Dictator

A dictator egyedül volt, 6 hónapra választották. Teljhatalommal (summum imperium) rendelkezett. A consulok nevezték ki a senatus parancsára. A dictator volt a Római Köztársaság legfőbb rendkívüli tisztviselője. Tetteiért nem lehetett felelősségre vonni hivatali idejének letelte után sem. Hivatalos megnevezése magister populi (a nép vezetője) volt, azonban a köznyelv hamarosan áttért a latin eredetű kifejezés használatára, mely több városban főtisztviselőt jelölt (Lanuviumban például még Cicero korában is).

Szintén dictatornak neveztek bizonyos tisztviselőket, akiknek azonban rövid időtartamú, konkrét megbizatásokat adtak (perek lefolytatása, népgyűlés összehívása, ünnepségek rendezése), ezek azonban nem képviseltek nagy jelentőséget.

A dictatorválasztás

A dictatort súlyos veszély esetén a senatus kezdeményezésére és felhatalmazására az egyik consul nevezte ki. Legfeljebb 6 hónapig maradhatott hivatalban, és teljhatalmat gyakorolt. Köteles volt helyettest (magister equitum) választani, akit vagy ő maga, vagy a senatus jelölt ki. A dictatorhelyettesi címből (lovasparancsnok) következtethetünk arra, hogy kezdetben a dictator a gyalogos legiókat, míg helyettese a lovasságot vezette. A magister equitum teljes jogú helyettese volt a távollévő dictatornak.

Míg viselte hivatalát, a többi magistratus megőrizte funkcióját, azonban a dictator alárendeltjei lettek.

A Kr. e. 5. század második felében többször előfordult, hogy a főhatalmat nem consulok, hanem consuli hatalommal felruházott katonai tribunusok (tribuni militum) gyakorolták. Ezek csak az auguri testület jóváhagyásával nevezhettek ki dictatort. Később Lucius Cornelius Sulla interrex és Julius Caesar praetor által történt kinevezése teljességgel szabályellenes, jogtalan volt.

A dictator személyére feltehetően javaslatot tett a senatus, azonban a kinevezést végrehajtó consul maga döntötte el, hogy kire ruházza a főhatalmat. Hogy melyik consul szerepe volt a kinevezés, arról a források eltérő információkat közölnek, ezért valószínűleg nem létezett szabályozás (talán sorsolással dőlt el, esetleg megegyeztek). Mindenesetre a senatus a legtöbbször a könnyebben elérhető consult kérte fel, de amennyiben mindkettő Róma (később Itália) területén kívül tartózkodott, nem lehetett szó kinevezésről. Amikor Kr. e. 217-ben a Trasimenus-tónál vereséget szenvedtek a rómaiak Hannibal pun hadaitól, és a két consulról nem érkezett hír, a nép prodictatort választott Quintus Fabius Maximus személyében, mivel valódi főtisztviselőt csak a consulok iktathattak be.

A dictatori hatalom korlátai

A dictatort több szabályozás is megakadályozta abban, hogy tartós egyeduralomra törjön: először is a féléves hivatali korlát, melynek letelte után különleges jogkörei megszűntek. A dictatornak nem volt beleszólása a pénzügyekbe, csak abból a pénzmennyiségből gazdálkodhatott, amit a senatus kiutalt számára. Itáliát sem hagyhatta el. Rómában nem közlekedhetett lóháton, kizárólag a senatus jóváhagyásával – feltehetően azért volt szükség erre a szabályozásra, hogy a hajdani királyi előjog ne szédítse meg az amúgy is óriási hatalommal bíró dictatort.

A dictatori hatalom szimbólumai

A dictator 24 lictorral rendelkezett, akik még a főváros területén is a bárdos fascest hordozták előtte. A hajdan királyokat, majd főbb magistratusokat megillető sella curulison foglalt helyet, és toga praetextát viselt.

Az első dictator

Amikor Kr. e. 510-ben elűzték Tarquinius Superbust Róma városából, az egyeduralom kialakítását megakadályozandó két consult bíztak meg a főhatalom (imperium maius) gyakorlásával, akik így kölcsönösen ellenőrizték egymást. Azonban hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy egyes válsághelyzetekben célszerű egy kézbe helyezni az irányítást a gyorsabb és hatékonyabb intézkedések érdekében. Így aztán nagyon hamar, már Kr. e. 501-ben a dictatura bevezetésére került sor. Az első dictator személye és megválasztásának oka nem teljesen biztos: egyes források szerint a megtiszteltetés Titus Larciust, az egyik consult, míg mások szerint bizonyos Manlius Valeriust illette. Az okok között a fenyegető latin háború, a plebejusok megmozdulásai és a consulok Tarquinius-pártisága szerepel.

A dictatorok kezdetben természetesen csak a patríciusok közül kerülhettek ki. Először Kr. e. 356-ban nevezett ki Marcus Popillius Laenas consul plebejus dictatort Caius Marcius Rutilus személyében.

Kivételek, sajátos esetek

• Egyetlen dictatort vontak felelősségre hivatali évében elkövetett visszaélések miatt, mégpedig Veii elfoglalóját, Marcus Furius Camillust, akit öt évvel később, Kr. e. 391-ben Lucius Appuleius tribunus vádolt meg a hadjárat során szerzett zsákmány igazságtalan elosztásáért.

A pun háborúk idején többször áthágták a szabályokat:

• Az I. pun háborúban Aulus Atilius Calatinus dictator elhagyta Itáliát, Kr. e. 249-ben ugyanis Szicíliában harcolt a punok ellen.

• A II. pun háborúban-ben prodictatornak kikáltott Fabius Maximust elfogadták dictatornak, azonban halogató taktikája a senatorok és a nép ellenkezését váltotta ki, hiába bizonyult eredményesnek Hannibal fáradó hadaival szemben. Még Fabius Cunctator („Halogató”) helyettese, a magister equitum Marcus Minucius Rufus is a parancsnok ellen fordult, és kiharcolta, hogy a senatus egyfajta társdictatorrá tegye, azaz ugyanolyan jogköröket birtokoljon, mint Fabius. Minucius hamarosan kudarcot vallott, és idő előtt lemondott, Fabius viszont mind a hat hónapot teljesítette.

• Nem sokkal ezután történt, hogy megszegték azt a szabályt, mely szerint egyszerre csak egy dictator lehet hivatalban: a cannaei csata (Kr. e. 216.) után Marcus Fabius Buteo mellett Marcus Junius Pera is dictatori kinevezést kapott a senatusban megüresedett székek feltöltésére. A különleges helyzet nem egészen egy napig tartott, ugyanis Fabius lemondott a hagyományokra való tekintettel.

A dictatura vége

Marcus Junius Pera volt az utolsó főhatalommal bíró dictator, az utolsó „egyéb feladatra kinevezett” dictatort Kr. e. 202-ben iktatták be. Ezek után nagy veszély esetén a consulokat ruházták fel dictatori hatalommal, a cím azonban megszűnt. Csak Sulla újította fel Kr. e. 81-ben, amikor megszerezte Rómát, azonban semmi sem jogosította fel a rangra, kinevezése pedig szabályellenes volt, ráadásul példátlan módon örökös dictatori címet kapott. Ugyanez a helyzet Julius Caesar esetében is, akinek halála után, Kr. e. 44-ben Marcus Antonius consul javaslatára hivatalosan is eltörölték a dictatori címet. Utóbb felajánlották Augustusnak, ő azonban nem fogadta el, tekintettel Sulla rossz emlékére.

Tribunus plebis

A tribunus plebis vagyis néptribunus a főbb magistratusok közé tartozott.

A tisztség kialakulása

A tisztség a patriciusok és a plebejusok földért való harcának köszönhető eredmény volt, ami a köztársaság első két évszázadának legnagyobb belpolitikai összecsapásaként zajlott. A plebejusok kitartó, szívós harcának eredménye volt, hogy i. e. 367-ben jogaik védelmében különleges jogállású tisztségviselőt (tisztségviselőket) választhattak.

A tisztség választása és jogállása

A plebeiusok közvetlen választottak először két képviselőt. A választottak száma rövid időn belül négyre, majd a nép számának gyarapodásával tízre emelkedett. Különleges tisztségviselők voltak. Fő feladatuk a plebeiusok érdekeinek védelme, jogaik feletti őrködés volt, ezért megakadályozhatták a magistratusok intézkedéseinek végrehajtását, kivéve a censorok utasításait. Csak plebeius volt választható erre a tisztségre. Tiltó szavuk a veto volt (veto=megtiltom), mellyel bármely intézkedést, törvényjavaslatot, határozatot és ítéletet azonnal megszüntethettek. Személyük szent és sérthetetlen volt (sacrosanctus), házukban minden plebeius védelmet élvezett, menedéket talált. Összehívhatták a plebeiusok gyűlését, később a senatus összehívására is jogot kaptak. Segítőik a aedilis plebis-ek voltak akik a Ceres szentélyében a plebeiusok levéltárát és pénztárát őrizték.

Jelentősebb néptribunok

A tribunus plebis hivatala beépült a Közhivatalnoki szervezetbe. K. e. 367-re megválasztott Gaius Licinius Stolo és Licinius Sextius Lateranus néptribunusok Törvényjavaslatot fogadtadtak el a plebeiusok teljes egyenjogúsítására, valamit a hódításokkal szerzett közbirtokok igénybevételének korlátozására, valamint birtoklásának rendjéről (lex Licinia Sextia de modo agrorum).

Patriciusok harca a néptribunusokkal

A patríciusok különösen Stolot támadták, igyekeztek emlékét beszennyezni. Patricius feleségének bántalmazásával rágalmazták, elterjesztették róla, hogy elsőként szegte meg az általa is szorgalmazott földtörvényt. Ezeket a rágalmakat, későbbi századok történészei is átvették. Egyes plebeiusok meggazdagodásával és beházasodásával új arisztrokrata csoport alakult ki, beválasztották őket a senatusba és nobilitasnak nevezték el őket. A birtoktörvényt nem sikerült következetesen megvalósítani, mert a közföldek nagy részét a nobilisok elfoglalták. A birtokviszonyokban a helyzet nem javult. A későbbiek során a tribunátus rendkívüli hatalomra emelkedett.

Magister equitum

A magister equitum (latinul szó szerint: „a lovasok parancsnoka”) a Római Köztársaság rendkívüli tisztviselője, a dictator közvetlen és teljes jogú helyettese volt. A tisztség neve feltehetően onnan ered, hogy eleinte a lovas alakulatok vezetése volt a feladata háború esetén, míg felettese a legiókat irányította.

Amikor az egyik consul kinevezett egy dictatort, annak kötelessége volt helyettest választania magának, akit a senatus törvényesített (esetenként a testület maga rendelkezett a dictator helyettesének személyéről). Ha a magister equitum elhalálozott a dictator hivatali ideje alatt, újat kellett kinevezni.

A lovasság parancsnokának kizárólag a dictator parancsolt, felettese távollétében pedig teljes jogú helyettese volt. Viszonya a többi magistratushoz képest nem tisztázott, mindenesetre Cicero egyenrangúnak tekintette őket a praetorokkal. Valóban, a praetori magistratura létrehozása után leginkább praetorviselt embereket neveztek ki magister equitumnak.

Az utolsó legálisan kinevezett dictatorok egyike, Quintus Fabius Maximus a II. pun háború idején, Kr. e. 217-ben vezette a római haderőt. Helyettese, Marcus Minucius Rufus azonban nem volt megelégedve halogató, az összecsapást kerülő stratégiájával, és kiharcolta a senatusban, hogy jogkörét felettesével egyenlő mértékűre terjesszék ki. Ezt minden forrás különleges esetként jellemzi, amelyre nem volt több példa.

Tribunus militum

A tribunus militum (katonai tribunus) alapvetően két tisztséget jelölt: egyfelől az ókori Róma legmagasabb rangú katonatisztjeit nevezték így, másfelől hasonló nevet viseltek azok a tisztségviselők, akiket egy időben a consulok helyett választottak az állam élére.

A katonatisztek

A római seregek legfontosabb tisztjeinek neve egyértelműen a törzsek (latinul tribus) elnevezéséből ered. A római történetírók ezt azzal magyarázták, hogy hajdan egy-egy tiszt vezette a három nagy törzs, a Ramnes, Luceres és Tities soraiból toborzott 3000 fős „eredeti” legiot. Polübiosz korára (Kr. e. 2. század) mindenesetre már minden egyes legiohoz hatan tartoztak, de a számuk emelkedésének folyamatát senki sem dokumentálta.

Hatalmuk az egész legiora kiterjedt, ezért a zavar elkerülése végett párokra oszlottak, és az egyes párosok kéthavonta váltották egymást. Mivel a hadjáratok általában hat hónapon belül lezajlottak, többnyire minden tribunusra csak egyszer került sor. A hadbíróságokon ők ítélkeztek, és akár halálos ítéletet is hozhattak. Feltehetően ők nevezték ki a centuriókat, és ők jelölték ki számukra a csapattesteket.

Kr. e. 361-ig a hadparancsnok nevezte ki őket, ekkor azonban a népgyűlés magának vindikálta a katonai tribunusok (vagy csak egy részük) megválasztásának jogát. Kr. e. 311-ben törvényben szabályozták, hogy a négy legio számára 16 katonai tribunust kell választaniuk, ám hogy ez az összes tiszt volt-e, az nem eldönthető. Ezek után jó ideig többnyire a népgyűlések döntöttek a katonai tribunusok (legalábbis többségük) kilétéről. Végül Kr. e. 207-ben Caius Claudius Nero és Marcus Livius Salinator consulok az akkor szolgáló 23 legióból 19 élére maguk nevezték ki a tiszteket, és csak az első négy legio számára választhattak tribunusokat a népgyűlésen. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy ez utóbbiak magasabb rangúak voltak a többi hadseregnél szolgáló társaiknál.

Kr. e. 171-ben, amikor Perszeusz makedón király ellen robbant ki a háború, törvényben szabályozták, hogy ebben az évben kizárólag a consulok és praetorok döntsenek a tisztek személyéről. Feltehetően a következő évben is így volt, Kr. e. 169-ben azonban ismét volt a népnek beleszólása az ügybe: a négy tartalékos legio tribunusait ismét ők választották meg. Végül Kr. e. 168-ban a senatus határozata értelmében a consulok és a népgyűlés fele-fele arányban gondoskodott a tribuni milites megválasztásáról, azzal a kikötéssel, hogy Lucius Aemilius Paulus hadvezér maga választhatott közülük makedóniai hadjáratában részt vevő két legiója számára.

A későbbi időkben általánossá vált a katonai tribunusok kinevezése, és nem csak a consulok, hanem a proconsulok (illetve a mindenkori hadvezérek) részéről. A rang a császárkorban is fennmaradt, és Augustus idején még találkozunk a népgyűlések – ugyan névleges, de létező – szerepvállalásával megválasztásukban – Tiberius korától azonban már a császár kiváltsága volt a tisztek kinevezése. Augustus egyébként törvényt hozott arról, hogy a senatorok gyermekei kötelező szolgálatukat szintén tribunusi rangban kezdhessék (tribunus laticlaviusok, a megkülönböztetésül viselt tunica laticlavia nevű ruhadarabról), ám valós hatalom nem társult címükhöz. A későbbi császárkorban már származásra való tekintet nélkül neveztek ki tribunusokat, és gyakran csak fél évre, hogy minél többen részesülhessenek a kegyben.

Censor

A censorok magas rangú tisztségviselők voltak az ókori Rómában. A censorokat kettesével választották, tisztségük másfél évig tartott. A dictator kivételével mindenkinél nagyobb tisztelet illette őket. Hatáskörükbe tartozott a census lebonyolítása. Az arra méltatlanokat törölték a senatus soraiból. Ők szabták meg az adók, vámok és a közmunkák bérletének összegét. Népszámlálást végeztek és ellenőrizték a pénzügyeket.

A magistratura eredete

A census már Servius Tullius korában is létezett a hagyomány szerint. A királyság megdöntését (Kr. e. 510.) követően a census feladata a két consulra hárult, majd Kr. e. 443-ban megalapították a censori méltóságot a funkció ellátására. Erre azért került sor, mert épp az előző évben választottak katonai tribunusokat a consulok helyett, márpedig ezek akár plebejusok is lehettek. A patríciusok a censura kialakításával legalább egy elemét visszaszerezték a főhatalomnak, mivel censorokat csak a saját soraikból választottak. Egészen Kr. e. 351-ig nem is töltötte be plebejus a tisztséget – az első Caius Marcius Rutilius volt. Kr. e. 339-ben pedig a lex Publilia kimondta, hogy a censorok egyikének kötelező jelleggel plebejusnak kell lennie. Az ünnepélyes tisztítószertartást így is csak Kr. e. 280-ban végezhette először a plebejus censor, arra pedig, hogy mindkét censor a plebs soraiból kerüljön ki, Kr. e. 131-ben volt példa.

A censorválasztás

A censorokat mindig kettesével választották, mivel a tisztség megalakítása előtt a consulok is együtt végezték a censurát. Ha az egyikük meghalt hivatali idejében, új censort kellett választani helyette. Erre azonban csak egyetlen alkalommal, Kr. e. 393-ban került sor, ugyanis Róma gallok általi kifosztása (Kr. e. 387.) után babonás félelem övezte a pótcensorválasztást. Ezért aztán ha az egyik censor elhunyt, társa lemondott, és új magistratusokat neveztek ki helyettük.

A censorokat a comitia centuriata választotta az egyik consul elnöklete alatt, nem sokkal annak hivatalba lépése után. Mindkét magistratust egyazon népgyűlésen kellett megválasztani. Ha ez mégsem sikerült, az addigi szavazást is érvénytelennek tekintették, és másnap ismét mindkét censor személyéről folyt a szavazás. Ha a népgyűlés döntött, a censorok különösebb beiktatási ceremónia nélkül elfoglalhatták hivatalát.

Hagyományosan consulviselt embereket (consulares) választottak censorrá, bár akadt néhány kivétel. Egy embert elvileg többször is censorrá választhattak, de erre csak egy esetben került sor, Caius Marcius Rutilius Censorinus esetében (Kr. e. 294; Kr. e. 265), aki egyúttal törvényt is hozott arról, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő.

A censori méltóság

A censorok rendkívül különleges helyet foglaltak el a római magistratusok között. Ellentétben a többi hivatallal, a censorokét ötévente (lustrumonként) töltötték be, azonban megbízatásuk csak megválasztásuk után 18 hónapig volt érvényben, köszönhetően Mammius Aemilius Mamercinus Kr. e. 433-ban hozott törvényének.

Külön érdekesség a hivatallal járó méltóság megítélése, a censoroknak kijáró tisztelet mértéke. Ugyanis nem volt imperiumuk (főhatalom, amely had- és államvezetésre jogosít), ebből következően lictoraik sem lehettek. Megbízatásuk centuriális eredetű volt, nem pedig a comitia curia nevezte ki őket. Curulisi méltóság lévén a magasabb rangú magistratusok közé sorolták őket. Öltözékük vitatott: Polybius szerint lila toga peculiart viselt, míg más források szerint a consulokhoz és praetorokhoz hasonlóan toga praetextát.

Logikusan a consulok és praetorok után következtek volna rangban, ám ez mégsem volt így. A censor ugyanis szent tisztviselő (sanctus magistratus) volt, akinek így a dictator kivételével mindenkinél nagyobb tiszteletet érdemelt. Ennek elsősorban a censurához később kapcsolódó, újabb feladatok voltak az okai, elsősorban pedig az erkölcsfelügyelet (regimem morum), amelyet saját belátásuk szerint végeztek, és nem volt felettes hatóságuk.

A censorok temetése (funus censorium) mindig különlegesen kihangsúlyozott külsőségek között zajlott, így később a császárok számára is ilyen búcsúztatót szerveztek.

A censor funkciói

A censorok alapvetően három feladatot láttak el: a census megtartását, az erkölcsfelügyeletet és a pénzügyek ellenőrzését. A census elvégzése után a censorok tisztító szertartást végeztek el, majd bejelentették a következő ötéves periódus kezdetét.

A census

A census – pontosabban censum agere – mindig a Mars-mezőn történt. A második censorpáros, Caius Furius Pacilus és Marcus Geganius Macerinus külön épületet (Villa Publica) emeltetett erre a célra (Kr. e. 435). A lakosság férfitagjai eskü alatt beszámoltak nevükről, családi állapotukról, feleségükről és gyermekeikről a censorok színe előtt. Az árva gyermekek és férjezetlen nők külön listára kerültek.

A vagyonnak kezdetben csak az összértékét kellett bevallani, azonban a későbbiekben tételes felsorolás vált szokásossá. A későbbiekben ez alapján adóztak (általában a vagyon ezredrészét). A censorok feltehetően nem értékelhettek fel semmit, bár büntetésként megemelhették a kiszabott adót. A censuson egyébként kötelező volt megjelenni, csak a katonáskodás adott felmentést.

A censorok osztották tribusokba, classisokra és centuriákba a népességet vagyonuk és lakhelyük alapján. A senatus névjegyzékét is a censorok kezelték, feljegyezve az új tagokat, illetve a méltatlannak ítélteket kitörölve onnan.

A census során elkészített listákat eleinte az Atrium Libertatis nevű épületben, a Villa Publica közelében helyezték el. Később a kincstárban (aerarium), Saturnus templomában őrizték, végül pedig a nimfák templomában.

Regimen morum

Azzal összefüggésben, hogy a polgárok és senatus listájának összeállításakor a censorok eldönthették, ki érdemes, hogy bekerüljön és ki nem, rövidesen a római polgárok köz- és magánéletének legfőbb őreivé váltak. Feladatuk ugyanis a régi római erkölcsök (mos maiorum) erények konzerválása, megőrzése volt. Mindezt nem konkrét esetekben, hanem általánosságban kellett tenniük. Ennek érdekében különleges bírói hatalommal is rendelkeztek, és a belátásuk szerint méltetlannak ítélt személy ellen hozott rendelkezéseik (nota censoria, animadversio censoria) a törvényes ítéletektől függetlenül léteztek (azaz pl. ha egy bűnös teljesítette a bíróságon kiszabott büntetést, továbbra is a censori intés alatt állhatott).

A nota censoria csak akkor volt érvényes, ha mindkét censor egyetértett jogosságában. Ha valaki jogtalannak érezte az ítéletet, kísérletet tehetett az ellenkezőjének bizonyítására. A következő censorok felfüggeszthették – sőt a senatus is tehette ezt határozataival – az egyes polgárokra kiszabott büntetést. Ráadásul a censori intés nem érintette a politikusok karrierjét: továbbra is pályázhattak hivatalokra, illetve nem kellett lemondani tisztségeiről.

Alapvetően háromféle természetű ügyben marasztalhattak el polgárt a censorok: magánéleti (családi jellegű ügyek, pazarlás, túlzott luxus, kegyetlenkedés a kliensekkel, rabszolgákkal és családtagokkal, méltatlan foglalkozás űzése), közéleti (magistratusok viselkedése illetve a velük szembeni helytelen magatartás) és a közerkölcs rombolásával kapcsolatos esetekben.

Az intés mellett alapvetően négyféle büntetést alkalmazhattak: a senatori rendből való kizárást, lovagrend (equites) állami lótól való megfosztását, a közemberek tribusaikból való kizárását, illetve az aerariusok szintjére való lesüllyesztés, azaz a polgárjogoktól való megfosztás. Egyes esetekben a censorok kombinálhatták a büntetéseket.

A pénzügyek élén

A vagyonbevallások kezelése kapcsán az ennek alapján kiszabott adót (tributum) a censorok rótták ki és ellenőrizték. Később az összes állami bevétel felügyeletét látták el, így a vámokból, bányákból, közföldekről származó juttatásokat (vectgalia). Ezek beszedésére pályázni lehetett, és a censorok a legtöbbet ajánlónak juttatták a feladatot a következő lustrum kezdetéig. Az adóbérlőket (publicanusok) censori törvények kötötték.

A censorok új adókat is kivethettek (feltehetően csak senatusi beleegyezéssel), és jogukban állt eladni állami tulajdont. A befolyó jövedelem kezelésébe azonban már nem volt beleszólásuk: az a kincstár (aerarium) tisztviselői, a quaestorok feladata volt. A censorok, mivel a közmunkák és középületek felügyelői is voltak, bizonyos – senatus által kijelölt, quaestorok által ellenőrzött – forrásokkal gazdálkodhattak, és ellenőrizték elköltésüket. Így feleltek az utak, csatornák, templomok karbantartásának anyagi oldaláért (a gyakorlati feladatok elvégzése az aedilisekre hárult). Emellett a censorok új épületekkel is gazdagíthatták Róma városát, később Itáliát (templomok, basilicák, forumok, színházak stb.).

A censori hivatal vége

A censura mintegy 421 éven át létezett, Kr. e. 443-tól Kr. e. 22-ig. Igaz, közben több lustrum idején nem választottak censort, és egy forrás szerint Sulla eltörölte a címet. Ha ez hivatalosan nem is történt meg, mindenesetre Kr. e. 70-ig nem választottak censort. Kr. e. 58-ban Clodius tribunus törvényeivel korlátozta a censori jogköröket a senatori névjegyzék kezelésével kapcsolatban, és bár ezt a szabályozást hat év múlva visszavonták, a censura többé nem érte el régi súlyát. A polgárháborús időkben nem is választottak censorokat, és utoljára Kr. e. 22-ben töltötték be a magistraturát: Augustus Lucius Munatius Plancust és Paulus Aemilius Lepidust nevezte ki. A két utolsó censor hivatala inkább a méltóság megszégyenítése volt, ezért aztán a későbbiekben a császárok átvállalták feladataikat praefectura morum címen. Amennyiben klasszikus értelemben vett censust, azaz összeírást tartottak, felvehették a censori címet – mint pl. Claudius, aki az idősebb Vitelliusszal, vagy Vespasianus, aki fiával, Titusszal osztozott a rangon. Domitianus felvette a censor perpetuus (örökös censor) címét, ebben azonban nem követték utódai a példáját. Ezután már csak egy alkalommal találkozunk a hivatallal, mégpedig Decius idején, aki az idősebb Valerianust tette meg egyedüli censorrá. A 4. század végén tervezték a censura újbóli bevezetését, azonban erre többé nem került sor.

Interrex

Speciális (különleges) hivatal (magistratus). A királyi szék üresedése idejére választották, még pedig a szenátorok közül. Működése 5 napig tartott, amikor aztán másikat választottak, aki aztán elintézte a királyválasztás ügyét, de az első sohasem. Az I. a köztársaság idején is megmaradt, azon esetre, ha a konzulok működése lemondás v. halál által évközben megszakadt Akkor a senatus saját tagjaiból öt-öt napra interrex-et jelöl ki, hogy az állami hatalom folyamatossága biztosítva legyen. Ez az állapot addig áll fenn, amíg a commitia újabb consult nem választ

A lap tetejére