Gladiátorok

A gladiátorok az ókori római arénákban egymás ellen változatos fegyverzettel küzdő, harcosnak kiképzett rabszolgák voltak. Történetük az etruszk időkben kezdődött, amikor tevékenységük még csupán a halottak tiszteletével volt kapcsolatos. A küzdelmeket ekkoriban a halott sírján vívták meg, és a párviadalok elsősorban az emberáldozatokat helyettesítették, és nem a szórakoztatást szolgálták. A feljegyzések szerint hivatalosan először Kr. e. 105-ben Rutilius Rufus és C. Manlius consulok rendeztek gladiátori küzdelmeket, ám ezek ekkor még csak a saját és patrícius (arisztokrata) környezetük szórakoztatására megszervezett viadalok voltak. A gladiátori küzdelmek később a császári kor elején sem szerepeltek nyilvános játékokként az állandó ünnepek alkalmával. Csak a Krisztus utáni 80–as években Domitianus uralkodásának korszakától kezdtek szabályszerűen, minden év decemberében nyilvános gladiátori küzdelmeket szervezni.(Domitianus négy gladiátor iskolát is alapított ludus magnus, gallicus, dacius és matutinus néven.)

A gladiátorok közönséges hadifoglyok voltak, akiket az úgynevezett lanista kiképzett és a szükséges fogásokra oktatott, így a játékokon a nézők puszta mulattatására élethalálharcot kellett vívniuk egymással. A gladiátorjátékok fokozatosan elengedhetetlen kellékei lettek a politikai karriernek és a népszerűség elnyerésének. Egy idő után a játékok népszerűsége elérte azt a szintet, hogy az az elöljáró, aki játékokat ígért biztos lehetett az újraválasztásában. Ez okból a gladiátorviadalok egyre költségesebbek lettek egészen a köztársaság bukásáig. Ennek hatására hozták meg azt a törvényt (lex Tullia de ambitu), amely megtiltotta a jelölteknek, hogy viadalt rendezzenek a választást megelőző két évben.

A gladiátorjátékok a császár politikai propaganda eszközeivé váltak: növelték az uralkodó népszerűségét és lecsillapították a tömeget("panem et circenses"). A gladiátorviadalok egészen a Kr.u. 5. századig tartottak, amikor hivatalosan megszüntették. A venatio-k, azaz vadászatok még egy kb. egy évszázadig tartottak ez után is.

A látványosságok már jóval az első amphiteatrum megjelenése előtt is a római élet részét képezték. Amikor gladiátorok küzdenek egymással azt munera néven ismerjük, amikor vadállatok küzdenek egymással, az a venatio. Augustus császár volt az, aki ötvözte a különböző típusú küzdelmeket, hogy egy egész napos látványosságot rendezzen, melyet munus legitimum néven ismerünk. Ennek keretében délelőtt venationék zajlottak, délben bűnözőket végeztek ki, olykor damnio ad bestias, vagyis vadállatok elé vettetés formájában, melyet délután gladiátori munera zárt.

Summa rudis: bíró, Fegyvertelen. tunikás férfi, könnyű pálcával a kezében.

Gladiátor típusok:

A gladiátorok változatos típusai a látványosság célját szolgálták. A viadalok érdekességét az adta, hogy általában teljesen eltérő fegyverzetű és harcmodorú feleket állítottak szembe egymással. Voltak megszokott fegyverkombinációk – mint például a retiarius és a secutor, thraex és hoplomachus.

Összesen tizenöt fegyvernem leírása maradt fent. Ezek nem teljesek, s olyan ábrázolások is fennmaradtak, melyek nem illeszthetők egyik ismert csoporthoz sem. Az idők folyamán ráadásul maguk az ismert fegyvernemek is változtak, tovább nehezítve ezzel a történészek munkáját.

A fegyvernemek összeállításában felfedezhetünk egyfajta egyensúly-szabályt, vagyis ha egy gladiátornak jobb vagy több támadófegyvere volt, akkor vértezete hiányos maradt, míg ellenfele jobb védelemmel volt ellátva. A gladiátorok védőfegyverzete még így is elsősorban csak azokat a testrészeket védte, ahol akár egy könnyű sérülés is jelentősen csökkentette a harcos küzdőképességét, s gyorsan véget vetett a küzdelemnek. Így különösen az ízületek, a kar, a lábszár és a fej védelme élvezett előnyt, s csak a törzs maradt fedetlen. A vértezet kialakítása a gladiátorjátékok fényét emelte: hiszen nem a másik lekaszabolása, s mielőbbi lemészárlása volt a cél, hanem a látványos küzdelem, melyet nem rövidíthetett le egy-két szerencsétlen, könnyebb karcolás, zúzódás. Minden gladiátorfajta viseletének része volt a subligaculum (vászon ágyékkötő) és a balteus (széles derékszíj).

Az összes gladiátor fegyvernem és felszerelés hirtelen fejlődése az Kr. u. 1. századra tehető, Augustus uralkodásának idejére. Ekkoriban jöttek létre a „klasszikus”, közismert fegyvernemek, és a felszerelés felöltötte jellegzetes vonásait: a combközépig érő lábvas, a karpáncél, a széles karimájú, tarajos sisakok mind ennek a rövid, kb. 50 éves időszaknak az eredményei (ami elég rövid a Játékok 700 éves pályafutását tekintve…). Ez előtt, katonai jellegű páncélzatot és fegyvereket használtak a gladiátorok is. Ebben a változásokkal teli időben, ahogy a hadsereg egyre fontosabb szerepet töltött be a Birodalom és a Császár életében, úgy a katonák (akik egyre inkább a társadalom köztiszteletben álló tagjai lettek) talán méltóságon alulinak tartották, hogy az „egyszerű” gladiátorok az övékhez hasonlatos felszerelésben küzdjenek.

A legismertebb fegyvernemek: Samnis, Hoplomachus, Veles, Trák, Secutor, Retiarius, Myrmillo, Provocator, Eques

A thraex:

Felszerelés: galea, parmula, manica(párnázott karvért, de csak a kardot tartó kézben), sica, lábszárvédő pólya, azon pedig szíjjal rögzített bronz lábvért

A gladiátortípusok kifejlődése előtt a trákiai hódítások során zsákmányolt felszerelést adták néhány harcosra, ők lettek ilyenformán az első trákok, ugyanis a fegyvernem azonosítására a Játékok történetében végig ez a „ragadványnév” szolgált, amit a felszerelés eredete ihletett. Így tehát a samnis és a gall (amiről kevéske információval rendelkezünk), a trák harcos is egy népről kapta a nevét.

A trák sisakot azonnal fel lehet ismerni a sisakforgó elején látható griffalakról. a nápolyi Régészeti Múzeum kiállításán legalább két trák – thraex vagy thrax stílusú - sisakot (galeát) állítottak ki. Egy másik példány a római Angyalvárban látható. a Sisak tetejét és hátsó részét egyetlen tömör bronzlapból alakították ki. a peremhez érve a lap kiszélesedik, a különálló peremet pedig rákalapálták, így illesztették össze szétválaszthatatlanul a két részt. A perem szegélyét meghengerelték, hogy még erősebb legyen, a két arclemezt pedig a fül előtt pánttal látták el. A szemnyílást védő bronzrostélyba kilenc, kerek lyukat vágtak. A hagyományőrzők tapasztalatai alapján így a sisak viselője megfelelően lát előre, és jó a fejvédő szellőzése is, azonban sok ember között zajló nagy összecsapásoknál – a ritkaságnak számító, de nem ismeretlen gregatimokban – teljesen eltakarja a látómező oldalsó részét. Az áll alatti karima nyújt némi védelmet a torok elleni vágásokkal szemben. Az arclemez tökéletesen véd a szemből jövő szúrások ellen is, mert a lyukakon még egy pilum hegye is nehezen fér be, nem hogy egy kard vagy vívólándzsa. A sisak szélén körbefutó perem védett a lecsúszó vagy átlósan fentről jövő vágások ellen.

A sisak legjellegzetesebb részlete a sisakforgó elejére erősített griffalak. Az erősen díszített herculaneumi myrmillo „parádésisak” forgójának két oldalán kis gyűrűk tartották a szépséges crsitát, a páva vagy más egzotikus madár fakerethez bőrszíjjal odafogott tollait. Ilyen forgó a trákok és a myrmillók ábrázolásain is feltűnik. a kor katonai sisakjaihoz hasonlóan a fül fölé egy-egy kisebb tollat dugtak a csövecskékbe.

Dr. Junkelmannak a pompeji ásatásokon előkerült domborításos páncélok másolataival folyatatott kísérletei alapján úgy tűnik, a vért komoly deformálódás nélkül képes ellenállni a csapásoknak. A sisak súlya 3,3 és 6,8 kg közé esik, vastagságuk átlagosan 1,5 mm. Egy légionárius sisakja kb. 2 kg-ot nyomott. Ezzel összehasonlítva a gladiátorok fejvédője nehéznek tűnhet, ugyanakkor Junkelmann vizsgálatai alapján az összecsapások túlnyomórészt 10-15 percig tartottak, míg egy légiósnak egész nap hordania kellett a sisakját.

A trák páncélzat a következőket tartalmazta: egy kis méretű, domború, közel szögletes pajzsot (parmula), karvértet (manica) a jobb kézen és egy pár magas, térd fölé érő lábvasat. Fegyverként egy jellegzetes, tört pengéjű kardot használt (ennek neve: sica).

Kardforgató keze végig (válltól kézfejig) páncélozott volt, így elkerülhetők voltak a támadásra kinyújtott kar apró, bosszantó sérülései, amik drámaian lerövidíthették volna a küzdelmet. A trák egy másik, csak rá jellemző páncélja a más fegyvernemek által használt típusoknál magasabbra érő lábvas, melyből kettőt viselt. Ez bokától combközépig védte a harcos lábát, így (ha hozzávesszük a páncélzat eddigi elemeit) szemből, küzdőállásban a trák egységesen páncélozott felületet mutatott. És itt kell, hogy szóba hozzuk a trák legjelentősebb képességét, a rugalmasságot.

Kivel harcolhatott: Ellenfele általában a hoplomachus volt, de küzdhetett myrmillo vagy egy másik trák ellen is.

A myrmillo

Felszerelés: scutum, gladius, manica, galea

Ennek a gladiátorfajtának a felszerelése alig valamiben tér el a trákétól. Leginkább a sisak fogmájában mutat némi változást, mivel a myrmillóén a trák visszafogottnak nevezhető forgója helyett egy nagy hátuszony látható. A gladiátortípus ötletét a mormilók (tengeri halak) adták. Ez azt sugallja, hogy a hálós eredeti ellenfele a murmillo volt. Később inkább trák vagy hoplomachus ellen küzdött. Ahogy a többi gladiátor, a murmillo is meztelen mellkassal, ágyékkötőben lépett porondra. Jobb karját manica, bal lábszárát valószínűleg rövid lábvas védte. Az ásatásokon (Herculaneum és Pompeii) előkerült ilyen típusú lábvasakat sokszor karpáncélnak nézték. A murmillo sisakjának széles karimája és szögletes taraja volt, melyet lósörénnyel díszítettek. Domború, szögletes, kb. 1 m magas, fából készült pajzsot hordott (scutum), melyet bőrrel vontak be (kb 6-8 kg lehetett). Fegyvere a galdius volt.

A Herculaneumban és Pompejiben talált sisakok mind ugyanarra a mintára, a trák sisakhoz hasonló módon készültek. Azonban Berlinben látható egy formájában és kivitelezésében egészen különleges myrmillo sisak is. Új korában pompás látvány lehetett a sakktábla mintában egymást váltó száz meg száz ezüst- és aranydarabka a fényezett bronzon. Ha az arénában ráesett a nap fénye, úgy szikrázhatott, akár egy hal pikkelyei. A páncélnak részét képezi egy dísztelen, hasonló mintázatú, domborítatlan lábszár vért is. Pompejiben számos, a kitörés előtti időszakból származó falfirka található a színház épületegyütteséhez vezető folyosón. A gladiátorok rajongóinak dicsőségére válik, hogy közel kétezer évvel ezelőtt készített rajzaikon ma is felismerhetőek a harcosok. A mai turisták firkái között két ókori gladiátorrajz tűnik elő: felszerelése, pajzsa alapján egyikük myrmillo, azonban szokatlan módon háromágú szigony a főfegyvere. Ellenfele kezében kard és kisméretű pajzs látható. Ezen a néhány vonalból álló, nyakigláb alakok jól mutatják a gladiátorok népszerűségét és azokat a jegyeket, amelyek alapján még távolról is azonnal fel lehet ismerni őket az arénában.

Kivel harcolhatott: Kezdetekben a retiariust. Később inkább trák vagy hoplomachus ellen küzdött.

A retiarius

Felszerelés:fascina, pugio, rete, manica, galerus

A hálóvető legkönnyebben felismerhető gladiátortípus. Harcmodorát a halászok ihlették: hálójával megpróbálta lekorlátozni ellenfele lehetőségeit. A háromágú szigony többnyire a retiarius fegyvere volt. Általában jóképű fiatalemberekre osztották ezt a szerepet – a gladiátorok átlagéletkora egyébként 18 és 25 év között volt, bár egyikük még a negyvenes éveiben is harcolt. A retiarius elenyésző mennyiségű harci felszerelése részeként 160 cm-es háromágú vagy egyszerű szigonyt. fascinát kapott, mellé pedig a pugiót, a kis tőrt. Rendelkezésre állt még egy 3 méter átmérőjű háló, a rete, amellyel elgáncsolhatta, behálózhatta ellenfelét, esetleg végighúzhatott rajta vele. A hálót tartó súlyok megfeleltek a ma ilyen célra használt súlyoknak, és ha kelő erővel, ostorhoz hasonlóan csaptak velük a másik fél felé, a háló akár meg is vakíthatta azt. A háló kerületén kötél futott végig, két végét a retiarius csuklójára kötötték. Ha nem sikerült megfelelően eldobnia, azonnal visszaránthatta az egészet a markába. Ám ha ellenfele kapta el a hálót és nagyot húzott rajta kibillentette a retiariust az egyensúlyából, ő a tőr segítségével szabadulhatott meg a retétől. Csakhogy hálója nélkül a teriarius nagy valószínűséggel elvesztette a harcot, sőt talán az életét is (épp ezért egyes vélemények szerint a hálóját nem is rögzítette a csuklójához) – igaz, a két kézre fogott, háromágú szigony egészen hatékony fegyvernek számított.

Páncélzata hasonló volt az eddigiekhez, néhány különbséggel. A sisak hiánya például tradicionális ennél a fegyvernemnél. Még a kései időkben, a 4.sz. táján sem viseltek sisakot, amikor már sokkal több páncélt viselt majdnem mindegyik fegyvernem. Ahogy a többi harcos, ágyékkötőt (subligaculum) és övet viselt (balteus). Ellentétben az eddigiekkel, a retiarius a bal karján hordta a manicát, hogy szabad jobb karjával hatékonyabban használhassa a hálót. Védelmet egyedül a minden gladiátornál használatos párnázott szövet és a középkori vértek grandguardjához hasonló, bronzból készült vállvért, a galerus adott neki. Ugyanazt a célt is szolgálta: védeni a fej és az arc bal oldalát a fejre irányuló jobbkezes támadások suhintásaival szemben. A galerus kifelé hajolt, hogy ne akadályozza a fejmozgást, ha viselője felemelte a karját. Popmejiben három kiváló darab került elő – mindegyik bronzból készült, az egyik tengeri szimbólumokkal volt díszítve, a másik Hercules fejével és néhány cupido alakkal, a harmadikba a retiarius fegyverei és a következő rövidítés volt belevésve: RET/SECUND (retiarius, second rank). Körülötte egy pálmaág és egy korona vésete – a győzelem szimbólumai. A galerus leletek kb. 30-35 cm szélesek és magasak, és közel egy kg súlyúak voltak.

Ha az összecsapást a retiarius nyerte és a közönség akaratának megfelelően végezni kellett szerencsétlen ellenfelével, a pugióval metszette át a torkát. Erre a célra sok hasznát vette a háromágú szigonynak. A nápolyi Régészeti Múzeumban látható vastőr csontmarkolata jól mutatja, a gladiátori fegyverek nem egyszerű, „kincstári” minőségű eszközök voltak.

Kivel harcolhatott: A secutor mellett a myrmillo ellen küzdhetett.

A secutor:

Felszerelés: manica, gladius, secutor sisak, hoplon, ocrea, securis

A secutor neve üldözőt, űzőt jelent, s ez beszédes név: általában igyekeztek ellenfelüket lerohanni, súlybeli fölényükkel lehengerelni. A súlyfölényhez nagyban hozzájárult a sok tekintetben specializált páncélzat, mely a secutort a egyik legnehezebb fegyvernemmé tette.

A colchesteri vázán egy retiarius (Valentinus) és egy secutor (Memnón) vív éppen egymással. A secutor feltehetően manicát visel, bár az is lehet, hogy a mester így akarta érzékeltetni a védelmül karjára húzott anyag párnázottságát.

A sisakja kisméretű, lekerekített, hogy könnyen elkerülhesse a háló beakadását. Ez a sisak teljesen zárt volt, kis szemnyílásokkal. Sisakja szemnyílásának átmérője csupán 35 mm, ez erősen korlátozta látóterét. Dr. Junkelmann rekonstrukciókból eredő tapasztalatai szerint ez a sisak komoly védelmet biztosított, ugyanakkor erősen korlátozta a látást és a hallást. A stratégiája a közelkerülés volt, a pajzsát használva fedezékként. Ellenfele ezt próbálta megakadályozni, hiszen a szigonnyal és hálóval felszerelt retiariusnak a nagy távolság jelentette az optimális küzdőtávolságot. A secutor megtett mindent, hogy gyorsan végezzen ellenfelével, hiszen a nehéz páncél és a zárt sisak miatti limitált levegő miatt hamarabb kifáradt, mint ellenfele. A secutor kardforgató karján manica-t, steppelt szövetből, bőrből vagy fémlemezekből készült karpáncélt hordott – ez a könnyebb, de a küzdelemnek korán véget vető sérüléseket volt hivatott megakadályozni.

Fegyverük általában a gladius (a hispán egyeneskard) volt. Ez természetesen jóval rövidebb volt a hálós támadó fegyverénél, a szigonynál (ami rendben is van, hiszen a páncél tekintetében messze a retiarius fölé magasodtak, és a cél mindig a küzdő felek esélyeinek kiegyenlítése volt), így kénytelenek voltak vagy előretörni egy támadáshoz, vagy megvárni, míg a hálós veszélyes közelségbe merészkedik. Szemből nézve, magukra húzott pajzzsal a secutorok teljesen „oszlopszerűek” voltak (A secutor pajzsa négyszögletes.), még egybefüggőbb páncélozott felületet mutatva, mint a trák. Ez a csigaház-effektus több célt szolgál: egyrészt a hálósnak körbe kell futnia őket, ha támadható felületet akart keresni, másrészt a nagypajzsos egészen apró mozdulatokkal is képes volt védekezni a szigonnyal való döfések ellen. Ezen felül, ha a retiarius kivetette a hálót, nagy volt az esélye, hogy az lecsúszik, még ha talál is, hiszen nem volt semmilyen kiálló rész, díszítés a „bezárkózott” nagypajzsún, amibe a háló beleakadhatott volna. Célszerű volt ilyenkor a kardot is a pajzs mögé rejteni. Ez más alkalmakkor is bevált taktika lehetett, hiszen a kardos kézzel meg tudta támasztani a pajzsot belülről, így hatékonyabbak lehettek a pajzstámadások és –rohamok, valamint meglepetésszerű a kardtámadás, hiszen az ellenfél nem láthatta, hogy az honnan indult.

Kivel harcolhatott: Ellenfele a retarius volt.

A sagittarius

A sagittariusok fegyvere a nyílvesszőt igen nagy távolságra kilőni képes visszacsapó íj volt. Az aréna két végéből céloztak egymásra, azonban az eltévedt lövedékek akár a közönségbe is csapódhattak. Az írott források, mint gladiátort említik, de nem magyarázzák meg fegyverzetét. A képi ábrázolásokon láncinget viselő, íjjal támadó gladiátortípus, akinek felszereléséről nem tudni többet. Ellenfele három dárdával felszerelt, nagy pajzzsal védekező dárdavető gladiátor volt. A Colosseumban nem fordult elő.

Az essedarius

Az essedariusok essediumról, kelta harci szekérről harcoltak brit módra. Legalább egy nő is akadt közöttük, mivel a költő, Martalis, említést tesz róla. Úgy tűnik, vadállatokkal is verekedtek; egy Augusta Trevirorumból előkerült vésetes kupán egy párduc üldöz egy szekeret a hajtó alakot. Leginkább íjjal és nyíllal támadott, de már korábban is feltételezték, hogy közelharcban kardot is használt.

A hoplomachus

Felszerelés: Dory: 7-8 láb hosszú lándzsa, Gladius, Manica, csizma

Ezt a gladiátortípust nem könnyű azonosítani, mivel nagy hasonlóságot mutat a trákkal. Lábvasat és látványos, széles karimájú sisakot hordott, melyet hullámtarajjal díszítettek. Néhány ábrázoláson a combjukon is láthatunk valami pólyaszerűt - csakúgy mint a trák esetében. Rövid, egyenes kardot és kis, kerek pajzsot használt. A különbséget az előbbi kerek bronzpajzsa és elsődleges fegyvere, a hosszú lándzsa jelentette. A hoplomachus ábrázolásain lábuk felső részét – a pajzs kis méretének ellensúlyozására – vastagon kitömött posztó fedi.

Kivel harcolhatott: Ellenfele trák vagy murmillo lehetett.

A provocator

Noha a provocator már Cicero idejében is ismert volt, nincs sok információnk róla. Ágyékkötőt és lábvasat viselt (bal lábon). Sisakjának volt karimája, de nem volt taraja, pajzsa domború, szögletes. Mellkasán cardiophylaxot, a hátán futó szíjakkal felerősített fél mellvértet viselt. Általában másik provocator ellen küzdött. A felszerelése összsúlya kb. 14-15 kiló lehetett, azaz középsúlyú harcosnak tekinthető. A provocator középsúlyú gladiátorfajtának tartották. Pajzsa nagy volt, fegyvere a gladius.

Kivel harcolhatott: provocator.

A samnis

Felszerelés: scutum, gladius, pila

A Samnis (Samnes) az általunk ismert legősibb gladiátortípus. Kr. e. 309-ben, a samnisok csúnya vereséget szenvedtek a rómaiaktól. A samnisok csatatéren hagyott fegyvereit a rómaiak összeszedték, majd ezekkel felszereltek gladiátorokat, akiket samniskét harcoltattak.

A samnis nehéz fegyverzetű harcos. Nagyméretű kerek vagy szögletes pajzsot (scutum), bőr lábszárvédőt a bal lábán (néha fémmel erősítve) és egy egyenes rövid kardot (gladiust) vagy lándzsát hordott/használt. Fejét sisak védte, melyet tollakkal és bóbitával, tarajjal díszítettek. Augustus idején a samnis elavulttá vált, ugyanis a samnis nép - már a rómaiak szövetségesei - támadásnak vélnék az arénában a samnisok szereplését. Két új típus váltotta fel ezt a fegyvernemet: a secutor és a hoplomacus (vagy mások szerint a secutor és a murmillo).

Kivel harcolhatott: Ellenfele a trák, retiarius vagy a myrmillo lehetett.

A Scissor:

Rövid kard, kézre szerelhető kétoldalas kampó, láncing, dupla kar és lábszárvédő, secutor féle sisak.

Kivel harcolhatott: Retiarius

A veles

A veles, azaz lándzsás páncélzata a karok és kezek védelmére korlátozódott, ez elengedhetetlenül fontos volt, ha reális hosszúságú küzdelmet akartak produkálni. Ám sem sisak, sem lábvas nem nehezítette el feleslegesen a harcost, így annak leghatékonyabb védekező eszköze önnön fürgesége volt. Ez egyúttal a támadás remek módja is volt, tehát némi páncélért cserébe igen sokoldalú eszközt kaphatott a kezébe a gladiátor. Valószínűleg semmiféle pajzs vagy másodlagos fegyver sem járt ehhez a harcmodorhoz. A lándzsa egyértelmű előnye, hogy (hosszúsága miatt) hatékony és mindemellett egyszerű fegyver, amit ugyanakkor rendkívül látványos módon lehet használni. A Veles típus kihasználhatta, hogy egyetlen fegyvere volt, így nem kellett többfelé koncentrálnia, illetve hogy nem lassították a vértek, és a sisak hiánya sokkal gyorsabb reakciót, nagyobb látómezőt bocsátott rendelkezésére. Így méltó ellenfele lehetett akár a thraexnak, a hoplomachusnak (a nagypajzsossá fejlődött változatot értve ezalatt) és a provocatornak is. Két lándzsás azonban valószínűleg nem került össze az arénában, mert túl rövid és kevéssé látványos küzdelmet produkáltak volna a hiányos páncélzat miatt.

Kivel harcolhatott: Ellenfele a trák, hoplomachus vagy a provocator lehetett.

Az eques

Az eques lóhátról harcolt. Karimás sisakot, rövid tunikát viselt. Jobb karját és combjait kötéssel (paplan?) óvta. Lándzsával és kis kerek pajzzsal küzdött más eques ellen. Ábrázolásokon láthatunk ló nélkül, mivel a küzdelmek gyakran végződtek karddal vívott közelharcban.

Kivel harcolhatott: eques.

A dimacherus

Pajzs nélküli, mindkét kezében rövid kardot vagy kést forgató gladiátortípus. Fegyverzetének vagy vértezetének leírása nem teljesen világos. Kezén, lábán és mellén vértet viselt, fejét azonban nem védte sisak. A kutatók egy része nem tekinti önálló fegyvernemnek, hanem csak egy speciális harcmodornak, amit többféle fegyvernemhez tartozó harcos is alkalmazhatott.

A venatoror

Speciálisan állat-vadászatra kiképzett gladiátor. Nem csak a hajtóvadászatban, az állatok dárdával történő levadászásban vettek részt, hanem mindenféle trükkre is tanították az állatokat, tehát idomárok voltak. Seneca szerint tevével sétáltattak oroszlánokat, vagy elefántokat sétáltattak a föld felett kifeszített kötélen. A szó szoros értelmében nem voltak gladiátorok, de a játék részét képezték.

A bestiarii

Azok a lényegében halálraítélt, fegyvertelen, vagy igen csekély fegyverrel felvértezett emberek, akiket meghalni küldtek az aréna. Vadállatokkal kellett megküzdeniük, gyakran puszta kézzel. Valójában nem gladiátor, hanem halálraítélt, akit az arénába küldtek. Később kezdik csak kiképezni. Bestiarius a neve azoknak is, akiket az állatok ellátására és gondozására rendeltek ki.

Vadállatok ellen küzdöttek egy látványos vadász-showban (venationes). Rövid tunikát hordtak, fegyverként pedig venabuli-t, egy fából készült, fém hegyben végződő lándzsát és egy bőr ostort használtak.

A paegniarius

A paegnariusok feladat kizárólag az volt, hogy feltüzeljék a közönséget. Fegyverük fából készült rudis kard, a a találatok elleni védelmül egész testüket bebugyolálták. Meglehet, hogy a fejükön is viseltek valamilyen párnázást – a pompeji dombormű sérült, ezért nem lehet pontosan kivenni rajta. A paegnariusok harcát cintányérok, a hydraulis zenéje kísérte. Ez utóbbi a birodalom kezdeti időszakából származó számos mozaikon és szobron feltűnik.

Ez a gladiátorfajta nagyon népszerű volt a Commodus császár rendezésében tartott colosseumi játékokon.

A paegnariusoknak nem kellett halálig harcolniuk, és bár előfordult, hogy a magas rangú gladiátorok, primus palusok vesztek oda az arénában, jobára a tanoncok, a tirók haltak meg.

Forrás: http://tortenelemklub.com/okor/romai-birodalom/91-romai-gladiatorok-es-spartacus