A magistratusok

Magistratus: Két értelme van. Egyrészt jelöli az állami hivatalt, illetve az adott tisztséget betöltő személyt is magistratusnak nevezzük.

Kr. e. 510-ben a király jogait átvette két consul, akiket a comitia centuriatán választottak meg. A szenátus és a népgyűlés irányította a köztársaságot. Kezdetben csak patrícius lehetett tisztviselő, kivéve a néptribunust. Fő magistratusok: consul, censor, praetor, ők rendelkeztek imperiummal. Alacsonyabb rangúak: aedilis, quaestor, néptribunus. Rendkívüli magistratus: dictator. Sella curulisszal (elefántcsont székkel) az aedilis plebis, a quaestor és a néptribunus kivételével minden magistratus rendelkezett. Az állandó magistratusok általában egy évig viselték rangjukat. Minden hivatalt egyidejűleg egyenlő jogkörrel, két vagy több személy viselt. A magistratusok hivatali évük alatt nem voltak felelősségre vonhatóak.

 A senatus úgynevezett curulisi méltóságok (consul, praetor, aedilis) viselői hivataluk lejártával életfogytiglan a senatus tagjai lettek. Formailag a magistratusok tanácsadó szerve volt, a köztársaság legbefolyásosabb intézménye. A senatusi névjegyzékben (album) a tanácstagok rangjuknak megfelelő sorrendben szerepeltek, a consulokon kezdve lefelé. Ugyanebben a sorrendben szólaltak fel az ülést összehívó magistratus beszámolójának, illetve előreterjesztésének a vitájában. A senatus határozatait (senatus consulta), szavazás útján hozták meg. A senatus döntött a háború és béke, valamint a rendkívüli teljhatalommal való felruházás kérdésében, irányította a külpolitikát, ellenőrizte az állam pénzügyeit.

 A népgyűlés a római állam legfontosabb szerve volt. Itt döntöttek a legfőbb bel- és külpolitikai kérdésekben, itt választották meg a magistratusokat (hivatalnokok), akikből a senatus alakult. A népgyűlések csak olyan kérdésekben határozhattak, amelyeket az összehívásukra illetékes magistratus előreterjesztett. A megszervezett polgárok gyűlései (comitia centuriata) a legfőbb hivatalnokok rendelkezésére gyűltek össze, a római hadisten, Mars mezején. A népgyűlés határozata törvény (lex) volt. A törvényhozói jogkör fokozatosan lakóterületek szerint szervezett népgyűléseket (comitia tributa, régebben concilium plebis). Ezeket a népgyűléseket a curulisi magistratusok hívták össze.

Magistratusok

Consul

A consulok ketten voltak, tisztségük egy évre szólt. Először Kr. e. 510-ben állítanak fel mindjárt kettőt. Őket illette meg az imperium maius, azaz a legfőbb polgári hatalom és a háborúban a hadsereg vezetése. A hatalmat felváltva, havonta gyakorolták. 12-12 lictorral rendelkeztek. Jogköre ugyanaz, mint a királyé, kivéve a szakrális jellegű konfuciókat. A szakrális funkció átkerül egy papi testülethez, az ún. pontifexhez, amelynek feje: pontifex maximus.

A hivatal létrejötte

A római hagyomány szerint már Servius Tullius király fel akarta számolni a monarchiát, és eltervezte a consuli hivatal megalkotását. Mindenesetre annyi valószínűnek látszik, hogy a hatalom megosztásának elve már a köztudatban volt, amikor Tarquinius Superbust Kr. e. 510-ben elűzték, és létrehozták az arisztokratikus köztársasági államrendet. A consulok a király minden funkcióját átvették, kivéve a szakrális jellegűeket, melyeket a rex sacrorum gyakorolt.

A consuli hivatal – és általában a legtöbb római magistratura – alapvető ismérve volt a kollegialitás és az egyéves időtartam. A főhatalmon mindig két consul osztozott, kivéve ha dictatort választottak, vagy az egyikük lemondása vagy halála után nem lehetett (pl. vallási okokból), esetleg a fennmaradó idő szűkössége miatt nem volt érdemes pótlást választani helyette. Ezt a szabályt csak a Kr. e. 1. században rúgták fel, amikor Cinna majdnem egy éven keresztül egyedül viselte a hivatalt, Pompeiust pedig eleve kolléga nélkül nevezték ki.

Consulválasztás

A consulválasztás a comitia centuriata feladata volt a még hivatalban levő consulok egyike, esetleg dictator, illetve az előbbiek távolléte esetében interrex elnöklete alatt. Ezeket az év elején hivatalba lépő magistratusokat consules ordinarii névvel illették, míg az év közben, az eredetileg megválaszott consulok lemondása vagy halála esetén kinevezettek a consules suffecti címet viselték. Ez utóbbiak azonos privilégiumokat élveztek az eredetileg választott consulokkal. Amikor a Kr. e. 5-4. században többször felfüggesztették a címet, helyettük katonai tribunusok (tribuni militares) gyakorolták a főhatalmat.

A választások során általánosságban az volt a szabály, hogy az elnöklő magistratust nem lehet megválasztani, bár erre adódott példa a történelem folyamán. Az, hogy a consul mikor lépett hivatalba, változó volt (a 12-ből 8 hónapról tudjuk, hogy consult iktattak be alatta), köszönhetően az esetleges haláleseteknek illetve a katonai, politikai, vallási helyzet alakulásának.

Beiktatás, attribútumok

A consulok beiktatása rendkívül ünnepélyes körülmények között zajlott. Az első napon napfelkelte előtt mindkét főtisztviselő tárgyalt az augurokkal. Ennek feltehetően csak rituális jelentősége volt, hiszen a madárjósi testület egyszer sem akadályozta meg a consulok hivatalba lépését. Valószínűleg az istenek jóindulatának elnyerése volt a ceremónia célja. Ezután hazamentek, és felöltötték a toga praetextát, a hatalom jelképét, és fogadták ismerőseik és a senatorok köszöntését. Ezután az érdeklődők menetének élén, a szintén hatalmat jelző sella curulis társaságában felmentek a Capitoliumra, ahol Juppiter Capitolinus templomában fehér bikákat áldoztak.

Az áldozat bemutatása után a consulok összehívták a senatust, majd az idősebbik bemutatkozó beszédében vázolta a köztársaság helyzetét, kezdve a vallási természetű ügyeken, majd a provinciák elosztását és az adminisztrációra vonatkozó elképzeléseket vázolták. Ezután a senatus feloszlott, és a senatorok hazakísérték a consulokat. Ezzel megtörtént a beiktatás.

Ahhoz, hogy a provinciáikba vonulhassanak, a consuloknak áldozatot kellett bemutatni a Mons Albanuson. Első felszólalásuk alkalmával a feriae Latinae ünnepségeinek időpontját is meg kellett szabniuk, ugyanis ezek megtartása előtt nem vonulhattak hadba.

A consuli év után a consulviselt politikusok (consularisok) továbbra is nagy tekintélynek örvendtek.

A consuli hatalom

A consuli hatalom korlátai

A consulok visszaélésének legfőbb gátja az azonos jogú társ volt. Csak egyetértés esetén hozhattak határozatot, egyikük döntését a másiknál meg lehetett fellebbezni, illetve módjukban állt kollégájuk döntéseit megvétózni. Ez persze fennakadásokat is okozhatott volna az ügyvitelben, így már korán meghatározták, hogy a tényleges hatalmat csak havi váltásban gyakorolják. Így az ügyeket éppen irányító consul rendelkezett csak előtte haladó lictorokkal. Társa eleinte nem kapott törvényszolgákat, később neki is tizenkét lictora volt, csak éppen mögötte jártak fasces nélkül.

A consulok tevékenységét korlátozta az is, hogy visszaéléseikért hivatali évük lejárta után felelősségre vonhatták őket. Számos ilyen esetről van tudomásunk, sőt olyanokról is, amikor még a hivatali idejük alatt ítéltek el consult. A népgyűlések is szembeszállhattak a főmagistratusokkal, nem beszélve a senatusról. Mindazonáltal válsághelyzetben előfordult, hogy a testület erről a jogáról lemondott, és a consulok számára dictatori hatalmat biztosított. Erre a dictatura, mint olyan eltűnése után került sor elsősorban.

Békében

Mintegy 500 éven át a consuloké volt a kormányzás minden területén a főhatalom, bár a birodalom terjeszkedésével és a társadalmi változásokkal párhuzamosan egyes funkciókat újabb tisztviselőkre ruháztak. Az első a census (népszámlálás és vagyonösszeírás) megtartása volt, ami Kr. e. 443-tól fogva a censorok feladata lett. Kr. e. 366-tól kezdve a bírói jogkörököet a preatorok gyakorolták, noha senatusi határozatra a consulok is ítélkezhettek nagy jelentőségű esetekben. Mindettől függetlenül mindvégig a consulokat tekintették a királyi hatalom örököseinek.

A consuli főhatalom alapvetően két részterületből tevődött össze. Egyfelől ők voltak a polgári irányítás és az államigazgatás vezetői, másrészt a hadsereg főparancsnokai. A néptribunusok kivételével minden magistratus az alárendeltjük volt. Ők hívták össze a senatust, elnököltek ülésein és gondoskodtak határozatainak végrehajtásáról. Mindemellett esetenként saját felelősségre is hozhattak döntéseket, ha a helyzet úgy kívánta. A külügyeket is ők irányították: minden jelentés, minden követség először a consulokhoz jutott, mielőtt a senatus színe elé került volna. A népgyűléseket is többnyire a consulok hívták össze és vezették, így annak a határozataiért is ők feleltek.

Háborúban

Hadvezérként már a toborzástól kezdve ők irányították a hadügyeket, megszabták, hogy a szövetségesektől milyen segédcsapatokra van szükség, és a tiszteket is ők nevezték ki (noha ebbe később a népgyűlésnek is lehetett beleszólása). A katonák a consulokra esküdtek fel. A békeidőkkel ellentétben háborúban a senatusnak nem volt beleszólása a pénzügyekbe, így az anyagiak elvileg korlátlanul – kivételt csak a vésztartalék, az aerarium sanctius (szent kincstár) képezett, amelynek pénzét csak senatusi határozattal lehetett felhasználni – a consulok rendelkezésére álltak (felhasználásukat a quaestorok ekkor is szigorúan felügyelték). Eleinte ők gondoskodtak a zsákmányról is: akár az egészet is feloszthatták a katonák között, azonban később általánossá vált, hogy értékesítették a szerzeményt, és a befolyt pénzösszeget az államkincstárba (aerarium) helyezték.

A hadvezetés általában az egyik consul feladata volt, míg társa a polgári adminisztrációt vezette. Természetesen amennyiben több hadszíntéren folyt a háború, ő is hadakozhatott. Sőt, nagyobb fenyegetés esetén két consul is vezethetett egy sereget. Ebben az esetben egyenrangúak voltak, és fele-fele arányban oszlott meg köztük a római haderő.

A provinciákban

A Római Birodalom terjeszkedése során mind több adófizető tartományra, provinciára tett szert. Ezek irányítása megmaradt a magistratusok kezében mindaddig, amíg számuk meg nem haladta a tisztviselőkét. A consulok sorsolással, előzetes megegyezés vagy senatusi határozat alapján igazgatták saját tartományukat. Ez maga után vonta a provinciák felosztását consuli és praetori tartományokra, mely kategóriák azonban nem voltak állandóak: a consulok döntötték el, mely tartományokat akarják vezetni. Caius Gracchus hozott egy olyan törvényt, amely már a választások idejére a senatus feladatául szabta a provinciae consulares kijelölését, hogy a későbbi ellenségeskedést megakadályozza.

Eleinte a consulok hivatali évükben mentek tartományukba, a későbbi időkben azonban rendszeressé vált, hogy idejüket Rómában töltötték, majd a következő évben proconsuli felhatalmazással megkapták a provinciát. Ez egészen Kr. e. 53-ig így volt, amikor határozat született arról, hogy csak magistraturájuk lejárta után öt évvel vehették át tartományaikat a tisztviselők.

Amikor tartományukban tartózkodtak, a consulok imperiuma annak területére szűkült. Amennyiben másutt is élni kívántak vele, az törvénybe ütköző volt. Nem is hagyhatták el kijelölt állomáshelyüket a megoldásra váró probléma megszűnéséig, csak senatusi engedéllyel – igaz, ezt a szabályozást a köztársaság üdvéért többször felrúgták.

A consuli cím vége

A Kr. e. 1. században az addig főhatalommal bíró consulok hivatala eljelentéktelenedett. Először Julius Caesar mért csapást a magistraturára. A dictator barátait választatta meg, sőt sokszor csak hónapokra, esetenként órákra ruházott fel valakit a névlegessé degradálódott címmel, emellett ő maga is – először öt, később tíz évre, végül örökre tartó – consuli felhatalmazást kapott dictaturája mellett. Augustus idején már alig volt hatalmuk, és a császárkorban általánosan jellemző volt, hogy a consulok nem töltik ki az egyéves hivatali időt, hanem hónapok múltán lemondanak. Commodus idején például az egyik évben 25 consul volt hivatalban. Ennek az volt az oka, hogy a hadvezetéshez és a provinciák igazgatásához nagyszámú consulviselt tisztviselőre volt szükség, amely számot így lehetett a legjobban tartani. Egyúttal természetesen a császár megbecsülését is kifejezhette hívei irányában.

Tiberius uralkodásától fogva a senatus választotta a consulokat, de csupán a császár ajánlására. Ezután a döntést kihirdették egy névleges népgyűlésen. A köztársasági időkben a consulok nevével fémjelezték az éveket, a császárkorban ez a megtiszteltetés az év elején hivatalba lépő párosé lett.

I. Constantinus visszatért ahhoz a hagyományhoz, hogy csak két consult válasszanak, egyet ettől fogva Róma, egyet pedig Konstantinápoly számára. Ezek főbírókként tevékenykedtek, és csak a császárnak voltak alárendeltjei. Mellettük általános volt a honoráris consuli címmel kitüntetni az arra érdemeseket, ez azonban nem járt hivatallal, pusztán az uralkodó megbecsülését hangsúlyozta, és magasabb társadalmi pozíciót jelentett. Épp ezért a birodalom nemessége hőn vágyott a consuli rang elérésére, mivel – kiüresedettsége és abból adódó költségessége ellenére, hogy viselőjének játékokat kellett rendeznie – ez volt a lehető legelőkelőbb cím.

A consulok szerepe a császárkorban gyakorlatilag az alábbiakban foglalható össze: elnököltek a senatusban, természetesen császári felügyelet alatt; vezették a bíráskodást; gyakorolták a korábban censorokat megillető pénzügyi felügyeletet; végül pedig vezényelték a nyilvános játékokat a Circusban, illetve a császári ünnepélyeket.

A 4. század végétől kezdődően többször előfordult, hogy a consuli címet maguk a császárok, vagy a császári család tagjai töltötték be. Végül ez vezetett a cím pusztulásához is: Róma élére 536-ban nevezték ki az utolsó consult Decimus Theodorus Paulinus személyében, míg Konstantinápolyban erre három év múlva került sor: 541-ben Flavius Basilius Junior volt a főbíró, ezután a Bizánci Birodalom császárai maguk viselték a tisztséget.

Praetor

A praetorok a Római Köztársaság választott magistratusai (főtisztviselői) voltak, rangban közvetlenül a consulok után következtek. Először Kr. e. 366-ban választottak praetort, és kezdetben csak patríciusok töltették be ezt a szerepet. Praetornak csakis azt lehetett megválasztani, aki 40-ik életévét már betöltötte, s a patríciusok rendjéből való volt, habár ez is változott. Az első plebejus praetort Kr. e. 337-ben választották meg Quintus Publilius Philo személyében. Tiberiusig a centuriák szerint való comitiákon választották őket a Campus Martiuson, Tiberius a szenátusra bízta a választást. Hivatalba lépésük a konzulokkal egyszerre újév kezdetén történt, a lelépő P.-ok esküvel fogadták, hogy hivatalukban lelkiismeretesen jártak el. Hivatalos jelvényei a Toga praetexta és Sella curulis, továbbá a lictorok és fascesek (eleinte mindenütt 6, később a város területén 2, vidéken 6).

A praetori hivatal

Feladatuk a városi rend fenntartása, illetve ezen belül a polgári és büntetőjogi ügyekben való bíráskodás volt. A consulok távollétében azok helyett gyakorolták az államfői funkciókat. Hadat is vezethettek, egyéves imperiumukat bizonyos esetekben egy évvel meghosszabbíthatták. Hivatali idejük egy évig tartott, eközben hat lictorból álló kíséret illette meg őket (a későbbi időkben már csak kettő). A praetorokat a consulokhoz hasonlóan a comitia centuriata választotta meg.

Kezdetben egy praetort választottak, majd Kr. e. 246-ban egy másodikat is, kifejezetten a külföldiekkel való kapcsolatok szabályozására (praetor peregrinus, míg társát megkülönböztetésül a praetor urbis vagy praetor urbanus névvel illették). Az egyik praetor távollétében a másik irányította kollégája ügykörét is. Az idők folyamán mindvégig a praetor urbanus számított a legfőbb praetornak, az igazságszolgáltatás fejének, aki hivatali ideje alatt egyszerre legfeljebb tíz napra hagyhatta el Rómát. Emellett ő felügyelte az Apollo tiszteletére rendezett játékokat (Ludi Apollinares) is.

Praetorok a tartományi igazgatásban

A Római Birodalom növekedésével párhuzamosan újabb praetorokat választottak: Kr. e. 227-ben Sicilia és Sardinia et Corsica, Kr. e. 197-ben pedig Hispania Ulterior és Hispania Citerior provinciák élére neveztek ki egy-egy párt. A hat praetor közül így kettő Róma városában maradt, a másik négy pedig a tartományok igazgatásáért felelt, melyeket a senatus jelölt ki számukra.

A hivatali idejüket letöltö praetorok számára propaetori vagy proconsuli címmel hivatali évük lejárta után gyakran kisorsoltak egy-egy provinciát.

A köztársaság válsága és a császárkor

A praetorok száma sokszor változott, ám tevékenységi területük mindvégig a jog és a bíráskodás maradt. Sulla emelte nyolcra a praetorok számát, amit Julius Caesar pedig fokozatosan 16-ra növelt.

A praetori cím volt talán az egyetlen olyan magistratura, amely a császárkorban is megőrizte súlyát, mint a jogi ügyletek vezetője. Augustus több változtatás után tizenkét praetornál állapodott meg. Tiberius alatt megint tizenhatan voltak, Claudius pedig még két praetort nevezett ki a hitbizományi ügyek élére. Titus ezt a számot egyre mérsékelte, azonban Nerva újabb praetort nevezett ki a császári kincstár, a fiscus és magánszemélyek közti ügyek vezetésére. Marcus Aurelius egyes források szerint még egy praetori hivatalt hozott létre a gyámsági ügyek kezelésére. A cím a késő császárkorban enyészett el.

Aedilis

Az aedilisek, az ókori Róma elöljárója, aki eredetileg Ceres templomának és kultuszának gondozásáért felelt. Először két plebejus látta el ezt a hivatalt, amelyet ugyanakkor alakítottak ki, amikor a néptribunus tisztségét (Kr. e. 494); ők ugyancsak sérthetetlenséget élveztek. Az aediliseket a népgyűlés választotta. Kr. e. 366-ban hozták létre a magasabb rangú aedilis curulisok tisztségét; ezt először patríciusok, majd a következő évben plebejusok töltötték be, és ezt a váltakozást fenntartották egészen Kr. e. 200-ig. Az aedilis curulisokat a comitia tributa választotta meg, a konzul elnökletével. Különböző előjogokat élveztek: rojtos tóga, különleges, ún. curulis-szék és az ősi álarcok viselésének privilégiuma, amelyeket valószínűleg a plebejus aedilisekre is kiterjesztettek Kr. e. 100 után. Az aedilis rangban a tribunus és a praetor között állt, az aedilis curulisok közül sokan elérték a konzuli rangot is, de a tisztség viselése nem volt előfeltétel a szenátori pályafutáshoz. Az aedilisek alacsonyabb rangú ókori római magistratusok voltak. Hivatali idejük egy évre szólt, és kereskedelmi, közrendészeti valamint vallási funkciókat töltöttek be.

Aediles plebeii és aediles curules

Az aedilisi tisztség hamarosan nagy jelentőségre tett szert. Már Kr. e. 446-ban ők felügyelték a senatusi határozatokat, amiket addig a consulok akadály nélkül megváltoztathattak, elsikkaszthattak. A plebs gyűlésének (concilium plebis) határozatait (plebiscita) szintén ők őrizték. Ezután fokozatosan bővült az aedilisek jogköre, ez pedig oda vezetett, hogy funkcióikat nehéz lett elkülöníteni a censorokétól. A helyzetet bonyolította az aediles curules (a senatusban helyet foglaló aedilisek) megjelenése Kr. e. 365-től. Erre azért került sor, mert – Livius szerint – az aediles plebeii nem voltak hajlandóak négy napra meghosszabbítani a ludi maximi háromnapos ünnepségét, mire a senatus törvényt hozott patrícius aedilisek választásáról. Az aediles curulest párhuzamosan választották az aediles plebeiivel, így ettől az évtől fogva négy aedilist tartottak számon.

Az aedilisválasztás

A plebejus aediliseket kezdetben a comitia centuriata, majd a comitia tributa választotta, ez utóbbi esetben egyszerre az aediles curulesszel. Cicero idejében a választások consuli elnöklet alatt történek a Mars-mezőn, valamikor júliusban. Az aedilisség korhatára kezdetben valószínűleg 27 év volt, azonban amikor Kr. e. 180-ban meghatározták az egyes magistraturák betöltésének korhatárát, ezt 36 évre emelték.

Az aedilisi funkciók

Az aedilisek feladata volt Róma köz- és magánépületeinek felügyelete és karbantartása – magánépületek esetében esetleg lebontatása –, a főváros vízellátásának biztosítása a censorok távollétében, az utak, járdák és szennyvízcsatornák karbantartása és tisztítása. Az aedilisek osztották az olcsó állami gabonát a plebejusoknak, védték az állami földek határait védelme és felügyelték művelésüket. Az adásvételi ügyletek felett teljes körű hatalmuk volt, így ellenőrizték a mértékrendszert, a piacokat és általában a kereskedelmet (innen görögös nevük agoranomoi, piacfelügyelők). Az aedilisek mindemellett a vallási események szervezéséért, a régi hit megóvásáért és a közbiztonságért – így a fürdők és szórakozóhelyek, bordélyok rendjéért – is feleltek. Ilyen szerteágazó feladatok mellett nem csoda, hogy az aedilisek munkáját sokan segítették (írnokok, hírnökök, kikiáltók stb.). A szabályszegőket megbírságolhatta, a beszedett pénzt pedig közcélokra használta fel.

Az aedilis curulisok emellett jogosultak voltak rendeleteket hozni a kereskedelemmel (főleg a rabszolgák adásvételével) kapcsolatban, melyek irányadóul szolgáltak a plebejus hivatalnoktársaik számára is. Emellett toga praetextát viselhettek, és curulisi méltóságok voltak (azaz helyet foglalhattak a királyság idejéből fennmaradt trónuson, amikor felszólaltak a senatusban). Emellett bizonyos ünnepségeket csak ők rendezhettek (ahogy a plebejus aediliseknek is megvoltak a különbejáratú rendezvényeik). Ők is sacrosanctusok voltak.

Az aedilisek megválasztásuk után öt napig várhattak a városrészek elosztásával, ami sorsolás útján történt. Miután az ünnepségek rendezése is az aedilisek feladata volt, sokuk – főleg a II. pun háborútól kezdődően – a népszerűség hajhászására és a jövőbeni szavazatok biztosítására használta fel hivatali évét, és óriási pénzeket ölt különböző játékok rendezésébe és egyéb népszerű intézkedésekbe (pl. maga Julius Caesar, Publius Cornelius Lentulus Spinther, vagy Marcus Aemilius Scaurus).

Aedilisek a császárkorban

Julius Caesar hatra emelte az aedilisek számát azzal, hogy még két plebejus aedilist nevezett ki. Ezek neve Cerealis volt, és Róma gabonaellátásáért feleltek. Az Augustus idején létrehozott praefectus annonae-i hivatal nagyjából hasonló feladatokat látott el, mindazonáltal a Cereales legalább egészen III. Gordianus császár koráig, tehát a 3. század első harmadáig fennmaradtak.

A többi aedilist is megválasztották a császárkorban, azonban funkcióik szintén beszűkültek, más tisztviselők vették át őket. Így a közbiztonságot Kr. e. 31 után a praefectus urbi felügyelte Rómában, az utakat a főváros környékén a curator viarumok, Rómában pedig a quatuorvirek ellenőrizték. Eleinte a tűzoltás megmaradt az aedilis curulisok feladatai között, sőt e célra 600 rabszolgát kaptak Augustustól, azonban hamarosan a praefectus vigilumok vették át ezt a feladatot. A vízvezetékek, kutak és csatornák karbantartása a curator alvei Tiberisek feladata lett, sőt kinevezték a közmunkák curatorát is (curator operum publicorum). A vallás feletti bábáskodást maguk a császárok gyakorolták, így az aedilisséget eredeti, alapvető szerepétől fosztották meg. Nem is csoda, hogy aedilisnek lenni nem jelentett nagy megtiszteltetést, és hamarosan sorsolással töltötték be a tisztséget a quaestor- és tribunusviselt emberek közül. Az utolsó fényes aedilisi év Marcus Vipsanius Agrippa nevéhez köthető, aki önként jelentkezett a magistraturára, majd saját vagyonából nagyarányú építkezéseket hajtott végre.

Quaestor

A quaestorokat évente választották, 4-4-et. Felügyelték az államkincstárat, kiterjedt a felügyeletük a pénzügyekre és a hivatalos okmányokra. Hadjáratokban kezelték a hadsereg pénztárát, fizették a zsoldot, felosztották és értékesítették a zsákmányt. A quaestorok az ókori Róma alacsonyabb rangú magistratusai voltak. Alapvetően kétféle quaestura létezett: a közvádlók, ügyészek feladatát betöltő quaestores parricidii és a közpénzek beszedését és elosztását felügyelő quaestores classici, vagy szimplán quaestores.

Quaestores parricidii

Az évente kinevezett két közvádló quaestor főbenjáró bűnök (pl. gyilkosság) esetében képviselte a vádat. Minden ókori forrás egyetért abban, hogy már a királyok korában is létezett a tisztség, de hogy pontosan ki vezette be, arról eltérő a szerzők véleménye. Így szóba került Romulus, Numa Pompilius és Tullus Hostilius is. A helyzetet bonyolítja, hogy a tisztséget már a késő antikvitásban keverték a duumviri perduellionisokkal, akik hasonló funkcióval bírtak, azonban csak hazaárulás (perduellio) esetében, és ennek megfelelően csak szükség esetén nevezték ki őket.

A quaestores parricidii tisztviselők szerepe volt a főbűn kiderítése, a népgyűlés összehívása a tárgyalásra és az ítélet végrehajtása.

A quaestorokat a consulok jelölésére a eleinte a comitia curiata, később a comitia centuriata vagy a comitia tributa nevezte ki. Tacitus szerint Kr. e. 447-től kezdve már nem kellett consuli jelölés, a népgyűlés maga döntött a quaestores parricidii személyéről. Kr. e. 366-tól nem hallunk többé ilyen szerepű quaestorokról. Funkcióikat részben az aedilisek, részben a tribunusok, de főként az először Kr. e. 292-ben kinevezett triumviri capitales örökölték meg.

Quaestores classici

A pénzügyeket senatusi irányítás alatt felügyelő quaestorok csak a Római Köztársaság korában jelentek meg (állítólag a Tarquinius Superbust elűző Lucius Iunius Brutus consultársa, Publius Valerius Publicola kreálta a tisztséget, valamikor a Kr. e. 6. század legvégén.)

Ezek a quaestorok kezelték az államkincstárat (aerarium), melyet valójában a senatus igazgatott határozataival. Jegyezték az állami kiadásokat és bevételeket, hasonlóan a kiugró adósságokhoz. A bírságok behajtása is az ő felelősségük volt, emellett a senatus által kiemelkedő személyeknek ítélt állami temetést is ők rendezték. A quaestorok gondoskodtak a külföldi követek és egyéb állami vendégek elszállásolásáról. A quaestorok ellenőrizték a senatusi határozatok másolatait, majd Augustus rendelkezett arról, hogy az eredeti dekrétumok őrzésének feladatát is ők vegyék át az aedilisektől.

Kr. e. 421-ben négyre emelték a quaestorok számát (eredetileg ketten voltak), a néptribunusok pedig sikertelenül megpróbálták kiharcolni, hogy egy részük a plebejusok közül kerüljön ki. A helyzetet végül Lucius Papirius interrex oldotta meg a következő évben, amikor kijelentette, hogy a választást nem korlátozzák egyik társadalmi csoportra sem. Ennek ellenére 11 évig minden quaestor patrícius volt, végül Kr. e. 409-ben a tisztviselők közül három a plebs soraiból került ki. A későbbi időkben a quaestorviselt emberek a senatus tagjává váltak (hacsak a censorok nem ítélték őket a szerepre méltatlannak).

Amikor egy consul hadat vezetett, az egyik quaestor mindig vele tartott, és felügyelte a zsákmány elosztását, illetve fizette a katonák államkincstárból kiutalt zsoldját. A Rómában maradó quaestorok a rendes tevékenységét folytatták, és megkülönböztetésül az urbanus (lat. városi) jelzőt kapták meg.

Kr. e. 265-ben, mire Róma már uralta egész Itáliát, ebből fakadóan pedig a pénzügyek felügyelete komplikáltabb lett, a quaestorok számát ismét duplájára emelték. Egyiküket sorsolással nevezték ki quaestor ostiensisnek, akinek a főváros gabonaellátását kellett biztosítania, ezért székhelye Ostia, Róma kikötővárosa volt. Másik három quaestort szétküldtek Itáliába a helyi adó- és pénzügyek intézésére.

A provinciákban a propraetori és proconsuli rangú helytartókat is quaestorok kísérték. Szicília, az első tartomány pénzügyeiért két quaestor felelt a korábbi görög-pun felosztásnak megfelelően (székhelyük Lilybaeum és Syracusae). A quaestorok ellenőrizték a tartományokban működő publicanusok (adóbérlők) ténykedését is.

Lucius Cornelius Sulla húszra, Julius Caesar pedig negyvenre emelte a quaestorok számát dictaturájuk idején. Kr. e. 49-ben viszont nem választottak quaestorokat, és ettől kezdve a kincstár (az aerarium, mivel a későbbiekben létrejövő császári fiscust libertinusok vezették) hol a praetorok, hol ismét a quaestorok felügyelete alá tartozott. Quaestorok azonban a legkésőbbi időkig szerepet kaptak mind a fővárosban, mind a senatusi provinciákban. Claudius azon rendelkezése, miszerint minden hivatalba lépő quaestor gladiátorjátékokat köteles rendezni, a címet csak a leggazdagabbak számára tette elérhetővé. Vespasianus idején az államkincstárat összevonták a császári magánkincstárral, Diocletianus átszervezésével pedig a tartományokban sem jutottak többé szerephez a quaestorok. Mindazonáltal a cím tovább létezett, így pl. quaestori titulust viselt az a tisztviselő, aki a császár rendelkezéseit közvetítette a senatus felé.

Amikor Konstantinápoly lett a birodalom fővárosa, a játékok rendezésének szokása továbbra is érvényben maradt a helyi quaestorok esetében. Constantinus és utódai udvarában egyébként fontos szerepet játszott a quaestor sacri palatii, az udvartartás és az uralkodói magánhivatalok (scriniumok) vezetője.

A lap tetejére                                                                                                                              Folytatás