Ókori Római Birodalom
Ókori Római Birodalom
Róma bemutatása
     
Hadsereg
     
Ütközetek
     
Életrajzok
     
Róma háborúi
     
Pannonia
     
Linkek
     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
Caius Marius

CAIUS MARIUS

Kr. e. 157.– Kr. E. 86.

Caius Marius

 

Marius természeténél fogva nagyon férfias és harcias volt. Egész neveltetése inkább a katonai, mint a polgári életre készítette elő. A hatalom birtokában nem tudta szenvedélyeit féken tartani. A görög irodalmat nem tanulmányozta, és fontosabb alkalmakkor sohasem beszélt görögül. Nevetségesnek tartotta, hogy olyan irodalmat tanulmányozzon, melynek tanítómesterei más népek szolgái. Mikor második diadalmenete után egy templom felszentelésekor görög színműveket adatott elő, éppen csak megjelent az előadáson, rövid időre leült, majd távozott. Platón gyakran szokta mondani Xenokratésznak, a bölcselőnek, aki nyers és faragatlan modorú ember volt: „Kedves Xenokratészom, áldozz, kérlek, a Khariszoknak.” Ha valaki rá tudta volna venni Mariust, hogy áldozzon a görög Múzsáknak és Khariszoknak, nem koronázta volna visszataszító módon dicsőséges hadjáratait és politikai pályafutását indulatossága, fékezhetetlen hatalomvágy és kielégíthetetlen mohósága kegyetlen és vad öregséggel. De mindezt hamarosan meglátjuk majd a tényekből.

Marius szülei teljesen ismeretlen, szegény emberek voltak, és kezük munkájából éltek. Atyját ugyanúgy hívták, mint őt, anyja neve pedig Fulcinia volt. Rómába sokáig el sem jutott, nem is ismerte a városi életet. Ebben az időben egy Cereatea nevű faluban, Arpinum közelében élt, a városok műveltebb életmódjához mérten egyszerű, de a józan és ősrégi római szokásoknak megfelelő életmódban. Első ízben a keltiberek elleni háborúban katonáskodott, amikor Scipio Africanus Numantiát ostromolta. Rövidesen felhívta magára a fővezér figyelmét azzal, hogy a többi fiatal tiszt közül kitűnt bátorságával, továbbá azzal is, hogy ő viselte legkönnyebben az életmód megváltozását, amelyet Scipio fényűzéstől és költekezéstől megromlott hadseregében bevezetett. Mondják, hogy egyszer hadvezére szeme láttára párviadalban küzdött meg egy ellenséges katonával, és legyőzte. Ezért Scipio sok kitüntetéssel halmozta el. Egy alkalommal étkezés után hadvezérekre terelődött a szó, és egy jelenlevő, talán tájékozatlanságból, talán mert hízelegni akart Scipiónak, megkérdezte, ki következik utána, aki a római nép hadvezéreként és védelmezőjeként méltó lesz hozzá. Scipio gyengéden megveregette a mellette ülő Marius vállát, és így szólt: „Talán éppen ő.” Ezek a szavak dicséretére váltak mindkettőjüknek; Mariusnak, mert nagysága megmutatkozott már ifjúkorában, Scipiónak pedig, mert a dolgok kezdetén meglátta a jövőt.

A néptribunusi tisztséget Caecilius Metellus támogatásával nyerte el. Metellus már régen pártfogásba vette a Mariusok családját. Mint néptribunus törvényjavaslatot terjesztett elő a szavazásról. Erről a törvényjavaslatról az volt az általános vélemény, hogy az arisztokrácia befolyását akarta gyöngíteni a bíróságokon. A consul, Cotta ellenezte, és arra kérte a senatust, foglaljon állást ellene, s szólítsa fel Mariust álláspontja megindoklására. Marius a senatus határozata folytán meg is jelent, de nem viselkedett fiatal, kezdő politikusként, aki mögött még nem áll fényes múlt, hanem egész magatartásában már akkor megmutatkozott önbizalma, mely későbbi nagy tetteit annyira jellemezte. Cottát megfenyegette, hogy börtönbe viteti, ha javaslatát vissza nem vonja. Cotta ekkor Metellushoz fordult, és megkérdezte, neki mi a véleménye. Metellus felállt, egyetértett a consullal. Marius válaszként hívatta a kinn várakozó lictort, és megparancsolta neki, hogy tartóztassa le magát Metellust is. Metellus a többi néptribunushoz fordult, de senki sem volt hajlandó segíteni rajta, a senatus így meghátrált, és visszavonta a javaslatot. Marius győztesen megjelent a népgyűlésen, és javaslatát törvényként hagyták jóvá. Azt tartották róla, hogy a félelem meg nem rendíti, tekintély meg nem töri, de félelmetes, ha a nép érdekében szólva szemben áll a senatussal. Közvetlenül ezután azonban egy másik cselekedete megváltoztatta róla a véleményt. Törvényjavaslatot tárgyaltak egyszer a gabona szétosztásáról; ekkor Marius erélyesen és sikeresen szembeszállt a polgárokkal. Így egyforma megbecsülést szerzett magának a két szemben álló pártnál, mint olyan ember, aki egyik félnek sem kedvez a közjó kárára.

A néptribunusi tisztség után a nagyobb aedilisi hivatalra pályázott. Kétfajta aedilis volt. Az aedilis curulisok nevüket a görbe lábú székről kapták, melyen hivatali tisztük ellátása közben ülnek. A kisebb aedilisek tisztsége kevésbé volt fontos; ezeket „a nép aedilise” néven ismerik. Előbb a nagyobb aediliseket választották meg, azután a kisebbeket. Mikor Marius látta, hogy az első választáson megbukik, gyors elhatározással megpályázta a kisebbik tisztséget. De mert elbizakodottnak, önhittnek tartották, nem járt szerencsével. Így olyasmi történt vele, ami azelőtt senki mással: ugyanazon a napon kétszer vallott kudarcot, de önbizalma nem csökkent. Nem sokkal később praetorságra pályázott, de kis híján itt is megbukott. Utolsó helyre került a megválasztottak névsorán, és vádat emeltek ellene vesztegetés címén. Leginkább az keltett gyanút, hogy Cassius Sabaco (Marius legbizalmasabb barátja) szolgáját a korláton belül látták a szavazó polgárok között. Mikor Sabacónak vallomást kellett tennie a bíróság előtt, azt állította, hogy a nagy melegben megszomjazott és friss vizet kért; szolgája vizet vitt neki, de miután gazdája ivott, nyomban el is távozott. Sabacót a censorok végül is eltávolították a senatusból. Állítólag megérdemelten, hamis tanúskodás vagy pedig kicsapongó életmódja miatt. Caius Herenniust is megidézték, hogy tanúskodjék Marius ellen, de ő azt állította, hogy nem szokás a cliens ellen tanúskodni, a törvény felmenti ez alól a kötelezettség alól a patronusokat (így nevezik ugyanis a rómaiak a védnököket). Marius szülei és Marius maga - mondotta - mindig a Herenniusok cliensei közé tartoztak. A bíróság elfogadta a tanúskodás megtagadását, de Marius visszautasította Herenniust, mondván, hogy megszűnt cliense lenni attól a naptól kezdve, mikor közhivatalba lépett. Ez ugyan nem egészen így volt: a patronusokkal szemben fennálló kötelezettségek alól ugyanis nem minden közhivatal menti fel a viselőjét vagy annak családját, csak az, amelyiket a törvény szerint megillet a curulisi szék. Bár Marius ügye rosszul állt a bírósági tárgyalás első napjaiban, és a bíróság ellenséges indulatot mutatott vele szemben, az utolsó napon váratlanul a szavazatok egyenlő arányban oszlottak meg és felmentették.

Praetorsága idején csak igen szerény sikereket ért el. Utána azonban propraetorként Külső- Hispaniát kapta sorshúzással tartományul, és a neki rendelt területeket állítólag megtisztította a rablóktól. Ez a tartomány akkor még nagyon műveletlen és vad volt. Hispania lakosai abban az időben a rablást még tiszteletre méltó foglalkozásnak tartották. Mikor Marius visszatért a politikai életbe, nem volt sem elég gazdag, sem elég ékesszóló, márpedig ezzel a két dologgal irányították az akkori tekintélyek a népet. De rendületlen önbizalma, továbbá fáradhatatlan kitartása és puritán életmódja miatt mégis becsülték polgártársai. Nagy tiszteletben részesült, és ez közelebb juttatta a hatalomhoz, különösen mikor fényes házasságot kötött: a Caesarok előkelő családjából származó Iuliát vette feleségül. Iulia annak a Caesarnak volt nagynénje, akiből később Róma legnagyobb embere lett. Talán ez a rokoni kapcsolat magyarázza meg, miért választotta Caesar példaképéül Mariust. Marius nagy önmérsékletre és kitartásra volt képes; jó példa erre, hogyan viselkedett egy orvosi műtét közben. Visszeres daganatokkal volt tele mindkét lába; Mariust bántotta ez a formátlanság, és elhatározta, hogy orvosi kezelésnek veti alá magát. Lekötözés nélkül tartotta oda egyik lábát az orvosnak, majd moccanás vagy jajszó nélkül, nyugodtan tűrte a legélesebb fájdalmat is, amelyet a sebész kése okozott. Mikor az orvos a másik lábához szeretett volna fogni, nem nyújtotta oda, hanem így szólt: „Úgy látom, a gyógyulás nem éri meg a vele járó fájdalmat.”

Mikor a Iugurtha elleni háború parancsnokságát mint proconsulra Caecilius Metellusra bízták, alvezérként Mariust vitte magával Afrikába. Mariusnak itt lehetősége nyílt rá, hogy nagy tetteket hajtson végre és fényes ütközeteket vívjon; arra azonban soha nem gondolt, hogy, mint mások, Metellus dicsőségét növelje, vagy a kedvére járjon. Különben is úgy vélte, őt nem Metellus választotta magának alvezérül, hanem jó szerencséje kínálta fel neki a legjobb alkalmat, hogy képességeit kimutathassa ezen a nagy tettekre alkalmas színpadon. A háború minden nélkülözése közepette sem riadt vissza a legnagyobb feladatoktól sem, és a kisebbeket sem nézte le. Egyenrangú tiszttársait felülmúlta ésszel és a szükségszerűség felismerésében; katonái ragaszkodását pedig leginkább azzal nyerte meg, hogy mértékletességben és kitartásban együtt versenyzett velük. Általában a fáradságos munkát is könnyebben elviseljük, ha valaki önként megosztja velünk: mert ez mintha megszüntetné a munka, kényszerű jellegét. A római katona számára az a legboldogabb látvány, ha a hadvezér a szeme láttára a közönséges kenyeret eszi, egyszerű tábori ágyon alszik, s amikor sáncot készítenek vagy árkot ásnak, részt vesz a munkában. Nem is kitüntetéseket vagy pénzjutalmakat osztogató tisztjeikért rajonganak kiváltképpen, hanem azokért, akik a fáradalmakban és veszélyekben osztoznak velük. Sőt jobban szeretik azokat, akik együtt dolgoznak velük, mint azokat, akik elnézik a lustaságot. Marius ezzel a magatartásával nyerte meg katonái szívét. Előbb Afrika, majd hamarosan egész Róma is hangos volt nevétől és dicsőségétől. A katonák azt írták haza, hogy a háborút a barbárok ellen csak úgy lehet bevégezni és befejezni, ha Caius Mariust választják meg consulnak.

Metellusnak mindez nyilvánvalóan nem tetszett. Különösen bántotta, ami Turpiliusszal, egy családi kapcsolataik révén igen kedves emberével történt. Turpilius a hadseregben a műszaki csoportok parancsnoka volt, egy Vaga nevű nagyobb város védelmét látta el. Turpilius vigyázott, hogy kárt ne okozzon a polgári lakosságnak, sőt ezen felül még szelíden, jóakarattal is bánt velük. Így aztán észrevétlenül az ellenség kelepcéjébe esett. A lakosok ugyanis befogadták Iugurthát, Turpiliusnak azonban nem esett bántódása, sőt a városlakók kérésére szabadon bocsátották. Emiatt árulás vádját emelték ellene; Marius - ő volt ugyanis a haditörvényszék előtt az egyik vádló - olyan szavakkal kelt ki Turpilius ellen, és annyira feltüzelt ellene másokat is, hogy Metellust akarata ellenére arra kényszerítették, hogy halálra ítélje. Nem sokkal később kitűnt, hogy a vádak hamisak. Mindenki részvéttel volt Metellus iránt, mert igen bánkódott a történteken, Marius azonban boldogan és nyíltan hirdette, hogy mindaz, ami történt, az ő műve. Sőt nem restellte széltében-hosszában elhíresztelni, hogy ő szabadította Metellusra a gonosz szellemet, amely kedves embere halálát okozta. Ettől az időtől kezdve nyíltan ellenségeskedtek. Egy alkalommal Metellus Marius jelenlétében gúnyosan így szólt: „Itthagysz tehát bennünket, vitéz barátom? Hazavitorlázol, hogy consullá választasd magad? Nem volna jobb, ha megvárnád, míg fiammal együtt pályázhatnál?” Metellus fia serdületlen ifjú volt abban az időben. Marius mégis sürgette, hogy engedélyt kapjon a távozásra, és végül hosszas halogatás után, tizenkét nappal a választások előtt Metellus beleegyezett, hogy elutazzék. Marius a hosszú utat a tábortól Uticáig és a tengerpartig két nap és egy éjszaka alatt tette meg. Mielőtt hajóra ült, áldozatot mutatott be az isteneknek, és egy jós állítólag azt jövendölte neki, hogy az istenség minden reményét felülmúló, rendkívül nagy sikert ígér; a jóslat csak megerősítette Marius önbizalmát. Hajóra ült, kedvező hátszéllel három nap alatt átkelt a tengeren, és Rómában a nép nagy lelkesedéssel fogadta. A népgyűlésen az egyik tribunus mutatta be. Marius beszédében élesen támadta Metellust, és kérte, hogy őt válasszák meg consulnak. Azt is megígérte, hogy vagy megöli Iugurthát, vagy élve foglyul ejti.

A választáson Marius fényesen győzött, és nyomban hozzákezdett a toborzáshoz. A törvénnyel és szokásokkal ellentétben sok vagyontalan embert és rabszolgát sorozott be a hadseregbe; ezeket a korábbi hadvezérek nem vették be, mert fegyvert vagy bárminemű megtiszteltetést csak az kaphatott, aki a vagyonbecslés alapján méltó volt rá, mert a vagyon egyúttal az állam iránti hűség biztosítékául is szolgált. De Marius más módon is szerzett magának ellenséget, kiváltképpen szenvedélyes hangú gőgös és megvető beszédei sértették az arisztokratákat. A consulságot - kiabálta - hadizsákmányként szerezte meg a gyáva előkelőktől és gazdagoktól. Ha a maga érdemeit kívánja a nép előtt méltatni - folytatta -, sebhelyeit mutatja meg a testén, nem pedig halott őseinek síremlékét és mások halotti képmásait. Majd megkérdezte hallgatóságát, nem gondolják-e, hogy e férfiak ősei inkább kívánnának utódaikul olyanokat, mint ő, hiszen az ősöket sem előkelő származásuk, hanem saját érdemeik és nemes cselekedeteik tették híressé. Ezeket a beszédeket nem hiúságból és dicsekvésből tartotta; nem is akarta minden ok nélkül meggyűlöltetni magát a patríciusokkal, de a népnek gyönyörűsége telt benne, ha valaki a senatust ócsárolta, és a nagyság jelének tartotta, ha valaki merész hangon beszélt; ezért még inkább biztatták és bátorították, hogy ne legyen kíméletes az előkelőkhöz, ha a nép kedvében óhajt járni.

Ezután átkelt Afrikába. Metellus nemcsak féltékeny volt rá, hanem bosszankodott is, mert a háborút ő fejezte be, más már nem is volt hátra, csak Iugurtha elfogása, és akkor megérkezik Marius, akit Metellus iránti hálátlansága tett naggyá, s íme, elrabolja tőle a győzelem babérágát és a diadalt. Ezért nem akart vele találkozni, hanem eltávozott, és alvezére, Rutilius adta át a hadsereget Mariusnak. A végén a sors utolérte Mariust, mert Sulla ugyanúgy megfosztotta őt a végső siker örömétől, mint ő Metellust. Hogy milyen módon, azt most csak röviden írom, le. Bocchus, Numidia belső részeinek királya apósa volt Iugurthának. A király annak ürügyén, hogy Iugurtha megbízhatatlan, nem sok segítséget nyújtott neki háborújához, azonkívül, félt is hatalma megnövekedésétől. Most azonban, hogy Iugurtha földönfutóvá és menekülővé lett, kénytelen-kelletlen apósánál keresett menedéket, ez volt ugyanis utolsó reménye. Bocchus nem jóindulatból, hanem inkább, mert szégyellte elutasítani a könyörgőt, befogadta, de állandóan szemmel tartotta. Iugurtha tudtával levelet küldött Mariusnak, és kérte, hogy járjon közbe érdekében; egyúttal határozottan kijelentette, hogy nem hajlandó a rómaiaknak kiadni, titokban azonban árulásra készült. Magához hívatta Sullát, aki akkor quaestor volt Marius hadseregében, és a hadjárat során egy ízben már hasznos szolgálatot tett Bocchusnak. Sulla megbízott Bocchus szavában, elutazott hozzá, de a barbár király mást gondolt, és kezdte megbánni, amit tett. Néhány napon át azon töprengett, kiszolgáltassa-e Iugurthát, vagy inkább Sullát tartsa magánál fogolynak. Végül is megmaradt tervezett árulása mellett, és Iugurthát átadta Sullának. Ez az eset vetette el annak a kibékíthetetlen és elkeseredett gyűlöletnek a magvát, amely kis híján Róma pusztulásához vezetett. Marius irigyei is Sulla dicsőségét látták a történtekben. Sulla egyébként pecsétgyűrűt viselt, amelynek kövére azt a jelenetet vésette, mikor Bocchus kiszolgáltatja neki Iugurthát. A becsvágyó Mariust, aki senkivel sem volt hajlandó dicsőségét megosztani, és hamar megsértődött, végtelenül bosszantotta, hogy Sulla állandóan ujján viselte ezt a gyűrűt. Ellenfelei azt remélték, úgy kisebbíthetik különleges tekintélyét a nép előtt, ha a háborúban elért első és legnagyobb eredményeket Metellusnak tulajdonítják, a végső sikert pedig Sullának.

Az irigységet, gyűlöletet és rágalmakat azonban hamarosan eloszlatta és elfordította Mariustól az Itáliát nyugat felől fenyegető hatalmas veszély. A városnak nagy hadvezérre lett egyszerre szüksége és olyan kormányos után nézett, aki ügyesen kormányoz a háború roppant örvénye felett. A consulválasztásokon senki nem törődött a nagy és gazdag családok jelöltjeivel, s Mariust távollétében is consullá választották. Nem sokkal Iugurtha foglyul ejtése után hírek kezdtek szállingózni a teutonokról és a kimberekről. Először azt jelentették, hogy az országba hihetetlenül nagyszámú és erős hadsereg tört be; később kitűnt, hogy a valóság még a híreknél is rosszabb. Háromszázezer felfegyverzett harcias férfi támadt Itáliára; még nagyobb számban követte őket az asszonyok és gyermekek sokasága, akik ekkora tömeg táplálására alkalmas földeket és a letelepedéshez megfelelő városokat kerestek, mint már előbb is, mikor a kelták kerítették hatalmukba Itália legjobb részét, és az etruszkokat elűzték lakóhelyükről. Mivel másokkal nem érintkeztek és óriási területen vonultak át, senki sem tudta, miféle nép, honnan jön, miért borítja el viharfelhő módján Galliát és Itáliát. Valószínűleg valamiféle germán törzsek lehettek az Északi-tenger mellől, tekintettel a férfiak hatalmas termetére és kék szemére, továbbá arra, hogy a germánok nyelvén a „kimber” szó rablót jelent. Mások szerint azonban a kelták által lakott terület igen nagy, kiterjed a külső tengertől és az északi vidékektől keletre a Maiótisz-tóig és érintkezik a pontoszi Szküthiával; ezen a területen két népfaj él egymással egybeolvadva, a kelta és a szkíta. A törzsek felkerekedtek, de nem egyszerre és folyamatosan, hanem évről évre tavaszonként mind távolabbra mentek, és sokévi harc közben áthaladtak a szárazföldön, így bár részenként más és más nevük volt, az egész haderőt összefoglaló névvel „keltaszkítának” nevezték. Mások azt tartják, hogy a nép kisebb részét kitevő kimberek, akikről legkorábbi ismereteink görög forrásból erednek, menekültek vagy lázadók voltak, a szkíták űzték ki őket maguk közül, és Lügdamisz vezérlete alatt vándoroltak Ázsiába, a Maiótisz tava mellől. Közben e népfaj nagyobb és harciasabb része a világ végén élt a külső tengernél, árnyas földön, ahol az erdők olyan mélyek és sűrűk, hogy a nap sohasem látható, egészen a herküniai erdőségig nyúló területen. Azon az égtájon a párhuzamos délkörök elhajlása miatt a föld sarka olyan erősen felemelkedik, mintha már egészen közel érne az éghez. Itt az év két egyenlő részre oszlik, egyik felén nappal, a másik felén éjszaka van. Ez adott alkalmat Homérosz művében a Neküia ábrázolásához. A barbár törzsek innen indultak útnak Itália ellen. Ezeket eredetileg kimmerioszoknak, majd később rabló életmódjukról kimbereknek nevezték. Mindez azonban inkább csak sejtés, mint történelmi tény. Számuk több történetíró tanúsága szerint inkább nagyobb volt, mint kisebb annál, amit az imént említettem. Bátorságukkal és vakmerőségükkel senki nem tudott szembeszállni; olyan villámsebesen, olyan erővel rohantak a csatába, hogy karjuk munkája csak a pusztító tűzvészhez volt hasonlítható. Senki nem tudta útjukat állni, vagy ha mégis megkísérelte, hadizsákmányként magukkal ragadták és széttépték. Az Alpokon túli Galliát védelmező nagy római seregek és vezéreik több ízben dicstelen vereséget szenvedtek tőlük. A római csapatok gyengesége bátorította fel a barbár seregeket arra, hogy Róma ellen vonuljanak. Mikor ugyanis legyőztek minden velük harcba szálló sereget és hatalmas zsákmányra tettek szert, elhatározták, nem nyugszanak, míg be nem veszik Rómát, és fel nem dúlják egész Itáliát.

Mikor mindenfelől ilyen hírek érkeztek, a rómaiak Mariust bízták meg a fővezérséggel. Ugyanakkor másodízben választották meg consullá, bár a törvények szerint senkit sem választhattak meg, ha távol volt Rómától, vagy ha meghatározott idő nem telt el újraválasztásáig. A nép azonban elsöpört minden ellenállást. Úgy vélték, nem most történik első ízben, hogy a közérdeket szembeállítják a törvénnyel, sőt most erre sokkal több az ok annál, mint mikor Scipiót a törvények előírásai ellenére választották meg consullá, jóllehet, akkor nem a haza elvesztésétől kellett félniük, hanem Karthágót akarták elfoglalni.

Ilyen döntés után kelt át a tengeren Marius hadseregével Afrikából. A consuli tisztségbe január elsején iktatták be, azon a napon, mely az év kezdetét jelenti a rómaiaknál: ugyanekkor tartotta meg diadalmenetét is. Ez alkalommal hihetetlen látványban volt részük a rómaiaknak: a fogoly Iugurthában. Senki nem hitt benne, hogy győzni lehet, míg Iugurtha él, hiszen olyan ügyesen alkalmazkodott a szerencse minden változásához, és olyan szokatlanul egyesült benne a személyes bátorság a cselszövéssel. Mikor megtudta, hogy fogolyként végighurcolják a diadalmenetben, mint mondják, őrjöngeni kezdett. A diadalmenet megtartása után tömlöcbe vetették. Ekkor leszaggatták ruháját, sőt olyan mohón tépték le róla az arany fülbevalót, hogy fülcimpáit is leszakították. Majd mezítelenül bedobták a sötét, mély veremhez hasonló börtönbe. Iugurtha magánkívül és fogát vicsorítva így kiáltott fel: „Héraklészre, de hideg fürdőtök van!” Hat napon át tartott szörnyű vergődése az éhhalállal; utolsó pillanatig ragaszkodott az élethez, míg végezetül elszenvedte bűnei méltó büntetését. Mint mondják, a diadalmenetben háromezer-hét font aranyat, ötezer-hétszázhetvenöt drakhmával egyenlő súlyú veretlen ezüstöt és kétszáznyolcvanhétezer ezüstdrakhmát vittek. A diadalmenet után Marius összehívta a senatust a Capitoliumon. Szórakozottságból vagy szerencséje feletti ízléstelen dicsekvésből a diadalmenetben viselt bíborköntösben jelent meg. Észrevette azonban, hogy felháborodást keltett a senatorok körében; ezért nyomban felkelt helyéről, és úgy tért vissza, hogy kicserélte a bíborszegélyű tógát.

A hadjáratban hadseregét rendszeresen gyakorlatoztatta mindenféle futásokkal és hosszú menetelésekkel. Parancsára minden légionárius maga vitte málháját és készítette el ételét. Ezért „Marius öszvérének” nevezik azt a katonát, aki szívesen dolgozik, és csendben és készségesen teljesít minden parancsot. Mások szerint azonban ez a kifejezés más esettel volt összefüggésben. Scipio Numantia ostroma alatt, úgy mondják, elhatározta, hogy nemcsak a fegyvereket és a lovakat szemléli meg, hanem az öszvéreket és a teherhordó szekereket is, hadd lássa, miként törődnek velük, és mint gondozzák katonái. Marius is elővezette saját kezűleg gondozott pompás lovát és öszvérét, amely egészségben, erőben és engedelmességben megelőzte a többiekét. Scipiónak nagyon tetszettek Marius állatai és többször is megemlítette őket, így aztán a hadseregben később tréfásan „Marius öszvérének” nevezték a munkára mindig kész, türelmes és szorgalmas katonákat.

Mariusnak ez alkalommal is kedvezett a jó szerencse. A barbárok támadása visszafordult, és előbb az Ibériai-félszigetet rohanták meg. Mariusnak így maradt ideje, hogy kellőképpen megeddze katonáit, fokozza harciasságukat és ami mindennél fontosabb, sikerült magát megismertetnie velük. A katonák, mihelyt megszokták a fegyelmet s az engedelmességet, igazságosnak és üdvösnek találták erélyességét a parancsok kiadásában és hajlíthatatlanságát a büntetések kiszabásában. Haragos természetét, kemény hangját és zord arckifejezését mindjobban megszokták, s úgy gondolták, mindez inkább az ellenséget, és nem őket magukat félemlíti meg. A katonák tetszését különösen azzal nyerte meg, hogy mindig részrehajlás nélkül szolgáltatott igazságot. Erre legjobb példa a következő: unokaöccse, a seregében tisztként szolgáló Caius Lusius nem volt rossz ember, csak azt a gyengéjét ismerték, hogy kedveli a szép fiúkat. Így történt, hogy beleszeretett egy Trebonius nevű, közvetlenül alája rendelt fiatal katonába, és több sikertelen kísérletet tett vele. Végül is egy éjszaka szolgájával sátrába hívatta. Az ifjú el is ment, mert a paranccsal szemben nem volt ellentmondás. De mikor bevezették a sátorba, és Lusius erőszakoskodni kezdett vele, kardot rántott és megölte támadóját. Marius ekkor történetesen nem tartózkodott a táborban; mikor később megérkezett, összehívta a haditörvényszéket, hogy ítélkezzék Trebonius felett. Többen Trebonius ellen szólaltak fel, és senki nem akarta védelmét elvállalni. Trebonius ekkor nagy erkölcsi bátorsággal felállt és részletesen elmondta a történteket, tanúkat állított annak bizonyítására, hogy Lusius gyakran tett ajánlatot, sőt nagy összegeket is ígért neki, de ő nem volt hajlandó áruba bocsátani magát. Marius csodálatát és elismerését fejezte ki e nagyszerű magatartásért, majd babérkoszorút hozatott, mellyel csak kiváló katonákat szoktak kitüntetni, és maga tette Trebonius fejére, majd kijelentette, hogy Trebonius a legnemesebben cselekedett, hiszen hasonló példamutatásra különösképpen nagy szükség van. Ez a történet közismertté vált Rómában is, és jelentős mértékben hozzásegítette Mariust, hogy harmadízben is elnyerje a consuli tisztséget, hiszen a barbár törzseket tavaszra várták és a rómaiak más hadvezér alatt nem vállalták a veszélyt. A barbárok azonban nem jöttek olyan hamar, mint várták őket, és Marius consulságának ideje ismét lejárt. Mikor a consuli választások ideje újra elérkezett, és Marius consultársa meghalt, ő maga Rómába sietett, a hadsereg parancsnokságát pedig átadta Manius Aquilliusnak. Ez alkalommal sok kiváló férfiú pályázott a consuli tisztségre, de Marius megnyerte magának a népnél legbefolyásosabb tribunust, Lucius Saturninust, aki valamennyi beszédében arra biztatta a népet, hogy Mariust válasszák újra consullá. Marius úgy tett, mintha vonakodnék a consuli tisztséget elvállalni, és kijelentette, hogy nem akarja magát a választáson jelöltetni. Saturninus ekkor hazája árulójának nevezte, ha ilyen veszedelem idején visszautasítja a főparancsnokságot. Nyilvánvaló volt azonban, hogy Saturninus ezt a szerepet csak Marius kívánságára játszotta el, meglehetősen rosszul. Mindenesetre a nép tisztán látta, milyen nagy szükség van Marius hadvezéri tehetségére és jó szerencséjére, ezért negyedízben is consullá választotta, hivataltársául pedig Lutatius Catulust tették meg, akit a patríciusok igen nagyra becsültek, de nem gyűlöltek a plebeiusok sem.

Mihelyt Marius értesült az ellenség közeledéséről, gyorsan átkelt az Alpokon, és a Rhodanus partján megerősített tábort épített. A tábort bőven ellátta hadifelszereléssel és élelemmel, nehogy a szükség akarata és jobb meggyőződése ellenére ütközetre kényszerítse. A hadsereg számára az utánpótlást a tengeren lényegesen meggyorsította és megkönnyítette, pedig az azelőtt lassú és költséges vállalkozás volt. A Rhodanus torkolatát ugyanis a tenger árja eltorlaszolta homokkal és iszappal, és a hullámzás vastag iszapréteggel töltötte fel, úgyhogy az élelemszállító hajók csak lassan és nehezen tudtak a folyó keskeny medrébe behatolni. Mivel a csapatoknak úgysem volt más dolga, Marius odavezényelte őket, és nagy csatornát ásatott velük, melyben a folyóvíz nagy részét más irányba terelte, a tengerpart olyan alkalmas pontjára, ahol a víz olyan mély, hogy nagyobb hajók is horgonyt vethettek és simán, akadálytalanul kijuthattak a nyílt tengerre.

A barbárok hadserege két részre oszlott. A kimberek azt a feladatot kapták, hogy Noricum irányába Catulus ellen vonuljanak fel, és ott törjenek utat. A teutonok és az ambrónok Ligurián át a tengerpart mentén vonultak fel Marius ellen. A kimberek támadását különféle akadályok késleltették, de a teutonok és ambrónok haladéktalanul útnak indultak; átkeltek a közbenső vidéken és közeledtek. Számuk szinte végtelennek látszott. Külsejük félelmetes volt, kiáltozásuk nem hasonlított emberi beszédhez. Az ellenség csapatai megszállták a síkság nagyobb részét, tábort vertek és Mariust ütközetre akarták kényszeríteni.

Ő azonban mit sem törődött a kihívással. Katonáit a tábori erődítményeken belül tartotta, és szigorúan megszidta a vakmerőket. Hazaárulónak nevezett mindenkit, aki vakon és meggondolatlanul rárohanna az ellenségre. Nincs most ideje annak, hogy bárki személyes becsvágyból hadi dicsőségre és győzelmi jelvényekre törekedjék; most Itáliát kell megmenteni és elűzni a megsemmisítő háború viharát. Ezt elsősorban a vezéreknek és egyenrangú parancsnoktársainak mondta. A közkatonákat az erődítményen belül őrhelyükre állította, és megparancsolta nekik, hogy az ellenséget kísérjék állandóan figyelemmel, hogy megszokják az idegenek külsejét, szokatlan, vadállati kiáltozását, tanulmányozzák az ellenséges katonák felszerelését és minden mozdulatát, hogy ami eleinte félelmetes, idővel megszokottá és érthetővé váljon. Úgy vélekedett, hogy minden új és szokatlan dolog eleinte félelmet kelt, de ha megszoktuk, a valóban félelmetes dolgok is elvesztik ijesztő jellegüket. Így a katonák, minthogy naponként látták az ellenséget, nem döbbentek meg, hanem haragjuk felgerjedt, harci kedvüket pedig nagymértékben fokozta az ellenség fenyegető magatartása és elviselhetetlen dicsekvése. Az ellenség ugyanis nem elégedett meg a közeli vidék elpusztításával, hanem vakmerő támadásokat intézett a tábori erődítések ellen is. A katonák soraiból méltatlankodó panaszok jutottak el Marius füléhez. „Gyávának tart minket Marius - így hangzottak a panaszok -, hogy kulccsal és lakattal zár el minket a harctól? Rajta, viselkedjünk férfiak módjára, és kérdezzük meg, más hadseregre vár-e, hogy harcoljon Itáliáért, miközben velünk közmunkát végeztet, csatornát ásat, árkot tisztíttat vagy néhány folyót más irányba tereltet? Ezért gyakorlatoztatott annyi fáradsággal bennünket, hogy hazatérve a gyakorlatokat mutogassa majd a polgároknak, mint consulsága alkotásait? Vagy talán attól fél, hogy ő is vereséget szenved, mint Carbo és Caepio? De hiszen azok dicsőségben és vitézségben nagyon elmaradtak Mariustól és sokkal gyengébb csapatokat vezényeltek. De még az is jobb, ha hozzájuk hasonlóan cselekvés közben vereséget szenvedünk, mint hogy itt üljünk, és tétlenül nézzük szövetségeseink pusztulását.”

Marius örömmel hallotta, mit beszélnek katonái. Megnyugtatta őket: nem igaz, hogy nem bízik meg bennük; de meg akarja várni a legalkalmasabb időt s a legmegfelelőbb helyet a biztos győzelemre, amint azt bizonyos jóslatok megígérték. Valóban, egy bizonyos Martha nevű szíriai jósnőt nagy tisztelettel hordszéken vitetett magával, és áldozatokat mutatott be utasításai szerint. Ezt a jósnőt a senatus elutasította, mikor egyszer felajánlkozott, hogy megmondja a jövendőt. Ekkor Martha az asszonyok pártfogását kereste, és bemutatta tudományát Marius feleségének: egyszer a gladiátori játékokon a lábához ült, és előre megmondta neki, ki fog győzni. Marius felesége ekkor elküldte a jósnőt férjéhez, akire igen jó benyomást tett. Marthát rendszerint hordszéken vitték mindenhova. A jósnő az áldozatok bemutatásakorcsattal összefogott, kézzel festett bíborköntöst viselt, kezében pedig szalagokkal és virágfüzérekkel díszített lándzsát tartott. Színészkedő szereplése többekben kétségeket támasztott, vajon Marius valóban hisz-e neki, vagy pedig maga is csak színlel és megtévesztő szándékkal mutogatja a jósnőt. Csodálatos történetet mond el mündoszi Alexandrosz a saskeselyűkről. Eszerint Marius győzelmei előtt a menetelő hadsereg felett mindig két saskeselyű jelent meg és jött velük a nyakukra erősített bronzgyűrűvel, melyet a katonák csatoltak rájuk, mikor megfogták, és ismét szabadon bocsátották őket. Ettől kezdve a katonák, valahányszor felismerték, üdvözölték a két madarat, ha pedig a felvonuláskor jelentek meg, örvendeztek, hogy győzni fognak. Ebben az időben számos hasonló csoda történt. Két itáliai városból, Ameriából és Tuderből jelentették, hogy az égen égő lándzsákat és pajzsokat láttak éjszaka. Eleinte különböző irányba tartottak, de azután összecsaptak, és olyan alakzatokat és mozgásokat mutattak, mint a küzdő férfiak. Végül az egyik fél visszavonult, a másik pedig üldözőbe vette és mindkettő eltűnt nyugat felé. Ebben az időben Batakész, Magna Mater papja, Pesszinuszból Rómába érkezett, és elmesélte, hogy szentélyében az istennő kijelentette neki, hogy a most folyó háborúban a rómaiak győzelemhez és hatalomhoz jutnak. A senatus hitelt adott a pap szavainak, és elrendelte, hogy az istennőnek győzelmi szentélyt építsenek. Mikor azonban Batakész megjelent a népgyűlésen és mindezt ott is el akarta mondani, Aulus Pompeius, az egyik néptribunus megakadályozta: csalónak nevezte, s gyalázkodva lelökdöste a szónoki emelvényről. Az eset végül is Batakész hitelét növelte. Mikor ugyanis a népgyűlés véget ért, alig érkezett haza Aulus, súlyos lázzal járó betegségbe esett, ahogy széltében-hosszában beszélték akkortájt Rómában, és egy hét alatt meghalt.

A teutonok, látva, hogy Marius nem mozdul, ostrommal igyekeztek a rómaiak táborát elfoglalni, de a sáncról nyílzáporral fogadták őket. Minthogy ostrom közben sokan elestek, a teutonok elhatározták, hogy tovább vonulnak és ellenállás nélkül átkelnek az Alpokon. Málháikkal együtt kezdtek elvonulni a római tábor mellett. Most tűnt csak ki - a menet hosszából és a vonulás idejéből -, milyen mérhetetlenül sokan vannak. Teljes hat napig tartott vonulásuk, mint mondják, a római tábor mellett sűrű menetben. Mivel a tábor közvetlen közelében haladtak, nevetve kérdezgették a rómaiakat, mit üzennek asszonyaiknak, mert ők hamarosan találkoznak velük. Az ellenség elvonulása és elhaladása után Marius is felszedte táborát, és nyomukba szegődött. Mindig közvetlen közelükben ütött tábort ő is. Erős hadállásokba helyezkedett és szilárd erődítéseket emelt, hogy biztonságban tölthessék az éjszakát. Így vonultak egészen az úgynevezett Aquae Sextiaeig. Itt már egészen közel jártak az Alpokhoz, és Marius akkorra felkészült, hogy megütközzék az ellenséggel. Táborát jól megerősíthető helyen ütötte fel, de vízellátása hiányos volt. Azt mondják, tudatosan választott így, hogy katonáit harcra ösztönözze. Valóban, mikor sokan szomjúságról panaszkodtak, Marius az ellenséges tábor közelében hömpölygő folyóra mutatva így szólt: „Van ott ivóvíz elég, de vérrel kell fizetnetek érte.” „Akkor miért nem vezetsz most mindjárt ellenük, míg ereinkben ki nem szárad a vér?” - kérdezték a katonák, mire Marius nyugodtan ennyit mondott csupán: „Előbb meg kell erősítenünk a tábort.”

A katonák kelletlenül bár, de engedelmeskedtek. A táborkísérők ellenben, minthogy sem magukat, sem állataikat nem tudták vízzel ellátni, tömegesen mentek vízhordó edényeikkel a folyóhoz, fejszével, baltával felfegyverkezve, sokan karddal és lándzsával, elszántan, hogy ha kell, harc árán is szereznek vizet. Először csak kevesen szálltak szembe velük. A legtöbb ellenséges katona élvezte a fürdő utáni étkezést, sokan pedig még mindig fürödtek. Ezen a vidéken ugyanis sok a meleg forrás, és a rómaiak sok barbárt leptek meg mulatozás, a kellemes környezet élvezése közben. A kiáltozásra egyre többen siettek oda. Marius aligha tilthatta el a harctól katonáit, akik aggódtak szolgáik sorsáért. Ugyanakkor az ellenség legharciasabb törzse, az ambrónok, felugrott és fegyvert ragadott. Az ambrónok egy ízben már legyőzték a római csapatokat, melyek akkoriban Manlius és Caepio parancsnoksága alatt harcoltak. Létszámuk a harmincezret is meghaladta. Bár a lakoma elnehezítette testüket, az ital pedig emelte és serkentette büszkeségüket, nem rohantak rendezetlenül, őrjöngő futással a harcba, sem vad üvöltözéssel, hanem fegyvereiket ütemesen összeverték, egyszerre ugráltak és valamennyien törzsük nevét kiáltották: „Ambrónok!” Talán így tüzelték magukat harcra, vagy nevük hangoztatásával akarták rémületbe ejteni az ellenséget. Az itáliai csapatok közül elsőnek a ligurok bocsátkoztak ütközetbe velük. Mikor meghallották és megértették, hogy az ellenség mit kiált, ők is ugyanazt kiáltották vissza, vagyis törzsük nevét; mert a ligurokat is ugyanígy nevezik származásuk szerint, így még mielőtt kézitusára került a sor, mindkét oldalról sűrűn visszhangzott a kiáltás, a szemben álló két sereg egymás szemébe ordítozott, mindegyik arra törekedett, hogy a másikat hangerővel túlharsogja, és a lárma csak fokozta és tüzelte harci kedvüket. A folyó két részre osztotta az ambrónokat. Mielőtt még a túlsó parton csatarendbe álltak, a ligurok gyorsan rárohantak a folyón elsőnek átkelő egységekre, majd kézitusa fejlődött ki közöttük. Ekkor a rómaiak a ligurok segítségére siettek, és a magasan fekvő terepről megrohamozva visszaszorították, majd szétszórták az ambrónokat. Legtöbbjüket a folyóba kergették, és tömegesen mészárolták le őket; a folyót vérrel és az elesett katonák holttestével töltötték meg. A rómaiak most már átkeltek a folyón, és azokat, akik nem mertek szembeszállni velük, tovább kaszabolták, az ambrónok meg menekülésszerűen vonultak vissza táborhelyükre és málhás szekereikhez. De ott kezükben karddal és harci bárddal a nők szálltak szembe velük, rettenetes fogcsikorgatással és dühvel. Az üldözőkre, mint ellenségükre, az üldözöttekre mint árulóikra támadtak, a harcolók közé vetették magukat, puszta kézzel estek neki a római katonák pajzsának, kezükből akarták kicsavarni a kardot, és föl sem vették, hogy sebeket és szúrásokat kaptak testükre, végső leheletükig nem tört meg a bátorságuk. Úgy látszik, a csata a folyó partján inkább véletlen folytán keletkezett és nem a hadvezér elgondolásából.

A rómaiak sok ambrónt megöltek a csatában, aztán visszahúzódtak; közben leszállt az éjszaka. A hadsereget nem fogadta, mint ekkora siker után várható lett volna, győzelmi dal, sem vidám poharazás a sátrakban, sem vidám beszélgetés a lakomán, sem pedig, ami a legkellemesebb mulatság győztes ütközet után, édes álom. Ehelyett az éjszaka félelemben és nyugtalanságban telt el. A római tábornak nem volt ugyanis sem palánkja, sem fala, az ellenség soraiból pedig sok ezren veretlenek maradtak, számukat növelték a csatából élve megmenekült ambrónok. Az ellenséges táborból a folyóvölgyön keresztül a hegyekig visszhangzó siránkozás hallatszott egész éjszaka, de nem jajgatás vagy nyögés, hanem állati ordítás és üvöltés, keveredve átkozódással, fenyegetéssel. Míg ez a szörnyű lárma zúgott végig a síkságon, a rómaiakat igen nagy rémület kerítette hatalmába: maga Marius is attól tartott, hogy valami hevenyészett, zűrzavaros éjszakai támadás éri őket. Az ellenség azonban nem kísérelt meg támadást sem azon az éjszakán, sem másnap. Ehelyett átcsoportosította erőit, és újabb csatára készülődött. Marius, mivel az ellenséges csapatok háta mögött meredek szűk völgyek és bozótos szakadékok húzódtak, ide küldte ki Claudius Marcellust háromezer katonával, és parancsot adott neki, hogy titokban lesben állva támadja hátba a harcoló ellenséget. A sereg többi része idejében megvacsorázott, és nyugodtan aludt. Hajnalban Marius csatarendbe állította seregét a tábor előtti térségen, majd lovas csapatot küldött a síkságra. Mikor a teutonok meglátták őket - nem tudván türtőztetni magukat -, nem várták meg, míg a római csapat leereszkedik a síkságra, pedig ott kedvezőbb terepen harcolhattak volna. Ehelyett gyorsan és dühösen fegyvert fogtak, és rohamra indultak a domboldalon felfelé. Marius minden irányba elküldte tisztjeit és parancsot adott a katonáknak, hogy szilárdan tartsanak ki helyükön, vessék el lándzsájukat, mikor az ellenség sorai kellő távolságban megközelítik őket, utána pedig használják kardjukat, és pajzsuk védelme alatt szorítsák vissza az ellenséget. Mert az ellenség sikamlós terepen állva nem tud erősen vagdalkozni, sem szilárd pajzsfalat alkotni, a talaj egyenetlensége miatt lépéseik ingadozók és bizonytalanok lesznek. Közben maga is megjelent mindenütt az első sorokban, és a gyakorlatban mutatta be katonáinak, hogyan hajtsák végre parancsait. Marius edzettség dolgában nem maradt el senki mögött, személyes bátorság tekintetében pedig valamennyit felülmúlta.

Így álltak szembe velük a rómaiak. Ütközetbe bocsátkoztak a felfelé nyomuló ellenséggel, majd lassanként visszaszorították a sík terepre. Itt már éppen kezdtek csatasorba állni, mikor hátul zűrzavar támadt, és hangos kiáltozás hallatszott. Marcellus jól kihasználta a kínálkozó alkalmat. Mihelyt a dombok felől meghallotta a csatazajt, felállította embereit, futva, kiáltozva hátba támadta az ellenséget és pusztította a hátsó sorokat. Ezek magukkal ragadták az előttük levőket és hamarosan teljes zűrzavart okoztak a hadseregben. A kétoldali támadás gyorsan letört minden ellenállást, a haderő felbomlott és megfutamodott. A rómaiak a megvert ellenség üldözése közben százezernél több katonát öltek meg vagy ejtettek foglyul. Kezükbe kerültek az ellenséges hadsereg sátrai, harci szekerei és minden katonai felszerelése. A katonák szavazással úgy döntöttek, hogy az egész zsákmányt - kivéve, amit egyenként megtarthattak maguknak - átadják Mariusnak. Fényes ajándék volt ez, de tekintettel arra, hogy a római hadsereg ilyen veszélyes helyzetből menekült meg, mindenki úgy vélte, még mindig kevesebb, mint amit Marius szolgálataival megérdemelt. Egyéb történeti források másként beszélik el a zsákmány felosztását és határozzák meg az elesettek számát. Mindenesetre elmondják, hogy a massiliaiak az elesett katonák csontjaiból kerítették be szőlőiket, és a talaj, melyen a hullák oszlásnak indultak, a hosszú téli esőzések idején annyira megtermékenyült, és a bomló anyagok úgy átjárták, hogy éveken át rendkívül gazdag termést hozott, és pontosan igazolta Arkhilokhosz mondását: „Így termékenyülnek meg a mezők!” Különben, mint mondják, rendszerint bő eső hullik nagyobb csaták után. Lehet, hogy valami felsőbb hatalom az aláhulló vízzel tisztítja meg és mossa le a talajt a csatatereken.

A csata után Marius a zsákmányolt fegyverekből és általában a hadizsákmányból félretétette a legértékesebb és legjobb darabokat, mindent, amit jól fel lehetett használni és megmutatni a népnek a diadalmenetben. A többit hatalmas máglyába rakatta, hogy fényes áldozatot mutasson be az isteneknek. A katonák fegyvereiket felöltve, fejükön virágkoszorúval állták körül a máglyát. Marius bíborszegélyű tógába öltözött, amint ez ilyen alkalmakkor szokás. Mindkét kezében égő fáklyát tartott és emelt az ég felé, s már éppen meggyújtani készült a máglyát, mikor néhány híve tűnt fel, és lóháton vágtatva igyekezett feléje. Nagycsend támadt, és mindenki izgatottan várta, mi történik. Mikor a lovasok odaértek, leugrottak lovukról, üdvözölték Mariust, és közölték vele a jó hírt, hogy ötödízben is consullá választották, majd átadták neki a megválasztásáról szóló levelet. Ez növelte örömüket a győzelem felett, a katonák hangos kiáltozással, tapssal és fegyverzörgetéssel üdvözölték hadvezérüket. A tisztek babérkoszorút tettek Marius fejére, ő pedig meggyújtotta a máglyát, és befejezte az áldozati szertartást.

De az a hatalom, amelyik nem engedi, hogy tisztán és zavartalanul élvezzük a nagy siker örömét, hanem rosszat és jót összekeverve változatossá teszi az emberi életet, legyen az szerencse, sors vagy a dolgok szükségszerű rendje, Mariusnak is olyan hírt hozott néhány nappal később consultársáról, Catulusról, amely mint sötét felhő a derült égen, ismét a rémület és félelem viharával fenyegette Rómát. Catulus szemtől szembe kerülvén a kimberekkel, úgy döntött, hogy nem tartja tovább kézben az Alpokból levezető szorosokat, mert félt, hogy ha arra kényszerül, hogy seregét több részre ossza, meggyengül. Inkább levezette hadseregét az itáliai síkságra az Atesis folyó mögé, majd elfoglalta az átkelőhelyeket, és hatalmas erődítményeket emelt mindkét parton: sőt hidat is építtetett, hogy a túlsó parton levő emberei segítségére siethessen, ha az ellenség leereszkedik a hegyszorosokból és megtámadja az őrhelyeket. A barbár csapatok annyira bíztak magukban, és úgy lenézték a szemben álló ellenséget, hogy inkább oktalanul fitogtatták erejüket és vakmerőségüket, mint szükségből, és mezítelenül jártak a hóviharban is, felmásztak a jeges, hóborította magas hegycsúcsokra, majd széles pajzsukon ülve fentről leszánkáztak a síkos lejtőkön és mély szakadékokon át. Táborukat a rómaiak közelében ütötték fel, és megszemlélve az átkelőhelyet, hozzákezdtek eltorlaszolásához; közben, mint az őskor óriásai, elhordták a közeli dombokat. Fákat döntöttek ki és hurcoltak oda gyökerestül, majd hatalmas sziklákat és földet hordtak össze, hogy a folyó medrét eltorlaszolják. Súlyos farönköket úsztattak le a folyón a hídtartó cölöpökhöz, és az egész híd megremegett, mikor a hatalmas szálfák az ártól elragadva a pillérekhez ütődtek. Végül is a római sereg nagyobbik része úgy megrémült, hogy táborhelyét elhagyta, és kezdett visszavonulni. Catulus ekkor valóban nagy hadvezér módjára viselkedett, példát mutatva, hogyan kell a maga hírnevét honfitársai jó hírének alárendelni. Nem tudta rábírni katonáit, hogy állásaikat az ellenséggel szemben megtartsák, és látta, hogy emberei félelmükben megfutamodnak. Felemeltette hát a sasjelvényeket, a visszavonulók első soraiba futott és az élükre állt, hogy a szégyen őt, és ne Rómát érje, és úgy ne lássék, mintha a katonák futamodtak volna meg, hanem mintha vezérüket követve vonulnának vissza. A barbárok ekkor megtámadták és elfoglalták az erődítményt az Atesis folyó túlsó partján. Az ott harcoló és hazájukat méltóan védő rómaiak bátorságát annyira megcsodálták, hogy szabad elvonulást biztosítottak nekik, és megeskették őket a maguk bronzbikájára. Ezt a bikát a rómaiak egy későbbi csatában kézre kerítették, és mint legértékesebb hadizsákmányt Catulus házába vitték. Az ellenség ezután elözönlötte a védtelenül maradt vidéket.

Ilyen körülmények között hívták vissza Mariust Rómába. Megérkezésekor mindenki azt gondolta, diadalmenetben ünnepli meg az ellenség felett aratott győzelmét - ezt egyébként a senatus is lelkesen megszavazta. Marius azonban elhárította magától a megtiszteltetést; vagy azért, mert sem katonáit, sem bajtársait nem akarta megfosztani attól, hogy megossza velük a dicsőséget, vagy mert az akkori válságos időkben a közbizalmat azzal is növelni kívánta, hogy megmutatta, első győzelme egész dicsőségét Róma jó szerencséjének tartja; s újabb győzelem után úgyis még nagyobb dicsőségben lesz része. Úgy beszélt, ahogyan a helyzet megkívánta, majd elment Rómából Catulushoz, hogy bátorítást nyújtson. Közben galliai csapataiért küldött, és mikor ezek megérkeztek a Padushoz, Marius átkelt a folyón, és megkísérelte Felső-Itáliában feltartóztatni a barbárokat, ők azonban semmiképpen sem akartak megütközni vele, minthogy a teutonok megérkezésére vártak, és nem értették, hol késnek ilyen sokáig. Talán csakugyan nem tudták, milyen megsemmisítő vereség érte őket, de az is lehet, hogy csak színlelték tudatlanságukat. Ezenfelül még bántalmazták is azokat, akik a vereség hírét hozták nekik; sőt ismételten követeket küldtek Mariushoz, és követelték, adjon nekik és testvéreiknek földet, s hozzá megfelelő számú várost is, ahol letelepedhetnek. Mikor Marius megkérdezte a követeket, kik a testvéreik, azt felelték, a teutonok. A jelenlevő rómaiak jót nevettek ezen, Marius pedig gúnyosan megjegyezte: „Nyugodtak lehettek, testvéreitek megkapták tőlünk a földet, az aztán az övék lesz örökre.” A követek megértették a gúnyos célzást, és dühösen mondták Mariusnak, hogy ezért még fizetni fognak a kimberek, sőt később a teutonok is, ha megérkeznek. „De hiszen már itt is vannak - mondta Marius -, és nem volna rendjén, ha elmennétek, mielőtt üdvözöltétek volna testvéreiteket.” Erre megparancsolta, vezessék elő a teutonok láncra vert királyait, akiket az Alpokban menekülés közben a sequanusok ejtettek foglyul.

Mikor ezt a kimberek meghallották, ismét támadást intéztek Marius ellen, de ő nem mozdult táborának erődítményei mögül. Mondják, hogy újabb csatára készülődve, ekkor változtatott először a hajítódárda szerkezetén. Korábban a bronzhegyet két vasszöggel erősítették a dárda nyeléhez. Marius az egyik vasszöget meghagyta, a másik helyére pedig könnyen törő faszöget iktatott be azzal a céllal, hogy mikor a dárda hegye az ellenséges katona pajzsába hatol, ne maradjon egyenes, hanem miután a faszög eltört, és a dárdanyél meghajlik a vasnál, a dárda, fennakadva a dárdahegy görbületén, maga után húzza a nyelét. Ekkor Boeorix, a kimberek királya kisszámú lovascsapat kíséretében a római táborhoz lovagolt és felszólította Mariust, állapodjanak meg, mely napon és hol vívjon meg seregük egymással; így döntsék el, kié legyen az ország. Marius erre azt felelte, a rómaiak sohasem szoktak az ellenséggel a csatáról tanácskozni, a kimberekkel azonban szívesen tesz kivételt. Úgy határoztak tehát, hogy a csatát harmadnap vívják meg Vercellae közelében, a síkságon. Alkalmas volt ez a hely a római lovasság felvonulására, de arra is elég tágas, hogy a kimberek teljes haderejükkel felfejlődhessenek. Lejárt a megbeszélt idő, s a két sereg felvonult. Catulus parancsnoksága alatt húszezerháromszáz, Marius csapataiban pedig harminckétezer ember harcolt. Sulla is ott harcolt a csatában, és előadása szerint Marius csapatai a két szárnyon helyezkedtek el, Catulus katonái pedig az arcvonal középső részén. Sulla szerint Marius arra számított, hogy az ellenség hadteste a szárnyakra és a szélekre fog támadni, mivel ilyen hosszú arcvonal esetében a középső részen álló csapatok rendszerint visszavonulnak. Marius tehát azért állította fel ekképpen a seregeket, hogy a győzelmet teljes egészében ő vívja ki a parancsnoksága alatt álló csapatokkal, s a harcban Catulusnak semmi része ne legyen, össze se csaphasson az ellenséggel. Azt mondják, Catulus is hasonlóképpen nyilatkozott minderről, és vádolta Mariust, hogy rosszindulatot tanúsított iránta. A kimberek gyalogsága az erődítések mögül lassú menetben kezdett előrevonulni és az arcvonal hosszával egyenlő mélységet vett fel: a csatarend mindegyik oldala harminc stádium hosszúságú volt. Mintegy tizenötezer főnyi lovasságuk a felvonulás alkalmával fényes látványt nyújtott. Sisakjukon vadállatok és különféle szörnyetegek fejéhez és agyarához hasonló díszek pompáztak, és mivel még tollat is tűztek rá, termetük magasabbnak látszott, mint a valóságban. Bronzpáncéljuk és fehéren csillogó pajzsuk volt. Kezükben kettős hajítódárdát tartottak, és közelharchoz való nagy, nehéz kardot.

Az ellenséges lovasság nem támadta szembe a rómaiakat, hanem jobb felé húzódott és lassan őket is erre akarta téríteni, hogy így maguk és a balszárnyon felvonuló gyalogság közé csalják őket. A római hadvezérek észrevették ugyan a cselt, de katonáikat nem tudták idejében visszatartani. Mihelyt az egyik katona felkiáltott, hogy fut az ellenség, a többiek utána rohantak és üldözőbe vették. Az ellenséges gyalogság ekkor úgy tört rájuk, mint a tenger végtelen, mozgó vize; Marius megmosta kezét, az ég felé emelte, és megfogadta, hogy hekatombát áldoz az isteneknek. Catulus hasonlóképpen imára emelte kezét, és megfogadta, hogy e nap emlékére templomot építtet a jó szerencse istennőjének. Azt is mondják, hogy mikor Mariusnak megmutatták az áldozatul levágott állatokat, hangos szóval felkiáltott: „Enyém a győzelem!” Sulla és barátai elbeszélése szerint előrenyomulás közben Mariusszal olyasmi történt, ami azt mutatta, hogy a végzet ellene fordult. Amint várható volt, nagy porfelhő kerekedett, mely ellepte mindkét hadsereget. Mikor Marius rohamra indult, nem találta az ellenséget. Vonalaik mellett haladt el, és sokáig menetelt a síkságon. Az ellenség közben véletlenül teljes erejével Catulusra tört, és így, mint Sullától tudjuk - ő szintén itt harcolt -, főleg Catulus és csapatai szenvedték el az ellenséges támadást. A rómaiakat két dolog segítette a harcban: az egyik a nagy hőség, a másik pedig, hogy a nap a kimberek szemébe sütött. A kimberek igen jól bírták a hideget, mert, mint már említettem is, árnyékos, hideg vidékeken nevelkedtek. A nyári hőség kimerítette őket. Arcukról ömlött a verejték, lélegzeni is alig tudtak, és pajzsukat tartották a fejük fölé. A csata ugyanis a nyári napforduló idejére esett, vagy a rómaiak számítása szerint augusztus - akkor Sextilis hónap - új holdja előtti harmadik napra. De még a porfelhő is növelte a római csapatok önbizalmát, hiszen eltakarta szemük elől az ellenséget. Így nem látták, milyen nagy létszámú, hanem rájuk rohanva, csak a kardjuk ügyébe eső katonákkal ütköztek meg, és már közelharcban voltak, mielőtt a látványtól megijedtek volna. Egyébként szervezetük olyan edzett és gyakorlott volt, hogy egyetlen római katonát sem láttak kifulladni, sem verejtékezni, bár a fojtogató hőségben futva rohamozták meg az ellenséget. Ezt Catulus is megírta állítólag, és magasztaló hangon emlékezett meg katonáiról.



 

                                                                                                1.      2.     

     
Menü
     
 
 
BLOG
Friss bejegyzések
2016.04.13. 21:20
2016.04.13. 21:11
2016.01.15. 21:14
2015.10.28. 21:16
2015.10.20. 16:10
Friss hozzászólások
     
Érdekességek, cikkek

Pompeji utolsó órái I.

Pompeji utolsó órái II.

     
Chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
     
Látogatók száma
Indulás: 2008-07-03
     
Video
     

Astropapa-iskolája mindenkit szeretettel vár és INGYENES TANÁCSOT AD minden kedves érdeklõdõnek!    *****    Supernatural - ODaát - 13. ÉVad - Extrák - Infók - ÉRdekességek - ODaát - Supernatural - 13.ÉVad - Supernatural - ODaát    *****    A csillagjövõ oldalon,nem csak alacsonyak az árak, hanem a tanácsadás, teljesen ingyenes. Szeretettel várlak minden nap    *****    Új design! Az egyetlen magyar Olicity és a legaktívabb Zöld Íjász rajongói oldala! 6. évad & Arrowverse hírek!    *****    No.1 Christina Aguilera Fan Site - Minden ami X-Tina, minden héten újdonságok! Katt!    *****    TelenovelasWeb - Hírek, képek, videók, saját véleménnyel tarkított bejegyzések telenovellákról és a színészekrõl! Gyere!    *****    Hamarosan olvashatók lesznek az oldalamon az Asztro-tükör asztrológiai írásai, cikkei.    *****    Gesztenye, gesztenye, gesztenye... és egy álmos sün! Gyertek az októberi rétre Mályvával és Pipitérrel! Irány a Mesetár!    *****    Születési,baba,hold horoszkóp,elõrejelzés,párkapcsolati elemzés,fogamzási képlet! Ingyenes tanácsadás!Várlak!Kattints!    *****    Ha te is a letisztult stílus híve vagy, nézz be hozzám! Smink, ruha, kritika //Style and Stuff// Style and Stuff//    *****    MINDEN HÓNAPBAN INGYENES G-PORTÁL SABLON! TELJESEN ÁTSZERKESZTHETÕ A LEGÚJABB KÓDOKKAL! Ne maradj le egyik hónapban sem!    *****    Rendeld meg az asztrológiai csomagok egyikét és teljesen ingyen megbeszélheted velem a kérdéseidet telefonon, skypeon!!!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film! Film!Film!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!    *****    A CSILLAGJÖVÕ OLDALON RENDKÍVÜLI AKCIÓK,LEHETÕSÉGEK.A MEGRENDELÉSEK UTÁN TELJESEN INGYENES KONZULTÁCIÓ,TANÁCSADÁS.VÁRLAK    *****    Õszi manókalandok a réten! Búcsúztassátok el ti is útra kelõ madarainkat Mályvával és Pipitérrel! Gyertek a Mesetárba!    *****    | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale |    *****    Bûbájos boszorkák - Charmed - Extrák - Érdekességek - Cikkek - Interjúk - Bûbájos boszorkák - Charmed - Charmed -Játékok    *****    Infrashape Horizontal fittness stúdió Debrecen    *****    WISE-VOGUE | SZISSZ ÉS KLAU BLOGJA TERMÉKTESZTEKKEL, TIPPEKKEL, ÖTLETEKKEL A MINDENNAPOKRA // WISE-VOGUE // WISE-VOGUE