Quintus Sertorius

Kb. Kr. e. 123-Kr. e. 72

Quintus Sertorius a sabin Nursia város egyik előkelő családjából származott. Apját elveszítette, s özvegy anyja, akit, úgy látszik, nagy szeretettel vett körül, kitűnő neveltetésben részesítette. Édesanyja neve állítólag Rhea volt. Peres ügyekben nagy gyakorlatra tett szert, és szónoki képességeivel egészen fiatal kora ellenére is némi befolyást szerzett a városban; de háborúkban elért fényes sikerei más irányba terelték becsvágyát.

Első alkalommal Caepio alatt szolgált, amikor a kimberek és a teutonok betörtek Galliába; a rómaiak ekkor rosszul harcoltak, és Sertorius futás közben elvesztette lovát, majd sebesülten átjutott a Rhodanus túlsó partjára; olyan edzett és erős férfi volt, hogy fegyverzetével és pajzsával együtt úszott át a sebes sodrású folyón. Midőn az ellenség sok tízezernyi csapatával nagy fenyegetések között másodszor is támadásra indult, nagydolog volt, ha egy római katona a helyén kitartott és teljesítette vezére parancsát. A vezér Marius volt, és Sertorius arra vállalkozott, hogy kikémlelje az ellenség helyzetét. Gall ruhát öltött, és a gallok nyelvéből megtanult néhány gyakrabban használt szót, ami a velük való beszélgetéshez elég volt, majd elvegyült a barbárok között. Miután mindent megnézett és meghallgatott, amit csak fontosnak tartott, visszatért Mariushoz, s ezért kitüntetést kapott tőle. A hadjárat hátralevő részén annyira kimutatta kitűnő ítélőképességét és merészségét, hogy hadvezére megtisztelő magas rangot adott neki. A kimber és teuton háború után Didius praetor mint katonai tribunust Hispaniába küldte, ahol a telet a keltiberek városában, Castulóban töltötte. Itt a katonák közt a nagy jólétben fegyelmezetlenkedtek, állandóan részegeskedtek, úgyhogy a barbárok lenézték őket, majd egy éjszaka segítséget kértek a szomszéd város lakóitól, a gürikosziaktól; ezek meglepték a rómaiakat szállásaikon, és legyilkolták őket. Sertorius néhányadmagával kimenekült a városból, összegyűjtötte azokat, akik szintén kimenekültek, és körülvette velük a várost. Azt a kaput, amelyen a barbároknak észrevétlenül sikerült bejutni a városba, nyitva találta, de nem követte el ugyanazt a hibát, mint ők, hanem őröket állított, hatalmába kerítette a várost minden oldalról, és a fegyverképes férfiakat mind megölte. Miután végzett velük, megparancsolta katonáinak, hogy rakják le fegyverzetüket és felsőruháikat, s a barbárokét vegyék fel, és kövessék abba a városba, ahonnan éjszakai támadóikat kiküldték ellenük. A fegyverzet formája tévedésbe ejtette a barbárokat. A kapukat nyitva találta, és nagy tömeg embert fogott el, akik azért mentek eléjük, hogy sikeresnek vélt vállalkozásuk után köszöntsék barátaikat és polgártársaikat. Így a rómaiak a férfilakosság legnagyobb részét már a város kapujánál megölték, a többieket pedig, akik önként megadták magukat, eladták rabszolgáknak.

Ettől kezdve Sertoriusról sokat beszéltek Hispaniában, majd midőn visszatért Rómába, quaestorrá nevezték ki Gallia Cisalpinában, s méghozzá válságos időben. Kitört a marsus háború, s ő azt a megbízást kapta, hogy sorozzon katonákat és készíttessen fegyvereket. Amikor a többi fiatal lassúságával és erélytelenségével ellentétben gyorsan és buzgón járt el ebben a megbízatásában, mindenki sejtette, hogy nagy tettekre hivatott férfiú lesz belőle. De nem hagyott fel harctéri vakmerőségével akkor sem, amikor magasabb katonai beosztást kapott, hanem csodálatra méltó tetteket hajtott végre, s életét nem kímélve vállalta a veszélyeket a harcban, s ennek következtében fél szemét elveszítette. Ezzel azonban mindig valósággal dicsekedett. Mások, mondta, nem vihetik magukkal állandóan bátorságukért kapott kitüntetéseiket, néha le kell tenniük nyakláncaikat, dárdáikat és koszorúikat, de nála mindig megmaradnak vitézségének ismertetőjegyei, s ha az emberek látják veszteségét, látják vitézségét is. De a nép is illő megtiszteltetésben részesítette; amikor belépett a színházba, tapssal köszöntötték és a nevén szólították. Olyan megtiszteltetés volt ez, amelyben nála sokkal idősebb és hírnevesebb emberek sem egykönnyen részesültek. Mégis amikor a néptribunusságra pályázott, Sulla ellenzése miatt kudarcot vallott; nyilvánvalóan innen eredt Sulla elleni gyűlölete. Midőn Marius Sullától legyőzve száműzetésbe ment, Sulla elindult a Mithridatész elleni háborúba. Az egyik consul, Octavius ekkor Sulla pártjára állt, de a forradalmár Cinna igyekezett lelket önteni Marius széthullóban levő pártjába. Sertorius hozzá csatlakozott, már csak azért is, mert Octaviust a kelleténél gyengébb kezű embernek és olyannak tartotta, aki nem bízik Marius barátaiban. A forumon a két consul barátai nagy csatát vívtak, és Octavius győzött; Cinna és Sertorius pártja tízezernél nem sokkal kevesebb embert veszített. Erre mindketten elmenekültek, de az Itáliában szétszóródott csapatokat összeszedték, és hamarosan olyan helyzetbe kerültek, hogy szembeszállhattak Octaviusszal.

Mikor Marius hazaérkezett Libüából és jelentkezett Cinnánál mint consulnál, hogy magánemberként óhajt szolgálni alatta, mindenki más azon a véleményen volt, hogy el kell fogadni, csak Sertorius ellenezte; akár mert azt hitte, hogy Cinna kevesebb tekintettel lesz rá, ha sokkal nagyobb hadvezér áll rendelkezésére, akár mert attól félt, hogy Marius mindent felforgat zsarnoki hajlamaival, és mint győztes, korlátot nem ismerve hágja majd át az igazság határait. Azt fejtegette, hogy győzelmük után kevés tennivalójuk marad, és ha Mariust elfogadják, minden hatalom és dicsőség ezé a hatalom közös birtoklásában összeférhetetlen és megbízhatatlan emberé lesz. Cinna azt felelte, hogy bár Sertorius okoskodása helyes, de ő restellné és nem is tudja a módját, hogyan utasítsa vissza Mariust, akit ő szólított fel a közös cselekvésre. Sertorius ekkor félbeszakította Cinnát, s így szólt: „Én azt gondoltam, hogy Marius önszántából érkezett Itáliába, és csak a magunk érdekét néztem, de tőled már a kezdet kezdetén is helytelen eljárás volt, hogy tanakodtál annak hozzánk csatlakozásáról, akinek a jövetelét te magad kívántad. El kell tehát Mariust fogadnod és fel kell használnod, mert, adott szóról lévén szó, semmiféle megfontolásnak nincs helye.” Így aztán Cinna magához hívta Mariust, és háromfelé osztva a haderőt, hárman osztozkodtak a vezérségben. Mikor a háború befejeződött, Cinna és Marius olyan erőszakosan és kegyetlenül járt el, hogy a rómaiak a háború minden baját aranykornak tekintették. Mint mondják, csak Sertorius nem ölt meg senkit bosszúból, és csak ő nem élt vissza hatalmával, sőt Marius eljárását nyíltan rosszallta, Cinnát pedig személyes közbenjárásával kérlelte, hogy legyen több mérséklettel. Ott voltak aztán végül a rabszolgák, akiket Marius a háborúban szövetségeseivé, majd zsarnokoskodása idején testőreivé s így hatalmassá és gazdaggá tett. Részben Marius jóváhagyásával, sőt felszólításával, részben saját erőszakosságuk révén volt gazdáikat legyilkolták , feleségeiket meggyalázták, és erőszakoskodtak gyermekeikkel. Sertorius mindezt tűrhetetlennek találta, s táborhelyükön valamennyit, szám szerint nem kevesebbet, mint négyezret, felkoncoltatott.

Midőn Marius meghalt, s nem sokkal később Cinnát meggyilkolták, a fiatalabb Marius pedig Sertorius akarata ellenére törvénytelenül elnyerte a consulságot, továbbá a Carbók, a Norbanusok és a Scipiók sikertelenül harcoltak Sulla ellen, s az ügyek állása részint a vezérek gyávasága és erélytelensége, részint a katonák árulása következtében reménytelenül rosszra fordult, nem volt semmi értelme, hogy Sertorius végignézze a dolgok további romlását, amit a főbb hatalom birtokában levők ostobasága okozott. Végül Sulla Scipio közelében ütötte fel táborát, barátságot színlelt iránta, mint aki helyre akarja állítani a békét, közben pedig katonáit fellázította ellene. Sertorius ezt előre megmondta Scipiónak, hogy figyelmeztesse, de nem győzte meg. Így aztán teljesen kétségbeesve a város jövőjén, útnak indult Hispaniába azzal a szándékkal, hogy ha hatalmát ott meg tudja szilárdítani, menedéket ajánlhat fel bajba került barátainak. A hegyek között heves zivatarok érték utol, s az ott lakó barbárok csak adó és fizetség ellenében engedték meg neki, hogy az úton átvonuljon. Társai méltatlankodtak, s elviselhetetlennek tartották, hogy egy római proconsul adót fizessen nyomorult barbároknak, de Sertorius nem sokat adott arra, amit ők szégyenletesnek tartottak, s azt mondta, hogy ezzel a pénzzel az időt vásárolja meg, amelynél semmi nem lehet becsesebb annak, aki nagy dolgokra tör; a barbárokat így pénzzel lekötelezte és gyorsan eljutott Hispaniába. Itt erős és harcias népeket talált, amelyek az odaküldött mindenkori praetori rangú tisztviselők kapzsisága és gőgössége miatt mindenféle idegen fennhatósággal szemben ellenségesen viselkedtek. Neki azonban sikerült a vezető embereket nyájas viselkedésével, az egyszerű népet pedig az adók elengedésével megnyernie. De a legnagyobb népszerűséget a beszállásolások megszüntetésével szerezte meg; katonáit ugyanis rászorította, hogy a városok tőszomszédságában építsenek téli szállást maguknak, s ő volt az első, aki itt ütötte fel sátorát. De nem bízta rá magát teljesen a barbárok jóakaratára, hanem a római telepesek közül a katonasorban levőket felfegyverezte, mindenféle hadigépeket meg hajókat építtetett, és jól kézben tartotta a városokat. A béke dolgában szelídnek, de az ellenség elleni felkészülésében félelmetesnek mutatkozott.

Amikor megtudta, hogy Sulla hatalmába kerítette Rómát, s Marius és Carbo párthíveit szétverte, azonnal azt várta, hogy leverésére hadvezért és sereget küld ellene; ezért Iulius Salinatort hatezer nehéz fegyverzetű gyalogossal a Pireneusok hágóinak elzárására küldte. Nem sokkal később Sulla valóban odairányította Caius Anniust, aki, midőn látta, hogy Iulius bevehetetlen állásokat foglalt el, tétlenül vesztegelt a hegyek lábánál. De valami Calpurnius, mellékneve szerint Lanarius, tőrbe csalta Iuliust, és megölte, katonái pedig elvonultak a Pireneusok magaslatairól, mire Annius nagy haderővel átkelt a szorosokon, és szétverte azokat, akik útját állták. Sertorius nem tudta felvenni vele a harcot, és Új-Karthágóba menekült háromezer emberével; ott hajóra szállt, átkelt a tengeren és a maurusok földjén kötött ki. Katonái azonban vigyázatlanok voltak, mert amikor ivóvízért partra szálltak, a barbárok rájuk támadtak. Sertorius sok emberének elvesztése után visszahajózott Hispaniába, de elűzték. Ekkor a hozzá csatlakozó kilikiai kalózhajókkal támadást intézett Pitüussza szigete ellen, legyőzte az Annius által odaküldött őrséget, és partra szállt. Annius azonban nemsokára megjelent sok hajóval és ötezer nehéz fegyverzetű gyalogossal. Sertorius megkísérelt döntő tengeri csatát vívni, bár hajói inkább gyors járatú és könnyű, mint harcra alkalmas járművek voltak. Közben erős nyugati szél támadt, s a könnyű hajók nagyobb részét ráhajtotta a parti sziklákra; őt magát néhány hajójával a szélvihar elzárta a nyílt tengertől, az ellenség pedig a szárazföldtől, s így tíz napon át küzdött a habok és az erős tengerár ellen, és csak nagy nehezen menekült meg.

Amikor a szél elállt, elhajózott néhány, szétszórtan fekvő, vízben szegény sziget mellett, s itt töltötte az éjszakát. Innen továbbmenve áthaladt a Gadeirai-szoroson. Jobb kéz felől hagyta a hispaniai partokat, és kevéssel a Baetis folyó torkolata felett kötött ki. Ez a folyó az Atlanti-óceánba ömlik, és Hispania közelében elterülő vidékét róla nevezték el. Itt hajósokkal találkozott, akik nemrégiben tértek vissza az Atlanti-szigetről. Két sziget ez, amelyet keskeny csatorna választ el egymástól, Libüától tízezer stádiumnyira fekszenek, s a Boldogok szigetének hívják őket.

Sertorius, mikor ezt meghallotta, csodálatos vágyat érzett, hogy a szigeteken telepedhessék le, és ott éljen csendességben, szabadon a zsarnokságtól és a soha nem szűnő háborúktól. Amikor a kilikiaiak ezt megtudták, akik nem békére és nyugalomra, hanem gazdagságra és zsákmányra vágytak, elhajóztak Libüába, hogy Aszkaliszt, Iphtha fiát visszaültessék Mauruszia trónjára. De Sertorius nem esett kétségbe, hanem elhatározta, hogy azok segítségére megy, akik Aszkalisz ellen harcoltak, hogy így katonái is, akik új remények kezdetét és másfajta vállalkozások lehetőségét nyerik, nem oszolnak szét nehézségek közepette. Mauruszia lakosai örömmel fogadták, s ő mindjárt munkához látott. Leverte Aszkaliszt, és táborát ostrom alá vette. Majd midőn Sulla Paccianust küldte ki egy hadsereggel Aszkalisz megsegítésére, Sertorius megütközött vele, megölte, a legyőzött hadsereget pedig megnyerte magának, és ostrommal bevette Tingét, ahova Aszkalisz menekült. A libüaiak azt mondják, hogy ebben a városban temették el Antaioszt; Sertorius ki is nyittatta a sírját, mert nagy méretei miatt nem hitt a barbároknak, de amikor a sírban, mint mondják, hatvan könyök hosszúságú holttestet talált, megdöbbent, és miután áldozatot mutatott be, újra betemettette, s így még csak növelte az Antaiosz iránti tiszteletet és kegyeletet.

Miközben azon töprengett, hova forduljon, a lusitanok követeket küldtek hozzá és felszólították, hogy legyen a vezérük. A rómaiak részéről fenyegető veszedelemmel szemben mindenképpen szükségük volt nagy tekintélyű és tapasztalt vezérre, s egyedül benne bíztak, miután hallottak jelleméről azoktól, akik közelebbről ismerték. Mint mondják, Sertorius nem esett könnyen áldozatául sem a gyönyörnek, sem a félelemnek, természeténél fogva rettenthetetlen volt a veszélyek között, és mérsékletet tanúsított jó szerencséjében; nyílt csatában, szemtől szemben az ellenséggel, az akkori hadvezérek közül senki nem volt nála merészebb. És amikor az ellenség kijátszására és cselvetésre volt szükség, erős hadállást kellett elfoglalni vagy folyón gyorsan átkelni, az alkalomnak megfelelően mester volt az ellenfél félrevezetésében és megtévesztésében. A bátorság jutalmazásában bőkezű volt, a hibák megtorlásában pedig mérsékletet mutatott. Bár ez a vadság és kegyetlenség, ahogyan élete vége felé a kezén levő túszokkal bánt, azt mutatja, hogy nem volt nyájas természetű, és csak számításból vagy kényszerűségből mutatta magát szelídnek. Én azonban meg vagyok róla győződve, hogy az őszinte és józan meggondoláson alapuló erényt a szerencse semmiféle változása sem tudja az ellenkezőjére változtatni; bár nem lehetetlen, hogy alapjában véve a józan és derék jellemű emberek magatartását a sors forgandósága megváltoztatja, ha meg nem érdemelten érik őket szerencsétlenségek. Úgy gondolom, ez történt Sertoriusszal is; így aztán amikor jó szerencséje elhagyta, és dolgai rosszra fordultak, kegyetlen volt azokhoz, akik rosszul bántak vele.

Ekkortájt történt, hogy a lusitanok meghívására útra kelt Libüából. A lusitanokat teljhatalmú hadvezérükként katonailag megszervezte, és velük hódította meg Hispania szomszédos népeit; ezek közül a legtöbben önként csatlakoztak hozzá, mert szelíd és tettre kész vezér hírében állott. Nemegyszer azonban cselhez is folyamodott, hogy ravasz módra megnyerje őket magának. Ezek közül először is hadd mondjam el a szarvasünő esetét. Egy Spanus nevű, egyszerű falusi parasztember egy frissen borjadzott, vadászok elől menekülő szarvastehénnel találkozott. A tehenet elszalasztotta, de a borját, amelynek különös, tiszta fehér színe meglepte, üldözőbe vette és elfogta. Véletlenül Sertorius ezen a vidéken ütötte fel hadiszállását, és mivel minden vadat vagy mezőgazdasági terméket, amit ajándékba vittek neki, örömmel elfogadott, s az ajándékokat bőkezűen viszonozta, Spanus is hozzá vitte el és neki adta a kis szarvasborjút. Sertorius elfogadta az ajándékot, bár eleinte nem örült neki különösebben; idővel azonban, mikor a szarvasborjút úgy megszelídítette és olyan engedelmessé tette, hogy hallgatott a nevére és elkísérte útjaira (nem zavartatván magát a sok embertől és harci lármától), lassanként isteni jelentőséget tulajdonított neki, s kijelentette, hogy a szarvas Diana ajándéka, aki titkos dolgokat nyilvánított ki neki. Jól tudta, hogy a barbárok nagyon babonás természetűek. Ilyen ötletei voltak: Ha például titkon küldött üzenetből értesült róla, hogy az ellenség valahol betört és valamelyik területet vagy valamelyik várost elpártolásra akarja bírni, azt színlelte, hogy a szarvas álmában megjelent neki, és felszólította, hogy haderőit tartsa készenlétben. Majd pedig mikor valamelyik vezére győzött, a hírnök érkezését eltitkolta, felkoszorúzta a szarvast, s katonáit felszólította, hogy legyenek vidámak, s áldozzanak az isteneknek, mert jó hírt fognak hallani.

Így tette őket kezessé, és így engedelmeskedtek neki még jobban. Azt hitték, hogy maga az isten vezeti őket, s nem egy idegen ember elméje. Ugyanakkor az események is emellett tanúskodtak, s hatalma minden emberi várakozást meghazudtolva növekedett. Azzal a kétezerhatszáz emberrel ugyanis, akiket rómaiaknak nevezett, hozzájuk adva azt a hétszáz libüait, akikkel átkelt Lusitaniába, s akikhez még négyezer kerek pajzsos lusitaniai gyalogos és hétszáz lovas is járult, felvette a harcot négy római praetorral, akik alatt százhúszezer gyalogos, hatezer lovas, kétezer íjas és parittyás szolgált, és megszámlálhatatlanul sok várost tartottak hatalmukban, míg az ő birtokában összesen húsz város volt. És mégis, bár eleinte csak ilyen kisszámú és jelentéktelen haderő felett rendelkezett, nemcsak nagy népeket hódított meg és sok várost foglalt el, hanem az ellene harcoló vezérek közül Cottát tengeri csatában verte le a Mellaria melletti tengerszorosban. Fufidiust, Baetica kormányzóját a Baetis partjainál, ahol kétezer rómait ölt meg. Hispania Ulterior proconsulát, Domitius Calvinust pedig quaestora győzte le. Thoraniust, akit Metellus küldött ellene egy hadsereg élén, megölte; magát Metellust, aki akkor a legnagyobb és leghíresebb ember volt a rómaiak között, több ízben súlyosan megverte és olyan válságos helyzetbe hozta, hogy Gallia Narbonensisből Lucius Manliusnak kellett segítségére sietnie, Pompeius Magnust pedig Rómából küldték sietve egy haderővel Hispaniába. Metellus nem tudta, hogy harcoljon ezzel a vakmerő emberrel, aki minden nyílt ütközet elől kitért, s könnyű fegyverzetű, mozgékony hispaniai hadseregével örökösen változtatta helyzetét, míg ő nehéz fegyverzetű gyalogosaival szabályszerű csatákhoz szokott, és vezetője volt annak a nehézkes, gyors mozgásra képtelen phalanxnak, amelyet kitűnően képzett ki arra, hogy a közelharcban támadó ellenséget visszaverje és legyőzze, de nem értett sem hegymászáshoz, sem ahhoz, hogy felvegye a harcot ezekkel a szélsebesen elfutó és ugyanolyan gyors üldözésbe kezdő csapatokkal, s arra is képtelen volt, hogy mint azok, eltűrje az éhezést, s meglegyen tűz és sátrak nélkül.

De Metellus egyébként is már korosabb ember volt, s annyi sok és nagy küzdelem után hajlott a kényelemszerető és elpuhult életre, míg Sertorius fiatalos erejének virágjában volt, s szervezete csodálatosan edzett és alkalmas az erőkifejtésre, a gyorsaságra és az egyszerű életmódra. Ittas még mulatozásai közben sem volt, hozzászokott, hogy könnyen viselje el a nagy fáradalmakat, a hosszú meneteléseket és az állandó ébrenlétet, s megelégedett a legsilányabb, legkevesebb élelemmel is; szabad idejében sétált vagy vadászott, s így jól tudta, hogyan juthat egérúthoz, aki futni kényszerül, és hogyan lehet bekeríteni az üldözött ellenséget akár megközelíthető, akár megközelíthetetlen helyeken. Így aztán Metellus, bár nem is jutott hozzá, hogy megütközzék vele, olyan károkat szenvedett, mintha legyőzték volna, Sertorius pedig, bár ellenfele elől futott, az üldözők előnyeit élvezte. Sertorius elvágta ellenfelét a vízszerzéstől, és megakadályozta élelem-utánpótlását. Ha előrenyomult, útját állta, ha megállapodott, örökösen zavarta, ha ostromba kezdett, megjelent és ő vette ostrom alá azzal, hogy elvágta utánpótlási vonalaitól, úgyhogy a rómaiak egészen kétségbeestek; majd amikor Sertorius párviadalra hívta ki Metellust, a katonák hangosan kiabálva követelték, hogy küzdjön meg vezér a vezérrel és római a rómaival, s amikor Metellus nem fogadta el a kihívást, gúnyt űztek belőle. Metellus azonban csak nevetett rajta, s ebben igaza volt, mert mint Theophrasztosz mondja, a hadvezérnek hadvezér és nem lándzsás közvitéz halálával kell meghalnia. Midőn Metellus látta, hogy a langobrixok komoly segítséget nyújtanak Sertoriusnak, s vízhiány miatt könnyen beveheti őket (tekintve, hogy a város belsejében egyetlen kút volt, és a városfalakon kívül vagy a falak közelében levő források az ostromlók kezére kerülnének), úgy indult el a város ellen, hogy mivel nem lesz víz, két nap alatt végez az ostrommal. Ezért tehát meghagyta katonáinak, hogy csak ötnapi élelmet vigyenek magukkal. Sertorius gyorsan segítséget küldött az ostromlottaknak; kiadta a parancsot, hogy kétezer tömlőt töltsenek meg vízzel, és bő jutalmat ígért minden tömlőért. A hispaniaiak és a maurusziaiak nagy számban vállalkoztak a feladatra, Sertorius kiválogatta közülük a legerősebbeket és legfürgébbeket, majd elküldte őket hegyi ösvényeken azzal az utasítással, hogy amikor átadják a tömlőket, az ostromban részt nem vevő lakosokat titkon vezessék ki a városból, hogy az ivóvíz elég legyen az ostromlottaknak. Amidőn Metellus erről értesült, nagyon bosszankodott, mert katonáinak élelemkészletei máris kimerültek, s elküldte Aquinust hatezer emberrel élelemszerzés végett. Mihelyt Sertorius ezt észrevette, háromezer emberét lesbe állította egy bozótos szakadékban azon az úton, amelyen Aquinusnak vissza kellett térnie. Sertorius elölről rontott rájuk, szétverte, s részben foglyul ejtette őket. Aquinus maga is elvesztette fegyverzetét és lovát, s úgy jutott vissza Metellushoz, hogy szégyenszemre visszavonult, és a hispaniaiak gúnyolódásának tárgyává lett.

Sertorius mindezzel elnyerte a barbárok szeretetét és csodálatát, különösképpen mert a római fegyverek, hadrend és jelszavak bevezetésével megszüntette őrjöngő és vadállatias harcmodorukat, s a nagy rablóbandából valóságos haderővé alakította át. Nem fukarkodott ezüsttel és arannyal sisakjaik díszítésénél, tarkára festett pajzsokat készíttetett nekik, és megtanította őket a hímzett harci köpenyek és tunicák viselésére. Azzal, hogy vállalta ezek költségeit, és velük együtt örült, rendkívül népszerűvé tette magát. De leginkább azzal nyerte meg őket, amit gyermekeikért tett. Összegyűjtötte Osca híres városában a legelőkelőbb ifjakat az egyes törzsekből, s tanítókat fogadott melléjük, akik a görög és római tudományokban oktatták őket. Az ifjak valójában túszok voltak, de tulajdonképpen azért neveltette őket, hogy ha majd felnőnek, rájuk fogja bízni az ország kormányzását és igazgatását. Az apák mérhetetlenül büszkék voltak, midőn látták gyermekeiket, amint bíborszegélyű tógáikban illedelmesen mennek iskolába. Sertorius megfizette taníttatásuk költségeit, gyakran vizsgáztatta őket, a legjobbak közt díjakat osztott ki, s megajándékozta őket azzal az arany nyakékkel, amelyet a rómaiak bullának neveznek. A hispaniaiaknál az a szokás, hogy a vezér körüli harcosok együtt halnak meg a vezérrel, ha az elesik, s ezt a barbárok „áldozatnak” hívják. De míg más vezéreknek csak kevés ilyen pajzshordozójuk és társuk volt, Sertoriust sok ezer olyan ember követte, akik készek voltak vele együtt „feláldozni” magukat. Mondják, hogy amikor hadserege az egyik városnál vereséget szenvedett, s az ellenség szorongatta őket, a hispaniaiak magukkal nem törődve úgy mentették meg Sertoriust, hogy vállról vállra adogatták, amíg el nem jutott a várfalakra, és csak akkor gondoltak menekülésre, midőn vezérüket már biztonságban tudták.

De nemcsak a hispaniaiak ragaszkodtak hozzá, hanem az Itáliából érkező katonák is. Így amikor a Sertorius pártjához tartozó Perpenna Vento Hispaniába érkezett sok pénzzel, nagy haderővel, s azzal az elhatározással, hogy a maga erejéből visel háborút Metellus ellen, katonái zúgolódtak és állandóan Sertoriusról beszéltek a táborban, ami nagyon sértette az előkelő származású és gazdag Perpennát. Mikor aztán híre érkezett, hogy Pompeius átkelt a Pireneusokon, a katonák vették fegyverzetüket és fogták a légiók hadijelvényeit, s hangos kiáltozás közben felszólították, vezesse őket Sertoriushoz; mert ha nem, azzal fenyegetőztek, hogy otthagyják, és ahhoz a férfiúhoz mennek, aki képes magát és az alatta szolgálókat megmenteni. Perpenna hajlott a szavukra, Sertoriushoz vezette őket, s csatlakozott hozzá mind az ötvenhárom cohorsával.

Sertoriusnak ekkor igen nagyszámú hadserege volt, mert az Iberus folyón inneni területről majdnem mindenki hozzá csatlakozott; az emberek valósággal csődültek, özönlöttek hozzá mindenfelől. A barbárok fegyelmezetlensége és vakmerősége sok gondot okozott neki. Kiabálva követelték tőle, hogy vezesse őket az ellenségre, és bosszankodtak késedelmeskedése miatt. Megpróbálta szép szóval megnyugtatni őket, de midőn látta, hogy szerfölött türelmetlenek és erőszakoskodnak, rájuk hagyta és megengedte, hogy ütközzenek meg az ellenséggel, remélvén, hogy nem szenvednek teljes vereséget, de olyan leckében lesz részük, hogy a jövőben készek lesznek engedelmeskedni. Úgy is történt, amint gyanította. Aztán segítségükre ment, feltartóztatta őket futásukban és biztonságban visszavezette őket a táborba. Kedvetlenségüket meg akarta szüntetni, ezért néhány nappal később az egész hadsereget gyűlésbe hívta, és két lovat vezettetett elő, egy végképp megrokkant öreg meg egy hatalmas és erős állatot, amelynek csodálatosan sűrű és szép szőrű farka volt. A rokkant ló mellé magas termetű, izmos férfit állíttatott, az erős mellé pedig egy jelentéktelen külsejű, apró embert. Adott jelre az erős férfi mindkét kezével megfogta lova farkát, teljes erejével húzta, mintha ki akarná tépni, míg a gyenge férfi az erős lónak szálanként tépte ki a farkát. Az előbbi hiába erőlködött, csak a nézők közt keltett nagy nevetséget, s aztán abbahagyta az egészet, míg a gyenge férfi egykettőre, minden fáradság nélkül szálanként kihuzigálta a ló farkát. Ekkor felállt Sertorius, és így szólt: „Látjátok, bajtársak, hogy a türelem mennyivel hatásosabb a nyers erőnél. Sok dolog van, amin együttesen nem lehet erőt venni, de le lehet győzni kicsinyenként; az állhatatosság legyőzhetetlen, mert a múló idő legyőz és leigáz minden hatalmat. Az idő azok szövetségese, akik okos számítással ragadják meg a kínálkozó alkalmat, de legnagyobb ellensége azoknak, akik alkalmatlan időben erőlködnek.” Ilyen bölcs intésekkel tanította meg Sertorius a barbárokat arra, hogy megvárják a kedvező alkalmat.

Sertorius legbámulatraméltóbb katonai vállalkozása az úgynevezett kharakitanok ellen intézett támadás volt. Ez a Tagoniosz folyón túl élő nép nem városokban vagy falvakban lakik, hanem egy nagy kiterjedésű és magas dombon, amelynek északi oldalán sok barlang és sziklaüreg van. Az alatta elterülő talaj laza agyag és homok keveréke, amely annyira puha, hogy járásnál a láb belesüpped, s a legkisebb érintésre is úgy szétmállik, mint a mészpor vagy a hamu. Az itt lakó barbárok, ezekben a barlangokban húzták meg magukat, amikor háborútól féltek, odahordták rablott holmijukat, mert ott teljes biztonságban érezték magukat minden erőszakos támadástól. Sertorius egy alkalommal vereséget szenvedett Metellustól, és táborát a domb tövében ütötte fel. A barbárok megvetőleg néztek le rá barlangjaikból, mint akit teljesen legyőztek, de Sertorius, akár mert ezzel feldühösítették, akár mert nem akarta, hogy úgy nézzenek rá, mint aki menekül, kora reggel a domb tövébe lovagolt és megszemlélte a terepet. Nem talált semmi támadásra alkalmas pontot, s mialatt céltalanul lovagolt fel és alá, és hiábavaló fenyegetőzéseket kiabált feléjük, feltűnt neki, hogy a feltámadt szél erről a talajról hatalmas porfelleget hajt a barlangok irányába. A barlangok szája ugyanis, mint már említettem, északi irányba nyílt, s az északi szél (amelyet egyesek caeciasnak neveznek, s amely a leggyakoribb és a legerősebb az itteni szelek közül) a mocsaras mezők és hófedte hegyek levegőjét hozza magával. Ekkor éppen nyár közepe volt, és a szél erősen fújt, mert táplálták az északi hegyek olvadó hómezői, s kellemesen fújdogált, s nappal felüdülést jelentett embernek és állatnak egyaránt. Sertorius, miután mindezt megfontolta, de meg az ott lakóktól is hallott róla, parancsot adott katonáinak, hogy ássák fel a porhanyós, hamuszerű földet, és emeljenek halmot belőle a dombokkal szemközt. A barbárok azt gondolták, hogy ez a földhányás ellenük irányul, s csak nevették az egészet. A katonák szorgalmasan végezték munkájukat egészen késő estig, majd Sertorius visszavezette őket a táborba. Másnap kora reggel csak enyhe szellő fújt, ez éppen csak felborzolta a földhányás felszínét, és a port mint polyvát hordta magával; később azonban, ahogy a nap magasabbra hágott. A caecias teljes erővel fújni kezdett, és a port a dombok felé hordta; majd megérkeztek a katonák, felforgatták és apróra törték az összehordott halmot, mások meg lovakkal vágtattak végig rajta keresztül-kasul, és így több port kavartak fel és emeltek föl a szélben. A felvert és magasba emelt port a viharos szél a barbárok lakóhelyei felé hordta, amelyek nyitva álltak a caecias irányában. Minthogy pedig a barlangoknak csak ez az egy nyílása volt, a szél betódult rajta, a barbárok látását pillanatok alatt elsötétítette, és lélegzeni is alig tudtak, amikor a metsző, sűrű port belehelték. Ezt nagy nehezen elviselték két napon át, de a harmadik napon megadták magukat, s ezzel Sertoriusnak nem is annyira a hatalmát, mint a dicsőségét növelték, hogy ügyességével még azt is meghódította, amit fegyverrel nem lehetett bevenni.

Amíg Sertorius Metellusszal viselt háborút, úgy látszik, sikereinek legnagyobb részét Metellus öregkorának, s természetével együtt járó lassúságának köszönhette, mert képtelen volt felvenni a harcot ezzel a vakmerő emberrel, aki inkább egy rablóbanda vezére volt, mint egy rendes hadseregé. Mikor azonban Pompeius átkelt a Pireneusokon, és ő lett az ellenfele, s a két vezér a hadvezetés minden fajtáját alkalmazó küzdelemben összemérte képességeit, és Sertorius mind a cselvetésben, mind az óvatosságban különbnek bizonyult, híre ment egészen Rómáig, hogy az akkori hadvezérek között hadvezetésben ő a legtehetségesebb. Pedig Pompeius hírneve nem volt jelentéktelen, sőt dicsősége tetőpontján állott Sulla háborúiban végrehajtott vitéz tettei miatt; ezekért kapta a Magnus, vagyis Nagy melléknevet, és kitüntették, sőt diadalmenetet is engedélyeztek neki, noha akkor még szakállatlan ifjú volt. Ezért a Sertoriusnak meghódolt városok közül is több Pompeiusra vetette tekintetét, és készült hozzá pártolni, de aztán Laurion váratlanul szomorú sorsa miatt erről lemondtak. A várost, amelynek Pompeius teljes hadseregével ment segítségére, Sertorius ostromolta. Sertorius igyekezett a várossal szemközt egy stratégiailag előnyös magaslatot megszállni, s Pompeius arra törekedett, hogy ebben megakadályozza. Sertorius megelőzte Pompeiust, mire ő megállította hadseregét, s örült a körülmények szerencsés alakulásának, abban a hiszemben, hogy Sertoriust sikerült a város és saját hadserege közé bezárnia, sőt üzent Laurion lakosainak is, hogy legyenek jó reménységgel, buzdította őket, üljenek ki a falakra, s nézzék, mint fogja Sertoriust ostrom alá venni. Midőn Sertorius ezt meghallotta, csak nevetett, hogy majd ad ő leckét Sulla iskolás diákjának (így nevezte gúnyosan Pompeiust), és hogy a hadvezérnek inkább hátra, mint előre kell néznie; majd megmutatta ostrom alá vett katonáinak azt a hatezer hoplitészt, akiket éppen azzal a céllal hagyott hátra előbbi táborában, ahonnan elindult a magaslat megszállására, hogy támadják hátba Pompeiust, ha az ellene fordulna. Pompeius túl későn ébredt ennek tudatára. Támadni nem mert a bekerítéstől való félelmében, de azt is szégyellte, hogy az embereket a veszélyben cserbenhagyja, s így kénytelen volt ott ülni és végignézni vesztüket; a barbárok ugyanis lemondtak minden reményükről, és megadták magukat Sertoriusnak. Ő megkímélte életüket, és szabad elvonulást engedett nekik, de a várost felgyújtatta, nem haragból, nem is kegyetlenkedésből, hiszen Sertorius volt a legkevésbé szolgája szenvedélyeinek minden hadvezér között, hanem hogy megszégyenítse és elképessze Pompeius csodálóit, s híre menjen a barbárok között, hogy noha a közelben volt, csak melegedett a felgyújtott szövetséges város tüzénél, anélkül, hogy segített volna rajta.

Bár Sertorius több vereséget szenvedett, saját magát és csapatait mindig megőrizte a kudarctól, és csak a többi vezér révén érte vereség. Amiatt pedig, ahogyan mindig jóvátette kudarcait, jobban megcsodálták, mint a győztes ellenséges vezéreket, így a Sucro folyó melletti csatában, ahol Pompeius, majd ismét Turiánál, ahol Pompeius és Metellus ellen együttesen vívott csatát. Mondják, hogy a Sucro melletti csatát Pompeius azért siettette, hogy a győzelemben Metellusnak ne legyen része; de Sertorius is azt akarta, hogy megvívja a csatát Pompeiusszal, mielőtt Metellus megérkezik, és csatára sorakoztatta fel seregét, pedig már esteledett, és megütközött abban a hiszemben, hogy az ellenséget, amely azon a vidéken idegen és járatlan volt, a sötétség majd akadályozza a futásban csakúgy, mint az üldözésben. Amikor az ütközetben közelharcra került sor, a véletlen úgy hozta magával, hogy Sertorius eleinte nem Pompeiusszal, hanem Afraniusszal került szembe, aki Pompeius balszárnyát vezette, míg Sertorius a jobbszárny élén állt. Midőn meghallotta, hogy azok a csapatai, amelyek Pompeiusszal álltak szemben, meghátráltak és bajba kerültek, a jobbszárnyat másokra bízta, és a szorongatott csapatok segítségére sietett. A futásban levő vagy soraikban még kitartó embereit rendbe szedte és újból lelket öntött beléjük, majd a már üldözésbe kezdő Pompeiusra tört, és megfutamította, sőt maga Pompeius is majdnem elesett; megsebesült, és csak csodával határos módon menekült meg. Sertorius libüai katonái, amikor a kezükbe került Pompeius arannyal ékes, drága szerszámokkal feldíszített harci ménje, a zsákmányon osztozkodva összevesztek és megfeledkeztek az üldözésről. Afranius azonban, mihelyt Sertorius a másik szárny segítségére sietett, a vele szemben álló csapatokat megverte és táborukig üldözte, sőt betört a táborba, és a sötétség ellenére is zsákmányszerzéshez fogott; Pompeius futásáról semmit nem tudott, de nem is volt képes katonáit visszatartani a zsákmányolástól. Közben Sertorius visszatért, miután a másik szárnyon győzött, rátámadt Afranius rendezetlen és összekuszálódott csapataira, és sokakat megölt. Másnap reggel Sertorius fegyverbe szólította hadseregét, és leereszkedett a síkságra, hogy csatába kezdjen, de mikor észrevette, hogy Metellus a közelben tartózkodik, lefújta az ütközetet, és elvonult, ezekkel a szavakkal: „Ha az a vén banya nincs itt, úgy elfenekeltem volna ezt a kölyköt, hogy Rómáig meg sem állt volna!”

Sertoriust nagyon bántotta, hogy fiatal szarvasa eltűnt, mert csodálatosan hatásos eszközt veszített el benne a barbárokkal való érintkezésben, akik most nagyon rászorultak a bátorításra. Egyik éjszaka azonban néhány csatangoló katonája ráakadt a szarvasra, megismerték a színéről, és megfogták. Mikor Sertorius ezt meghallotta, megígérte, hogy nagyobb összegű pénzt ad nekik, ha erről nem szólnak senkinek, és a szarvast elrejtette. Néhány nappal később örvendező arccal odament a vezéri emelvényhez, s azt mondta a barbárok vezető embereinek, hogy az isten álmában nagy szerencsét jelzett neki, majd felment az emelvényre, és az elintézésre váró ügyekhez látott. Ekkor a szarvast, melyet a közelben őriztek, elengedték, s az, mihelyt meglátta Sertoriust, boldogan odafutott a vezéri emelvényhez, megállt mellette, Sertorius térdére fektette fejét és a kezét nyalta, ahogyan azelőtt is szokta. Sertorius gyengéden fogadta, sőt még könnyek is jelentek meg a szemében. A jelenlevők eleinte elámulva látták, ami történt, majd taps és hangos kiáltozás közben hazakísérték Sertoriust, mint valami emberfeletti lényt s az istenek barátját, és jó reménységgel teltek el.

A Saguntum körüli síkságon bekerítette és igen nehéz helyzetbe juttatta az ellenséget, de aztán kénytelen volt megütközni velük, amikor kivonultak a táborból harácsolásra és élelemszerzésre. Mindkét fél fényesen harcolt, s Memmius, Pompeius legtehetségesebb vezére ott esett el, ahol a legelkeseredettebben folyt a harc. Sertorius már majdnem kivívta a győzelmet, és nagy vérontás közben tört előre a vele szembeszállók között Metellus felé, aki öregkora ellenére is megállta helyét, és vitézül küzdött, amíg egy dárdától meg nem sebesült. Mindazok a rómaiak, akik ezt látták vagy hallották, nagyon szégyellték, hogy cserbenhagyták fővezérüket, és nagy dühvel vetették magukat az ellenségre. Pajzsukat feje fölé tartva, kimentették Metellust a veszedelemből, és nagy erővel visszaverték a hispaniaiakat. A győzelem a másik félnek kedvezett, de Sertorius azon fáradozott és töprengett, hogy csapatait épségben visszavonja, és nyugodtan új haderőt gyűjthessen, ezért egy hegyek közt fekvő, jól megerősített városba vonult vissza; a falakat kijavíttatta, és a város kapuit megerősíttette, bár arra nem is gondolt, hogy egy ostromot kiálljon, hanem csak arra, hogy ellenségeit rászedje. A rómaiak hozzáfogtak az ostromhoz, s úgy gondolták, hogy a város bevétele nem jár majd nagyobb nehézséggel; közben a barbárokat hagyták futni, s nem is gondoltak rá, hogy Sertorius új haderőt gyűjt össze. Pedig ezt tette, miután tisztjeit elküldte az uralma alatt tartott városokba, s felszólította őket, hogy küldjenek hírnököt, mihelyt nagyobb számú csapatot toboroztak. Amikor a hírnökök megjelentek, Sertorius minden nehézség nélkül keresztülvágta magát az ellenségen és csatlakozott csapataihoz; így megerősödött, és ismét megtámadta az ellenséget. Cselvetésekkel, bekerítő mozdulatokkal és minden irányból intézett gyors megrohanásokkal elvágta szárazföldi utánpótlási vonalait, de a part menti vizeket is hatalmában tartotta kalózbárkáival. Így aztán a római hadvezérek kénytelenek voltak szétválni; Metellus visszahúzódott Galliába, Pompeius pedig téli szállásra a vaccaeusok földjére vonult. Itt keservesen szenvedett a pénzhiány miatt, írt tehát a senatusnak, ha nem küldenek pénzt, hazaviszi hadseregét, hiszen már úgyis egész vagyonát Itália védelmére költötte. Rómában ekkor közszájon forgott az a mondás, hogy Sertorius Pompeiusnál előbb érkezik meg Itáliába. Ilyen bajba sodorta Sertorius ügyessége az akkori idők legelső és legnagyobb hatalmú hadvezéreit.

Metellus nyilvánvalóan kimutatta, mennyire fél Sertoriustól, és milyen nagy hadvezérnek tartja, mert kihirdette, hogy száz talentum ezüstöt és húszezer plethron földet adományoz annak a rómainak, aki megöli Sertoriust, vagy ha száműzött, szabadon visszatérhet Rómába; ez persze azt jelentette, lemondott róla, hogy nyílt ütközetben győzze le ellenfelét, akit most már árulással akart megvásárolni. De ezenfelül, midőn egy alkalommal csatában legyőzte Sertoriust, olyan felfuvalkodott és büszke volt szerencséjére, hogy katonáival imperatornak szólíttatta magát, és azok a városok, amelyeket meglátogatott, áldozatokkal és oltárokkal fogadták. Állítólag beleegyezett abba is, hogy koszorút tegyenek a fejére és fényes lakomákat rendezzenek a tiszteletére, amelyeken diadalmenetben viselt köntöst öltött, és úgy itta ki poharát, közben pedig egy gépezet Győzelem-szobrokat bocsátott le a mennyezetről, kezükben arany diadal jelekkel és koszorúkkal, majd gyermekek és nők kara diadalénekeket adott elő tiszteletére. Természetes hát, hogy kinevették, amikor Sertoriust Sulla szökevény rabszolgájának és a szétvert Carbo-párt utolsó maradványának nevezte, és ugyanakkor mérhetetlenül büszke volt rá és nem bírt az örömével, hogy a visszavonulóban levő Sertorius felett egy ízben győzelmet aratott. Sertorius fennkölt gondolkodását mutatta ezzel szemben az a tény, hogy először is a Rómából elmenekült és hozzá csatlakozó senatorokat a senatus névvel tisztelte meg. Közülük quaestorokat és praetorokat nevezett ki, és minden tekintetben a hazai szokásokhoz tartotta magát; azután, bár igénybe vette a hispaniaiak fegyvereit, pénzét és városait, a fő hatalom semmi részét sem engedte át nekik, római vezéreket és főtisztviselőket rendelt föléjük, mert a rómaiaknak akarta visszaadni szabadságukat, és nem a hispaniaiak hatalmát növelni a rómaiak kárára. Sertorius hazáját szerető férfiú volt, aki nagyon vágyott rá, hogy hazatérhessen, de azért balsorsában is megőrizte önérzetét, és soha nem alázkodott meg ellenségei előtt. Győzelmei idején mégis üzent Metellusnak és Pompeiusnak, hogy kész letenni a fegyvert és magánemberként élni, ha hazatérhet, mert inkább kíván a legjelentéktelenebb polgár lenni Rómában, mint hogy száműzöttként az egész világ fővezérének nevezzék. Mondják, hogy főként édesanyja miatt kívánkozott hazatérni, aki árvaságában felnevelte, és akihez mindenkinél inkább ragaszkodott. Hispaniai barátai az ország fővezérének akarták meghívni, amikor értesült anyja haláláról, és kevésen múlt, hogy a gyász felett érzett fájdalom meg nem ölte. Hét napon át fekve maradt sátrában anélkül, hogy a jelszót kiadta vagy barátai közül bárki is láthatta volna; vezértársai és más magas rangú emberek körülállták sátrát, s csak nagy nehezen bírták rá, hogy megjelenjen katonái körében, és átvegye az ügyek intézését, amelyek éppen ekkor kedvezően alakultak. Ezért tartották sokan békés természetű és a nyugalmat kedvelő embernek, akit szándéka ellenére csak a körülmények vittek a katonai pályára, és aki csak személyes biztonságának kényszerű védelméből folyamodott a háborúhoz, amikor nem találta meg biztonságát, és ellenségei üldözték.

Mithridatésszal folytatott tárgyalásai is fennkölt gondolkodását tanúsítják. Amikor ugyanis Mithridatész a Sullától elszenvedett vereség után talpra állt, s mint valami birkózó a második menetben, ismét meg akarta szerezni Ázsiát, Sertorius nagy hírneve már mindenütt elterjedt, és a nyugatról érkező hajósok, mint idegen portékával, megtöltötték Pontoszt a róla szóló hírekkel. Mithridatész ekkor mindenáron követséget akart meneszteni hozzá. Erre főként hízelgői beszélték rá ostoba túlzásokkal, akik Sertoriust Hannibállal és Mithridatészt Pürrhosszal hasonlították össze, s kijelentették, hogy a rómaiak, ha két oldalról éri támadás őket, nem tudnak ellenállni két ilyen lángelmének és haderőnek, ha egyszer a legtehetségesebb hadvezér a legnagyobb királlyal szövetkezik. Így aztán Mithridatész valóban elküldte követeit Hispaniába Sertoriushoz, levéllel és szóbeli üzenettel, amelyben megígérte, hogy pénzt s hajókat küld a háborúra, és csak azt kérte, hogy Sertorius erősítse meg egész Ázsia birtokában, amelyről a Sullával kötött békeszerződésben a rómaiak javára lemondott. Sertorius összehívta azt a tanácsot, amelyet senatusnak nevezett. Mindenki azt ajánlotta, hogy örömmel kell fogadni az ajánlatot, mert az csak névleges, üres szavakat kér tőlük olyasmiről, ami fölött nem rendelkeznek, cserébe viszont olyasmit kapnának, amire igen nagy szükségük van. Sertorius azonban ebbe nem egyezett bele, és kijelentette, hogy nem irigyli Mithridatésztól Bithünia és Kappadokia megszerzését, mert ezek felett a népek felett úgyis királyok uralkodtak, és soha nem álltak római uralom alatt. De azt soha nem hajlandó eltűrni, hogy az a tartomány, amelyet a rómaiak jogosan szereztek meg, és amelyet Mithridatész erőszakos eszközökkel elfoglalt és birtokba vett, majd elvesztett a Fimbria elleni háborúban, s amelyről a Sullával kötött békeszerződésben lemondott, ismét az ő uralma alá kerüljön; mert Rómának gyarapodnia kell az ő győzelme által, de ő nem akar győzni Róma megrövidülése árán. A nemes lelkű ember becsülettel kívánja a győzelmet, de gyalázat árán még az életét sem óhajtja megmenteni.

Amikor Mithridatésznak ezt jelentették, nem tudott hova lenni az ámulattól, s – mint mondják - így szólt barátaihoz: „Hogyan rendelkezik Sertorius, ha majd a Palatinuson ül, ha már most is, száműzöttként az Atlanti-tenger partján, ő szabja meg királyságunk határait, és háborúval fenyegetőzik, ha hozzányúlunk Ázsiához?” De azért létrejött a barátsági szerződés. Amelyet esküvel erősítettek meg, s amely szerint Mithridatész megtartja Bithüniát és Kappadokiát. Sertorius vezért és katonákat küld neki. Viszont Sertorius háromezer talentumot és négyszáz hajót kap Mithridatésztól. Így aztán Sertorius Marcus Mariust, az egyik hozzá menekült senatort küldte el, mint vezért. Az ő segítségével Mithridatész elfoglalta Ázsia néhány városát, s amikor Marius vesszőnyalábokkal és bárdokkal bevonult, Mithridatész a második sorban mögötte ment, és önként vállalta az alárendelt szerepet. Marius egyes városokat szabadoknak nyilvánított, másoknak rendeletileg adómentességet biztosított Sertorius nevében; így aztán az adóbeszedőktől sanyargatott és a beszállásolt helyőrségek kapzsiságától és gőgjétől megkínzott Ázsia új reménységtől lélegzett fel, és boldogan várta az uralomváltozást.

Hispaniában a Sertorius körül összegyülekezett senatorok, s más vele egyenrangú rómaiak között, mihelyt abban reménykedtek, hogy ellenségeikkel megmérkőzhetnek, és félelmük elmúlt, feltámadt az irigység és oktalan féltékenykedés Sertorius hatalmával szemben. Az előkelő származású, hiú Perpenna bujtogatta őket, mert vezérszerepre vágyott. Titokban izgató beszédeket tartott társai közt: „Miféle gonosz szellem lett úrrá rajtunk - szólt -, s hozott ide bennünket a rosszból még rosszabb állapotok közé? Mi méltatlannak találtuk, hogy odahaza maradjunk, s teljesítsük annak a Sullának a parancsait, aki ura volt a szárazföldnek és a tengernek egyaránt, s ide jöttünk, hogy mint szabad emberek éljünk, s most mégis önkéntesen szolgasorsot vállalunk. A száműzött Sertorius testőrei vagyunk, senatusról beszélünk, amin mindenki nevet, aki csak hallja, s ugyanazokat a sértéseket, parancsolgatásokat és fáradalmakat tűrjük, mint a hispaniaiak és a lusitanok.” Ilyenekkel beszélték tele egymás fejét. Nagyobb részük mégsem merészkedett nyíltan elpártolni Sertoriustól, félve hatalmától, de titokban kárt okoztak neki azzal, hogy bántalmazták a barbárokat, kegyetlenül büntették, és igazságtalan követelésekkel zsarolták őket, mintha ezt Sertorius parancsára tennék. Emiatt zendülések és zavargások törtek ki a városokban; azok pedig, akiket azért küldtek ki, hogy a bajokat orvosolják, és a rendet helyreállítsák, még több lázongást idéztek elő, mielőtt visszatértek volna, és a máris meglevő fejetlenséget még csak növelték. Így aztán Sertorius abbahagyta korábbi szelíd és engedékeny bánásmódját, és igazságtalanul bosszút állt az Oscában neveltetett hispaniai gyermekeken, akik közül egyeseket megöletett, másokat rabszolgáknak adatott el.

Közben Perpenna többeket bevont az összeesküvésbe, és megnyerte tervének Sertorius egyik főtisztjét, Manliust is. Ez a Manlius beleszeretett egy csinos ifjúba, s kedveskedésből beavatta az összeesküvésbe. Azt tanácsolta neki, hogy ne törődjék más szeretőivel, hanem csak vele, mert néhány nap múlva nagy ember lesz belőle. A fiú azonban a hallottakat tovább mondta másik szeretőjének, Aufidiusnak, akit jobban kedvelt. Amikor Aufidius végighallgatta a fiú szavait, megrémült, mert bár ő is tagja volt a Sertorius elleni összeesküvésnek, nem tudta, hogy abba Manlius is be van avatva. De minthogy a fiú név szerint említette Perpennát, Graecinust és másokat is, akikről Aufidius tudta, hogy tagjai az összeesküvésnek, zavarba jött, a fiú előtt nevetséges mendemondának tüntette fel, amit elmondott, és biztatta, hogy ne törődjék Manliusszal, ezzel az üresfejű hencegővel, majd azonnal Perpennához sietett, megértette vele, hogy az ügy sürgős és veszedelmes, majd felszólította, hogy lásson munkához. Az összeesküvők igazat adtak neki, majd szereztek egy embert, hogy adjon át egy levelet Sertoriusnak, s hozzá vezették. A levél arról értesítette Sertoriust, hogy egyik hadvezére győzelmet aratott, és az ellenség közül sok embert megölt. Sertorius nagyon megörült, s a jó hír örömére áldozatot mutatott be, Perpenna pedig bejelentette, hogy lakomát ad az ő és barátai tiszteletére, akik mind összeesküvők voltak, s hosszas kérlelésre Sertorius beleegyezett, hogy elmegy a lakomára. Sertorius megkívánta, hogy a lakomákon mindig megőrizzék a rendet és a tisztességet, s nem volt hajlandó sem látni, sem hallani semmit, ami trágár vagy tisztességtelen volt. Arra szoktatta társasága tagjait, hogy vidámságuk és jókedvük illendő és tisztességes legyen. Ekkor azonban a vendégek, akik már jócskán ittak, alkalmat kerestek a veszekedésre, trágár szavakat használtak egymás között, és részegnek tettették magukat, hogy felingereljék Sertoriust, aki akár, mert bántotta illetlenségük, akár pedig mert sértő hangú beszédükből és vele szemben tanúsított szokatlan lekicsinylésükből megsejtette szándékukat, megváltoztatta fekvését a pamlagon, hátat fordított nekik, hogy ne kelljen odafigyelnie és beszédüket hallgatnia. Perpenna ekkor felkapott egy színborral megtöltött serleget, és ivás közben kiejtette a kezéből. A zajra, mert ez volt a megbeszélt jel, Antonius, aki Sertorius mellett feküdt, rásújtott kardjával. Sertorius az ütésre megfordult, s fel akart kelni helyéről támadójával együtt, de Antonius a mellére vetette magát, s lefogta mindkét kezét; így nem tudott védekezni, és több kardcsapástól találva meghalt.

A hispaniaiak erre legnagyobb részben eltávoztak, követeket küldtek s meghódoltak Pompeiusnak és Metellusnak; azokat, akik mégis ott maradtak, Perpenna összeszedte, és megkísérelte, hogy valamire menjen velük. De hiába állt rendelkezésére Sertorius egész hadifelszerelése, mindenben kudarcot vallott, és mihelyt megtámadta Pompeiust, világosan kitűnt, nem termett sem arra, hogy parancsoljon, sem arra, hogy engedelmeskedjék. Hamarosan vereséget szenvedett, és fogságba esett, s szerencsétlen sorsát nem viselte hadvezérhez méltó módon; kezébe került ugyanis Sertorius irattára, s megígérte Pompeiusnak, hogy megmutatja neki consulviselt és más, Rómában igen befolyásos férfiak saját kezűleg írt leveleit, amelyekben Sertoriust Itáliába hívják, mivel sokan vannak, akiknek legfőbb óhajtása a dolgok jelenlegi rendjének felforgatása és az alkotmány megváltoztatása. Pompeius ekkor nem egy fiatalemberre, hanem nagyon megfontolt férfiúra valló tettével nagy félelemtől és nyugtalanságtól mentette meg Rómát, mert a leveleket Sertorius egész irattárával együtt összegyűjtötte és elégette anélkül, hogy akár saját maga elolvasta vagy mást engedett volna, hogy elolvassa; Perpennát pedig hamarosan kivégeztette, mert félt, hogy lázadás és nyugtalanság üti fel a fejét, ha a nevek ismeretesekké válnak. Perpenna összeesküvő társai közül egyeseket Pompeiushoz vittek, s ő ezeket kivégeztette, mások Libüába menekültek és ott a maurusziaiak lándzsái végeztek velük. Senki más nem menekült meg az egyetlen Aufidius, Manlius vetélytársa kivételével, aki vagy mert jól elbújt, vagy mert senki nem törődött vele, vénségéig élt szegényen és gyűlölt emberként egy barbár faluban.

A lap tetejére