66. Ha katonái megrémültek az ellenséges csapatok nagyságáról keringő hírektől, nem úgy bátorította őket, hogy eltagadta vagy mérsékelte az effajta hírek igazságát, inkább nagyokat tódítva eltúlozta a hallottakat. Mikor tehát elterjedt az a hír, hogy Juba érkezése szörnyűséges lesz, gyűlésbe hívta katonáit, és ezt mondta: „Tudjátok meg, néhány nap múlva tíz legióval, harmincezer lovassal, százezer könnyű fegyverzetű gyalogossal és háromszáz elefánttal megérkezik a király. Hagyják abba most már egyesek a találgatást, a fejtörést, higgyenek nekem, hiszen én biztosan tudom mindezt; mert ha nem, behajózom őket a legódivatúbb bárkába, és parancsot adok, menjenek, amerre a szél viszi őket.”

67. A vétségeket nem minden esetben torolta meg és nem is egyformán büntette, csak a szökevényeknek és lázadóknak volt könyörtelen üldözője és büntető bírája, a többiek dolga fölött szemet hunyt. Sőt, némelykor győzelmes, nagy ütközet után el is engedte a szabályszerű szolgálatot, és engedélyt adott, mulatozzanak csak az emberek kedvükre. Még dicsekedett is vele, hogy az ő katonái kikenve-kifenve is jól harcolnak. Gyűléseken nem katonáknak, hanem sokkal hízelgőbb néven bajtársaknak szólította őket. Nagy gondot fordított felszerelésükre, aranyos-ezüstös fegyvereket ajándékozott katonáinak, részint a fényes látvány kedvéért, részint azért, hogy elvesztésüktől félve még szívósabban küzdjenek. Annyira szerette katonáit, hogy Titurius vereségének hírére megnövesztette haját, szakállát, és addig le sem nyiratta, míg bosszút nem állott érte. Ily módon nagy odaadásra és bátorságra ösztönözte őket.

68. A polgárháború kezdetén az egyes legiók centuriói felajánlották, hogy ki-ki saját költségén egy lovast állít Caesarnak, és minden katona zsold és gabona-fejadag juttatása nélkül, ingyenteljesít szolgálatot; a tehetősebbek ugyanis magukra vállalták a szegénysorsúak ellátását. Caesart hosszú hadvezéri pályája folyamán hűtlenül soha el nem hagyta senki; sok fogságba esett katonája pedig, akinek megígérték, hogy életben hagyják, ha Caesar ellen fegyvert fog, visszautasította ezt a feltételt. Éhséget és egyéb megpróbáltatásokat úgy tűrtek katonái ostromállapot idején, vagy akár ha ők ostromolták az ellenséget, hogy mikor Pompeius Caesar dyrrachiumi védősáncainál meglátott egy fűből sütött kenyeret - az volt a táplálékuk -, megjegyezte, „vadállatokkal van dolga”; hamar el is vitette a kenyeret, meghagyván, hogy senkinek meg ne mutassák, különben az ellenség türelme és szívós kitartása megtöri katonái bátorságát. Caesar katonáinak harci vitézségét az is bizonyítja, hogy mikor Dyrrachiumnál egyetlenegyszer vereséget szenvedtek, maguk követeltek megtorlást, s a fővezérnek inkább vigasztalnia, mintsem büntetnie kellett őket. A többi csatában könnyűszerrel arattak számtalan győzelmet az ellenség fölött, még ha szám szerint kevesebben voltak is. A hatodik legio egyetlen cohorsa például órákon keresztül védett egy erődöt Pompeius négy legiója ellen, és az emberek csaknem egy szálig elpusztultak az ellenség nyilaitól - százharmincezret találtak meg a sánc mögött. Nem is csodálkozik ezen az ember, ha egyesek hőstetteire visszagondol, akár Cassius Scaeva, akár Gaius Acilius közkatona cselekedeteire, hogy másokét ne is említsem. Scaeva még akkor is kitartott őrhelyén, a rá bízott erőd bejáratánál, mikor a fél szemét kilőtték, csípőjét, vállát átdöfték, pajzsába pedig százhúsz nyíl fúródott. Acilius amassiliai tengeri csatában jobbjával az egyik ellenséges hajó farába csimpaszkodott, s mikorjobb kezét levágták, a görög nép körében híres Cynaegirus példáját követve felugrott a hajóra,és pajzsgombjával kergette maga előtt az ellenséget.

69. Caesar katonái a galliai hadjárat tíz éve alatt egyszer sem lázadtak fel; a polgárháborúkfolyamán ilyesmi is megesett néhányszor, de hogy a rend oly hamar helyreállt, annak nem a hadvezér engedékenysége, hanem inkább tekintélye volt az oka. Sohasem engedett ugyanis a lázongóknak, ehelyett mindig nyíltan szembeszállt velük; a kilencedik legiót példáulgyalázattal eresztette szélnek Placentiánál, noha Pompeius még fegyverben állott, és csak nagykeservesen, sok-sok könyörgésre, a főkolomposok megfenyítése után fogadta őket vissza.

70. És mikor a tizedik legio katonái az africai háború kitörése idején súlyos fenyegetőzések közt és Róma helyzetének veszélyeztetésével elbocsátásukat s azonfelül megjutalmazásukat is követelték, Caesar pillanatig sem habozott, hiába ijesztették barátai, odament közéjük, ésfeloszlatta a legiót; aztán pedig egyetlen szóval, azzal, hogy „polgárok”-nak nevezte őket ésnem katonáknak, könnyűszerrel megtörte és engedelmességre bírta a csapattestet; azt felelték neki, hogy ők katonák, s bár Caesar nem akarta, önként követték Africába; de még így is azzal büntette a lázadás főkolomposait, hogy megvonta tőlük a zsákmány és a juttatott földbirtok egyharmadát.

71. Ügybuzgalom és megbízhatóság dolgában már ifjúkorában is kitűnt, ha cliensei érdekéről volt szó. Az ifjú Masinthát olyan szenvedélyesen védte Hiempsal királlyal szemben, hogy a vita hevében Juba királyfi szakállát is megragadta; mikor pedig védencét megbírságolták, megszöktette a letartóztatására küldött hatósági emberek elől, sokáig magánál tartotta, majdpraetori hivatalának lejárta után Hispaniába utazva, számos híve között, a bárdokat hordozó lictorok kíséretében, gyaloghintójában magával vitte.

72. Barátaival mindig igen gyöngéden és előzékenyen bánt; egyszer egy erdei útján elkísérte őt Caius Oppius, aki közben hirtelen rosszul lett: Caesar az egyetlen fekvőhelyet átengedteneki, maga pedig a puszta földön, a szabad ég alatt hált. A legnagyobb hatalom birtokában jó néhány alacsony származású embert igen magas tisztségekbe juttatott; mikor ezt szemére vetették, nyíltan kimondta, hogy ha magas méltóságát tekergők és orgyilkosok segítségével kellett volna megvédenie, még azoknak is épp akkora hálával tartoznék.

73. Sohasem neheztelt oly súlyosan senkire, hogy adandó alkalommal szíves-örömest ki nebékült volna vele. Caius Memmius heves támadásaira ugyan hasonló élességgel válaszolt írásban, nemsokára mégis lelkesen támogatta, mikor a consuli hivatalra pályázott. Caius Calvusnak pedig, aki hírhedt epigrammáinak megjelenése után barátai révén igyekezett Caesart kibékíteni, önként s méghozzá elsőnek írt. Valerius Catullust meg, bár úgy érezte, hogy Mamurráról írott verseiben őt bélyegezte meg örök időkre, még aznap, mikor bocsánatot kért tőle, meghívta ebédre, sőt még az apjával is éppen úgy vendégbarátságot tartott mint azelőtt.

74. Engedékeny természete még olyankor is megmutatkozott, ha büntetett: a kalózokat, akik elfogták, megfeszíttette ugyan, hiszen esküvel ígért nekik kereszthalált, de parancsot adott, hogy előbb fojtsák meg őket; sohasem tudott ártalmára lenni Cornelius Phagitának sem, pedigcsak nagy pénzáldozattal sikerült megszabadulnia, hogy egy éjszakai rajtaütés alkalmával, betegen, menekülés közben Sulla kezére ne adja őt; Philemont, rabszolgatitkárát, aki Caesar ellenségeinek megígérte, hogy őt méreggel elteszi láb alól, csak egyszerű halállal büntette; tanúnak idézték meg Publius Clodius - felesége, Pompeia csábítója - ellen, akit a vallásos szertartások meggyalázásával is vádoltak, de ő azt állította, hogy nem tud semmiről, holott anyja, Aurelia, és húga, Julia, ugyanazon bírák előtt kivallotta az igazat. Arra a kérdésre pedig, hogy miért vált el feleségétől, így felelt: „Mert az én hozzátartozóimhoz nemcsak bűn, de még a gyanú árnyéka sem férhet.”

75. Csodálatos mértékletességet és bölcsességet tanúsított nemcsak a polgárháború alatt, de annak győzelmes befejezése után is. Míg Pompeius közhírré tette, hogy ellenségének tart a jövőben is mindenkit, aki nem a köztársasági párthoz húz, Caesar kijelentette, hogy barátai közé sorol mindenkit, aki semleges marad. Akiknek pedig Pompeius ajánlására adott tiszti rangot, lehetővé tette, hogy átálljanak Pompeiushoz. Ilerdánál annak idején tárgyalás indult meg a megadás feltételeiről, és a két fél között állandó érintkezés kezdődött; Afranius ésPetreius azonban megbánták a dolgot, s valamennyi Caesar-pártit megölették táborukban; Caesar mégsem tudta rászánni magát, hogy ekkora becstelenséget hasonlóval viszonozzon. A pharsalusi csatában kihirdette, hogy a polgári lakosságot meg kell kímélni, és megengedte katonáinak, hogy ki-ki tetszése szerint egy-egy ellenséges párthoz tartozónak megkegyelmezhessen. Senki sem tud olyasmiről, hogy csatamezőn bárkit megöletett volna; kivételt csak Afranius, Faustus és az ifjú Lucius Caesar esetében tett, de úgy tudják, hogy még ezeket sem az ő akaratából végezték ki, bár az első kettő, miután kegyelmet kapott, újra fegyvert fogott ellene, a harmadik pedig nemcsak Caesar rabszolgáit irtotta ki kegyetlenül, tűzzel-vassal, hanem még a nyilvános játékokra szánt vadállatokat is lemészároltatta. Élete vége felé aztán még azok is hazatérhettek Italiába, akiknek nem bocsátott meg; sőt polgári és katonai tisztségeket is viselhettek. Helyreállíttatta Lucius Sulla és Pompeius szobrait is, melyeket a nép ledöntött. Ha valaki rosszban sántikált ellene vagy szidalmazta, inkább azon volt, hogy a dolgot megakadályozza, mintsem megbosszulja. Nem is üldözte sem a felfedezett összeesküvéseket, sem az éjjeli összejöveteleket, csak közhírré tette, hogy mindegyikről tudomástszerzett, és ha rágalmazásnak vette hírét, megelégedett annyival, hogy nyilvánosan figyelmeztetteaz illetőt, hagyjon fel vele. Nyugodtan tűrte, hogy Aulus Caecina rágalmazó iratával és Pitholaus igen rosszindulatú verseivel a becsületébe gázoljon.

76. Egyéb cselekedetei és mondásai épp eleget nyomnak a latban, hogy kimondjuk: visszaélt hatalmával, és nem ok nélkül gyilkolták meg. Mert nem elég, hogy mértéktelenül sok tisztséget elfogadott - örökös consulságot, élete végéig tartó dictatori hatalmat, az erkölcsbíró legfőbb hivatalát, ezenfelül az „imperator” előnevet, a „haza atyja” melléknevet, szobrot állíttatott magának a királyok sorában, trónszéket az orchestrában - hanem azt is eltűrte, hogy minden emberi méltóságnál magasabb kitüntetéseket szavazzanak meg neki: aranyszéket a tanácsban és a törvényszéken, díszkocsit, amilyenen a cirkuszi játékok alkalmával az istenszobrokat körülviszik, templomokat, oltárokat, szobrot az istenek szobrai között, helyet az istenek tiszteletére terített asztalnál, főpapot a maga tiszteletére, saját Lupercus papi testületet, s hozzá még azt is, hogy egyik hónapot róla nevezzék el; minden tisztséget kényére-kedvére adott s kapott. A harmadik és negyedik consulságot már csak névleg viselte, megelégedett a dictatori hatalommal, melyet a consuli ranggal együtt egyszer s mindenkorra megadták neki, és mindkét évben két-két consult nevezett ki helyettesévé az év utolsó három hónapjára; így a közbeeső időben nem kellett más gyűlést megtartania, csak a néptribunusok és aedilisek választási gyűlését; a praetorok helyére praefectusokat nevezett ki, hogy azok távolléte esetén Róma közigazgatási ügyeit intézzék. A január elseje előtti napon pedig, mikor az egyik consul váratlanul meghalt, a néhány órája megüresedett tisztséget odaadta egy jelöltnek. A hagyományokat semmibe véve, éppilyen önkényesen osztogatta a hivatalokat több évre; tíz praetori rangú embernek consuli jelvényeket ajándékozott, újdonsült polgárjogú személyeket, köztük néhány félig barbár gallust, felvett a senatorok sorába. Ezenkívül a pénzverde meg az adóügyek vezetését házi rabszolgáira bízta. Az Alexandriában hátrahagyott három legio gondozását és parancsnokságát Rufinus nevű szabadosa fiára, egyik kegyencére bízta.

77. Amint Titus Ampius írja, nyilvánosan is tett nem kevésbé elbizakodott kijelentéseket: „A köztársaság semmi, test nélküli, tartalmatlan fogalom, puszta elnevezés; Sulla analfabéta volt a politikában, hiszen lemondott a dictatori hatalomról; jó lesz, ha az emberek megfontoltabban beszélnek vele, és törvénynek tekintik a szavát.” Arcátlanságában odáig ment, hogy mikor a haruspex rossz jeleket látott, s közölte hogy az áldozati baromnak hiányzik a szíve, azt mondta: a jövőben majd kedvezőbbek lesznek az előjelek, ha ő úgy akarja; nem kell isteni jelnek tekinteni, ha egy baromnak hiányzik a szíve. 78. A legnagyobb, szinte engesztelhetetlen gyűlöletet azonban azzal keltette, hogy a Venus Genetrix temploma előtt ülve fogadta a senatorokat, mikor a neki megszavazott legmagasabb kitüntetésekről szóló határozattal elébe járultak. Egyesek azt állítják, hogy Cornelius Balbus tartotta vissza Caesart, aki fel akart kelni helyéről; mások szerint egyáltalán nem is volt szándékában, sőt Gaius Trebatiust ugyancsak barátságtalan pillantással mérte végig, mikor az figyelmeztette, hogy álljon fel. Ez a cselekedete azért is volt ennyire felháborító, mert mikor egyik diadalmenetén a tribunusok padsora előtt elhajtott, és Pontius Aquila néptribunus nem kelt föl helyéről, Caesar méltatlankodva így kiáltott: „Követeld hát vissza tőlem a köztársaságot,Aquila tribunus!” - s a következő napokon bárkinek ezzel a feltétellel tett csupán ígéretet: „Ha ugyan Pontius Aquila megengedi.”

79. A senatus lebecsülésének ilyen szégyenletes kinyilvánítása után még nagyobb arcátlanságot követett el. A latin áldozati ünnepségekről hazatérőben valaki a nép szertelen, soha nem hallott üdvrivalgásától kísérve fehér szalagos babérkoszorút nyomott Caesar szobra fejébe. A két néptribunus, Epidius Marullus és Caesetius Flavus letépte a fehér szalagot a koszorúról, a tettest pedig megbilincseltette; Caesar erre, talán mert fájlalta, hogy királlyá választásának kísérlete ilyen rosszul sikerült, vagy mert - mint mondta - elragadták tőle a dicsőséget, hogy a királyi hatalmat maga utasíthassa vissza, durva szitkozódások között megfosztotta hivatalától a két tribunust. Mégsem tudta elhárítani a gyanút, hogy királyi rangra vágyik, hiába válaszolta a népnek, mikor „király”-ként köszöntötte, hogy ő „Caesar és nem király”; hiába tolta el magától és ajánlotta fel a Legjobb és Leghatalmasabb Jupiter capitoliumi templomának a királyi diadémot, melyet Antonius, a consul, a Lupercalia ünnepén többször is, már-már a fejére helyezett. Sőt, a legváltozatosabb hírek keringtek arról, hogy elköltözik Alexandriába vagy Iliumba, és magával viszi a birodalom minden kincsét; barátaira bízza a katonai táborozásoktól kimerült Itáliát, valamint Róma kormányzását, végül hogy a legközelebbi senatus-ülésen Lucius Cotta, a tizenötös bizottság egyik tagja határozati javaslatot terjeszt elő, melynek értelmében Caesart királlyá kell kikiáltani, mert a Sibülla könyvekben az áll, hogy a parthusokat csakis király győzheti le.

80. Az összeesküvők azért siettek tervük véghezvitelével, nehogy kénytelenek legyenek ezt a javaslatot megszavazni. Azelőtt szétszórtan, kettesével-hármasával tartották tanácskozásaikat, de most mindenkit egybehívtak, minthogy már a nép is elégedetlen volt a dolgok állásával, és titkon is, nyíltan is, szidalmazta az önkényuralmat, és szabadítókra áhítozott. Amikor idegeneket iktattak a senatorok sorába, valaki ezt a hirdetményt függesztette ki: „Mindenkinek üdvére: meg ne mutassa senki a Curiát az új senatornak!” Úton-útfélen ezt énekelték: Curiánkban ülnek mostan Caesar megvert galljai,Bíbor sávos tunikára váltották nadrágjukat. Quintus Maximus, akinek háromhónapi időtartamra a consuli tisztséget átadta, egyszer belépett a színházba; mikor a lictor szokás szerint figyelmeztette érkezésére a közönséget, mindenfelől azt kiáltozták: nem ő a consul. Caesetius és Marullus tribunusok leváltása után, a következő választógyűléseken több szavazócédulát is találtak, mely őket jelölte consulnak. Lucius Brutus szobrára valaki ezt írta fel: „Bárcsak élnél!” Caesar szobrán meg ez a versikeállt: Brutus volt az első consul, mert elűzött egy királyt,Ez két consult kergetett el, s így lett végül is király. Több mint hatvan ember esküdött össze Caesar ellen; az összeesküvés vezetői Caius Cassius, Marcus és Decimus Brutus voltak. Eleinte haboztak, vajon mikor Caesar szavazásra szólítja fel a tribusokat a Mars-mezőn, rohanjanak-e rá több oldalról, dobják le a hídról és öljék meg alatta, vagy pedig a Via Sacrán, esetleg a színház bejáratánál támadják-e meg; mint hogy azonban március Idusára Pompeius csarnokába hívták egybe a senatust, minden nehézség nélkül erre a helyre, erre az időpontra esett választásuk.

81. De Caesarnak is nyilvánvaló csodajelek adták hírül közeli halálát. Néhány hónappal azelőtt Capua tartományban a Julius-féle törvény alapján odatelepített colonusok villákat akarván építeni, kibontottak néhány ősrégi sírt - ezt szívesen is tették, mert a sírokban sok szépívű, régi edényre bukkantak; munka közben az egyik síremléken - állítólag Capysnak, Capua alapítójának síremlékén - egy görög betűs, görög nyelvű, efféle tartalmú feliratot fedeztek fel: „Ha egyszer napfényre kerülnek Capys csontjai, egyik sarját tulajdon vérrokona fogja meggyilkolni, de bosszúból haláláért szörnyű csapások érik majd Itáliát.” Ennek a történetnek - ha valaki mesének vagy koholmánynak tartaná - Cornelius Balbus, Caesar bizalmas, jó barátja a szerzője. Halála előtt néhány nappal megtudta Caesar, hogy a lovak, melyeket, átkelvén a Rubicón, a folyó istenének szentelt és őrizet nélkül szabadon bocsátott, azóta nem akarnak legelni, és sűrűn ontják könnyeiket. Spurinna, a béljós is figyelmeztette Caesart, mikor áldozatot mutatott be: óvakodjék a veszedelemtől, mely március tizenötödikénél tovább nem várat magára. Egy nappal március Idusa előtt pedig azt látták, hogy valami tarkabarka madársereg üldözőbe vesz egy ökörszemet, mely babérággal a csőrében a közeli ligetből Pompeius csarnoka felé repül, és ott széjjeltépi. A gyilkosság napjára virradó éjszaka önmagát látta Caesar álmában, amint a felhők fölött röpköd, majd Jupiterrel kezet szorít; felesége, Calpurnia pedig azt álmodta, hogy házuk homlokzata beomlott, és férjét karja között leszúrták: ekkor hirtelen magától kitárult hálótermük két ajtószárnya. Ezért, és mert gyengélkedett is, Caesar sokáig habozott, ne maradjon-e inkább otthon, s ne halassza-e későbbre ügyeit, melyeket a senatusban akart előterjeszteni; végül Decimus Brutus felszólítására, hogy ne töltesse az időt hiába a nagy számban összegyűlt s már amúgy is régóta várakozó senatorokkal, úgy tizenegy óra felé mégiscsak elindult; baljában egyéb írások között az összeesküvés leleplezéséről szóló feljelentést tartotta, melyet valaki kezébe adott, ő azonban csak később akarta elolvasni. Aztán még szertartás közben, noha több áldozati barom levágása után sem kapott kedvező jóslatot, fittyet hányva a vallásos intelemnek, belépett az ülésterembe, és rámosolyogva Spurinnára, szinte kötekedett vele, hogy hamis jósnak bizonyult, mert íme, minden különösebb baj nélkül elérkezett március Idusa: „Elérkezett bizony - mondta erre a jós - de még el nem múlott.”

82. Miközben elfoglalta helyét, tiszteletadás ürügyén körülállták az összeesküvők; Cimber Tillius, aki a főszerepet magára vállalta, nyomban odalépett hozzá, mintha kérni akarna valamit; mikor Caesar nemet intett és kézmozdulattal jelezte, hogy „majd máskor”, Cimber Tillius mindkét vállán megragadta a tógáját; Caesar felkiáltott: „De hiszen ez erőszak”, mire az egyik Casca néhány hüvelykkel a torka alatt megsebesítette. Caesar megragadta Casca karját, és írószerszámával keresztüldöfte, de hiába akart felugrani helyéről, nem tudott, mert másfelől is sebet kapott; mikor észrevette, hogy mindenfelől kivont tőrök merednek rá, fejét beborította tógájával, bal kezével meg bokájáig lehúzta a tóga öblös ráncait, hogy testének alsó részét is tisztességesen eltakarva essen el. Így aztán huszonhárom tőrdöféstől leterítve, csak az első szúrásnál hallatott egy halk sóhajt; van, aki azt állítja, hogy a rárohanó Marcus Brutusnak így szólt: „Te is, fiam”; mikor kilehelte lelkét, mindenki szétfutott, s ő ott hevert magában, míg végül három rabszolga hordszéken, melyről a karja lelógott, hazaszállította tetemét. Orvosa, Antistius nézete szerint a sok szúrás közül egyedül csak mellsebe volt halálos, melyet másodjára kapott. Az összeesküvők áldozatuk tetemét legszívesebben a Tiberisbe dobták volna, vagyonát elkobozták, intézkedéseit megsemmisítették volna, de féltek Marcus Antonius consultól és Lepidus lovassági főparancsnoktól, és ezért elálltak szándékuktól.

83. Apósa, Lucius Piso követelésére Antonius házában felbontották és felolvasták Caesar végakaratát, melyet előző évben, szeptember tizenharmadikán lavicanumi birtokán írt, és a Vesta-szüzek főnökasszonyának adott át megőrzésre. Quintus Tubero azt írja, hogy első consulsága és a polgárháború kitörése között eltelt időben többször is Gn. Pompeiust nevezte meg örököseként, és ezt katonáinak gyűléseken fel is olvasta. De ebben az utolsó végrendeletben három örököst jelölt meg, éspedig nővére unokáit: Caius Octaviusra maradt vagyona háromnegyed része, Lucius Pinariusra és Quintus Pediusra pedig együttesen a maradvány egynegyed része; a végrendelet végén Caius Octaviust fiává fogadta, és ráhagyta nevét is; gyilkosai közül többet is kijelölt születendő fia gyámjául, Decimus Brutust meg éppen másodörökösévé tette. A népnek Tiberis-parti kertjeit hagyta örökül, és hozzá háromszáz sestertiust fejenként.

84. A temetés kihirdetése után a Mars-mezőn, Julia síremléke közelében állították fel a máglyát, a szószék előtt Venus Genetrix templomának mintájára aranyos épületet emeltek;benne arannyal-bíborral leterített elefántcsont ágyat helyeztek el, az ágy fejénél diadal jelvényeit és azt a ruhát, amelyben megölték. Aki halotti ajándékot vitt, annak megengedték, hogy a fennálló rendelkezések figyelmen kívül hagyásával, tetszése szerint választhassa meg bármelyik utat a Mars-mezőig; arra számítottak ugyanis, hogy egy nap nem elegendő a temetési menet lebonyolítására. A halotti játékok között halottsiratóként, de azért is, hogy meggyűlöltessék a gyilkosság tetteseit, ilyen részleteket énekeltek Pacuvius tragédiájából, a „Fegyverek odaítélésé”-ből: Én megmaradtam. Miért? Hogy elpusztítsanak? Más, hasonló tartalmú szöveget is mondtak Atilius „Electrá”-jából. Dicsérő beszéd helyett Antonius, a consul, kikiáltó útján hirdette ki a senatus határozatát, mely minden isteni és emberi megtiszteltetést megszavazott Caesarnak; felolvasta továbbá az eskü szövegét, mely minden senatort egy ember üdvének oltalmazására kötelezett; maga Antonius kevés szót fűzött mindehhez. A szószék előtt felállított halottas ágyat az arra az évre megválasztott tisztviselők és volt hivatalos méltóságok vitték le a Forumra. Egyesek azt javasolták, égessék el tetemét a capitoliumi Jupiter templomában, mások Pompeius csarnokát ajánlották – közben megjelent két férfi, derekukon kard, kezükben két-két hajítódárda, és égő viaszfáklyával meggyújtották a máglyát; erre a körül álldogáló tömeg nyomban száraz rőzsét, törvényszékipadokat hordott össze, és mindenféle ajándéktárgyat, ami keze ügyébe esett. Azután jöttek a fúvós zenészek és a színészek, szétszaggatták és tűzbe dobták régebbi diadalmenetek alkalmával viselt ruháikat, melyeket erre az alkalomra felvettek; így tettek az öreg, kiszolgált legionáriusok is fegyvereikkel, melyekben a temetésen díszelegtek; sok római hölgy is tűzbe dobta ékszereit, valamint fiúgyermekeik talizmánjait és ruháit. A hivatalos gyász idején a külföldi származású lakosság is gyászolt mindenfelé, ki-ki a maga módján, kiváltképpen a zsidók, akik néhány éjszakán át ellátogattak a máglya hamvaihoz.

                                                                                          1.      2.      3.      4.      5.