Pénzverés:

Köztársaság kori

A római pénztörténet kezdeteit, sűrű homály fedi. A történeti források szerint csak annyi bizonyos, hogy Róma a Kr. e. 5. század közepén már túl volt a terménygazdaság első korszakán.

A régi állatpénzek, a marha és juh mellett a veretlen réz lépett fel, mint fizetési eszköz. Róma kezdetleges ércpénzrendszere az egykorú Itáliában divatos és valószínűleg etruszk-eredetű réz rúdvalután nyugodott. Fizetési eszközül réz rudak szolgáltak, amelyek súly szerint bizonyos értéket képviseltek. A fizetés tehát a réz rudak lemérésével történt.

A mérlegelt réz rúdvaluta helyébe lépett később a megjelölt réz valutája. A megjelölt réz, az „aes signatum” súlyjelzéssel ellátott rézrúd volt, amely pontosan meghatározott értéket képviselvén, a tulajdonképpeni rézpénz első formájának tekintendő. A „megjelölt réz”-darabok súlyosak voltak, 1–5 fontig. Az 1 fontos rézrúd, az „as liberalis”, lett később a római rézpénzrendszer pénzegysége, amely részeivel hosszú időn át Róma egyedüli vert pénze volt. A rézpénz verésének kezdetét a Kr. e. 5. század második, vagy a Kr. e. 4. század első felére kell tennünk.

A köztársasági kor Kr.e. 3. század – a görög súlyrendszer szerint kezdtek pénzt verni, a Dél-Itáliában használatos görög súlyrendszer szerint. Didrachma súlyba ezüst, és litra súlyban bronz pénzeket. Ezek a pénzek téglalap alakúak vagy kerek öntött bronz pénzek (aes grave), melyeknek legnagyobb címlete az as, egy font (320 g) súlynak felelt meg. Készültek az as kisebb címletei is (semis, triens, quadrans, sextans, és uncia) és néha többszörösei (tressis, dupondius).

A nagyobb forgalom és gazdasági emelkedés kezdete korában, a Kr. e. 4–3. században a rézpénz már nem volt elegendő az élénkülő forgalom lebonyolítására. Nagyobb fizetéseknél az ezüst is használatba jött, egyelőre veretlen alakban, mint ezüstrúd. A görögökkel és etruszkokkal való sűrűbb érintkezés – a pyrrhusi háborúk és az első pún háború idején – megismertette a rómaiakat a vert ezüstpénz előnyeivel. Kr. e. 269/268 óta – Etruria teljes meghódítása után – maguk a rómaiak is kezdtek ezüstpénzt verni. A római ezüstpénz, a denarius, súlyosabb volt a görög ezüstpénznél, az attikai drachmánál (4.37 g). Az első – Kr. e. 268–254 közt vert – denariusok súlya 4.45–4.63 g közt ingadozik. Kiverési átlagsúlyuk 4.548 g-ra tehető.

A denarius lett több mint négyszáz éven át a római pénzverés alapegysége. A pénzkibocsátás a senatus joga, közvetlen felelősei a triumviri monetales. Neveiket a pénzeken feltüntették.

Az aranypénz verése mindenütt a kultúrális és gazdasági emelkedés kísérőjelensége. Így volt ez Rómában is. Az aranypénz rendszeres veretése – nem tekintve a köztársaság korában az aranyrúd, mint fizetési eszköz helyett kivételképen vert, s igen különböző súlyú aranypénzeket – Julius Caesarral kezdődik. Az aranyvalutára való áttérés pedig csak Augustus császár korában történt meg. Julius Caesar 1 fontból 40 darab 8,18 g-os aranyat (aureus) veretett, amelyek megfelelnek a hasonló súlyú makedóniai, kisázsiai és az ezekből származó ó-gall arany sztatérnek. Nem lehetetlen, hogy az aureus-ok mintája – a Julius Caesar galliai hódításával ismertté lett – gall pénz volt. Augustus 42 (7,8 g-os), Caracalla 50 (6,55 g-os), Diocletianus pedig már 70 (4,678 g-os) aureust veretett egy fontból. Emellett Diocletianus alatt nehezebb – 5,4576, 6,549, sőt 6,822 g súlyú – aranypénzek is kerültek forgalomba.

Római pénzrendszer az I-II. században:

Császárkor

Kezdete Octavianus (Augustus) pénzverésével kezdődik, vége 476, a Római Birodalom bukása. Innentől háromféle fémből vernek pénzt: aranyból (aureus – 1/40 font súlyú -, és fele quinar), ezüstből (dénár, quinar ami dénár fele), bronzból (sestertius, dupondius, as, semis, quadrans). Az érmek előlapján a mindenkori uralkodó, illetve valamely családtagjának portréja látható, a hátlapi ábra és körirat propaganda célokat szolgált. A rohamosan el értéktelendő pénz miatt Kr. u. 215-ben új címlet jelenik meg, az antoninianus (dupla dénár). Ez a pénzrendszer Kr. u. 294-ig Diocletianus pénzreformjáig állt fenn. Ekkor vezették be az előzőnél könnyebb (1/70 font) aureust, és az ezüst argenteust, valamint egy kb. 1 g súlyú pénzt a folist. Az addig csak Rómában működő pénzverde mellé több városban is verdét alapítottak (mint pl.: Lubdunum, Sistia, Cysius stb.)

A rézpénzek verése a 3. század közepére megszűnt, mivel az addigra már teljesen elbronzosodott antoninianusok mellett feleslegessé váltak. Aurelianus alatt még egy kísérlet történt a bronzpénz-verés felélesztésére, egész és fél (sestertius és dupondius) érméket vertek. A dominatus idején is gyártották e bronzokat, amelyeken az uralkodó sugárkoronát visel, a császárnék mellképe pedig holdsarlón nyugszik.

A pénzreformot Nagy Constantinus folytatta: új aranypénz, a solidus veretésével (1/72 font), valamint új ezüst pénzeket, a siliqua-t (argenteus súlyban) és a valamivel nehezebb miliarens-t veretett. A folyamatosan redukálódó folis helyett pedig több új bronz pénz került forgalomba a negyedik század folyamán, melyeknek pontos címleteit nem ismerjük.

A pénzverde működése, személyzete

A római pénzverdéknek külön részében végezték a veréshez szükséges előmunkálatokat: fémolvasztás, az éremlapkák előkészítése stb. Az officina másik részében dolgoztak a verőtöveket véső és magát az éremverést végző munkások. Ezek a signator, a suppostor, a malliator és a scalptor nevű dolgozók voltak.

A signator feladata a verőtövek vésése volt. A sculptor munkaköre is hasonló volt, de az ókori forrásokban ez az elnevezés a szobrászat, illetve a gemmavésés kapcsán is előfordul. Ebből arra lehet következtetni, hogy a verőtövek vésésekor ők végezték a jelentősebb művészi érzéket kívánó részeket – császárportrét, a hátlapos alaki ábrázolásokat –, a signatorok csupán az egyszerűbb járulékos elemekkel egészítették ki a verőtövet.

A suppositor a felizzított fémlapkát helyezte az alsó és felső verőtő közé, s a malliator feladata volt kalapáccsal ráütni a felső verőtőre. Feltehető, hogy verőtövenként három személy dolgozott: 2 malliator – akik felemelték a verőtövet –, s 1 suppositor, aki az alsó verőtőre helyezte a lapkát. A malliatorok ezután ráhelyezték a felső verőtövet, s kalapáccsal ráütöttek. Egy, a 2. századból származó forrás egy római verde teljes személyzetét felsorolja: eszerint 17 signator, 11 suppositor és 32 malliator dolgozott ott. Minden bizonnyal a verőtövek igen gyors kopása miatt – mivel kőből készültek – volt szükség ennyi signatorra, továbbá a magas létszámnak oka lehetett a pénzek hátoldalának gyakori típusváltozása is.

A pénzverdei munkások élén csoportvezetők és azok helyettesei álltak, az egyes munkacsoportok külön vezetővel bírtak. A verde személyzetéből a bizalmi munkát az officinatorok végezték, ők ellenőrizték az alapanyagot, a lapkaválogatást, végül az egyes pénzeket darabonként felülvizsgálták. A források a pénzverdék legmagasabb vezetőiként a procuratort és a praepositust említik, az előbbi az adminisztratív, az utóbbi a műszaki vezető volt.

Diocletianus császár (284-305) 301-ben kiadott ármaximalizáló törvénye alapján megszabott árak:

Az Kr. e. I. században egy font (kb. 33 dkg) olcsó, festett gyapjú ára két-négy as között változott. Míg az Kr. u. I. század végén Pompejiben egy tunicát tizenöt sestertiusért hirdettek, addig egy munkás teljes öltözete 40-80 sestertiusba került.

Egy finom tunicáért 300 sestertiust is elkértek, egy katonatiszti egyenruhának az ára 200-400 sestertius között mozgott, a cipészek egy cipő talpalásáért három sestertiust kaptak. (Említettük, hogy csak szegényebb ember talpaltatta a cipőjét.)

Szegény ember aligha vásárolhatott fűszereket, hacsak a hazaiakkal nem érte be. Különösen a távoli vidékekről, országokból, Arabiából, Indiából importált áru volt nagyon drága. Egy font fekete borsért tizenhat sestertiust, egy font gyömbérért huszonnégy sestertiust, egy font fahéjért 140-i 200 sestertiust is ki kellett fizetni a kereskedőnél. Az iparcikkek ára a termelés, a kínálat bőségével fokozatosan csökkent. Egy üvegpohár ára mindössze egy as volt, s az Kr. u. I. század végén egy terra sigillata tál csupán két asba került, tehát ez a díszes, szép „ókori porcelán” még a szegény ember számára sem volt elérhetetlen, és ezért nem is meglepő, hogy a sírok feltárásánál annyi terra sigillata edény kerül napvilágra.

A könyvek árát a kiadók, illetve a kereskedők elég magasan szabták meg. Martialis műveinek XIII. könyve egy denariusért volt Tryphon boltjában kapható, az I. könyvért viszont Atrectus öt denariust (húsz sestertiust) kért. Az eltérés a két könyv eltérő terjedelmével magyarázható, a költő mégis gúnyosan megjegyezte, hogy Tryphon ha csupán egy fél denariust kérne a könyvért, már akkor is jól járna. Ennek az évszázadnak egy másik költője, P. Papinianus Statius a verseit saját írnokával másoltatta le, a könyv előállítása így neki mindössze két és fél sestertiusba került (feltehetően csak a nyersanyag, a papyrus és a tinta árát számította), persze a költő tiszteletdíja - mint Statius megjegyezte - ebbe az összegbe nincs beleszámítva (a rabszolga költségéről nem is beszélve). A szebb, díszesebb kiállítású könyvek természetesen jóval drágábbak voltak, mivel a könyvet másoló rabszolgák ékes betűkkel, gondosabban, lassabban írták a diktált szöveget, amelyet az ellenőrző rabszolga nagy gonddal összehasonlított az eredeti szöveggel. (Tehát a másoló és ellenőrző rabszolgának vagy a szabad születésű írnoknak a munkára fordított időtöbbletét kellett a vásárlónak megfizetnie.)

A rabszolga piaci árát - csakúgy mint más árucikkét - erősen befolyásolta a kereslet és kínálat. A vételi, ill. eladási árban kifejezésre jutott a rabszolga testi ereje, életkora, szakképzettsége, külső megjelenése.

A római köztársaság számos hódító háborúja során foglyul ejtett ellenséges állampolgárokat, katonákat rabszolgának adták el, a kalózok be-betörtek a partvidékekre, és a békés lakosságot rabszolgavásárokra hurcolták el. Tízezer, százezer számra kerültek a rabszolgák a termelő munkába, a mezőgazdaságba, a bányákba, az iparba és minden más munkakörbe, ahol az emberi munkaerőre, vagy különleges szaktudásra szükség volt.

A nagy kínálat lenyomta az árakat, csak a fényűzést szolgáló, szép külsejű vagy valamiben különösen ügyes, képzett rabszolga (tanító, orvos, másoló, egy-két idegen nyelvet, legalább görögül beszélő felolvasó írnok, szakács, borbély) vagy a csinos rabnők ára emelkedett valószerűtlenül magasra. M. Cato, a censor meg is jegyezte, hogy egy jóképű rabszolgáért többet fizetnek, mint egy kisbirtokért. Egy tanulatlan, olcsó rabszolga Augustus korában 2000 sestertiusba került, ugyanakkor görögül és latinul tudó, eszes felolvasóért a négyszeresét, 8000 sestertiust is megadtak.

Az Kr. u. I. század végén - miután ez idő tájt már csökkent a rabszolgaszerzés lehetősége s ezzel a kínálat is - egy rabszolgáért 4800 sestertiust kértek a rabszolga kereskedők. Az árak természetesen a piacoktól függően is változtak, Itáliában a rabszolgák ára magasabb volt, mint Egyiptomban.

A mezőgazdaságban foglalkoztatott rabszolgák eltartására nem költöttek sokat, az élelem és ruha - Cato nézete szerint - nem kerülhetett többe évi 320 sestertiusnál. Egy szabad napszámos és felesége, amennyiben a frumentatio jótéteményét élvezhették, már évi 1200 sestertiusból megélhetett, ebben az összegben a nyomorúságos lakás bére is bennfoglaltatott. Ebből az igen csekély összegből még az öltözködésre is jutott valami, de más iparcikkek vásárlására már aligha futotta.

Források:

http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A9nzt%C3%B6rt%C3%A9net

http://mek.oszk.hu/07100/07139/html/0004/0005/0001-241.html

http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A9nzverd%C3%A9k_a_r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1rkorban

Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya