25. Kilenc év alatt, míg a főhatalmat kézben tartotta, körülbelül ezek voltak főbb tettei: Egész Galliát - az erdős Pyrenaeusok, az Alpok és a Gebenna hegység, valamint a Rhenus és Rhodanus határolta hárommillió-hétszázezer római lépésnyi területet - a szövetséges és nagy érdemekben bővelkedő államok kivételével - római provinciává tette. Negyvenmillió sestertius évi adót vetett ki rá; ő volt az első római, aki hidat veretett a Rhenuson, úgy intézett támadást a folyó túlsó partján élő germánok ellen, és súlyos vereségeket mért rájuk; megtámadta az addig ismeretlen britannusokat is, és legyőzvén őket. Pénzt és túszokat csikart ki tőlük; ennyi eredményes vállalkozása között mindössze háromszor szenvedett kudarcot, nem többször: Britanniában a nagy vihar kis híján elpusztította hajóhadát, Galliában Gergovia mellett szétszórták egyik legióját, germán területen pedig tőrbe csalták és meggyilkolták két legatusát, Tituriust és Aurunculeiust.

26. Ez idő tájt vesztette el sorban egymás után az anyját, a leányát és nem sokkal később az unokáját is. Időközben Publius Clodius megöletése miatt fölbolydult Róma, s ezért a senatus úgy határozott, hogy Gnaeus Pompeius személyében csak egy consult választanak. Caesar erre megegyezett a néptribunusokkal, akik őt Pompeius consultársául kívánták jelölni, jobb, ha azt terjesztik jóváhagyásra a nép elé, hogy fővezéri megbízatásának közeli lejártával Rómától távol is pályázhasson másodszor a consulságra, és ne kelljen ezért alkalmatlan időben, a háború befejezése előtt tartományából visszatérnie. Alighogy ezt elérte, máris magasabb célok felé tört, és telve jó reménnyel, egyetlen alkalmat sem mulasztott el arra, hogy bőkezűség vagy egyéb szívesség árán, hivatalos minőségében vagy magánvagyona révén mindenkit megnyerjen magának. Zsákmányrészesedéséből hozzáfogott egy forum felépítéséhez, annak csak a telke több mint százmillió sestertiusba került. A népnek leánya emlékére olyan látványosságot és lakomát ígért, amilyet még előtte senki. És mert az ünnepséget igen nagy várakozás előzte meg, noha az előkészítő munkát előzőleg mészárosokra bízta, végül mégis a maga cselédségével végeztette el. Megbízást adott, hogy ismert gladiatorokat, bárhol küzdjenek is ellenséges érzületű nézők előtt, erőszakkal raboljanak el és őrizzenek meg az ő számára. A kardvívókat nem vívóteremben, nem vívómesterek útján képeztette ki, hanem római lovagok házában; amint leveleiből kitűnik, a kardforgatás művészetében jártas senatorokat is megkérte, vállalják el egyik-másik gladiator betanítását, és adjanak neki gyakorlat közben is útmutatást. A legiók zsoldját egyszer s mindenkorra megduplázta. Gabonát osztott nekik, valahányszor bőséges készletek álltak rendelkezésre, méghozzá az engedélyezett mértéken felül, és időnként zsákmányolt rabszolgával is megajándékozta minden egyes emberét.

27. Aztán, hogy rokoni és baráti kapcsolatait Pompeiusszal megújítsa, feleségül kínálta neki testvérhúga unokáját, Octaviát, aki előzőleg Caius Marcellushoz ment férjhez, maga pedig megkérte Pompeius lányának a kezét, holott azt már Faustus Sullának szánták. Nemcsak Pompeius egész környezetét, s a senatus nagy részét nyerte meg magának kamatmentes vagy igen csekély kamatot hozó kölcsönökkel, hanem bőkezűen megajándékozott egyéb rendekhez tartozó különféle embereket is, akik meghívásra, de hívatlanul is felkeresték; adott ajándékot felszabadítottaknak, sőt egyes személyek kedves rabszolgáinak is, aszerint, hogy milyen közel álltak patrónusaik vagy gazdáik szívéhez. Akkoriban ő volt a perbe fogott, az eladósodott emberek, a tékozló ifjúság egyetlen és készséges segítője, hacsak egyiknek-másiknak bűne, adóssága vagy fényűző életmódja meg nem haladta azt a mértéket, amelynél még egymaga kisegíthette volna őket a bajból; az ilyeneknek nyíltan megmondta: polgárháború kellene - csak az segíthet rajtuk.

28. Nem kevesebb buzgalommal kereste a királyok, provinciák kedvét a földkerekségen mindenütt; némelyeknek ezrével adott ajándékba foglyokat, másoknak a senatus és a nép felhatalmazása nélkül segítő csapatokat küldött, amennyit s ahová csak kívánták; Italia, a két Gallia s a két Hispania, de még Asia és Görögország legnagyobb városait is remek épületekkel ékesítette. Végül általános megdöbbenést keltett, és az emberek csak kérdezgették egymástól, hová is vezet mindez; ekkor M. Claudius Marcellus consul rendeletben közhírré tette, hogy igen fontos államügyben javaslatot kíván a senatus elé terjeszteni. Javasolta, hogy Caesar helyére még hivatalos ideje lejárta előtt utódot jelöljenek, hiszen a béke már úgyis helyreállt; kötelezzék Caesart, hogy győzelmes hadseregét bocsássa el; továbbá hogy távollétében ne vehessen részt a választásokon, mivel Pompeius annak idején nem a nép egyetértésével érvénytelenítette a kedvéért a törvényt. (Az történt ugyanis, hogy Pompeius a tisztviselők jogáról szóló törvény egyik fejezetében, mely a távollevőket kizárja a tisztségekre pályázók sorából, Caesarral sem tett kivételt, mert egyszerűen megfeledkezett róla; csak később javította ki ezt a hibát, mikor a törvény szövegét már ércbe vésve a kincstárban elhelyezték.) Marcellus nem elégedett meg annyival, hogy Caesart tartományaitól és e kiváltságától megfossza, hanem javasolta még, hogy a colonusoktól, akiket a Vatinius-féle törvény alapján Novum Comumban letelepített, vonják meg a római polgárjogot, mert azt Caesar csak vesztegetés céljából és a törvényes rendelkezéseken túlmenő mértékben adta meg nekik.

29. Caesar ezen igen felindult, és úgy vélekedett - amint fültanúk elmondják -, hogy nehezeb őt, az állam első emberét az első helyről a másodikra, mint a másodikról az utolsóra leszorítani, és részint a tribunusok közbelépésére, részint a másik consul, Servius Sulpicius segítsége révén, minden erővel ellenállt. Még a következő évben, Caius Marcellus consulsága idején - aki hivatalában unokabátyját, Marcust követte és annak kezdeményezéseit is átvette - Caesar hatalmas pénzáldozattal megszerezte magának védelmezőül Marcellus consultársát, Aemilius Paulust és Gaius Curiót, a legerőszakosabb tribunust. De látva, milyen elszántan folyik a harc ellene, s hogy a jövő évre kijelölt consulok az ellenpárt emberei, levélben fordult a senatushoz, és kérte, ne vegyék el tőle népadta kiváltságát, vagy pedig hívják vissza hadseregüktől a többi fővezért is. Általában úgy vélik, Caesar abban bízott, hogy könnyebben összehívja, amikor csak kedve tartja, veteránjait, mint Pompeius a maga újoncait. Közben ellenfeleivel is azon egyezkedett, hogy lemond nyolc legiójáról, továbbá az Alpokon túli Galliáról, ha consullá választásáig meghagynak neki két legiót s hozzá még egy provinciát az Alpokon innen, vagy akár csak egy legiót és Illyriát.

30. De miután a senatus megtagadta kérését, ellenfelei pedig nem akartak vele semmiféle politikai egyezséget kötni, az Alpokon inneni Galliába ment; ott igazságszolgáltatási körútjának befejezése után megállapodott Ravennában, és elhatározta, hogy háborúval áll bosszút, ha a senatus az érdekében fellépő tribunusok ellen szigorúbb rendszabályokat alkalmaz. Ezt használta fel később ürügynek a polgárháborúra: de feltehető, hogy más oka volt. Gnaeus Pompeius el-elmondogatta: Caesar látva, hogy sem a megkezdett nagy építkezéseket befejezni nem tudja, sem a népnek a hazatéréséhez fűzött reményeit magánvagyonából valóra nem válthatja, szeretett volna mindent felforgatni és zavart kelteni. Mások azt állítják, félt, hogy számot kell adnia az első consulsága idején a jóslatok, a törvény, a tribunusok tiltakozása ellenére véghezvitt minden cselekedetéről - hiszen M. Cato újra meg újra esküszóval erősítgette, hogy bíróság elé állítja, mihelyt hadseregét elbocsátotta. Félt azért is, mert széltébenhosszában beszélték, mihelyt magánemberként hazatér, Milo példájára fegyveresektől körülvett bíróság előtt kell majd védekeznie. Még hihetőbbé teszi a dolgot Asinius Pollio, azt állítván, hogy mikor Caesar meglátta a pharsalusi csatamezőn (Pharsalusi csata, lásd itt.) elesett ellenséges katonák szétszórt tetemeit, szó szerint ezt mondta: „Ezt ők akarták: annyi kiváló tett véghezvitele után engem, Caius Caesart is elítéltek volna, ha a hadsereghez nem fordulok segítségért.” Mások viszont úgy vélik, minthogy erősen hozzászokott a katonai parancsnoksághoz, s felmérte mind a maga, mind ellenségei erejét, élt a kedvező alkalommal, hogy magához ragadja az uralkodói hatalmat, melyre kora ifjúsága óta annyira vágyott. Úgy látszik, hasonlóképpen vélekedett Cicero is, aki „A kötelességekről” című műve harmadik könyvében azt írja, hogy Caesar állandóan Euripides verssorait idézgette, melyeket maga így fordított le latinra: Ha már jogot tiporsz, uralmadért tegyed,De más dolgokban törvénytisztelő maradj.

31. Mikor tehát jelentették, hogy hiába volt a tribunusok tiltakozása - titkon maguk is elmenekültek Rómából -, hogy gyanút ne keltsen, előreküldte cohorsait, maga pedig ugyanez okból nemcsak hogy megjelent egy nyilvános színházi előadáson, hanem ott gondosan meg is vizsgálta egy építendő gladiator-iskola tervrajzát, továbbá szokása szerint részt vett még egy népes lakomán is. Napnyugtával aztán öszvéreket hozatott a szomszédos malomból, befogatta őket, és nagy titokban, szerény kísérettel útnak indult; minthogy azonban a fáklyákat kioltotta, letévedt az útról, és sokáig bolyongott, míg végre hajnaltájban vezetőre akadt, s a legnehezebben járható ösvényen gyalogolt tovább; utolérve csapatait a Rubico folyónál, tartománya határán rövid pihenőt tartott, s jól meggondolva, mire vállalkozott, ezekkel a szavakkal fordult környezetéhez: „Most még - mondta - visszafordulhatunk; mert ha ezen a hidacskán átmegyünk, azután már mindent a fegyverek döntenek el.”

32. Miközben így fontolgatta a dolgot, jelenséget látott. Hirtelen egy igen magas, szép termetű ember jelent meg előtte, aki nádsípot fújva a közeli sziklán üldögélt; nemcsak pásztorok gyűltek köré, hogy meghallgassák, hanem elhagyván soraikat, katonák is, kürtösök is; az óriás egyik kürtös kezéből kiragadta a tubát, leugrott egyenesen a folyópartra, és hatalmas erővel indulót fújva a támadásra, a túlsó part felé tartott. Akkor azt mondta Caesar: „Menjünk hát, amerre az istenek jeladása és ellenségeim igazságtalansága vezérel. A kocka elvan vetve.”

33. Így átvezetve seregét a folyón, gyűlést hívott egybe, melyen a hozzá menekült tribunusok is részt vettek, ő pedig ruháját mellén megszaggatva, sírva kérte katonái támogatását. Egyesek úgy mondják, hogy a lovagi rend tagjait megillető vagyont is ígért minden katonájának: ez azonban tévedés. Szónoklata, buzdító szavai közben ugyanis bal keze ujját felemelve többször fogadkozott, hogy mindenkit kielégít, aki segít neki méltóságát megvédeni, sőt, még ujjáról a gyűrűt is szívesen átengedi nekik; a hátsó sorokban a katonák inkább csak látták, mint hallották a szónokot, s azt hitték, hogy Caesar azt mondja, amire kézmozdulatából ítélve következtettek. Szállt a hír, hogy Caesar arany lovaggyűrűt és négyszázezer sestertiust ígért minden katonájának.

34. Ettől fogva sorjában a következő tetteket vitte véghez: elfoglalta Picenumot, Umbriát, Etruriát, sebtében kinevezett utódját, Lucius Domitiust pedig, aki mint vezér Corfiniumot megszállva tartotta, megadásra kényszerítette és elbocsátotta; ezután a Felsőadriai-tenger partján Brundisiumba igyekezett - oda menekült Pompeius meg a két consul is, hogy mielőbb átkelhessenek Görögországba. Caesar sokáig iparkodott megakadályozni, hogy útra keljenek, de hiába; így aztán bevonult Rómába, felszólította a senatorokat, hogy a haza nevében segítsék meg, majd megtámadta Pompeius legerősebb csapatait, melyek M. Petreius, L. Afranius és M. Varro vezérlete alatt Hispaniában állomásoztak; övéinek kijelentette, hogy előbb a vezér nélküli hadsereg ellen indul, s csak ha majd visszatér, akkor vonul a sereg nélküli vezér ellen. És noha Massilia ostroma elhúzódott, hiszen a város bezárta előtte kapuit, és a hiányos élelmiszerellátás is erősen késleltette, hamarosan mégis győzelmet aratott.

35. Innen visszatért Rómába, majd átkelt Macedoniába, és ott négy hónapig tartó ostrom után a pharsalusi csatában végleges győzelmet aratott Pompeius fölött, aztán Alexandriáig üldözte a menekülőt; amikor azonban Pompeius megöletéséről értesült, valóban veszedelmes háborút indított Ptolemaeus ellen, aki neki is álnokul életére tört; sem a terep, sem az időjárás nem kedvezett neki, sőt, télvíz idején a jól felkészült, agyafúrt ellenség városában kellett készületlenül, mindenben hiányt szenvedve harcba bocsátkoznia. A győzelem kivívása után Egyiptom királyságát Cleopatrának és öccsének adta át; nem merte azonban tartománnyá tenni, attól tartott ugyanis, hogy erőszakos helytartó kezén forrongások tűzfészkévé válhat. Alexandriából elment Syriába, majd Pontusba, oda szólították sürgetően a Pharnacesról érkező hírek. A nagy Mithridatesnek ezt a fiát, kinek a sok siker fejébe szállt, s most a jó alkalmat megragadva, támadásba lendült, Caesar megérkezése ötödik napján, szembetalálkozásuk negyedik órájában, egyetlen rohamban tönkreverte; azóta gyakran emlegette, mekkora szerencsével járt Pompeius, hogy hadi dicsősége javát ilyen gyáva népség ellen hadakozva arathatta. Caesar aztán legyőzte Scipiót és Jubát, akik Afrikában pártjuk utolsó maradványait próbálták életre kelteni, később pedig Pompeius fiait Hispaniában.

36. A polgárháborúk folyamán csak olyankor szenvedett vereséget, ha az ütközet alvezérei parancsnoksága alatt folyt, különben soha; alvezérei közül Caius Curio Africában pusztult el, C. Antonius Illyriában esett az ellenség fogságába, P. Dolabella ugyancsak Illyriában veszítette el hajóhadát, Gn. Domitius Calvinusnak pedig a hadserege veszett oda Pontusban. Caesar tulajdonképpen mindig sikeresen harcolt, sohasem kétes kimenetelű hadiszerencsével. Csupán két esetben történt másként: egyszer Dyrrachiumnál, ahol kijelentette, hogy Pompeius nem tud győzni, mert bár visszaszorította őt, nem vette üldözőbe; másszor az utolsó csatában, Hispania területén, mikor ügyei állása miatt kétségbeesve már öngyilkosságon törte a fejét. 37. A háborúk befejeztével ötször tartott diadalmenetet, Scipio legyőzése után, néhány napos szünet közbeiktatásával, egy hónap alatt négyet, aztán Pompeius fiainak leveretése utánnyomban még egyet. Első és legfényesebb diadalmenetét a galliai győzelem örömére ünnepelte, a következőt az alexandriai, majd a pontusi, a rákövetkezőt az africai, az utolsót pedig a hispaniai győzelem emlékére, mindegyiket más-más pompával és külsőségek között. A galliai diadalmenet napján a Velabrum mellett elhajtva eltört kocsijának a tengelye, s ő kis híján kiesett belőle; fáklyafény mellett vonult fel a Capitoliumra, a fáklyavivők jobbról-balrólnegyven elefánton ültek. A pontusi győzelem diadalmenetében a dísztárgyak között egy táblácskát is vitetett, három szó állt rajta csupán: „Jöttem, láttam, győztem.” Ez a többi felirattól eltérően nem a véghezvitt tettekre emlékeztetett, hanem a háború gyors befejezésére.

38. Minden kiszolgált gyalogosának zsákmány címén a polgárháború kezdetén juttatott kétezer sestertiuson felül még huszonnégyezer sestertiust ajándékozott. Földet is osztott, ha nem is egy tagban, hogy ne kelljen a birtokosokat helyükről elzavarnia. Adott továbbá a népnek fejenként tíz modius gabonát, ugyanannyi font olajat és háromszáz sestertiust, amit már korábban megígért, majd késedelmi kamat fejében még száz sestertiust hozzá. Rómában kétezer sestertius összegéig mindenkinek elengedte évi házbérét, Italiában azonban csak az évi ötszáz sestertiust meg nem haladó lakbéreket. Lakomát meg húsosztást is rendezett, a hispaniai győzelem után pedig két nagyszabású villásreggelit; az elsőt ugyanis szűkösnek s a maga nagylelkűségéhez méltatlannak tartotta, ezért öt nappal később egy másik, az előbbinél dúsabb reggeli lakomát nyújtott a népnek.

39. Különféle látványosságokat: gladiator-párviadalokat, színházi előadásokat rendezett a város minden kerületében - az előadásokon más-más nyelven beszélő színészek léptek fel - továbbá cirkuszi játékokat, atlétaversenyeket és tengeri csatákat. A Forumon egyik versenyen küzdött a praetori családból való Furius Leptinus és Q. Calpenus, egykori senator és ügyvéd is. A pyrrhicha nevű táncot asiai és bithyniai fejedelmek gyermekei járták. Az előadásokon Decimus Laberius római lovag is mimus-színészként lépett fel, és miután Caesartól ötszázezer sestertiust és egy aranygyűrűt kapott ajándékba, a színpadról a zenekar térségén keresztül egyenesen a tizennégy padsorban fenntartott helyére ment. A cirkuszi játékokon - a Circus épületét kétoldalt kibővítették, és vizes árokkal vették körül erre a célra - a legelőkelőbb ifjak hajtották a négy- és kétfogatú kocsikat, ők végezték a lovas mutatványokat is. A „trójai játék”- ban nagyobb és kisebb fiúk csapata vett részt. Az állatviadalok öt napig tartottak, és egy nagy harci játékkal zárultak, melyet két, öt-ötszáz gyalogosból, három-háromszáz lovasból és 20-20 elefántból álló csapat vívott meg egymással. És hogy minél tágasabb hely maradjon a küzdelemre, elmozdították a céljelző oszlopokat, helyükön pedig két szemben álló tábort állítottak fel. Az atléták viadala a Mars-mezőn ideiglenesen felépített porondon három napig tartott. A tengeri csatában, a kisebbik Codeta-mezőn e célra kiásott medence vizén két-, három- és négy-evezősoros tyrusi és egyiptomi gályák ütköztek meg egymással. E látványosságra mindenfelől annyi ember sereglett össze, hogy az idegenből jött vendégek nagy része az utakon s a keskeny utcákon felállított sátrakban hált; gyakran megesett, hogy a nagy tömegben sok embert agyonnyomtak, köztük két senatort is.

40. Ezek után Caesar az államügyek rendezéséhez kezdett; megjavította a naptárt, mert azt apapok a szökőhónap hibás beiktatásával úgy megzavarták, hogy az aratás ünnepe a naptár szerint nem a nyári, a szüret pedig nem az őszi időszakra esett; az évet a nap járásához igazította, meghatározván, hogy háromszázhatvanöt napból álljon, a szökőhónapot megszüntette, ehelyett minden negyedik évben eggyel megtoldotta a napok számát. De most már, hogy január elsejétől kezdve az időszámítás rendje kiigazodjék, november és december közé beiktatott két hónapot; ezért az év, melynek során a rendszabályokat bevezette, a szökőhónappal együtt - mert a régi szokásnak megfelelően az is éppen erre az évre esett - tizenöt hónapból állt.

41. Kiegészítette a senatust, patriciusi rangra emelt egyeseket, kibővítette a praetorok, aedilisek, quaestorok, de még az alacsonyabb beosztású tisztviselők számát is; a censori intézkedés következtében rangjuktól megfosztott vagy vesztegetés címén elítélt tisztviselőket visszahelyezte állásukba. A választási jog gyakorlásán úgy osztozott meg a néppel, hogy a consulságra pályázók kivételével a többi hivatali jelölteket felerészben a nép akarata szerint, felerészben Caesar javaslatára nevezték ki. A választók egyes csoportjaihoz intézett rendeletein ez a rövid szöveg állt: „Caesar, a dictator, az illetékes tribushoz. Ezt és ezt az embert ajánlom nektek, hogy szavazatotok birtokában tisztséget nyerjen.” A proscribáltak gyermekeinek is megengedte, hogy tisztséget viseljenek. Az igazságszolgáltatást ismét kétfajta, egy lovagrendű és egy senatori rendű bíróra bízta, a „kincstári tribunusok” hivatalát, e harmadik fajta bírói tisztséget megszüntette. A népszámlálást nem a régi szokás szerint, nem a régi helyen végeztette, hanem utcánként a „szigetek” elnevezésű bérházak tulajdonosaira bízta, és a háromszázhúszezer ingyengabonára jogosult lakos névsorából százhúszezret törölt; elrendelte továbbá, hogy a praetor a névjegyzékben nem szereplő lakosok közül sorshúzás útján töltse be elhunyt szegénysorsú, ingyengabonára jogosult polgárok helyét, hogy az új népszámlálás zavargásokra okot ne szolgáltasson.

42. Nyolcvanezer polgárt osztott be tengeren túli gyarmatokra, majd az ily módon megcsappant városi lakosság számát igyekezett megtartani; elrendelte, hogy minden húsz éven felüli és negyven éven aluli lakos három egymás után következő évben csak olyan feltétellel tartózkodhat távol Italiától, ha katonai szolgálatot teljesít, s a senatorok fiai is csak az esetben utazzanak külföldre, ha valamely tisztviselő katonai vagy polgári kíséretéhez tartoznak; továbbá, hogy az állattenyésztők férfikorban járó pásztoraiknak legalább egyharmadát szabadon született polgárok közül alkalmazzák. Rómában minden orvosnak s a szabad művészetek mestereinek megadta a polgárjogot, hogy ily módon a Városban maradjanak, s ezzel a letelepedést a fővárosban mások szemében is kívánatossá tegye. Az adósok ügyében - véget vetve sűrűn hangoztatott reménységüknek, mely szerint az adósságokat eltörlik – a következőt rendelte el: becsültessék meg ingatlanaikat a polgárháború előtt kifizetett árak alapján, és hitelezőiket oly módon elégítsék ki, hogy a felvett kölcsön összegéből vonják le, amit kamat címén valójában már készpénzben vagy más értékben megfizettek; így az adósságoknak csaknem egynegyede elenyészett. Minden egyesületet megszüntetett, csak a nagyon régi alapításokat hagyta meg. A bűntettek megtorlását megszigorította; és minthogy a gazdag emberek könnyebben követtek el bűncselekményt, hiszen vagyonuk csökkenése nélkül mehettek száműzetésbe, Caesar - amint Cicero írja - meghagyta, hogy a gyilkosokat egész, más bűnösöket fele vagyonuk elkobzásával büntessék.

43. Igen gondosan és nagy szigorúsággal szolgáltatott igazságot. A zsarolás címén elítélteketmég a senatori rendből is eltávolította. Egy praetori rangú férfi házasságát, noha házasságtörésnek még a gyanúja sem merült fel, érvénytelennek mondta ki, mert olyan nőt vett feleségül, aki csak két nappal azelőtt vált el előbbi férjétől. A külföldi árukat megvámoltatta. Megtiltotta a gyaloghintó használatát, a bíborruha és gyöngyös ékszer viselését, felmentést ez alól egyes embereknek adott csupán, azoknak is csak ha bizonyos életkort elértek, és csak bizonyos napokra. Igen szigorúan megtartotta a fényűző étkezést tiltó törvényt, az élelmiszerpiacokon őröket állított, akik a tilalmas árukat elkobozták és elébe vitték; olykor katonákat is kirendelt, s ha a rendőrök figyelmét valami elkerülte volna, azok még az asztalról is elvitték a feltálalt ételt.

                                                                                               1.      2.      3.      4.      5.