Carrheai csata

Kr. e. 53.

Kr. e. 55-ben Crassus és Pompeius voltak Róma konzuljai. Ekkor már létezett, és gyakorlatilag ellenőrizte a Római Birodalmat Julius Caesar, Crassus és Pompeius triumvirátusa. A triumvirek közt is vetélkedés folyt, és Crassus, aki legutóbb csaknem 20 évvel korábban tett szert hadi dicsőségre, amikor legyőzte Spartacus rabszolgaseregét, újabb babérokat akart szerezni. Úgy döntött, hogy a Parthus Birodalom ellen intéz támadást. A Szenátus sok tagja megpróbálta erről lebeszélni, de Caesar és Pompeius mellé álltak.

Crassus 55-ben érkezett Szíriába, mint a provincia konzulja, és megkezdte az előkészületeket a hadjáratra. A szíriai görög városok segédcsapatokkal és felszereléssel segítették, az örmény király, Artavasdes, szintén jelezte segítségét a rómaiaknak. Crassus 53-ban indult meg végül, az örmények tanácsa ellenére nem a hosszabb, de biztonságosabb utat választotta Arménián keresztül, hanem a rövidebb, de sivatagos területeken átvezető észak mezopotámiait. A parthus király, II. Orodész nem lehetett biztos abban, hogy hol várható a támadás, ezért kettéosztotta a haderejét. A hegyes - völgyes, nehezen járható örmény területekre a király maga vezette a főleg gyalogosokból álló nagyobb erőket, míg a mezopotámiai frontszakaszra egy 10 ezer lovasból álló haderőt küldött az egyik hadvezére, Surena vezetésével.

A seregek:

Parthusok: 9000 lovasíjász, 1000 kataphrakta

                                  Partus nehézlovas (Kataphrakta)

Mindnyájan megriadtak, Crassus is teljesen elvesztette a fejét, és a kapkodásban meg sem állva, Cassius javaslatára a harcrendet először úgy állította fel, hogy a nehézfegyverzetűek sora, amennyire csak lehet, lazán elnyúljék a bekerítés elhárítása végett, a lovasságot pedig szétosztotta a szárnyakra. Azután azonban mást gondolt, és összevonva erőit, kettős arcvonalú, mélyen tagozott négyszöget formált, amelynek mindegyik oldala tizenkét cohorsnyira nyúlt. Mindegyik cohors mellé egy lovasosztagot rendelt, hogy egyik részleg se szűkölködjék a lovasság támogatása nélkül, hanem megerősítve mindenfelől, egyformán nyomuljanak előre. Az egyik szárnyat Cassiusra, a másikat az ifjabbik Crassusra bízta, maga pedig a középen állt, így nyomulva előre, a folyóhoz értek, amelynek Bahsszosz a neve, nem nagyon nagy s nem is bővizű, de a katonák szemében mégis nagyon kedves volt abban a forróságban és szárazságban meg az egyébként is fárasztó, víz nélküli menetelés után. A vezérek többsége úgy vélte, hogy itt kell tábort verni és éjszakázni, s kifürkészve, amennyire lehetséges, az ellenség számát és rendjét, napkeltével ellenük vonulni. Crassus azonban, akit a fia és a vele lévő lovasság arra bíztatott, hogy vonuljanak tovább, s ütközzenek meg, elrendelte, hogy a harcrendben állva egyenek és igyanak, akiknek szükséges. De még mielőtt ez is rendben megtörtént volna, tovább indult, és nem is lassan, vagy menet közben, csata előtt magukat kipihenve, hanem gyors és erőltetett menetben, mígnem felbukkant az ellenség. A várakozás ellenére azonban úgy tűnt a rómaiaknak, hogy nincsenek sokan s nem is nagyon ragyogóak. Surena ugyanis a zömöt az elővédek mögé rendelte, s a fegyverek ragyogását is elrejtette úgy, hogy bőröket és ruhadarabokat rakatott eléjük. Mikor azután közel voltak és a fővezér jelt adott, először hangos kiáltással és hátborzongató lármával töltötték be a síkot. A parthusok ugyanis nem kürtökkel vagy trombitákkal serkentik magukat a csatára, hanem üreges bordobokat feszítenek ki, egyszerre mindenhol bronzverőkkel döngetik, azok pedig mély és ijesztő hangot adnak, mintha a vadállat ordítása és a mennydörgés ropogása keverednék. Jól felismerték ugyanis, hogy az érzékszervek közül a hallás az, ami leginkább riasztólag hathat a lélekre és az ezzel kapcsolatos behatások, indítják fel és háborítják meg leginkább a józan gondolkodást.

                                         Partus lovasíjász

Mikor a rómaiakat megzavarta a hang okozta rémület, hírtelen elvetették a fegyverek takaróit, s láthatóvá váltak maguk villogó sisakokban és mellvértekben. A margianéi acél áthatóan és ragyogóan fénylett s a lovak is vas és bronzborítással voltak felpáncélozva. A legnagyobb és legszebb azonban maga Surena volt, bár bátorságának híréhez szépítkezésének nőies volta éppen nem illett, ugyanis méd szokás szerint arcát festéssel, haját bodrokkal ékesítette, míg a többi parthusok szkíta módra, homlokukon csimbókban hordták a hajat, hogy félelmetesebbek legyenek.

A parthusok először úgy gondolták, hogy dárdákkal rohamot intézve, elűzik és leverik az elővédeket, amikor azonban látták a szoros harcrend mélységét s a harcosok állhatatosságát és összetartását, hátrább vonultak, és azt a látszatot keltve, hogy harcrendjük egyszeriben szétszóródik és felbomlik, észrevétlenül körül fogták a rómaiak négyszögét. Crassus kiadta a parancsot, hogy könnyűgyalogság induljon rohamra, de ezek nem jutottak messzire, mert nyilak záporába kerülve, hamar feladták a harcot, s ismét a nehézfegyverzetűek közé menekültek. Ezzel ők okozták az első zűrzavart és rémületet azokban, akik látták a nyilak özönlését és süvöltését, amelyek áttörték a pajzsokat és keresztülhatoltak mindenen, kemény vagy puha védőtakarón egyaránt. A parthusok pedig elválva, bizonyos távolságról kezdtek nyilazni, egyszerre mindenfelől, nem célzottan (hiszen a rómaiak tömör sorai és sűrűsége folytán még az sem téveszthette el az emberi célt, aki akarta), de jól megfeszítve, erős és nagy íjakkal, amelyek az ív görbülete folytán nagy erővel röppentik ki a nyílvesszőt. A római legiók ennek kivédésére felvették a teknősbéka alakzatot (testudo), így komolyabb sérüléseket a nyílzápor nem okozott, de kevésbé súlyosakat igen. Lábak, karok sebesültek meg, a tétlenség a morálra sem volt jó hatással. Ettől kezdve a rómaiak helyzete igen keserves volt. Sebek borították el őket, akár a harcrendben maradtak, akár támadni próbáltak, mert miközben távol állottak attól, hogy ők is azt tudják tenni, amit az ellenség, szenvedni egyformán szenvedtek. A parthusok menekülés közben nyilaztak is és ezt a szkíták után a legügyesebben csinálták.

Amíg a rómaiak azt remélték, hogyha a parthusok kilőtték nyilaikat, visszavonulnak a harctól, vagy közelből ütköznek meg, állták a sarat, utóbb azonban észrevették, hogy rengeteg teve áll ott nyilakkal megrakva, amelyekből a nyilaikat elsőként kilövik oda visszalovagolva, újra vesznek. Crassus ennek láttára, hogy ennek nincs vége, elvesztette bátorságát és fiához futárokat küldve, megparancsolta neki: Mindenáron ütközzék meg az ellenséggel, mielőtt bekerítenék. Leginkább ugyanis őt szorongatták és a lovasság már megkerülte a szárnyat, hogy a hátába kerüljön. Az ifjú tehát magához véve ezerháromszáz lovast (akikből ezer Caesartól való volt), továbbá ötszáz íjászt és nyolc cohors nehéz pajzsost a legközelebbiekből, támadásra indult. A parthusok, akik már kezdték bekeríteni őket, vagy mert mocsarakba ütköztek, mint egyesek mondják, vagy mert az volt a tervük, hogy az ifjú Crassust minél messzebb ragadják az apjától, hátát fordítva elvágtattak. Ő meg felkiáltva, hogy fut az ellenség, űzőbe vette őket, vele Censorinus és Megabacchus, ez utóbbi bátorságára és erejére nézve kitűnő férfiú, Censorinus pedig senatori rangú ember és kiváló szónok, mindketten az ifjú Crassus vele egykorú barátai. Minthogy a lovasság nyomon követte őket, lelkesültségében és a jó reménység feletti örömében a gyalogság sem maradt el tőlük, hiszen azt hitték, hogy győznek és üldözik az ellenséget, mígnem jócskán előrehaladva, észrevették a kelepcét. Mert akikről azt hitték, hogy menekülnek, egyszeriben megfordultak. Erre megálltak, abban a hiszemben, hogy az ellenség most már velük, akik csak kevesen voltak, közelharcba fog bocsátkozni, azok azonban a páncélos lovasokat állították a rómaiakkal szembe. A lovasság többi része pedig minden rend nélkül körülözönlötte őket, berobogták a síkságot, s a földről felkavarták a homokot, ami olyan porfelhőt támasztott, hogy a rómaiak látni is, beszélni is csak alig tudtak.

A szűk helyen összezsúfolódva érték őket a lövések és haltak meg nem könnyű és nem is gyors halállal, hanem a görcsös fájdalmaktól kínlódva és fetrengve, mert a nyilak beletörtek sebeikbe, vagy megpróbálva a horgas nyílhegyeket, melyek ereken, idegeken áthatoltak, erővel kiszakítani, s így önmagukat pusztították el. Miután sokan így vesztek oda, az élőknek sem volt harcban mit tenniük, s amidőn Publius arra buzdította a katonákat, hogy rohamozzák meg a páncélosokat, azok a pajzshoz nyilazott kezüket, a földhöz szegezett lábukat mutatták, mint akik nem tudnak már sem menekülni, sem védekezni, így hát ő maga a lovasokat fellelkesítve, elszántan támadásra indult és megütközött az ellenséggel. A harc azonban egyenlőtlen volt, hiszen ők kicsiny és erőtlen gerelyekkel sújtottak a nyers borból vagy vasból készült mellvértekre, míg amazok hosszú lándzsákkal sebezték a gallok csak könnyen fegyverzett vagy éppen fedetlen testét. Ezekben bízott ugyanis leginkább és velük valóban csodálatos dolgokat hajtott végre. A lándzsákat elragadták, összekapaszkodtak a lovasokkal, s minthogy azok fegyverzetük súlya miatt nehezen mozogtak, lerántották őket a lóról, sokan pedig ott hagyva a maguk lovát, az ellenség lovai alá csúsztak és azoknak hasába szúrtak. A lovak kínjukban felágaskodtak és egyszerre tiporva össze lovast és kavargó ellenségeket, lehelték ki párájukat. A gallokat leginkább a hőség és a szomjúság gyötörte, hiszen egyikhez sem voltak hozzászokva, a lovak nagy része pedig az ellenség hajította lándzsáktól pusztult el. Végül is kénytelenek voltak a nehézgyalogsághoz visszavonulni, magukkal vinni Publiust, aki a sebek miatt már nagyon rossz állapotban volt. Megpillantva a közelben egy homokdombot, oda mentek fel, a lovakat a középen megbéklyózták, kívülről pedig a nehéz pajzsokból formálva védfalat, úgy vélték, hogy könnyedén visszaverhetik a barbárokat. Éppen ellenkezőleg történt. A sík területen ugyanis az elöl állók valami könnyebbséget, mégis csak biztosítottak a hátul levőknek, itt viszont, minthogy a terep mind feljebb-feljebb emelkedett, és a hátul állókat egyre inkább kiemelte, nem volt menekvés, mindnyájukat egyformán érték a nyilak, s ők csak sírtak tehetetlen és dicstelen halálukon. Publiusszal volt az ottaniak között két görög, akik Carrhae-ben laktak, Hierónümosz és Nikomakhosz. Ezek arra akarták rábeszélni őt, hogy szökjék meg velük együtt és meneküljön Ikhnaiba, ebbe a rómaiak iránt barátságos, és nem messze fekvő városba. Ő azonban azt felelte, hogy nincs olyan szörnyű halál, miáltal féltében Publius cserbenhagyná azokat, akik miatta vesznek el, de őket biztatta, hogy meneküljenek el, s jobbját nyújtva nekik, elküldte őket. Maga pedig, minthogy kezét használni már nem tudta, hiszen nyíl járta át -, az oldalát nyújtva, megparancsolta fegyverhordozójának, hogy döfje belé a kardját. Mint mondják, Censorinus is így halt meg. Megabacchus maga végzett magával, s a többiek közül a legkiválóbbak szintén. Az életben maradottakat a felnyomuló parthusok harc közben lándzsával verték át, úgy mondják, élve nem fogtak el többet ötszáznál. Publiusnak és társainak fejét a parthusok levágták s egyenesen Crassus ellen vágtattak.

Körülötte a következőképp állott a helyzet. Miután kiadta a parancsot, hogy fia támadja meg a parthusokat és valaki hírül hozta neki, hogy nagy a futás és keményen üldözik az ellenséget, sőt látta, hogy a vele szemben levő ellenség sem támad már úgy, mint előbb - a legtöbben ugyanis oda özönlöttek -, egy kicsit felbátorodott és a sereget összeszedve, a magasabban fekvő helyekre vonta vissza, s itt várta, hogy fia az üldözésből mindjárt visszatér. Az elsők, akiket Publius hozzá küldött, hogy jelentsék, micsoda veszedelemben van, a barbárok kezébe kerültek és elvesztek, de a később küldöttek nagy nehezen megmenekülve, hírül hozták, hogy Publius veszve van, ha nem érkezik hozzá gyors és nagy segítség. Crassusra egyszerre zúdult a sok baj, a pillanatnyi helyzetben nem látott semmit józanul, rettegett is mindentő1 és vágyott is fián segíteni, s így ingadozott, segítsen-e vagy ne segítsen. Végül elhatározta, hogy előreviszi seregét. Eközben az ellenség közeledett. Ordításuk és győzelmi énekük még félelmesebbé tette őket, dobok sokasága bömbölt ismét a rómaiak körül, akik már várták az új csata kezdetét. Akik Publius fejét hozták egy lándzsahegyre szúrva, körüllovagoltak, felmutatták, és kérkedve kérdezték, kik a szülei meg a családja, mert bizony nem való, hogy Crassusnak, a leggyávább és leghitványabb apának ilyen nemes és erényben tündöklő fia legyen. Ez a látvány minden más szörnyűségnél jobban megtörte és elerőtlenítette a rómaiak lelkét, s nem a bosszú indulata támadt fel valamennyikben, hanem a dermedt félelem. Ámbár Crassus, mint mondják, ebben a nyomorúságban mutatkozott a legnemesebbnek. Odalépve ugyanis a harcrend elé, így kiáltott: "Az enyém, rómaiak ez a gyász egyedül, de a ti megmaradástokon áll, hogy Róma nagy szerencséje és dicsősége sértetlen és legyőzetlen marad-e. Ezért, ha van bennetek egy szemernyi részvét irántam, aki a legjobb fiút vesztettem el, mutassátok meg ezt az ellenséggel szemben való haragotok által. Vegyétek el az örömüket, álljatok bosszút vadságukon, ne rémítsenek a történtek. Akik nagyra törnek, szenvedniük is kell. Nem győzte le Lucullus sem Tigranest vér nélkül, sem Scipio Antiochust, ezer hajót vesztettek a régiek Szicíliánál, s mily sok dictatort és hadvezért, de vereségeik sem akadályozták meg, hogy balsikereik ellenére is diadalt ne vegyenek aˇkezdeti győzteseken. Mert a római államot nem a jószerencse, hanem a félelmes dolgokkal szembeszállók tűrő szíve és harci erénye juttatta ennyire a hatalomban."

Így beszélt Crassus és biztatta katonáit, de látta, hogy nem sokan hallgatnak készséggel rá, úgy, hogy miután kiadta a parancsot a rivalgásra, szidalmazta a katonák csüggedtségét, hogy elszórtan és kevesen hallattak csak valami erőtlen kiáltást, holott az ellenségé tisztán és bátran szólt. Mikor azután a tettekre került a sor, a lovasok oldalról körben előrevágtatva nyilaztak, a szemközt, az élen állók pedig hosszú lándzsáikat használva, a rómaiakat egy szűk helyre szorították össze azok kivételével, akik, hogy a nyilak osztotta halált elkerüljék, vakmerően nekik mertek rontani. Ezek is ártani keveset árthattak, de hamar belehaltak súlyos és halálos sebeikbe, mert az ellenség a lándzsák erős vasát vágta bele az elzuhanókba és azok a lendület folytán gyakran két emberen is keresztül mentek. Így folyt a harc, mígnem az éj leszállt, ekkor a parthusok elvonultak, azt mondva, hogy ajándékoznak Crassusnak fia elsiratására egy éjszakát, ha ugyan nem jobb volna, hogy maga felől gondoskodjék, s inkább jönni akarjon Arszakész elé, mint vitetni. Ők tehát a közelben éjszakáztak. A rómaiakra nehéz éjszaka köszöntött. Sem a halottak eltemetéséről, sem a sebesültek vagy haláltusájukat vívók ápolásáról nem gondoskodott ott senki, mindenki csak magát siratta. Menekülésre semerre sem látszott mód, sem akkor, ha ott várják be a nappalt, sem akkor, ha éjszaka a végtelen pusztaságba vonulnak. A sebesültek is sok nehézséget jelentettek. Ha elviszik őket, akadályozzák a gyors menekülést, ha ott hagyják, kiáltozásukkal elárulják a futást. Vágytak Crassus látására és hallására, bár őt okolták minden bajért.

Végül Crassus képes volt ugyan visszavonulni a sereg egy részével, de hátra kellett hagynia a sebesülteket, akiknek a nagy részét a parthusok egyszerűen helyben megölték. A visszavonulók sem voltak biztonságban még, a veszteségeket alig szenvedett perzsa lovashaderő bármikor rájuk törhetett. Surena ismerve a rómaiak helyzetét, tárgyalásokat ajánlott, amit Crassus kénytelen volt elfogadni, különben a saját serege koncolja fel. Persze a perzsák ezt csak arra használták fel, hogy Crassust tőrbe csalják, és megöljék, ami teljessé tette a római vereséget.

Gaius Cassius Longinus, Crassus legatusa, tízezer túlélő katonát visszavezetett a csatatérről Szíriába, ahol két évig proquaetorként kormányzott, kivédve II. Orodész támadásait. Végül legyőzte a parthusokat, kiérdemelve Cicero dicsérő szavait. Cassius később kulcsszerepet játszott Julius Caesar meggyilkolásában Kr. e. 44-ben.

Veszteségek:

Parthus: Elenyésző

Római: 20.000 halott, 10.000 fogoly, 4.000 sebesült

Következményei

A rómaiak komoly erkölcsi vereségként és rossz előjelként élték meg, hogy a parthusok elragadták a légiók aranysasait (aquila). A következő generáció nagy diplomáciai erőfeszítéseire volt szükség, hogy a parthusok visszaszolgáltassák őket, és amikor ez sikerült, ez komoly, katonai győzelemhez hasonlóan ünnepelt sikert jelentett Augustus számára.

A csata egyik váratlan, de fontos következménye volt, hogy elindította a keleti selyem beáramlását Európába. A csatából megmenekülő légiósok arról számoltak be, hogy a parthusoknak furcsa, ragyogó anyagból készült zászlóik voltak. E beszámolók nyomán a Római Birodalomban gyorsan nőtt a selyem mint áru iránti érdeklődés és kereslet, így a Kínából induló selyemkereskedelmi útvonalak meghosszabbodtak egészen Nyugat-Európáig. Megszületett a Selyemút, a történelem egyik leggazdagabb kereskedelmi útvonala.

A csata legfontosabb következménye az volt, hogy siettette a Római Köztársaság bukását és a császárság felemelkedését. Megszűnt a triumvirátus és az erőegyensúly. Crassus és Caesar lánya, Pompeius felesége, Iulia halálával a Caesar és Pompeius közti kötelékek meggyengültek. A két vezető közt vetélkedés kezdődött, ami polgárháborúba torkollott és elvezetett az egyeduralom kialakulásához.

A lap tetejére