Amida ostroma /Előzmények/

Kr. u. 359.

1.: Az ultimátum

2012.02.01. 18:17 Bernát Péter

A seregek:

A, A perzsák feltételezett hadereje. Parancsnok: II. Shapur, perzsa uralkodó

Nincs információ a sereg méretéről.

B, Rómaiak feltételezett hadereje. Parancsnok: Ammianus (a császári testőrgárda tisztje (protector domesticus)). Aelianus comes, pár tribunus valamint Ursicinus két számvevője Iacobus és Caesius.

legio V. Parthica, legio X. Fortenses, legio XXX. Fortenses, az Aelianusszal ékezett két könnyűfegyverzetű egység a Superventores, Preventores, valamint kettő közelebbről meg nem nevezett galliai légió, amelyek egy korábbi polgárháborúban II. Constantius ellenségeit támogatták, így a parancsnokok ezek hűségében és harcértékében is kételkedtek. A légiók mellett Amidában volt még egy lovas és egy barbár lovas íjász turma is. 7-8.000 fő

Valamikor a 380-as évek végén az utolsó nagy antik történetíró, Ammianus Marcellinus, római házának egyik szobájában műve folytatásán dolgozott. A korábban megjelent könyvei, amelyekben Nerva császár uralkodásától mesélte el az eseményeket, zajos sikert, nagy elismertséget hoztak számára és ez, valamint neves barátai biztatása, arra sarkalta az ötvenes évei végén járó szerzőt, hogy újra íróvesszőt ragadjon. Ezúttal azonban nem letűnt korok császárainak históriáját vetette pergamenre, hanem saját korának történéseit, melyeknek nem csak szemtanúja volt, hanem nem egyszer alakítója is. Az Amida ostromával kapcsolatos események tárgyalásával a Res gestae XVIII-XIX. könyvében találkozhatunk, amelyek megírása során Ammianus jól érezhetően szabad utat engedett emlékei folyásának és az udvari intrikák, árulások, személyes tragédiák valamint a hősi helytállás fel-fel derengő képei vezették kezét. Talán a történetíró szemére lehetne vetni, hogy időnként erőteljes indulatok ragadják el, de tudósítása mindvégig megmarad azon a színvonalon, mely alkalmassá teszi munkáját arra, hogy tudományos igénnyel lehessen a benne leírt hadtörténeti eseményeket vizsgálni, mivel nem csak saját emlékeire hagyatkozik, hanem egyéb forrásokat is felhasznál. Ammianus több császár uralkodása alatt is fontos udvari-katonai tisztséget viselt, így hozzájuthatott hivatalos iratokhoz, jegyzőkönyvekhez, illetve olyan egyéb forrásokhoz is melyek azóta már elvesztek. Katona lévén pontos képet festett korának római hadseregéről, szakértelme pedig lehetővé teszi, hogy munkáját forrásként hadtörténeti elemzésekhez is felhasználjuk. Művében különösen azon hadi események leírásának szentelt nagy teret, melyeknek saját maga is a részese volt, és így lehetséges, hogy Amida 359-ben lezajlott perzsa ostromát és a hozzá kapcsolódó eseményeket hadtörténeti szempontból részletesen meg tudjuk vizsgálni és rajta keresztül bemutatni a kor erődharcászatát. Történetünk 358. február 23-án Narses perzsa követ Konstantinápolyba történő megérkezésével vette kezdetét, amely világossá tette, hogy a kor két egymásnak feszülő nagyhatalma, a Római Birodalom és a Szasszanidák által irányított Újperzsa Birodalom kapcsolatában egy újabb fordulópont érkezett el. A két állam 337-óta hivatalosan háborúban állt egymással, azonban az eltelt évek alatt a harc egyre gyengébb intenzitással folyt, míg végül csak határ menti villongássá csitult. Ennek magyarázata nem a felek érdektelenségében rejlett, hanem abban, hogy a 350-es évek elejétől mind a római, mind pedig a perzsa erők más frontokon voltak lekötve. Róma túlesett egy véres polgárháborún, miközben Galliában, valamint a Duna mentén alemann és szarmata támadásokat kellett elhárítania, a perzsa nagykirály pedig Közép-Ázsiába volt kénytelen vezetni seregét a massageták és a chionita hunok ellen. Ebben a felemás háborús helyzetben érezte úgy Ammianus szerint néhány helyi római vezető Mesopotamia provinciában, hogy ideje béketárgyalásokat kezdeni a perzsákkal, ezért felvették a kapcsolatot Tamsapur satraphával, a szomszédos perzsa tartomány helytartójával. Azt persze nem lehet kizárni, hogy a valóságban nem magán kezdeményezésről volt szó, hanem a római kormányzat nem hivatalos tapogatózásáról. De bármi is felel meg az igazságnak, az akció váratlan eseményeket indított el, amelyek hosszú, hivatalos diplomáciai tárgyalások után a harcok kiújulásához vezettek.

II. Shapur (balra), perzsa uralkodó, éppen hazafelé tartott a győztesen megvívott chioniták és massageták elleni háborúból, amikor kézhez kapta Tamsapur jelentését a rómaiak béketapogatózásáról és azt hivatalos római álláspontnak vélve úgy értékelte, hogy II. Constantius (balra lenet) római császár azért akar békét, mert nem tudná megvédeni birodalmának keleti tartományait egy esetleges perzsa támadástól. Shapur ezért 358 elején elküldte Narses követet egy levéllel, amelyet minden bizonnyal nagy izgalommal bontottak fel Konstantinápolyban. A levélben azonban nyoma sem volt békülési szándéknak. Éppen ellenkezőleg, egy ultimátumot tartalmazott, amelyben a perzsa király Mesopotámia átadását és a római befolyás Armeniában történő felszámolását követelte.

Ellenkező esetben támadással fenyegetett. Az Ammianus által pontosan idézett levélből azt is megtudhatjuk, hogy a perzsa király kioktatta a római császárt arra hivatkozva, hogy joga lenne Macedoniáig kiterjeszteni a hatalmát, hiszen az őseinek tekintett Akhaimenidák idején Hellaszig terjedt a Perzsa Birodalom, így a rómaiak csak örüljenek, hogy ilyen kevéssel beéri.

Az ultimátum nem kis fejtörést okozott a császári tanácsnak és az akkor sirmiumi téli szállásán tartózkodó II. Constantiusnak. A perzsa király egyvalamit ugyanis helyesen látott, a Közel – Keleten állomásozó római csapatok nem voltak abban a helyzetben, hogy eredményesen állhattak volna ellen egy perzsa inváziónak. Az viszont teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy a Római Birodalom engedjen a nyílt zsarolásnak és teljesítse a perzsa követeléseket, ezért az elutasító válasz mellé egy követséget is küldtek, amelynek tagjait jól megválogatták. Prosper comes és Spectatus notarius mellett Eustathius filozófus-szónok is helyet kapott a küldöttek között, nem titkoltan azért, hogy szónoki képességeit latba vetve minél tovább húzza a tárgyalásokat, mialatt a rómaiak előkészületeket tesznek az veszélyeztetett provinciák védelmére.

Amint az várható volt, római követek nem jártak sikerrel a Ktesiphonban folytatott tárgyalásokon. Shapur továbbra is ragaszkodott eredeti követeléseihez. A 49 éves uralkodó nem az a fajta ember volt, akit bármi és bárki eltéríthetett szándékaitól. Már trónra kerülésének körülményeit sem lehet hétköznapinak nevezni. Zsidó származású anyja még csak terhes volt Shapurral, amikor apja, II. Hormizd 309-ben bekövetkezett halála után egy palotaforradalom során Shapur legidősebb bátyját megölték, másikat megvakították, míg a harmadikat bebörtönözték, igaz ez utóbbinak később sikerült megszöknie és Rómába menekülnie.

309-ben tehát nem úgy tűnt, hogy a családja tragédiáját anyja hasában túlélő gyerek valaha is nagy uralkodóvá válhat, ám az összeesküvők végül meglepő lépésre szánták el magukat. Mivel a perzsa hatalom politikai legitimitása nagymértékben kötődött a dinasztiához, úgy döntöttek, hogy Shapurt még édesanyja hasában királlyá koronázzák. II. Shapur ezért a történelemben egyedülállóan már hivatalosan beiktatott királyként látta meg a napvilágot. Gyermekkorában névleg anyja uralkodott helyette, ám a hatalmat ténylegesen a bátyjait félreállító nemesek gyakorolták. Az ifjú Shapurnak azonban vasakarattal és kitartással sikerült kiszorítania a hatalomból az oligarchákat és kezébe kaparintania a központi hatalmat. A hatalmát kemény küzdelmek árán megszilárdító király tehát nem olyan uralkodó volt aki engedte volna befolyásolni magát Eustatnius rafinált filozófiai és retorikai szóvirágaitól.

Bár a nagykirály támadása már elkerülhetetlen volt, a rómaiak újabb követséget menesztettek a Tigris parti perzsa fővárosba Lucillianus comes és Procopius személyében. Ők azonban már nem tudtak érdemi tárgyalásokat folytatni, de a későbbi eseményekre még a perzsa udvarból is befolyást tudtak gyakorolni...

Amida ostroma 2.: Árulás és tétovázás

Mialatt a római követségek egymásnak adták a kilincset Shapur ktesiphoni székhelyén, lázas előkészületek kezdődtek Osrhoene és Mesopotamia provinciákban. Ezek a tartományok voltak legjobban kitéve a perzsák támadásainak, így nagy valószínűséggel arra lehetett számítani, hogy a készülődő támadás is elsősorban ezt a régiót fogja sújtani.

A védelem megszervezésére a térségbe érkezett Ursicinus, a keleti lovassági főparancsnok (magister equitum) és kísérete, köztük az akkor harminc év körüli Ammianus is, a császári testőrgárda tisztje (protector domesticus). A római felső vezetés döntését, mely szerint Ursicinusra bízták a perzsák elleni háború főparancsnoki tisztét helyesnek lehet értékelni, hiszen 353-at megelőzően mint egy tíz éven keresztül látta el a főparancsnoki tisztséget a régióban. Kiválóan ismerte a helyi viszonyokat, a perzsák harcmodorát, valamint a katonák is nagy tisztelettel viseltettek iránta. Rajta kívül a közvetlen környezetében szolgálók is megfelelő ismeretekkel és kapcsolatokkal rendelkeztek. Az antiochiai születésű Ammianus is szolgált már korábban Nisibisben és, amint azt látni fogjuk, baráti viszonyban állt a corduenei perzsa helytartóval (satrapha). 

Az már kezdettől nyilvánvaló volt a római hadvezetés számára, hogy nem rendelkezik kielégítő mennyiségű katonai erővel keleti provinciáiban egy nagy perzsa támadással szembeni aktív védelem kialakításához. Zömével csak területvédő csapatok álltak rendelkezésre, ezért nem is gondolhattak egy esetleges ellenlökés előkészítésére, vagyis az egyedüli választható stratégia a passzív védelemé volt. Ursicinus azonban rendelkezett a megfelelő ismeretekkel ahhoz, hogy szakértő módon vágjon bele a feladat megvalósításába, csakhogy a szerencse már kezdettől elfordult a rómaiaktól. Ursicinus éppen hogy megérkezett a Samosata városába, és még csak az információk begyűjtésénél tartott, amikor olyan végzetes események vették kezdetüket a Ktesiphonban és a sirmiumi császári udvarban amelyek kihatottak az összes későbbi eseményre.

Mialatt a rómaiak védelmük megszervezésével foglalkoztak, egy kis csónak kelt át a Tigris-folyón, benne Antoninusszal, Mesopotamia provincia katonai főparancsnokának (duxának) testőrével, aki korábban a provincia kincstartói tisztét is betöltötte. A menekülőt már várta Tamsapur, a szomszédos perzsa tartomány helytartója, aki haladéktalanul tovább küldte őt Shapurhoz. Antoninuszt nagy tisztelettel fogadták a perzsa udvarnál, magas kitüntetést és tanácskozási jogot kapott a haditanácsban. Az áruló ezt a nagy megtiszteltetést azonban nem személyes képességeinek köszönhette, hanem sokkal inkább annak az iratkötegnek, amit átadott a nagykirálynak. Az iratok ugyanis részletes információkat tartalmaztak a keleten állomásozó római csapatok létszámáról, azok díszlokációjáról, valamint harcértékéről. Mindemellett részletes adatokat közöltek a rómaiak rendelkezésére álló készletek nagyságrendjéről élelmiszer és fegyverek vonatkozásában is. Ezeknek a dokumentumoknak a birtokában a perzsa hadvezetés már biztos lehetett abban, hogy a római főerők Európában, a Duna és Rajna mellett vannak lekötve, tehát nem kell a megjelenésükre számítani az elkövetkezendő hadjárat alatt. Shapur ezen új ismeretei és Antoninus tanácsai segítségével kidolgozhatta új taktikáját, amely merőben eltért a Róma ellen eddig vezetett hadjárataitól.

A római áruló által megszerzett információk felfedték a perzsa haditanács előtt, hogy ha behatolnak a római erődök első vonala mögé, az Eufráteszen túlra, akkor nem kell komolyabb ellenállástól tartaniuk. Hiszen jelentősebb mozgó csapatok nem álltak a rómaiak rendelkezésére, a területvédő erőket pedig főleg a határzónába koncentrálták, és azokat később sem vonhatták ki a stratégiai fontosságú támaszpontokról. A perzsák ezért az új taktika szerint először mélyen be akartak hatolni római területekre, nem vesztegetve az időt hosszas ostromokkal, majd, miután a háttértámogató rendszereket lerombolták, második lépésben akarták a kulcsfontosságú erődöket megszerezni.

Amíg a perzsa hadvezérek szorgosan böngészték a római haderő különböző adatait, a sirmiumi császári udvarban is peregtek az események, amelyek végül még rosszabb helyzetbe hozták a római védelmet a perzsa invázió küszöbén. Ursicinusnak már korábban is sok ellensége volt az udvarban, pár évvel korábban már kezdeményeztek vizsgálatot ellene. Ezért nem meglepő, hogy miután elhagyta az udvart, hogy keletre menjen, ismét felerősödtek az őt bíráló hangok a császár környezetében. Elképzelhető, hogy egyes politikai körök attól tartottak, hogy a keleten népszerű hadvezért egy sikeres hadjárat után ellencsászárrá kiáltják ki az ottani provinciák. Ezt megelőzendő még a harcok megindulása előtt el akarták távolítani Ursicinust a hadszíntérről és rávették a császárt, hogy rendelje vissza és nevezze ki gyalogsági főparancsnoknak (magister peditum), helyette pedig egy bizonyos Sabinianus vegye át a perzsák elleni háború irányítását.

Sabinianus katonai képességeinek objektív megítélését lehetetlenné teszik Ammianus vele kapcsolatos negatív előítéletei, az azonban bizonyos, hogy az Ursicinusnál jóval idősebb új lovassági főparancsnok nem rendelkezett komolyabb katonai előélettel. Megjelenése a térségben és Ursicinus leváltásának a híre nagy zavart okozott a keleti provinciákban nem csak a katonai, hanem a polgári igazgatásban is. Egyes városokban tömegmegmozdulásokra is sor került tiltakozásul Ursicinus leváltása miatt, ez viszont alátámasztja azt a gyanút, amely szerint a volt parancsnok olyan tömegtámogatással rendelkezett keleten, ami lehetővé tette volna számára, hogy akár a központi hatalommal dacoljon.

Sabinianus kinevezése után nem volt más választása Ursicinusnak, és vele együtt Ammianusnak, minthogy teljesítik a parancsot és visszaindulnak Európába, ahol Ursicinusra a bizonytalan gyalogsági főparancsnoki tisztség várt. Bár ez elméletben előléptetést jelentett számára, az mindenképpen intő jel volt Barbatio, az előző gyalogsági főparancsnoknak és feleségének vére még meg sem száradt a hóhér pengéjén. Ráadásul Barbatiót sokkal kevesebbért végezték ki, mint hogy egy provincia népe arra biztatta volna, hogy mondjon ellent a császári parancsnak. (Barbatiót és feleségét egy olyan levél miatt végezték ki, amit a feleségétől kapott, és amiben az amiatt  aggódik, hogyha férje valamikor netán császár lesz el fogja hagyni őt. Ez pedig akkoriban komolyan felvetette az összeesküvés alapos gyanúját.)

A császári udvarba visszarendelt Ursicinus kíséretével már Thraciában, a Marica folyó völgyében járt, amikor ismét egy császári parancs érkezett, amelyben meglepő módon visszarendelték Mesopotámiába. Az újabb parancs mögött megbúvó szándékot nehéz megfejteni. Ammianus úgy vélte, hogy ezzel azt akarták elérni, hogy az esetleges vereséget még Ursicinus nyakába lehessen varrni, míg a győzelmet utódjának lehessen tulajdonítani. Ammianus azonban ekkor már mindenben összeesküvést vélt felfedezni. Sokkal valószínűbb azonban, hogy miután a császár felmérte a helyzet súlyosságát mégis úgy döntött, szükség van keleten a tapasztalt katonára. Sabinianus viszont nem váltották le, így onnantól kezdve, hogy Ursicinus és Ammianus visszaérkezett a válságövezetbe, két főparancsnoka volt a római hadseregnek. Egy hivatalos, császár által kinevezett parancsnoka, és egy tisztázatlan jogkörű, ám a katonák és a lakosság által elfogadott vezére. Kettőjük között érthetően nagy volt a feszültség. Ammianus leírásában azt a benyomást kelti, hogy Sabinianus nem foglalkozott a feladatával és mindent ő, illetve Ursicinus intézett. Ezt azonban nehezen lehet elképzelni, még ha a munka oroszlánrésze ténylegesen rájuk is hárult, Sabinianusnak már csak azért is kellett bizonyos katonai intézkedéseket hoznia, hogy működését igazolni tudja az udvar felé. Valószínűleg ő rendelte el Amida védelmének a megerősítését is, mivel annak végrehajtására már nem lett volna idő Ursicinus visszaérkezése után.   

Ha tehát áttekintjük a római hadsereg helyzetét a perzsa invázió előestéjén, azt kell mondanunk, hogy az minden téren hátrányban volt a támadókkal szemben. A perzsák rendelkeztek minden lényeges adattal a római hadseregre vonatkozóan, és precízen felkészültek a hadjáratra. Velük szemben viszont a római erők tudták, hogy nem számíthatnak segítségre, valamint azt is, hogy a perzsák létfontosságú információkhoz jutottak. A császári udvarban szőtt intrikák pedig bíborhálóként borultak a római katonai vezetésre, és gátolták annak hatékonyságát, hiszen két egymással rivalizáló parancsnok irányított, akik közül inkább a központi hatalom által gyanúsnak tartott Ursicinust fogadták el parancsnokukként az egyszerű katonák.  

Amida ostroma 3.: Az üldözés

A meglehetősen fordulatos előzmények után Ammianus és Ursicinus a császári parancs értelmében visszatért Nisibisbe (mai romjai balra), ahol megkezdték a város védelmének megerősítését. Ám hamar rá kellett jönniük, hogy már elkéstek. A Tigris felől több kilométer hosszan nyújtózó füstoszlop jelezte, hogy a perzsák megkezdték az inváziót. A Tamsapur és Nohodares herceg vezetése alatt álló 20 ezer fős perzsa előőrs már átkelt a Tigrisen és mindent felégetve közeledett a város felé. Igaz, ez még nem a perzsa fősereg volt, a Shapur által vezetett erők ekkor még a folyó keleti partján haladtak északra, Ninive felé, de az első felderítők már Nisibis alatt álltak.

A rómaiak nem tudhatták, hogy Shapur nem akarja megostromolni a várost, így Ursicinus végül úgy döntött, hogy kíséretével együtt elhagyja azt mielőtt a perzsák elvágnák az összes utat. A döntést helyesnek kell értékelnünk, ha figyelembe vesszük, hogy Ursicinus valószínűleg meg akarta őrizni a cselekvőképességét és továbbra is irányítani kívánta a római védelmet a térségben, ezt pedig nem tehette volna meg, ha bent ragad egy ostromlott városban. Azt meg nyilvánvalóan el akarta kerülni, hogy az Edessában tartózkodó, katonai tapasztalatokkal nem rendelkező Sabinianusra maradjon az egész régió védelme.

Miközben a környékbeli lakosok kétségbeesetten, hosszú sorokban kígyózva igyekeztek bejutni Nisibisbe, a római parancsnok vágtatva próbált minél távolabb kerülni a várostól, ám majdnem sikertelenül. A környéken portyázó perzsa lovasok már csaknem minden utat elzártak, amikor a menekülő csapat egy az anyjától elszakadt magányosan kóborló kisfiúra bukkant az útszélén. Ursicinus ekkor Ammianus állítása szerint, egy vitathatatlanul emberséges, ám a helyzetet tekintve hibás döntést hozott. Ha hihetünk a történetírónak és nem csak saját hősiességét és a drámai hatást fokozandó illesztette ezt az epizódot a művébe, Ursicinus megparancsolta Ammianusnak, hogy forduljon vissza és vigye a fiút a városba.  Az azonban már nem derül ki a leírásból, hogy Ammianusnak a parancs szerint ott kellett volna maradnia Nisibisben, vagy vissza kellett volna térnie a kísérethez, miután biztonságba helyezte a gyereket. 

A legelképzelhetőbb talán, hogy Ursicinus meggondolta magát és vissza akarta küldeni Ammianust a városba aki csak azért vette magához a gyereket, mivel úgyis kockára kellett tenni az életét a visszaúton. Ez sokkal racionálisabb magyarázat, mint az, hogy a római parancsnok csak azért kockáztatta egyik tisztje életét, hogy egy gyereket megmentsen, miközben több száz másik lehetett ugyanilyen helyzetben. Amennyiben pedig megbeszélték volna, hogy Ammianus újra csatlakozik a csapathoz, azt nyilván maga a történetíró sem felejtette volna el megemlíteni. 

Ammianus amikor a városhoz ért, biztonságba helyezte a fiút majd sarkon fordult és, mivel saját állítása szerint „irtózott az ostrommal járó nyomorúságtól,” lóhalálában vágtatni kezdett vissza Ursicinus kísérete felé. Paradox módon azonban pont ez a döntése volt, ami végül arra ítélte, hogy egy kemény ostromot keljen átélnie Amidában, miközben ha Nisibisben marad, elkerülhette volna mindazokat a nyomorúságokat, amiktől annyira tartott.   

Akár Ursicinus parancsát teljesítette Ammianus, akár pont megszegte azt, miközben utolérni igyekezett társait, belefutott egy csapat perzsába lovasba, akik éppen egy elfogott római kínzásával voltak elfoglalva. A szerencsétlen, talán abban bízva, hogy fogvatartói megkönyörülnek rajta, azonnal közölte kínzóival, hogy egy magas rangú római tiszt lovagolt el az imént mellettük, így azok gyorsan lóra kapva megkezdték Ammianus üldözését.  

Ursicinus és emberei időközben egy kisebb őrállomásnál megálltak pihenni, azt nem lehet tudni, hogy egyszerűen azért, mert már úgy érezték kikerültek a veszély karmai közül, vagy mert Ammianust várták. Ez utóbbi esetben persze úgy szólt volna az eredeti parancs, hogy Ammianus csatlakozzon újra a kísérethez, de semmi nem utal arra, hogy a pihenő rómaiak tényleg a történetíróra vártak volna. A lovát eszeveszetten hajszoló, kezeivel köpenyét lóbáló Ammianust megpillantva azonban tudták, hogy baj van, és indulni kell. 

A nap további részében is folytatódott az üldözés. Akár parancsra cselekedett, akár nem, Ammianus végül Ursicinus nyakára hozta a perzsákat, és így közvetlen életveszélynek tette ki az egyik római parancsnokot. Ursicinus halála, vagy fogságba esése pedig mindenképpen még nehezebb helyzetbe hozta volna a rómaiakat. Ursicinusnak tehát azon döntése, hogy Ammianust visszaküldi Nisibisbe végül is azt eredményezte, hogy saját magának is vágtatnia kellett az életéért. A hajsza egészen sötétedésig tartott. A rómaiaknak rá kellett jönniük, hogy a lovaik nem bírják tovább, így vagy valami trükk révén megszabadulnak az üldözőiktől, vagy elvesznek. Végül egy régi cselhez folyamodtak, fáklyát kötöztek egy lóra, majd elengedték, ők pedig az ellenkező irányba folytatták útjukat.

Miután sikeresen lerázták üldözőiket, a legközelebbi nagyobb erősség, Amida felé indultak. Útközben egy elhagyatott birtokra értek, ahol egy magányos római katonába botlottak. Ursicinus  ekkor azt tette, amit ilyenkor minden más parancsnok tett volna a helyében bármely történelmi korszakban. Magyarázatot követelt a katonától, hogy miért van egyedül és hol az egysége, ám az nem tudott egyenes választ adni és végül kiderült az igazság. Valaha tényleg római katona volt, ám korábban átszökött a perzsákhoz és most nekik kémkedik. Ursicinusnak így szembesülnie kellett azzal, hogy római katonának álcázott perzsa ügynökök tevékenykednek a térségben, akiket már nyilván az invázió megkezdése előtt átdobott a határon a hagyományosan jól működő perzsa katonai hírszerzés. Az ilyen hírszerzők révén az Antoniustól szerzett értesüléseket a perzsák folyamatosan frissíteni tudták. De ettől az ügynöktől már nem érkezett több jelentés a perzsákhoz, Ammianusék rövid úton végeztek vele. 

Ezt követően Ursicinus és kísérete biztonságosan megérkezett Amidába, ahol felállították új főhadiszállásukat. Amida, a mai törökországi Diyarbakır, 359-ben korszerű erődített városnak számított és kellő távolságra volt a perzsa főcsapás várható irányától, így látszólag ideális parancsnoki központnak ígérkezett...

Amida ostroma 4.: A titkos küldetés

Ursicinusnak az Amidában felállított új főhadiszállásán végre alkalma nyílt rá, hogy megtegye a perzsa támadással szemben szükséges lépéseket. Ám ahhoz, hogy eredményes döntéseket tudjon hozni, mindenek előtt az kellett, hogy tisztán lássa a kialakult helyzetet, vagyis minél több információra volt szüksége. Márpedig az információfölénnyel eddig egyértelműen a perzsák rendelkeztek. Ezért Ursicinus kémeket és felderítőket küldött szét, és ezek jelentéseiből lassan kezdett összeállni a kép.

A lázas információgyűjtés és feldolgozás közben egyszer az egyik kém egy kardhüvellyel tért vissza, melyből egy titkosírással telerót pergament húzott elő. Az üzenet Procopiustól, attól a római követtől érkezett, akit közvetlen a perzsa támadás megindulása előtt küldtek Shapurhoz, és aki az üzenet célbajuttatásával teljesítette fő feladatát. Eljutatta mindazokat az információkat  Ursicinus parancsnokságára, amit sikerült megtudnia. 

Az ókorban is gyakori volt, hogy mindenféle ravasz eljárásokat eszeltek ki a titkos üzenetek célbajutattására. Iulius Caesar egyszer például, amikor a gallok bekerítettek egy római erődöt, egy dárdába rejtve jutatta el üzenetét az ostromlottakhoz. Procopius azonban biztosra akart menni, semmi képen sem akarta, hogy ha az üzenete véletlen a perzsák kezébe kerül, akkor azok meg tudják fejteni. Ezért nem csak titkosírást alkalmazott, hanem magát az üzenetet is olyan rejtjeles kódot használva írta meg, amelyet csak egy görög-római kultúrkörben nevelkedett, tanult ember volt képes megfejteni. Miután a titkosírást megfejtették a következő üzenet vált olvashatóvá:

 „Most,  mikor a görögök követei messzire küldettek és talán meg is ölettek, a hosszú életű király nem elégszik meg Hellespuntusszal, hanem hidat veretve a Granicuson és a Rhyndacuson, előrenyomul, hogy meghódítsa Asiát megszámlálhatatlan hadnpével. A már természeténél fogva is nyugtalan és harcias királyt sarkallja és tüzeli Hadrianus hajdani római császár utódja. Ha Görögország nem áll résen, akkor romlás és pusztulás vár rá.”  (Ford: Szepesy Gyula)

A rejtvények sorozatának megfejtése nem kis feladat elé állított a Ursicinust és tisztjeit, de végül sikerült kihámozniuk az üzenet mondanivalóját. Az első mondat első fele gyakorlatilag megadja, hogy ki küldte az üzenetet: „Most,  mikor a görögök követei messzire küldettek és talán meg is ölettek,” vagyis a perzsáknál tartózkodó római követtől, Procopiustól jött az üzent. A mondat második fele tartalmazta a legfontosabb információkat: „a hosszú életű király nem elégszik meg Hellespuntusszal, hanem hidat veretve a Granicuson és a Rhyndacuson, előrenyomul, hogy meghódítsa Asiát megszámlálhatatlan hadnpével.” A római követ itt megadta a perzsa főerők mozgásának irányát és a főcélját. Mindezt úgy, hogy Nagy Sándor kis-ázsiai inváziójának állomásait emlegeti, vagyis meg kellett fordítani a történelmi eseményeket ahhoz, hogy megértsék a levélben foglaltakat. Így Ursicinuék megtudták, hogy a Shapur az Anzaba folyón kel át először, majd a Tigrisen. Vagyis Procopius nagyjából leírta azt a régiót, ahol a perzsa főerő betörésére lehet számítani, és azt is, hogy a  perzsák ezúttal mélyen be akarnak hatolni a Birodalomba.

Az üzenet második fele is fontos információkat tartalmazott: „A már természeténél fogva is nyugtalan és harcias királyt sarkallja és tüzeli Hadrianus hajdani római császár utódja.” Ebből a mondatból az is kiderült, hogy az áruló Antoninus is ott van a király mellett a főseregben és tanácsaival segíti a perzsákat. Hadrianus római császár utódja ugyanis Antoninus Pius volt, így a Hadrianus utódja megjelölés egyértelműen Antoninus nevére utal. Végül az utolsó mondat megfejtése már nem lehetett bonyolult: „Ha Görögország nem áll résen, akkor romlás és pusztulás vár rá.” Itt, Görögországot egyszerűen csak a Római Birodalommal kell behelyettesíteni, és a veszély nagyságára figyelmeztet.

Az üzenet megfejtésével igaz sok új információ birtokába kerültek a rómaiak, de egy sereg újabb kérdés is felmerült. Azt már tudták, hogy a perzsa fősereg nagyjából milyen irányba mozog és mi a stratégiai célja, ám a pontos tervek készítéséhez még adatokat kellett szerezni Shapur haderejének nagyságáról és összetételéről is. Ammianusnak pedig kulcsszerepe lett ezeknek a létfontosságú adatoknak a megszerzésében.

Corduene,  egy a Római Birodalommal szomszédos perzsa tartomány volt (a mai Kurdisztán helyén), melynek élén egy fiatal satrapha állt, aki korában hosszabb időt töltött túszként Antiochiában. Ez idő alatt nem csak Ammianusszal ismerkedett meg, hanem a görög – római kultúra megszállottjává vált, és hazatérése után is nagyfokú lojalitást mutatott a rómaiak felé. Ammianus közléseiből egyértelműen kiderül, hogy a rómaiak által csak Iovinianus „fedőnéven” emlegetett satraphát valójában beszervezték a rómaiak, így azok ebben a helyzetben is számíthattak a segítségére.  Személyes ismeretségük miatt Ammianus kapta a feladatot, hogy egy megbízható centurióval keresse fel Iovinianust és annak segítségével szerezzen adatokat az inváziós perzsa hadseregről. 

Mivel egy ellenséges ország tartományába kellett utazni, és ott diszkréten felvenni a kapcsolatot a tartomány vezetőjével, nem lehetett veszélytelennek nevezni a küldetést két római tiszt számára. Ammianusék végül szerencsésen eljutottak Iovinianushoz, aki ugyan nem adott át közvetlenül információkat, vagy mert neki sem álltak rendelkezésére pontos adatok, vagy mert nem akart kockáztatni,  de lehetőséget biztosított a rómaiak számára, hogy kikémleljék a perzsa főerők felvonulását. Egy olyan hegyre vezették Ammianust és társát, ahonnan kiváló kilátás tárult arra a vidékre, amelyen keresztül a perzsa hadseregnek át kellett vonulnia.

Ammianus két napot töltött egy corduenei hegytetőn, amikor a harmadik nap hajnalán feltűnt látóhatáron Shapur hadserege. A perzsa hadsereg méltó vetélytársa volt a rómainak, mind szervezeti, hadművészeti, mind pedig harcérték tekintetében. Bár hivatalosan a király állt a hadsereg élén, a rómaiakhoz hasonlóan a perzsáknál is volt egy olyan legmagasabb katonai rang, amelyet az uralkodó adományozott, ez az Eran-spahbed (Eran-spahbod)  volt.  Az Eran-spahbed hatáskörébe tartozott az összes katonai kérdés a Szasszanida Birodalomban, ő volt a hadügyek legfőbb felelőse, az uralkodó után közvetlenül ő következett a parancsnoki hierarchiában. Hasonlóan fontos tisztség volt az Eran-ambaragbed, amelynek viselője a hadigazdaságot irányította, így a hadjáratok során elsősorban a logisztika megszervezésének feladata hárult rá.  

A perzsa hadseregben a főfegyvernemnek a lovasságot tartották,  amelynek gerincét a királyi gárda adta, akiket a „Hallhatatlanoknak” neveztek, mivel létszámukat minden körülmények között 10. 000 főre egészítették ki. Parancsnokuk a Pushtigban-salar volt, de a nehézlovasként harcoló perzsa nemeseket és az elitalakulatnak számító armeniai lovasságot is ide lehet sorolni. A lovasság általánosságban az Savaran Sardar alá tartozott.

Egy perzsa nehézlovas és lova rendszerint fémből, vagy szaruból készült táncélt viselt, anyagi helyzetétől függően, amely egészen, vagy részbenfedte a testet. Fegyverzetük a lándzsa, buzogány, valamint a hosszúkard volt, mivel elsősorban csatadöntő rohamoknál vetették be őket, azonban két íjat és 30 nyílvesszőt is maguknál hordtak, ezáltal a távolról is harcba tudtak bocsátkozni az ellenséggel. A nehézlovasokhoz tartoztak az úgynevezett clibanariusok, akik buzogánnyal és karddal voltak felfegyverezve, míg a chataphractések fő fegyvere a lándzsa volt. 

A perzsa könnyűlovasok a meghódított, illetve a kliens népek soraiból kerültek ki. Nem voltak annyira ellátva páncélzattal, mint a nehézlovasok, fegyverzetükben inkább az íjaké volt a főszerep. Leginkább felderítésre, portyázásra, az ellenség szétzilálására alkalmazták őket. A legtöbbször segestani, albán, hun, khusáni, kazár és arab származású könnyűlovasokat alkalmazott a perzsa hadvezetés.

A perzsa hadseregben csak másodrangú szerepet játszott a Paygan-salar által vezetett gyalogság, amelynek sorait leginkább kényszersorozott parasztok adták.  Közöttük is meg lehet különböztetni íjász és általános alakulatokat. Fegyverzetük lándzsából, valamint nyersbőrrel bevont téglalapalakú, hajlított fonott pajzsból állt. Harcban pedig az íjász és a lándzsás alakulatok egymást támogatták. 

A Szasszanida Birodalomban is léteztek külön határvédelemre rendelt alakulatok, az ő parancsnokuk a Marzban volt.  Bár külön egységet nem alkottak, itt kell megemlítenem, hogy a perzsa hadseregben is fontos szerepet játszottak a különféle hajító-vetőgépek, amelyeknek az alkalmazását a rómaiaktól vették át. 

Ammianus nem kis megrökönyödéssel nézte a síkságon elvonuló hatalmas perzsa sereget, amelynek általa becsült létszámát sajnos nem adja meg, egyéb forrásokból azonban tudjuk, hogy a hadra kelt perzsa sereg létszáma általában 60 – 100 fő között mozgott.  Igaz, a segédcsapatokként alkalmazott népek harcosai gyakran családtagjaikat is magukkal vitték a hadjáratra, nem volt ez másként ebben az esetben sem, mivel később Amida ostromának leírásakor azt olvashatjuk, hogy nagyszámú asszony volt a chionita hunok táborában. 

A hegytetőről figyelő Ammianusnak végül két népcsoportot sikerült megkülönböztetnie a perzsák között. Az egyik az albánok, a másik a már említett chionita hunok voltak. Ez utóbbiakat királyuk, a Shapur által nem rég legyőzött Grumbates vezette. Grumbates számára ez volt az első hadjárat perzsa kliensként, így fontos volt, hogy Shapurt győzedelmesként lássa és megerősödjön benne a perzsák legyőzhetetlenségének a tudata. Shapurnak pedig még rajta kellett tartania a szemét az ellenségből nemrég szövetségessé kényszeríttet új kliensén.

Ammianus végül értékes információkkal tért vissza. A római hadvezetés innentől kezdve nem csak a perzsa hadsereg vonulásának irányát és stratégiai célját ismerte, de annak összetételéről és becsült létszámáról is információkkal rendelkezett. Azaz elmondható, hogy a hatékony hírszerzés révén a rómaiaknak sikerült valamennyit lefaragniuk abból a hátrányból, amibe Antoninus árulása miatt kerültek. Ursicinus számára így letisztult a kép, a Tamsapur és Nohodares által vezetett perzsa előhad valahol Singara – Nisibis térségében bontakozott szét, mialatt a fősereg hajóhídon kelt át a Tigrisen. Mindezen információk birtokában már sor kerülhetett konkrét védelmi intézkedések elrendelésére, amelyeknek az volt a fő céljuk, hogy megakadályozzák Shapur eredeti tervének a megvalósítását.

Amida ostroma 5.: A védelem megszervezése

Az Ammianus által szerzett információk birtokában a rómaiak védelmi stratégiája az eredeti perzsa elképzelést akarta a támadók ellen fordítani. Ha ugyanis a rómaiaknak sikerül egy megerősített védelmi vonalat létrehozniuk az Eufrátesz mentén és elérni azt, hogy a perzsák már legyengülten érjék el azt, akkor Shapur kerülne kellemetlen helyzetbe. Ebben az esetben a perzsa haderőnek egy erős római védelmi vonallal kellett volna szembenéznie az Eufrátesz partját, miközben a hátukba nagy létszámú helyőrségekkel rendelkező római erődök és megerősített városok lennének, amelyek nehezíthetik a visszavonulást és megbéníthatják az utánpótlást. Vagyis a perzsáknak nem sikerülne nagy mélységben csapást mérniük a római védelemre, maximum csak néhány határerősség ostromával próbálkozhatnak visszavonulás közben.

A terv megvalósítása érdekében Ursicinus üzenetet küldött Cassianus duxhoz, Mesopotamia katonai parancsnokához, valamint Euphroniushoz, a provincia polgári igazgatásáért felelős elöljáróhoz, amelyben elrendelte a tartomány kiürítését, valamint a felperzselt föld taktika alkalmazását.  A parancs értelmében a lakosságot kitelepítették az érintett területekről, valamint az összes készletet megsemmisítették, a termést pedig felgyújtották a földeken, ezáltal a Nisibistől északra fekvő hegyektől délre az Eufrátesz és a Tigris között maguk a rómaiak pusztítottak el mindent, amit a perzsák használni tudtak volna. Még a gyengébbnek ítélt városokat, mint például Charraet is kiürítették. Charrae azonban nem messze feküdt Edessától, attól a várostól, ahol Sabinianus rendezte be főhadiszállását. Bár Ammianus elfogultságból kiindulva arról tudósít, hogy Sabinianus nem foglalkozott katonai ügyekkel, a valóságban már csak a földrajzi közelség miatt is felügyelnie kellett az Eufrátesz nyugati partján megkezdett erődítési munkálatokat.

A rómaiak erődítéseket emeltek és műszaki akadályokat telepítettek végig azon a folyamszakaszon, amelyen számítani lehetett a perzsák támadására, valamint az átkelésre alkalmas helyek védelmére emelt erődítésekbe hajítógépeket telepítettek, hogy ezzel tartsák távol a gázlóktól az ellenséget.  A késő római taktikában nem volt egyedülálló elképzelés, hogy hajítógépeket állítottak a veszélyesebb folyamszakaszok védelmére. Sőt, egy a IV.-V. század fordulóján alkotó névtelen szerző a De rebus bellicis című művében kifejezetten folyamatvédelmi feladatok ellátására kifejlesztett ballistáról írt.  Az általa ballista fulminalisnak nevezett szerkezet képes volt egy lövedéket átlőni az Al-Dunán. Ilyen, vagy ehhez hasonló szerkezeteket eredményesen alkalmazhattak a rómaiak az eufráteszi átkelők megerősítésénél is.

Miközben Ursicinusék lázasan szervezték az ellenállást, a 359-es év tavasza lassan nyárba hajlott és beköszöntött a forróság, ez pedig a védelemre berendezkedett rómaiaknak kedvezett. Shapur serege elhaladt Nisibis mellett, amelynek falain már háromszor törtek darabokra a nagykirály tervei, ám most nem erős falak, hanem a természet látszott keresztülhúzni a perzsák számításait. A rómaiak által felperzselt síkságon keresztül haladó inváziós seregnek szembesülne kellett vele, hogy a kiürített tartományban nem maradt semmi, amit felhasználhattak volna, ráadásul az egyre nagyobb forróság miatt a vízfolyások kiszáradtak, a kutak apadni kezdtek. Ugyanez a forróság viszont megolvasztotta a Tórosz - hegység hósapkáit és felduzzasztotta az Eufrátesz vizét, a folyó ezért kilépett a medréből.

Róma számára kezdtek kedvezően alakulni a dolgok. A természet az Eufrátesz áradásával még jobban megerősítette védelmi vonalukat, miközben a pusztában menetelő perzsa sereget megfosztotta a megfelelő mennyiségű ivóvíztől. Shapurnak tehát döntenie kellett, vagy vállalja az átkelést a kopár, kiégett száraz pusztán, ahol seregének nem lesz elég vize, hogy aztán a megáradt folyamon túl megerősített római állásokba ütközzön, vagy módosít az eredetileg tervezett útvonalon.

A perzsa haditanács végül úgy döntött, hogy eltérnek az eredetileg tervezett vonulási irányról és egységeiket nem nyugat, hanem észak-felé fordították. Az új terv szerint északabbra akartak át kelni az Eufráteszen, ott, ahol az még nem olyan széles és ahol vélhetően a rómaiak sem építettek ki védelmi vonalakat. Ehhez pedig olyan régión kellett átvonulniuk, ahol a rómaiak nem számítottak a perzsák felbukkanására, így azt nem ürítették ki. A perzsa hadvezetés itt a váratlan helyzetekhez történő nagyfokú alkalmazkodó képességről és gyors helyzetértékelésről tett tanúbizonyságot. Ennek köszönhetően pedig sikerült kikerülnie a rómaiak csapdáját és még továbbra is esélye volt eredeti tervének végrehajtására.

Ammianusék eközben, mit sem sejtve a perzsák irányváltoztatásáról Samosatába indultak, hogy felügyeljék az Eufrátesz hídjainak a lerombolását. A Tamsapur és Nohodares vezette előhad azonban már előző este Amida térségébe ért, kijátszva egy 700 fős római lovas egység éberségét, aminek az utakat kellett volna ellenőriznie. Az Amida körüli hegyekben elrejtőzött perzsák tehát zavartalanul csapdát állíthattak, és amikor Ursicinus és kísérete már jócskán eltávolodott a városból rajtuk ütöttek. A túlerővel szemben nem sok esélyük volt a rómaiaknak, ezért futásnak eredtek. Ursincinusnak már másodszor kellett perzsa lovasokkal a nyomában menekülnie, de sikerült kitörnie a gyűrűből és Samosata felé vette az irányt. Ammianus viszont nem volt olyan szerencsés mint parancsnoka. Lovát elveszítve csak abba reménykedhetett, hogy élve visszajut a városba, ám városból repülő lövedékek és a perzsák közé szorult, így kénytelen volt kivárni az éjszakát egy kettészelt fejű holtest fedezékében, aminek az emléke még műve írásakor is kísértette...

Forrás: http://limes.blog.hu/2012/02/01/amida_ostroma_1_az_ultimatum

A lap tetejére                                                                                                                    Folytatás