38. Nem fukarkodott a hadierények elismerésével. Több mint harminc hadvezérnek valódi diadalmenetet engedélyezett, de még ennél is többen kaptak engedélyt a diadalmenet helyett járó kitüntetések viselésére. A senatorok gyermekeit mielőbb hozzá akarta szoktatni az államügyek intézéséhez, ezért megengedte, hogy a gyermekruhát levetve nyomban felölthessék a széles bíborszegélyű togát, továbbá hogy a senatus ülésein részt vegyenek; ha pedig katonai pályát választottak, nemcsak a legiók tribunusává, de a szövetségi csapatok lovassági parancsnokává is kinevezte őket; sőt, hogy a tábori életet mindegyik megismerje, két-két ilyen senatori rendből való fiatalembert állított egy-egy lovasszázad élére. A lovagok csapattesteit gyakran megszemlélte, és hosszú szünet után felújította a díszfelvonulások régi szokását. De azt már nem tűrte, hogy a felvonuláson - mint régen szokás volt - egy lovagot valamelyik vádlója lerántson lováról; ha valaki kora vagy testi gyengesége miatt lovagolni nem tudott,annak megengedte, hogy lovát előreküldve gyalogosan jelentkezzék nevének felolvasásakor; aharmincöt évnél idősebb lovagoknak kedvezményt adott, visszaadhatták lovukat, ha nemakarták tovább tartani.

39. A senatus tagjai közül kiválasztott tíz ember közreműködésével minden lovagot kényszerített, hogy adjon számot életéről; a megrovást érdemlők közül némelyikre pénzbüntetést rótt,másokat megbélyegzett, ismét másokat különféle figyelmeztetésben részesített. Az effajta intelem legenyhébb válfaja az volt, hogy átadott egy írást, s azt a kiszemelt lovag halkan, csak magában, de ott a helyszínen köteles volt elolvasni. Egyik-másik azért kapott megrovást, mert olcsó kamatra pénzt vett kölcsön, hogy aztán magasabb összegért továbbadja.

40. Ha a népgyűléseken senatorok nem jelöltették magukat kellő számban tribunusi tisztségre, akkor Augustus a római lovagok közül választott tribunusokat, méghozzá úgy, hogy hivataluk letelte után tetszés szerint maradhattak akár a senatori, akár a lovagi rend tagjai. Rómában sok lovag élt, akinek vagyona nagymértékben megcsappant a polgárháborúk idején, s ezek félve a színházi törvények szigorától, nem mertek az őket megillető tizennégy padsorban helyet foglalni; Augustus megüzente nekik, hogy a büntetés nem vonatkozik rájuk, ha akár ők személyükben, akár apáik valamikor rendelkeztek a lovagrend tagjaitól megkívánt vagyonnal. A népszámlálást utcánként végeztette; s hogy a népet gabonakiosztás címén túl gyakran el ne vonják a munkától, elrendelte, hogy ezentúl évenként háromszor, négy-négy hónapra osszák ki a gabonát; később mégis engedett a nép kívánságának, hogy a régi szokás szerint ki-kihavonként kapja meg adagját. Visszaállította a választási gyűlések régi gyakorlatát is; és míg a szavazások adásvételét különös szigorúsággal büntette, a maga tribusa tagjainak, a Fabius- és Scaptius-tribusbelieknek a választások napján fejenként ezer sestertiust adott a magáéból, nehogy valamelyik jelölttől pénzt követeljenek. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy a nép külföldiekkel vagy rabszolga-származásúakkal ne keveredjék, ezért nagyon szűk marokkal mérte a római polgárjogot, és a rabszolga-szabadítást is korlátozta. Tiberius egyik görögvédence számára kért tőle római polgárjogot; Augustus levélben azt válaszolta neki, csak úgyadja meg, ha kérése jogosságáról őt személyesen meggyőzi; Liviának is nemet mondott, mikor egy adófizetésre kötelezett gall számára polgárjogot kért; felmentette a gallust az adózástól, és kijelentette, hogy szívesebben károsítja meg egy kissé a kincstárt, mint hogy a római polgárjog becsületét lejárassa. Nem elégedett meg azzal, hogy megsokszorozva a nehézségeket, a rabszolgáktól elvegye szabadságukat, vagy ami még ennél is több, felszabadulásuknak a reményét, hanem a felszabadíthatók számának, feltételeinek, válfajának aprólékos szabályozásához azt is hozzáfűzte, hogy a rabszolga semmiféle úton-módon el nem nyerheti szabadságát, ha valamikor láncbüntetést vagy kínvallatást szenvedett. Megpróbálta újjáéleszteni a régi római viseletet, ruházkodást is, és mikor egy népgyűlésen a feketébe öltözött tömeget meglátta, méltatlankodva így kiáltott: Lábad alatt a világ, tógás nagy római nemzet! és az aedilisekre bízta, meg ne tűrjenek senkit a Forumon vagy környékén, ha köpenyét levetve, alatta nem tógát visel.

41. Adandó alkalommal minden rend iránt bőkezű volt. Mikor az alexandriai diadalmenet idején a királyi kincset hazahozta, annyi pénz került forgalomba Rómában, hogy a kamatláb csökkenésével a föld ára magasra szökött; és valahányszor később az elkobzott vagyonokból tetemes pénzfölösleg folyt be a kincstárba, meghatározott időre kamatmentes kölcsönt adott olyan embereknek, akik a kölcsönzött összeg kétszeres értékét fel tudták ajánlani zálogul. A senatori vagyon alsó határát felemelte nyolcszázezerről egymillió-kétszázezer sestertiusra: ha valakinek ennyi pénze nem volt, annak maga is odaadta a hiányzó összeget. Gyakran juttatott pénzadományt a népnek, de általában különböző összegeket: hol négyszáz, hol háromszáz, volt úgy, hogy kétszázötven sestertiust fejenként; még a kisfiúkról sem feledkezett meg, pedig azelőtt csak a tizenegy évesnél nagyobb gyermekek kaptak. Szűkös években igen olcsón, sőt ingyen is osztogatott gabonafejadagot, és duplájára emelte a pénzadományról szóló utalványokat is.

42. Ez az uralkodó inkább a jólét előmozdítására törekedett, mint népszerűségre; ezt bizonyítja szigorú válasza, mikor a nép a bor hiánya és magas ára miatt panaszt emelt: megfelelő gondoskodás történik arról, hogy a nép meg ne szomjazzék, hiszen veje, Agrippa építi mindenfelé a vízvezetéket - mondta. Máskor pedig, mikor a nép egy rég megígért pénzajándékot szorgalmazott, azt felelte, hogy ő állni szokta szavát; de ha olyan pénzt követelt tőle a nép, amire sohasem tett ígéretet, hirdetményben hozta tudomására, hogy csúf és szemérmetlen ez a magatartás, és hozzáfűzte, nem adja meg az összeget, pedig már előzőleg a népnek szánta. Egy tervezett pénzosztás alkalmával tudomására jutott, hogy sok szabadon bocsátott rabszolgát is beiktattak a polgárok sorába; mint előbb, most is éppoly keményen és határozottan tagadta meg, hogy pénzt juttasson illetékteleneknek. Sőt, a többieknek is kevesebbet adott, mint amennyit megígért, hogy az előre meghatározott összegből fussa. Egyszer jóformán semmi sem termett, s a dolgon nem lehetett segíteni; ekkor kiűzte Rómából a rabszolga-kereskedők és gladiátor-iskolamesterek rabszolgáit, valamennyi külföldit – az orvosok és tanítók kivételével - és a szolgaszemélyzet egy részét. Mikor végül a gabonaellátás megjavult, maga írja: keményen nekilátott, hogy az ingyen gabonaosztást örökre megszüntesse, minthogy az emberek ebben bízva abbahagyják a földek megművelését. Tervét azonban mégsem vitte véghez, mert biztosra vette, hogy halála után utódai a népszerűség kedvéért úgyis bevezetik újból. Annyira mégis korlátozta a kiosztást, hogy a földművesek és gabonakereskedők, valamint a városi nép érdekeit egyaránt figyelembe vette.

43. Mindenkit felülmúlt a sok, változatos és nagyszerű látványosság szervezésében. Maga mondja, hogy négyszer rendezett játékot a saját nevében, huszonhárom ízben pedig távol levő, vagy kellő vagyonnal nem rendelkező főtisztviselők helyett. Nemegyszer városnegyedenként, több színpadon, mindenféle nyelven beszélő színészek közreműködésével rendezett előadásokat nemcsak a Forumon és az Amphitheatrumban, hanem a Circusban és a Septában is, de volt úgy, hogy csak állatviadalt mutatott be; az atléták versenyeit a Mars-mezőn emelt fatribünökről nézte a nép; tengeri csatát is rendezett a Tiberis mentén kiásott térségen, ahol most a Caesarok ligete áll. A játékok napjain őrséget állított fel Róma-szerte, hogy a rablók ne zaklassák az otthon maradó csekély számú lakosságot. A Circusban kocsihajtókat, versenyfutókat és állatviadalokban jártas bajvívókat léptetett fel, nemritkán a legelőkelőbb ifjúságsoraiból. De gyakran rendezte meg a trójai játékot is kisebb-nagyobb fiúk szerepeltetésével, mert régi és dicső szokásnak tartotta, hogy nagyhírű nemzetségük nemes erényeit így bemutassák. Egyik ilyen játék közben Nonius Asprenas elesett és megsebesült; Augustus aranyláncot adott neki ajándékba, és megengedte, hogy ő és utódai a Torquatus melléknevet viseljék. Később azonban véget vetett az effajta előadásoknak, mert Asinius Pollio, a szónok, a senatusban keményen és haragosan panaszt emelt unokája, Aeserninus balesete miatt, aki a játék közben lábát törte. Színházi előadásokon és gladiatori játékokon többször felléptetett római lovagokat is, míg a senatus határozattal meg nem tiltotta. Azután többé már nem szerepeltetett nemesi származású ifjút, csak még egyszer, utoljára, a fiatal Lyciust, mert meg akarta mutatni a népnek, hogy a fiú alig két láb magas, tizenhét font a súlya, és hatalmas a hangja. Egyik nyilvános játék alkalmával az arena közepén közszemlére állíttatta a túszokat, akiket a parthusok akkor küldtek először Rómába; utána pedig a maga páholya fölött, a második sorban jelölt ki nekik ülőhelyet. Valahányszor, a látványosságok időpontján kívül is, soha nem látott vagy figyelemre méltó ritkaság érkezett Rómába, azt tetszés szerinti helyen, soron kívül bemutatta a népnek. Így egy rinocéroszt a Septánál, egy tigrist a színházban, egy ötven rőf hosszú kígyót meg a Comitiumon állított ki. Az isteneknek ajánlott circusi játékok alatt egyszer rosszullét fogta el, és ezért gyaloghintójában végigdőlve vezette a kocsisort, mely az istenek képmását vitte; máskor pedig, mikor Marcellus színháza megnyitásának tiszteletére játékot rendezett, elefántcsont székének eresztékei széthullottak, és ő hanyatt esett. Az unokái által rendezett játékok közben, mikor a nép attól félt, hogy az épület romba dől, s ezért sem visszatartani, sem megnyugtatni nem tudták az embereket, Augustus felkelt a helyéről, és leült azon a részen, melyet mindenki a legveszedelmesebbnek tartott.

44. A látványosságok zűrzavaros, laza szabályaiban rendet teremtett; felbőszítette ugyanis az a sérelem, mely Puteoliban egy senatort ért, hogy a színházban, a zsúfolásig megtelt nézőtéren senki sem akart neki helyet adni. Senatusi határozatot hozatott, hogy az első széksort minden nyilvános előadáson a senatoroknak kell fenntartani; a szabad és szövetséges nemzetek követeinek pedig megtiltotta, hogy az orchestrában helyet foglaljanak, mert tudomására jutott, hogy nemegyszer felszabadított rabszolgákat is elküldenek követnek. Elkülönítette továbbá a néptől a katonaságot is. Külön helyet rendelt az alsó néposztályhoz tartozó házasembereknek, külön oszlopba ültette a kiskorú fiúkat, s közvetlenül melléjük nevelőjüket; azt is elrendelte, hogy a nézőtér közepén piszkos ruhában senki se ülhessen. A nőknek még azt sem engedte meg, hogy a férfiak között ülve nézhessék végig a gladiátori játékokat, holott erre azelőtt engedélyt kaphattak; most a nők csak az emeleti helyekről, maguk között nézhették a játékokat. A színházban csak a Vesta-szüzeknek adott külön helyet, méghozzá szemben a praetor székével. Az atléta-versenyektől távol tartotta az egész női nemet; az egyik ökölvívó versenyt, melyet, mint főpap a nép kívánságára rendezett, éppen ezért a másnap reggeli órákra halasztotta el, és rendeletben hozta tudomására mindenkinek, az a kívánsága, hogy asszonyok ne látogassák a színházat tizenegy óra előtt.

45. A cirkuszi játékokat barátai, és védencei lakásának ebédlőterméből nézte végig, néha felesége és gyermekei körében, páholyukban ülve. Az előadásokról olykor órákra, gyakran napokra is elmaradt, igazolva távolmaradását, és mindig kijelölt valakit, hogy helyette az elnöki tisztséget ellássa. De ha ott maradt, semmi egyébbel nem foglalkozott; talán kerülni akarta az olyan megjegyzéseket, amilyeneket Caesarról annak idején rosszallóan tettek, hogy a játékok közben iratokat olvas, levelekre válaszolgat; vagy pedig mert valóban érdekelte, lekötötte figyelmét a cirkuszi előadás - ezt egyébként sohasem rejtette véka alá, gyakran őszintén megvallotta. Ezért aztán sok bőkezű jutalmat, ajándékot adott a mások által rendezett játékok és ünnepségek alkalmával is a magáéból, és valahányszor görög versenyt tekintett meg, minden egyes résztvevőt mindig érdeme szerint jutalmazott meg. Leginkább az ökölvívókat kedvelte, kiváltképpen a latinokat, de nemcsak a törvényesen elismert, hivatásos bajnokokat, akiket gyakorta eresztett össze görögökkel, hanem szerette nézni a köznépből való birkózókat is, akik a szűk sikátorokban művészi stílus híján, csak úgy vaktában verekedtek. Általában mindenkit méltányolt, aki nyilvános előadásokon bemutatta művészetét: az atléták kiváltságait megerősítette és bővítette; megtiltotta, hogy a gladiátorok a kegyelem reménye nélkül vívjanak; megszüntette azt a régi törvényt, hogy a tisztviselők bárhol és bármikor megfenyíthetik a színészeket; ezt a jogukat csak a színpadra és a játékok tartamára korlátozta. De azért éppen olyan szigorú felügyeletet gyakorolt az atléták és a gladiátorok páros viadalai felett. A színészek kicsapongásait például igen szigorúan, büntette. Egyszer tudomására jutott, hogy egy Stephanion nevű, togás szerepeket játszó színész egy fiúruhába öltözött, fiúsan megnyírt római úrhölggyel szolgáltatta ki magát az asztalnál; a színészt három színházban megkorbácsoltatta, majd száműzte; Hylas pantomim-művészt, akit a praetor bepanaszolt, tulajdon háza atriumában mindenki szeme láttára megvesszőztette; Pyladest meg száműzte Rómából és Italiából, mert ujjal mutatott a nézőre, aki őt kifütyülte, és így ráirányította a közönség figyelmét.

46. A főváros és a városi közigazgatás rendezése után Italiát huszonnyolc gyarmat alapításával gyarapította; ezeket bőven ellátta középületekkel, különféle adójövedelmeket biztosított nekik; sőt jog és megbecsülés dolgában többé-kevésbé egyenlővé tette őket Rómával. Új szavazási módszert gondolt ki, amely szerint a fővárosi tisztviselők megválasztásakor a gyarmati városok tisztviselői a maguk területén összegyűjtik a lakosok szavazócéduláit, és néhány nappal a fővárosi választás előtt lepecsételve Rómába küldik. És hogy sehol se legyen hiány kellő számú nemességben és a tömegek utánpótlásában, az egyes városok javaslatára is lovagi rangra emelt minden fiatalembert, aki lovassági tiszti szolgálatba kívánt lépni; azoknak az alsó néposztálybeli szülőknek pedig, akik a vidéki környezetekben tett utazgatásai során igazolták, hogy fiaik, leányaik vannak, a gyermekek száma szerint ezer-ezer sestertiust osztott ki.

47. A jelentősebb tartományokat, melyeket az évenként váltakozó helytartók könnyen vagy biztonságosan kormányozni nem tudtak, maga vette gondjaiba, a többit kisorsoltatta a proconsulok között; de még ezek között is csereberélt, és hol egyiket, hol másikat gyakran meglátogatta. Némely féktelenségében vesztébe rohanó szövetséges várost megfosztott szabadságától; más eladósodott községnek könnyített a terhén; a földrengés pusztította helységeket, újjáépíttette; ismét másokat, melyek a római nép szemében érdemeket szereztek, latin vagy római polgárjoggal ajándékozott meg. Tudomásom szerint Africán és Sardinián kívül nincs olyan tartomány, melyet meg ne látogatott volna. Oda is szándékában állt ellátogatni Siciliából, miután Sextus Pompeiust legyőzte, de a tartós, roppant erős viharok miatt nem mehetett, később pedig már sem oka, sem alkalma nem volt az utazásra.

48. A királyságokat, melyeket a hadijog alapján kerített hatalmába, kevés kivétellel vagy visszaadta uraiknak, vagy idegeneknek adományozta őket. A szövetséges királyokat kölcsönös rokoni kötelékekkel fűzte egymáshoz, készséges szerzője és támogatója lévén mindenféle rokonság, barátság létrehozásának. Mindegyikről úgy gondoskodott, mint a birodalom tagjáról és részeséről; a kiskorúaknak és elmebetegeknek gyámot rendelt ki korhatáruk eléréséig, illetve gyógyulásukig; legtöbbjük ivadékait pedig a maga gyermekeivel együtt neveltette, taníttatta.

49. A hadseregből a legiókat és a segédcsapatokat tartományonként szétosztotta; a hajóhad egyik része Misenumnál, a másik Ravennánál horgonyzott az Adriai- és a Földközi-tenger védelmére készen; a haderő többi egységeit részint Róma, részint a maga személyének biztonságára a fővárosban tartotta; a Calagurris-beliek és a germánok csapatait azonban, melyeknek tagjai Antonius legyőzetéséig, illetve Varus vereségéig a testőrségben teljesítettek szolgálatot, elbocsátotta. Három cohorsnál többet sohasem tűrt meg Rómában, azokat is csak állandó táborhely nélkül, a többi csapattestet a szomszéd városok körül felállított téli és nyári szállásokra irányította. A katonáskodást egyébként a szolgálati idő és jutalmak szigorú rendjével szabályozta; kinek-kinek rangja szerint meghatározta a szolgálati éveinek megfelelő és az elbocsátáskor járó jutalmakat, hogy se a túl hosszú szolgálati idő, se az elbocsátás után rájuk váró ínség ne indítsa forrongásra őket. Hogy a szolgálathoz és a szolgálat letelte után szükséges költségeket mindenkor nehézség nélkül előteremthesse, új jövedelmi források megnyitásával katonai kincstárt alapított. Közvetlenül és minél gyorsabban akart értesülni és tudomást szerezni mindenről, ami egy-egy tartományban történik; ezért a hadiutakon, rövid szakaszonként eleinte ifjú gyalogfutárokat, majd járműveket állított. Emez jobban bevált, mert a helyszínről hírt hozó futárokat ily módon akár személyesen is kihallgathatta.

50. A hivatalos megbízólevelekre, valamint magánleveleire eleinte sphinxalakú pecsétet nyomott, később Nagy Sándor, majd a maga képmását, melyet Dioscurides metszett; utódai is mindig ezzel pecsételték le később írásaikat. Leveleit úgy keltezte, hogy nemcsak a nap, hanem az éjszaka órájának a percét is megjelölte.

51. Sok méltó bizonyíték maradt fenn kegyességéről és népbarát elveiről. Nem sorolom el, hogy az ellenséges pártok tagjai közül ki mindenkinek kegyelmezett meg, sőt, juttatott magas állásokat, elég, ha csak megemlítem. Megelégedett azzal, hogy két plebeiust, Junius Novatust és Cassius Patavinust, pénzbírságra, illetve könnyebb fajta száműzetésre ítélje; pedig Novatus az ifjú Agrippa nevében hallatlanul goromba nyílt levelet írt neki, Cassius Patavinus meg egy népes lakomán kijelentette, volna bizony kedve is, meg bátorsága is ahhoz, hogy Augustust leszúrja. Egy törvényszéki tárgyaláson a cordubai Aemilius Aelianust egyebek közt azzal vádolták, hogy rossz hírét kelti a császárnak; Augustus ekkor szinte haragosan fordult a vádlóhoz: „Szeretném - mondta - ha ezt bebizonyítanád nekem; akkor majd megmutatom Aelianusnak, hogy nekem is van nyelvem, s én még különb dolgokat mondok majd őróla” - ezzel az egész vizsgálatot egyszer s mindenkorra megszüntette. Tiberiusnak pedig, aki ebben az ügyben indulatos levélben panaszkodott neki, így válaszolt: „Ne engedd, Tiberiusom, hogy fiatalos hevületed elragadjon, és ne bosszankodj azon, hogy van, aki engem rágalmaz; éppen elég annyit tudnunk, hogy ártalmunkra nem lehet senki.”

52. Tudta jól, hogy még a helytartók tiszteletére is szoktak templomot szentelni; maga mégsem fogadta el másként ezt a megtiszteltetést egyetlen provinciában sem, csak ha a templom az ő nevével együtt Róma istenasszony nevét is viseli. A fővárosban azonban még ezt is kereken elutasította, sőt beolvasztatta a tiszteletére egykor felállított ezüst szobrokat, és azok árából háromlábú arany edényeket ajánlott fel a Palatinusi Apollónak. A nép erőnek erejével rá akarta ruházni a dictatori hatalmat, de ő térdre hullott, és tógáját válláról lehúzva, csupasz mellét feltárva visszautasította azt.

53. Mindig irtózott, ha úrnak szólították, mintha az valami gyalázkodó vagy sértő dolog volna. Egyik színházi előadáson, ahol megjelent, a színész ezt szavalta: „Ó, a szelíd, jó úr.” Az egész közönség nagy lelkesedéssel egyetértően tanújelét adta, elérti, hogy róla van szó: Augustus kézmozdulatával és arcjátékkal nyomban elutasította magától ezt a célzást, másnap pedig rendeletben szigorúan megrótta az effajta méltatlan hízelkedést. Még gyermekeinek és unokáinak sem engedte meg, hogy akár komolyan, akár tréfásan úrnak szólítsák, és azt is megtiltotta, hogy maguk között egymást ezzel a hízelgő elnevezéssel illessék. Rómából vagy más városból, akár oda utazott, akár vissza, mindig este vagy éjszaka érkezett, mert nem akart a hivatalos fogadásokkal senkinek alkalmatlankodni. Consuli minőségében általában gyalogosan mutatkozott a nyilvánosság előtt, egyébként csukott gyaloghintóban. A vegyes fogadónapokon még a köznépet is színe elé bocsátotta, és szívélyesen fogadta kérelmeiket, valakit tréfásan meg is dorgált, amiért oly bizonytalanul nyújtja át neki kérvényét, mint elefántnak a pénzdarabot. A senatus-ülések napján mindig a Curiában üdvözölte az Atyákat, mégpedig ülőhelyükön, nevén szólítva mindegyiket - nem kellett, hogy valaki előre megmondja neki a senatorok nevét; távozáskor hasonlóképpen búcsúzott el, miközben mindenki ülve maradt a helyén. Sokat járt társaságba, gyakran látogatott el családi ünnepségekre. Hajlott korában azonban egyik eljegyzési lakomán már terhére esett a nagy zsivaj. Gallus Terrinius senatort, pedig nem is volt közeli barátja, meglátogatta, mikor hirtelen megvakult, és elhatározta, hogy éhhalállal pusztítja el magát; a császárnak sikerült a beteget személyes vigasztalásával az életnek megnyernie.

54. Egyszer a senatusban, mikor beszédét mondta, közbekiáltottak: „Nem értettem!”. Aztán ismét valaki más: „Ellentmondanék ám, ha engednék!”. Több alkalommal pedig, amikor a vitázók szertelen kitörései miatt bosszankodva távozott a Curiából, némelyek odamondogattak neki: „Talán csak szabad a senatoroknak az állam ügyeiről beszélniük?” A senatus kiegészítésére összehívott ülésen, mikor minden senator megválaszthatott valakit, Antistius Labeo választása Marcus Lepidusra, Augustus hajdani ellenségére esett, aki akkor száműzetésben élt. Mikor Augustus megkérdezte Labeótól, nem talált-e Lepidusnál méltóbb embert, az így felelt: „Megvan mindenkinek a maga véleménye.” Az efféle szabad szájú beszéd vagy makacskodás miatt azonban soha senkinek nem esett baja.

55. A senatusban néhanapján keringtek róla gyalázkodó iratok, ezek miatt nemigen fájt a feje, nem is fordított gondot megcáfolásukra, szerzőiket fel sem kutatta; annyit rendelt el csupán, hogy ezen túl fogják perbe az álnéven gyalázkodó levelek vagy gúnydalok szerzőit.

56. Még ha gonoszkodó, pajkos tréfák támadásai felingerelték is, kiáltvány formájában válaszolt. Azt azonban nem engedte meg, hogy a senatus rendeletet bocsásson ki a végrendeletekben olvasható szabad szájú kifakadások ellen. Valahányszor részt vett a tisztviselők választásán, jelöltjeivel együtt végiglátogatta választópolgárait, és ősi szokás szerint kérte szavazataikat. Maga is úgy szavazott tribusában, mint bármely más polgár. Ha tanúként bíróság elé idézték, nyugodtan tűrte mind a kihallgatást, mind az ellenfél bizonyítását. Fórumát keskenyebbre építtette, nem tudta magát rászánni, hogy a szomszédos házakat tulajdonosaiktól elvegye. Fiait mindig csak ilyen szavakkal ajánlotta a népnek megválasztásra: „Ha megérdemlik.” Mikor egyszer megjelentek a színházban, és helyéről felemelkedve mindenki megtapsolta őket, Augustus komolyan megharagudott. Azt akarta, hogy barátai nagy és befolyásos férfiak szerepét töltsék be az állam életében, de a többiekkel egyenlő jogokat élvezzenek, és a törvényeknek és bírói ítéleteknek alávessék magukat. Mikor Asprenas Noniust, egyik bizalmas barátját, méregkeverés bűnével vádolva Cassius Severus bíróság elé állíttatta, Augustus tanácsot kért a senatustól, miként viselkedjék, mert - mondta - nem tudja, mit tegyen; ha ugyanis védelmére kel, kivonja a vádlottat a törvény hatalma alól; ha nem áll mellé, azt mondják majd, cserbenhagyja és mintegy maga is már elítéli barátját. Az egész senatus egyetértésével a védők padján ült néhány órán át, de hallgatott, s még a szokásos méltatást sem mondta el barátja érdekében. Clienseinek is védelmet nyújtott a törvényszék előtt, így egy bizonyos Scutariusnak is; ez kiszolgált, de önként újra jelentkező katonája volt, most pedig jogsértés miatt törvény elé idézték. A vádlottak közül egyet mentett meg csupán az elmarasztaló ítélettől, azt is úgy, hogy a vád képviselőjét a bírák színe előtt kérlelte meg; a vádlott Castricius volt, aki őt annak idején Murena összeesküvéséről értesítette.

                                                                                      1.      2.      3.      4.      5.      6.