maga után. A császárok alatt gens elvesztette jelentőségét.

A lap tetejére