Kiképzés, sorozás és fegyverek

Sorozás

A consulok megválasztása után jelölik ki a katonai tribunusokat és pedig 14-et azok közül, akik 5 évi katonai szolgálattal rendelkeznek, és ezek mellé 10-et azok közül, akik már 10 évig szolgáltak. A római polgároknak ugyanis 46 éves korukig, ha lovasok, 10 éven át, ha gyalogosok, 20 éven át kell katonai szolgálatot teljesíteniük - kivéve azokat, akiknek vagyona kevesebb 400 denariusnál. Ez utóbbiak a tengeren szolgálnak, ha azonban a körülmények szükségessé teszik, őket is kötelezhetik 20 évi gyalogos szolgálatra. Államtisztséget senki sem viselhet mindaddig, amíg 10 éven át katonai szolgálatot nem teljesített. Amikor a consulok a sorozást végre akarják hajtani, közhírré teszik azt a napot, amelyen minden katonaköteles korban levő rómainak meg kell jelennie. Így járnak el minden egyes évben. A sorozás napján a sorkötelesek Rómában, a Capitoliumon gyülekeznek. Itt a fiatalabb katonai tribunusok abban a sorrendben, ahogy a nép vagy a hadvezér kiválasztotta őket, 483 önként négy csoportba sorakoznak, mivel a római hadsereg négy légióra oszlik. Közülük az első négyet az első légióhoz osztják be, a következő hármat a másodikhoz, majd ismét négyet a harmadikba, ezután hármat a negyedik légióba. Az idősebb katonai tribunusok közül az első kettőt osztják be az első légióhoz, majd sorra hármat a másodikhoz, kettőt a harmadikhoz, végül ismét hármat a negyedikhez.

A katonai tribunusok szétválasztása és elrendezése után, amelynek eredményeként mindegyik légióhoz azonos számú (6) vezető kerül, külön-külön leültetik az egyes légiók tribunusait, majd egyenként kisorsolják az egyes tribusokat és ennek sorrendjében, előszólítják őket. Mindegyiknek sorkötelesei közül négy, nagyjából azonos korú és testi erejű ifjút választanak ki. Ezeket a tribunusok elé vezetik. Először az első légió tribunusai választanak ki egyet, utána a II. légió tribunusai, majd sorra a III. és IV-é, ezután újabb négy sorkötelest állítanak eléjük, de mosta a II. légió tribunusai választanak először, majd sorra a többiek, utolsónak pedig az I. légió tribunusai. A következő négy sorköteles közül elsőnek a III. légió tribunusai, utolsónak a II. légió tribunusai választanak. Ilyen rendszer szerint történik a választás körforgása és ezáltal minden egyes légióba nagyjából azonos értékű katonák kerülnek. lly módon sorozzák az előírt számú katonát, éspedig minden egyes légióba 4.200 gyalogost, ez a szám azonban szükség esetén, veszély idején 5.000-re emelhető. Valamikor a lovas szolgálatot teljesítő lovagokat a 4.200 gyalogos besorolása után választották ki, majd később azonban elsőként, azok közül, akiket gazdagságuk miatt a censor lovas szolgálatra jelölt ki. Minden egyes légióhoz háromszáz lovas tartozik.

A sorozás végrehajtása után minden egyes légió katonai tribunusai összegyűjtik saját embereiket, és kiválasztva közülük a legalkalmasabbat, elsőnek őt esketik meg a következőképpen: "mindenben engedelmeskedni fogok és erőmhöz képest végrehajtom feljebbvalóim parancsait". Ezután a többiek is egyenként előlépnek, esküt tesznek s az elsőhöz hasonlóan, kötelezik magukat minden parancs teljesítésére. Időközben a consulok parancsot adnak azoknak az itáliai szövetséges városoknak, amelyeknek kisegítő csapatait igénybe óhajtják venni. Közlik a kívánt létszámot, továbbá azt a napot és helyet, ahol a besorozottaknak meg kell jelenniük. A szövetséges városok hasonló módon soroznak és végzik az eskütételt, s ezután elküldik seregeiket egy-egy vezér és quaestor kíséretében. Rómában a katonai tribunusok az eskü után minden légióval közlik azt a napot és helyet, amikor fegyvertelenül meg kell jelenniük, majd elbocsátják őket. Amikor a megparancsolt napon megjelennek, a katonák közül előbb a legfiatalabbakat és legszegényebbeket sorozzák be a könnyűfegyverzetűek (velites) közé. A valamivel idősebbeket és jobb módúakat a lándzsások (hastati) közé sorolják. A legszebb férfikorban levőket az előharcolók (princepsek) közé, végül a legidősebbeket. ~ 3. sorbeliek (triariusok) közé sorolják. Minden egyes légióban elnevezés, életkor és fegyverzet szerint ugyanezeket a csoportokat alakítják ki. Az egyes csoportokba oly módon osztják be a katonákat, hogy a triariusoknak nevezett legidősebbek 600-an legyenek, a princepsek és hastatusok egyaránt 1.200-1.200-an, míg a többiek mind a könnyűfegyverzetűekhez tartoznak. Amennyiben a légió létszáma meghaladja a 4 ezret, ennek arányában növelik a létszámokat, kivéve a triariusokét, mert ezeknek száma mindig azonos (600) marad.

Kiképzés

A római hadsereg katonái különösen kemény kiképzésen mentek keresztül. Az belépő újoncoknak hűséget kellett esküdniük a hadvezérnek, amely eskü szövegét később a császárnak tett hűségesküvé alakították. A kiképzés első szakaszában meg kellett tanulniuk írni, olvasni, számolni, menetelni és úszni. A kiképzés második szakaszában megtanultak tábort, utat, csatornát építeni. Emellett különböző foglalkozásokat is tanulhattak: lehettek földmérők, kőművesek, ácsok. A kiképzés harmadik évében fogtak fegyvert. Ügyeskedni kellett a katonáknak úszásban, dárdavetésben, vívásban, A legionariusokat állandó készültségben tartották. Naponta kétszer vitték ki gyakorlatozni őket, a fegyverforgatást kiváltképp a karddal és a hajítógerellyel gyakorolták. Havonta három alkalommal 30 km-es menetgyakorlatot tartottak teljes menetfelszerelésben. Megtanulták a harci és ostromtaktikákat, és a fegyelmezett zárt alakzatban való menetelést. Valójában a fegyelem volt az alapja a sikereiknek, és a fegyelmezetlenséget a centuriok keményen büntették. A fegyelmezetlenséget vesszőzéssel, az engedetlenséget fejadag csökkentéssel, a zendülés puszta gyanúját pedig minden - sorshúzás alapján kiválasztott - tizedik katona kivégzésével. Ez a büntetés volt a decimatio (tizedelés).

A legionariusok típusai

Munifex

Közlegények, azok a katonák akik a harc mellett kötelesek voltak ellátni minden egyéb szolgálatot is. Részt vettek a földmunkálatokban, tábort vertek, sáncot építettek és árkot ástak, vagy éppen őrszolgálatot teljesítettek.

Immunes

Azok a katonák, akik fel voltak mentve bizonyos szolgálatok és kötelességek alól. Társaikhoz hasonlóan képzett legionarusok voltak, és szükség esetén bevetették őket is a szárnyak erősítésére. Többnyire azonban másodlagos feladatokat láttak el, mint a mérnök és ácsmunkák, vagy a tábori orvoslás. Az immunesek magasabb rangban álltak és nagyobb zsoldot kaptak, mint a légióban szolgáló közlegények.

Evocati

Kiszolgált római katonák, akik a Legatus felszólítására újra szolgálatba álltak. Ez a felszólítás volt az evocatio. Kipróbáltságukat és megbízhatóságukat a parancsnokok nagyra becsülték, rangban és zsoldban közvetlenül a centuriok után álltak és csak a harcban vetették be őket.

Kiképzés, fegyverek és felszerelések – áttekintés

Az idők folyamán a katonai rendszer megváltozott feladatait és felszerelését tekintve, de ennek ellenére a római történelem során mindvégig képzett és fegyelmezett háborús gépezet maradt. A katonák általában végigmentek a minden hadseregben kötelező kiképzés nehézségein, az újoncok mustrájától kezdve, a fegyverekkel való gyakorlatozáson keresztül a formációban való menetelés, és a taktikai gyakorlatok elsajátításáig. A tipikus kiképzési rendszer magába foglalta a gimnasztikát, az úszást, a fizikai erőnlét és edzettség fokozatos felépítését, a fafegyverekkel való gyakorlatozást, a harci technikák elsajátítását, és a teljes menetfelszerelésben való meneteléshez szükséges állóképesség megszerzését, hogy hozzászoktassák a katonákat a hadjáratok keménységéhez.

A harci gyakorlatok abból álltak, hogy az újoncok egy fa gladiussal egy fabábun sajátították el a fegyver kezelését, miközben teljes vértezetet viseltek, illetve a közelharci tudásukat egymással való bokszolással tökéletesítették. A légionáriusokat a gladiussal való szúrásra képezték ki, mivel nagy pajzsaik (scutum) mögött védhették magukat, miközben fegyverüket ellenfelükbe döfték. A rómaiak tisztában voltak azzal, hogy akár csak egy három vagy négy centiméteres seb is okozhat halált, így a gyors szúrásos technikára helyezték a hangsúlyt, aminek céljai az alapvető fontosságú szervek, illetve a páncélzaton lévő rések voltak. Korabeli képi ábrázolások a római katonák harcmodoráról, beleértve a Rómában álló Traianus oszlopát is, úgy jelenítik meg őket, amint jobb lábuk hátul, bal lábuk és pajzsuk előre néz, és kilencven fokkal kifelé fordulnak. Ez a bokszoláshoz hasonló harci stílust mutat, ahol a bal oldalukon lévő pajzzsal taszigálják és zaklatják az ellenfelet, a jobb kézben lévő kard pedig beviszi a végső halálos szúrást. Más képzési gyakorlatok arra tanították meg a légionáriusokat, hogy megfelelően engedelmeskedjenek a parancsoknak, amikor az egységnek a csata közbeni megfelelő formációját kell felvennie.

Egy légionárius tipikusan hozzávetőleg 27 kilogrammnyi súlyt cipelt magával vértezete, fegyverei és felszerelése formájában. Ez a csomag magába foglalta a vértet, a kardot, két pila-t (egy nehezet és egy könnyűt), valamint tizenöt napi élelmet. Ezeken kívül ott voltak még az ásáshoz, és a katonai tábor (castra) felépítéséhez szükséges eszközök.

A kiképzés végén a légionárius esküt tett a SPQR-nek (Senatus Populusque Romanus), illetve később a császárnak. A katonák ezután kaptak egy diploma-t, majd elküldték őket harcolni az életükért, valamint Róma dicsőségéért és becsületéért.

Fegyverek

A legrégibb római hadseregnek, a melynek magvát a lovasság tette ki, s amelynek gyalogsága nehéz fegyverzetű patríciusokból, s könnyű fegyverzetű cliensekből állhatott, közelebbről ismeretlen a fegyverzete. A serviusi hadsereg alkotó elemeinek fegyverzeti különbsége a Servius Tullius-féle újítás azon alapelvéből származott, mely a polgári jogok, és kötelességek gyakorlását a vagyon mértékéhez szabta. Minél vagyonosabb volt tehát a polgár, annál nagyobb mértékben, s annál tökéletesebb fegyverzettel tartozott részt venni a haza védelmében. a phalax két első sorában az I. osztály polgárai állottak teljes fegyverzetbe, bőrsisak (galea), páncél (lorica), kerek ércpajzs (clipeus) és lábszárvértben (ocreae). A 3. és 4. sorban a II. osztály polgárai páncél nélkül, különben hasonló fegyverzetben, csakhogy clipeus helyett az egész embert fedő hosszú, négyszegletes, hengeralakra hajtott pajzsuk (scutum) volt, falemezekből, bőrrel bevonva; az 5. és 6. sort a III. osztály polgárai töltötték be a II. osztállyal egyenlő fegyverzetben, kivéve, hogy nem volt lábszárvértjük. A phalanx egyetemleges fegyvere volt a lándzsa (hasta). A phalanx utolsó sorát a IV. osztály polgárai alkották szintén nehéz fegyverzetben; Livius szerint azonban a IV. és V. cl. Polgárait, mint könnyű fegyverzetűeket (rovarii) alkalmazták hajódárdával (verutum) és parittyával (funda) ellátva. Az accensi szintén ilyen könnyű fegyverzetben pótcsapatként (adscripticii) szolgáltak a légio mellett. – Camillusnak tulajdonítják a serviusi seregszervezet átalakítását; az innen egész a 3. pún háborúig lefolyt kb. harmadfél század hadi tapasztalatai, s a manipulus-rendszer behozatala folytán a fegyverekben is történtek változások, a melyeket azonban csak részből vagyunk képesek közelebbről megállapítani. A manipulus-rendszer 3 hadrendjében (hastati, principes, triarii) csak az utolsónál találjuk már a lándzsát (hasta), a két elsőnél a pilum, hajítódárda lép föl helyette; máskülönben teljesen egyenlő a 3 hadrend fegyverzete, úgy, mint ércsisak (cassis), a vasalt acutum, mellvédő (lorica) s támadásra a dárdán vagy lándzsán kívül még kard (gladius). A könnyű fegyverzetű katonaság messze hordó támadó fegyverekkel (hastae velitares, funda, sagitta) harcolt, a 2 pún háború után hispániai karddal is, védő fegyverzetül pedig bőr- vagy szőrsapkával (galea), s kb. 1 m átmérőjű kerek pajzzsal (parma) volt ellátva. A lovasság fegyverzete: sisak, ércpáncél, csípővédő, bőrből való lábszárvért, pajzs (scutum), hosszú lándzsa mindkét végén vasheggyel, és vágásra való hosszú kard. Marius az egész légiót egyforma fegyverzettel látta el; a hasta egészen kiszorult a pilum mellől; a parma használatát is ő szüntette meg. – A római katonaság fegyverzetének pontosabb leírását csak a 3. pún háború (Polybius után) s a császárság idejére nézve (adatok és leletek után) adhatjuk. A rendelkezésünkre álló adatokat a következőkben foglaljuk össze: 

A. Védőfegyverzet, arma, armatura. 1) Sisak. A bőrsapka (galea) helyébe a nehéz katonaságnál a Kr. e. 4. században vasalt sisak (cassis) lép, amely a császárság alatt is megmarad, de ércből vagy vasból vagy, mind a két fémből készül, s mint a görög sisak, homlok- és arcvédőt kap. A galea azután állandóan a könnyű fegyverzetű legénység sisakja lesz; eleinte bőrből v. lenből, később a császárság idején csak bőrből készül; alakja kb. egyezik a cassiséval. A császárság idején találunk nyakvédőt is, mely a merev hátsó domborulathoz ferdeszögben zárul. Az álladzók (bucculae) nemcsak a sisakot erősítik a fejhez, hanem a fület is védik. Tetejétől egész a nyakvédőig erős ércormó nyúlik le, a melyhez ütközet alkalmával toll (crista) vagy serényforgó (jubra) van erősítve. Sisakrostély valószínűleg már a köztársaság idején is előfordul. 2) Páncél, lorica, vastag bőrből való mellényféle, mely (a deréktől kezdve széles szalagokra nyílva) egész a combig leért s elől a mellen vaslemezzel. A nehéz gyalogság, s a császárság alatt a lovasság is viselte. Az I. osztályhoz tartozók már Polybius idejében viselnek drótgyűrűs vagy pikkelyes páncélt, később a tisztek is. Domborúművekkel ékesített görög bronzpáncélt (thorax) valószínűleg csak hadvezérek meg császárok hordtak. Előfordul vékony aranylemezekkel kirakott bőr- vagy fémpáncél (lorica segmentata) is, melynek kettős darabját hátul vascsuklók, elől pedig, a mellen, csattok tartották össze. 3) Lábszárvért (ocreae) a köztársság alatt a manipulus rendszer behozatala után csak a lovasságnál szerepel; a gyalogság, ha használta is, csak a jobb lábon. A császárság idejében, úgy látszik, centuriók viselték. 4) Pajzs. A kerek clipeust az ércből való vasalt scutum csakhamar teljesen kiszorítja, ez is kisebbé és könnyebbé lesz és sokféle alakban fordul elő.

B. Támadó fegyverek, tela, 1) Kard, gladius A 2. pún háború idején kezdték használni a rövid (63 cm.), de széles (6 cm.), kétélű hispániai kardot (inkább szúrásra mint vágásra), melyet vagy vállszíjon (balteus) vagy derékövön (cingulum) hordták a jobb oldalukon, míg baloldalt külön derékövön tőrt (pugio). Ilyet viselt mind a kétnemű gyalogság; a lovasság azonban hosszú, vágásra alkalmas kardot kapott. A császárság alatt a tőr sokszor szinte kardalakkal jön elő. Késő korban van szó a spatháról, mely eredetileg valószínűen az auxilia kardja volt, kétélű igen kihegyezett pengével. 2) Hajítódárda (pilum). A döfésre való lándzsa (hasta), a régi phalanx egyetemleges támadó fegyvere, a manipulus-rendszerben már csak a 3-ik rendnek (triarii) marad fönn, a cohorsrendszerben pedig a gyalogságtól egészen kiszorul. Helyét a hajlításra való dárda (pilum) foglalja el. Egy négyszegletes vagy gömbölyded, kb. 133 cm hosszú fanyélhez ugyanolyan hosszúságú vaslándzsa volt hozzáerősítve, vagy úgy, hogy a vas alsó részének megfelelő hüvelye volt, melybe a nyél beleillett, vagy a nyélbe vésték, bele a vasat s erősítették hozzá szorító vasakkal és egész keresztülérő szögekkel. A pilum így kb. 2 m hosszú volt. Marius idejében a penge két szeggel volt a nyélhez erősítve; ő tehát az egyik szeget fából vezette be, mely ütközéskor eltörvén, a penge megtágult s a pilum egyelőre hasznavehetetlenné vált. Julius Caesar hasonló célból a vasrészt vékonynak és hajlékonynak készítettette, de a hegyét keményre; a penge tehát, ha nem tett is nagyobb kárt, meggörbült a pajzsban s azzal együtt alkalmatlanná vált a további használatra. Nagyobb pilumot is használtak már Polybius idejében is falak rongálására. A hasta, melyet a lovasság fönntartott, a császárság alatt ismét szerepel a gyalogságnál, de az alakját nem ismerjük, valamint a lovassági gerelyét (contus) sem. A hastae velitares (missilia) a manipulusrendszer könnyű gyalogságának könnyed gerelyei voltak, a minőt egy-egy ember többet vitt magával a harcba. A Kr. u. 4. században a légio egyik fele pilumot (nagyobb: spiculum, kisebb: verutum), a másik fele pedig lendítő szíjjal (amentum) ellátott dárdát (lancea, hasta amentata) kapott. 3) Parittyásokat (funditores) és 4) ijjászokat (sagittarii) a 2. pún háborútól fogva idegen zsoldosokból vagy a szövetségesekből alkalmaztak; a római katona csak várvívásnál használt parittyát ólomgolyókkal (glandes), melyek gyakran meg voltak jelölve az illető legio számával. A nyílvessző (sagitta) lényegében véve a régi maradt. A Tacitus említette libritores, mint a parittyások, egy lendítő szíj (librumentum) segítségével dobáltak kövecseket (librilia). Íjászok fordultak elő a segédlovasságnál is (equites sagittarii) – Béke idején a táborban gyakorolták a katonát a többi közt a fegyverkezelésben, vívásban és lovaglásban is.

Ruházat:

Tunica: Legfőbb ruhadarab, rövid ujjú, térdig érő. A katonai tunica valamivel hosszabb volt a polgári viseletnél, gyakran leért volna a lábikra közepéig, ám mivel rendszerint derékban összefogták, térd fölött végződött.

Sagum: gyapjúból készült, egy négyszögletes alakú hadiköpeny. a sagum a háborús viselet a tógával szemben, mely a polgár viselete béke idején. Állítólag  gallus eredetű. A római katonák saguma, mint ezt a Trajanus szobrán látható katonák képein észlelhetjük, nagyon emlékeztetett a macedoniai chlamysre, melyet szintén fibulával (dísztű) tűztek össze a jobb vállon. A római sagumnak is volt fibulája, de előfordult fibula nélküli sagum is.

Paenula: Alakja valószínűleg ovális lehetett, a közepén nyílást hagytak a fejnek, s néha csuklyát is varrtak hozzá. A paenula elejét egy sor gomb vagy kapocs tartotta össze, tehát részben megoldva is lehetett hordani.

Caliga: bakancs, minőt a római közkatonák és altisztek hordtak. Tulajdonképpen erős bőrtalp, alján vasszögek sorával ellátva, melyet a lábhoz szíjakkal kötöttek. Felismerhető a Trajanus és Marcus Aurelius oszlopain ábrázolt katonák lábain. Noha a caliga elsőlátásra inkább szandálra hasonlított, kialakítása jóval erősebb volt annál. Három részből –talp, betét, felsőrész – állt, a szíjakkal pedig szorosra lehetett állítani.

Lorica: mellvért, mely hol bőrből, hol ércből készült a mell azon részeinek megvédésére, melyeket a pajzs fedetlenül hagyott:

Fajtái:

- Lorica hamata: gyűrűs páncéling. A Kr. e. 1. században a legionáriusok döntő hányada ilyen páncélzatban harcolt, és legalábbis azután is ezt választották, hogy divatba jött a híres lemezpáncél. A nagy többség átlagban 1 mm vastag, 7 mm átmérőjű, egymásba fűzött vasgyűrűkből állt. Minden egyes gyűrű másik négy gyűrűhöz kapcsolódott, a gyűrűket pedig szegecseléssel vagy forrasztással illesztették össze. Különösen a legionáriusok között volt gyakori, hogy a vállaknál duplán megerősített, egészen a csípőjükig leérő páncélinget viseltek. A drótgyűrűs páncél hajlékony és alapjában véve alaktalan volt, ezért jobban idomult viselője testéhez, mint a többi páncélfajta. Ebből a szempontból tehát kényelmes volt, meglehetősen nagy, 10-15 kg-os súlyát pedig övek segítségével lehetett a test különböző részein elosztani.

- Lorica squamata: pikkelypáncél. A drótgyűrűs páncéllal ellentétben, melyet viszonylag könnyű volt karbantartani, a pikkelypáncél sokkal sérülékenyebb viselet volt. Ezért találni oly gyakran az ásatások során páncélzatról leszakadt pikkelyeket. A páncél erősségét egyrészt sima felülete adta, amely könnyen eltéríthette az ellenséges csapást, másrészt az egymást cserépszerűen fedő pikkelyek, melyek a vágás erejének elvezetésében segítettek

-          Lorica segmentata: lemezpáncél. Úgy tűnik, hogy a a principátus idején jelent meg először, mégis ez az a típus, amelyet leginkább társítunk a rómaiakkal. A páncél vaslemezekből áll. Melyeket alulról bőrpántok tartanak össze. A lemezpáncél különösen jó védelmet nyújtott a vállaknak. A legtöbb nyílvessző és dárda lepattant róla. Noha 9 kg körüli súlya könnyebb volt a drótgyűrűs páncélnál, alakja miatt kényelmetlenebb viseletet biztosított, és a mély levegővételt is akadályozhatta. Szerkezetének bonyolultsága miatt karbantartása igen körülményes lehetett (csuklók, pántok, bőrszíjak, rézkapcsok).

Galea: a régi rómaiak bőrsisakja, gyakran tarajos vagy forgós, sörényes, arcvédő része nem volt.

Clipeus: kerek ércpajzs, melyet a rómaiak a gallok betörése előtti időkben használtak; ezután a scutumot használták.

Ocreae: lábpáncélok, melyeket ércből készítettek s bőrrel bélleltek. A lábra szíjjakkal erősítették fel. Régibb időben mindkét lábon viselték, később a rómaiaknál a hastati, principes és triarii csak a jobb lábukon hordtak vasból készült lábpáncélt. 

Fegyverek:

Gladius: rövid, kétélű kard, melyet inkább szúrásra, mint vágásra használtak. A légionáriusok 2-ik pún háború óta jobb oldalukon, vállvetően viseltek, a közkatonák első számú fegyvere. Több típusa volt: Mainzi, pompeji, valamint a spatha. Bármilyen típusú gladiust is használtak, azt mindig jobb oldalon hordták, kivéve a centuriókat és a magasabb rangú tiszteket. Talán célszerűtlennek tűnik a kardot jobb oldalon viselni, viszont kísérletek bizonyítják, hogy ezeket a típusú kardokat, könnyedén ki lehetett jobb oldalról rántani, amivel egyben azt is elkerülték, hogy a bal kézben tartott pajzs belezavarjon a mozdulatba.

Spatha: Hosszú, egyenes, egy-, vagy kétélű kard, a gladius előtt ez volt a római hadsereg közelharcra rendszeresített fegyvere. Később már csak egyes segédcsapatok használták, illetve a birodalom története során végig ez volt a lovasság kardja.

Scutum: az egész embert fedő hosszú, négyszegletes, hengeralakra hajtott pajzsuk (scutum) volt, falemezekből, bőrrel bevonva. Általában festett motívumokkal díszítették. Szélén fémszegély futott körbe, közepére nagy fémgomb, a pajzsdudor (umbo) került.

Hasta: a rómaiaknál a nagy (4 m. hosszú) nehéz lándzsa, melyet korábban quiris-nek neveztek, amiért is az e fegyverrel harcoló gyalogosokat quirites-eknek hívták. Mariusig valamennyi legionarius a nagy hastaval volt felfegyverezve. Marius korától kezdve csakis a triarik harcoltak hastaval.

Cassis: Összefoglaló néven így neveztek minden fémből készült sisakot.

Parma: kerek pajzs, szilárd szerkezetű és elég nagy ahhoz, hogy biztonságot nyújtson. Kerek alakú, átmérője 3 láb.

Pugio: tőr, a régi időben bronzból, később vasból készítették. Jellemző sajátsága, hogy pengéje, mely a fogantyúnál nagyon széles, többnyire egyenesszárú háromszög alakú, s hüvelye gazdagon volt ellátva díszítésekkel. Rövid, 250-350 mm pengehosszal rendelkező, széles pengéjű tőr, főként szúrásra alkalmas. A legionáriusok tartalékfegyverként viselték. Gyakran gazdagon díszített hüvelyben hordták.

Pilum: a rómaiaknak a szamnitáktól átvett hajító dárdája, amely később legnemzetibb fegyverük lett. Hajítódárda, a köztársaság középső szakaszától kezdve apró változásokkal egészen a 3. századig a légionáriusok legáltalánosabb fegyverének számított, mígnem ezután lasan kiment a használatból. A pilum tényleges hatótávolsága max. 30 m lehetett. E fegyvert elsősorban arra tervezték, hogy az ellenség pajzsán vagy páncélján áthatolva halált vagy sebesülést okozzon, használata pedig igen magas szintű fegyelmet követelt meg a katonáktól, akiknek nem volt szabad a dárdájukat elhajítani mindaddig, amíg az ellenség a fegyver hatótávolságán belülre nem ért. A pilum fém csúcsa az eltalált ellenség páncéljába hajlott, így a segítségnyújtás hasztalan volt. A pilumnak 60 cm-es nyársszerű hegye ki volt könnyítve a tövénél, hogy ha a lándzsa a földbe, vagy pajzsba fúródott a nyél elhajlott, és már nem lehetett visszadobni, ha emberbe fúródott a hegye görbült el és nem lehetett kihúzni.

Lancea: könnyűgerely. Melyet a légionáriusok a bajtársaik feje felett hajítottak el. Ezt a fegyvert a hátsó sorokban lévő legiosok használták.

Jaculum: Könnyű hajító dárda, fanyele általában két könyök hosszú és egy ujjnyi vastag, vashegye 1 tenyérnyi hosszúságú és olyan vékony heggyel van ellátva, hogy az első hajítás után szükségszerűen elhajlik - így az ellenség nem tudja visszahajítani. Ellenkező esetben a fegyvert az ellenség is használhatná.

A lap tetejére