Az első figyelmeztetés 79. augusztus 24-ém kora hajnalban érkezett: az itáliai Pompeji kikötővárosában az emberek arra ébredtek, hogy házaik rázkódni kezdtek. Ezután újabb, kisebb földrengés sújtotta a Nápolyi-öbölben fekvő nagy kikötővárost. A több mint 20 ezer lakos többsége mégis nyugodtan aludt tovább.
Mikor a nap néhány órával később felkelt, úgy tűnk nincs semmi baj. A kereskedők a piacon gyümölcsöt, kenyeret, zöldséget és friss halat kínáltak, a vevők az árukat kóstolgatták. Pompeji középpontjában, a pékségben a pék a kenyeret a sütőbe csúsztatott, a termékenység istennője, Ízisz templomában pedig a papok épp a szertartásra készülődtek. Dél körül a város nagy villáiban a rabszolgák hozzáláttak az ebéd elkészítéséhez. Ezzel foglalatoskodtak a jómódú kereskedő, Gaius Lulius Pulybiusnak a főutcán (a Via dell’Abbondanzán) lévő luxusvillájának lakói is. Gaius Lulius mellett volt a neje, öt gyermeke, az unokaöccse és annak állapotos felesége, valamint a család rabszolgái is.
Épp hozzá láttak volna az ebédhez, amikor egy csapásra minden összeomlott. Fülsiketítő zajjal kísérve megremegett a föld, még a legnagyobb épületek is meginogtak. Rögtön ezután Pompeji hüledező lakói szeme láttára a körülbelül 10 km-re, északra fekvő Vezúv hatalmas hamu- és tajtékkőoszlopot lövelt ki magából. Lassan elsötétedett az ég. Hamu, habkő, és törmelék záporozott Pompeji házaira és rémült lakosaira. Elérkezett az ítélet napja.
Eső hamuból és kőből
(augusztus 24., 13.00)
A pompejiek számára oly katasztrofális napon a 18 éves ifjabb Plinius épp nagybátyja misenumi házában tanult, Pompejitől körülbelül 30 km-re északnyugatra. Ez a város volt az anyakikötője a rómaikak egyik legnagyobb flottájának, amelynek Plinius nagybátyja, idősebb Plinius volt az admirálisa. A házból az ifjú jól láthatta az a hatalmas hamuoszlopot, amelyet a Vezúv lövellt ki magából a Nápolyi-öböl túlsó partján. Az eseményt később így idézte fel egy levélben a történetíró Tacitusnak: „Úgy lehet a leginkább leírni, mint egy fenyőfát: egy hatalmas törzs, mely ágakra bomlik, egyes helyeken fehér, máshol vörös erezettel, a levegőbe pöfögött nagy mennyiségű portól és hamutól elmosódott kontúrokkal.”
Plinius levele az egyetlen szemtanúi beszámoló, ami a történészek birtokában maradt arról az eseményről, amely alig 24 óra leforgása alatt a várost és környékét letörölte a térképről.
A felhő, amelyet Plinius Misenumból láthatott, izzó hamuból és tajtékkőből állt. Mindezt a Vezúv közel 1000 km/óra sebességgel lövellte ki magából. Másodpercenként hozzávetőlegesen 10 ezer tonna vulkanikus anyag került a levegőbe. A kitörés után néhány perccel a hamu és a törmelék már egy gigantikus, 15 km magas oszlopot formált. A hamu és a könnyű habkő egy részét a szél dél felé fújta, a honnan Pompejire hullt. A rémült lakosság a házakban keresett fedezéket. Gaius Julius és családja a sokktól megdermedve hallgatta, ahogy a tetőre kövek és szikladarabok hullanak alá. Másfél órával a robbanás után a kőeső és a kitörések egyre hevesebbek lettek. A lakosoknak meg kellett gyújtaniuk a mécseseket, bár még csak a nap felénél jártak, olyan sötétség borult a városra.
A menekülő emberek
(augusztus 24., 17.00)
A kezdeti pánik után kétségbeesett emberek ezrei kezdtek menekülni. Fejüket párnákkal, edényekkel és kosarakkal védve rohantak az utcán és gázoltak a térdig érő hamurétegben a városkapu felé. A régészeti kutatások bizonyítják, hogy sokan a lehullott kövek és tetőcserepek alatt lelték halálukat. Ízisz templomában a papok közös erővel szedték össze a legértékesebb kincseket, s ezekkel indultak útra. Mikor elérték a Via dell’Abbondanza sarkát – ahol Gaius Julius lakott -, egy papot, aki egy zsák aranypénzt vitt, halálos találat ért. A többiek tovább menekültek, de valamivel később ismét két papot temettek maguk alá az összedőlő épületek. A többi pap egy házban keresett menedéket, ők ott fulladtak meg, néhány órán belül egymás után. Az utolsó kezében egy fejsze volt. A lehullott törmelék eltorlaszolta az ajtót és ő kétségbeesetten próbált rést vágni a falon. Mindhiába.
Gaius Julius villájában az idős kereskedő és családja úgy döntött, hogy a házban marad. Az unokaöcs mindenórás felesége képtelen lett volna átgázolni az irdatlan mennyiségű hamun és kőtörmeléken, ami Pompeji utcáira hullt. A család többi tagja abban bizakodott, hogy a rettenetes kőzápor hamarosan eláll.
A beomlott tetők
(augusztus 24., 19.00)
Röviddel a Vezúv kitörése után idősebb Plinius admirális üzenetet kapott barátjától, aki egy félreeső villában lakott, közel a Vezúvhoz. Unokaöccse, Plinius szerint ennek volt köszönhető, hogy a flotta jó része Pompeji felé indult, az emberek megmentésére. Mire azonban az admirális hajói elérték volna a pusztulás szélére sodródott várost, a part megközelíthetetlenné vált. A vulkán több millió tonna követ okádott ki magából az öbölbe, és ez annyira eltorlaszolta a partvonalat, hogy bármifajta mentőakció öngyilkossággal ért volna fel.
„ A hamu záporként hullt a hajókra, sokkal forróbban és sűrűbben, mint ahogy azt el lehet képzelni. A föveny hirtelen megtelt törmelékkel, mely a hegyből lövelt ki” – írta ifjabb Plinius a m ár említett levélben.
Mindezek miatt az idős admirális kiadta a parancsot, hogy a hajók dél felé, a távolabb eső Stabiae városa felé vegyék az útirányt. Dél körül érkezett a városa, ahol bevette magát a barátja házába, várva egy új esélyre, hogy segítséget nyújthasson. Pompejiben közben a hamu- és kőeső egyre hevesebbé vált. A Vezúv időközben másodpercenként legalább 100 ezer tonna hamut és követ lövellt ki magából. és az ezekből álló oszlop 30 m magasra nőtt a levegőben.
A pompejiek számára ez a pillanat volt az utolsó esály arra, hogy elhagyják a várost. A tetők mindenhol beomlottak, és a házakba szorult lakosok százait sújtották halálra. Gaius Julius házának homlokzata is ledőlt. A halálra rémült család éppen csak elérte a ház hátsó részét, ahol a tető annyira meredek volt, hogy a törmelék nagy része csúszott róla az utcára. Ezen a helyen maradt a kis család a megmentésre várva.
(folytatjuk)
Forrás: Múlt-kor történelmi magazinban nyári számában olvasható