44. De a város szépítésére és rendezésére, továbbá a birodalom védelmére és gyarapítására is napról napra több és nagyobb jelentőségű tervet dolgozott ki. Mindenekelőtt olyan Marstemplomot akart építeni, amilyet még nem látott a világ, mégpedig úgy, hogy erre a célra feltölteti és építkezésre alkalmassá teszi azt a tavat, melynek vizén nemrégiben a tengeri csatát rendezte; egy különlegesen nagy, a Tarpei-sziklához simuló színházat akart építeni; egységes elv szerint kívánta rendezni a polgári jogot, szerette volna a törvények rengeteg, zavaros halmazából a legjobb és legcélszerűbb rendeleteket kiválogatni, és néhány könyvben összefoglalni; tervbe vette egy igen nagy méretű görög és latin nyelvű, közhasználatra bocsátandó könyvgyűjtemény összeállítását; a vásárlás és összeállítás feladatát Marcus Varróra bízta volna. Egyéb tervei: a pomptinusi mocsarak kiszárítása; a Fucinus-tó lecsapolása, műút építése az Adriai-tengertől az Appenninek gerincén át a Tiberisig; az Isthmus átvágása; a pontusi és thraciai tartományokba özönlő dákok visszaszorítása; végezetül Kis-Armenia területéről háborút akart indítani a parthusok ellen, de csak miután már kisebb ütközetekbenalaposan megismerte őket. Ilyesmivel foglalkozott, ezeken töprengett, mikor a halál utolérte. Mielőtt azonban erről beszélnék, nem árt, ha előbb alakjáról és külsejéről, öltözködéséről és szokásairól, valamint polgári és katonai képességeiről néhány fontos dolgot megemlítek.

45. Úgy mondják, magas termetű, fehér bőrű, izmos, telt arcú, élénk fekete szemű, virulóan egészséges ember volt; csak élete utolsó éveiben ájult el gyakran, és szenvedett nyugtalanító álmoktól. Kétszer lepte meg az ún. „választási betegség” nyilvános tárgyalásokon. Testápolás dolgában szinte túlságosan aprólékos volt; nemcsak gondosan nyiratkozott és borotválkozott, hanem némelyek szerint egyebütt is eltávolíttatta szőrszálait; igen nehezen viselte el egyre csúnyább kopaszodását, mert gyakran észrevette, hogy ellenfelei emiatt kicsúfolják. Így aztán rászokott, hogy ritkuló haját hátulról előre fésülje, s a senatus és a nép által ráruházott valamennyi kitüntetés közül azt fogadta, azzal élt legszívesebben, mely feljogosította, hogy állandóan babérkoszorút viseljen. Azt mondják, különlegesen is öltözködött: senatorokat megillető széles bíborsávos, rojtos ujjú togában járt, s azt mindig a sáv fölött kötötte meg igen lazán; ezért terjedt el Sulla mondása, melyet a nemességnek szánt figyelmeztetésül, hogy „óvakodjanak az övét hanyagul viselő ifjútól.”

46. Eleinte a Suburában, szerény kis házban lakott; majd főpapi tisztsége elnyerése óta a Via Sacrán, egy középületben. Sokan közlik róla, hogy igen kedvelte a fényűzően ízléses berendezést: mondják, hogy Diana szent ligetének környékén egy villát, melyet nagy költséggel alapjaitól újonnan épített, később csak azért romboltatott le földig, mert nem egészen felelt meg ízlésének, pedig az idő tájt még jelentéktelen állású, eladósodott ember volt; azt is emlegetik, hogy hadjáratain mindenüvé magával cipelt egy márvány- és mozaikpadlót.

47. Állítólag Britanniába is csak azért ment, mert remélte, hogy ott gyöngyökre bukkan - nagyságukat tulajdon kezével latolgatta; mindig szenvedélyesen gyűjtött drágaköveket, finomművű ércedényeket, szobrokat, régi festményeket. Képzett, nagy műveltségű rabszolgákért oly hihetetlen árat fizetett, hogy maga is szégyellte, és ezért megtiltotta, hogy az összegeket kiadásai közé bejegyezzék.

48. A provinciákban állandóan két ebédlőt tartott fenn, egyiket magasrangú tisztjei és művelt görögjei, a másikat az előkelő római méltóságok és a provinciák nemessége számára. A házi fegyelmet kisebb-nagyobb dolgokban egyaránt oly szigorúan megtartotta, hogy egy péket bilincsbe veretett, mert vendégeinek más kenyeret szolgált fel, mint neki; legkedvesebb szabadosát halállal büntette, mert elcsábította egy római lovag feleségét, pedig még csak panaszt sem tett ellene senki.

49. Jó hírét Nicomedesszel való fajtalan kapcsolatán kívül semmi sem homályosította el; azt azonban sokáig és keményen szemére vetették, és mindenfelé gyalázták érte. Meg sem említem Calvus Licinius igen ismert versét: ...Mit csak Bithynia Bírt egykoron, meg Caesar férfi-ágyasa. Mellőzöm Dolabella s az idősebbik Curio senatusi beszédeit, melyekben Dolabella Caesart „a királyné vetélytársának”, „királyi nyoszolya derékaljának”, Curio pedig „Nicomedes istállójának” és „Bithynia bordélytöltelékének” mondta. Nem szólok Bibulus rendeleteiről sem, melyekben az consultársát nyíltan „Bithynia királynéjának” nevezte, „kinek azelőtt egy király, ma már egész királyság fekszik a szívén”. Élt az idő tájt bizonyos Octavius nevű ember, aki mint Marcus Brutus mondja, elmebaja miatt szabadabban szólhatott. Ez az ember egyszer nagy társaságban, ahol Pompeiust királynak szólította, Caesart mint királynét üdvözölte. De C. Memmius azt is szemére veti, hogy egy nagy lakomán, ahová több római kereskedő is hivatalos volt - név szerint fel is sorolja őket -, Caesar, úgy, mint a többi szépfiú, Nicomedesnek pohárnokaként teljesített szolgálatot. Cicerónak az sem volt elég, hogy néhány levelében megírta, mint vezették be az ajtónállók Caesart a királyi hálószobába, hogyan feküdt be a bíborpaplanos, arany ágyba, és miképpen szennyezte be Venus sarja ifjúsága virágát Bithyniában; hanem mikor Caesar a senatusban Nysa, Nicomedes leánya ügyében védőbeszédet tartott és felemlegette a király jó szolgálatait, odaszólt neki: „Hagyd el már, kérlek; hiszen jól tudja mindenki, hogy mit adott ő neked, s mit te neki.” A galliai diadalmenetben pedig katonái más tréfás dalok között, melyeket a diadalkocsi mögött haladva máig is énekelnek, ezt az ismert nótát fújták: Caesar Galliát, de őt meg Nicomedes gyűrte le. Most triumphust tarthat Caesar, mert legyőzte Galliát: Míg viszont ki őt lebírta, semmi cécót nem csinált.

50. A közvélemény azt tartja, hogy kéjvágyó volt, sok pénzt költött gyönyörűségek hajhászására,és sok előkelő hölgyet is elcsábított, többek között Postumiát, Servius Sulpicius feleségét; Lolliát, Aulus Gabinius nejét; Tertullát, Marcus Crassus feleségét, sőt Gn. Pompeius feleségét, Muciát is. Pompeiusnak legalábbis végig kellett hallgatnia a két Curio - apa és fia - meg mások szemrehányásait, hogy hatalomvágyból később mégiscsak feleségül vette a lányát annak az embernek, kinek kedvéért elvált egy asszonytól, pedig az már három gyermeket is szült neki, és akit sóhajtozva a maga Aegisthusának nevezett. De minden asszonynál jobban szerette Serviliát, Marcus Brutus anyját, akinek nemcsak előző consulsága idején vásárolt hatmillió sestertiust érő gyöngyös ékszert, hanem más ajándékokon kívül apolgárháborúk idején árveréseken olcsón megszerzett hatalmas birtokokkal is elhalmozta, és mikor az alacsony vételáron többen csodálkoztak, Cicero igen szellemesen megjegyezte: annál is kedvezőbb ez az ár, hiszen a harmadrészt már levonták belőle. Tudott dolog volt ugyanis, hogy Servilia nem bánta volna, ha leánya, Tertia is szerelmi viszonyba bonyolódik Caesarral.

51. Még a tartományokban sem tartózkodott férjes asszonyoktól, ez kitűnik a következő verssorokból is, melyeket katonái ugyancsak a galliai diadalmenetben énekeltek: Őrizd, polgár, asszonyod, mert itt a nőcsábász kopasz, Galliában tékozolt ő, itt meg kölcsönökből él. 52. Szeretett királynőket is, így a mór Eunoét, Bogud király feleségét, Naso tudósítása szerintőt is, férjét is rengeteg, mérhetetlen értékű ajándékkal halmozta el; de legjobban Cleopatrát szerette, gyakran hajnalig lakomáztak együtt és hálótermes hajóján bejárta volna vele csaknem egész Aethiopiát fel Egyiptomig, ha serege meg nem tagadja, hogy útján tovább kövesse; végül is meghívta a királynőt Rómába, s onnan a legmagasabb tiszteletadásokkal, ajándékokkal elhalmozva bocsátotta útnak, sőt, azt is megengedte, hogy Cleopatra újszülött fia az ő nevét viselje. Erről a gyermekről azt állítja nem egy görög történetíró, hogy alakjára, járására Caesarhoz hasonlított. M. Antonius a senatus előtt is megerősítette, hogy a gyermeket Caesar a magáénak ismerte el; így tudja ezt, C. Matius és C. Oppius, de Caesar többi barátja is; közülük C. Oppius, mintha bizony ez ügyben védekezésre vagy bizonyításra volna szükség, kiadott egy könyvet, mely szerint akit Cleopatra annak mond, nem Caesar fia. Helvius Cinna néptribunus több ízben kijelentette, hogy volt a kezében egy törvényjavaslat, melyet neki Caesar parancsára, annak távollétében kellett volna a senatus elé terjeszteni; eszerint Caesar, ha gyermeket óhajt nemzeni, feleségül vehet bármely nőt, ahányat csak kíván. S hogy kétség se maradjon felőle, milyen fajtalan természetű és házasságtörésben bűnös ember hírében állt, megemlítem, hogy az idősebbik Curio egyik beszédében minden asszony férjének és minden férj asszonyának nevezte őt.

53. Mértéket tartott a borivásban, ezt nem tagadták még ellenségei sem. Marcus Catótól származik ez a mondás: „Egyedül Caesar fogott hozzá józanul a köztársaság megdöntéséhez.” Az asztali élvezetek iránt különben is oly közömbösnek festi Caius Oppius, hogy mikor egyszer vendégségben friss olaj helyett avasat tálaltak elébe, s a többi vendég hozzá sem nyúlt, egyedül ő vett magának a szokottnál is nagyobb adagot, hogy a házigazdát a hanyagság vagy modortalanság gyanújának árnyéka se érje.

54. Önzetlenségével sem katonai, sem polgári tisztségeiben nem tűnt ki. Néhány fennmaradt emlékirat tanúsága szerint proconsulsága idején elfogadta Hispaniában a szövetségesektől összekoldult pénzt, és adósságait törlesztette belőle; a lusitanok városait pedig, hiába hódoltak meg önként, hiába nyitották meg neki kapuikat, ellenség módjára kifosztotta. Galliában az istenek ajándéktárgyakkal teli szentélyeit és templomait kirabolta, s a városokat is inkább a zsákmány kedvéért, semmint valamely bűnös cselekedetük miatt pusztította el; ezért aztán dúskált az aranyban, és fontját háromezer sestertiusért bocsátotta áruba Italia-szerte és a tartományokban mindenütt. Első consulsága idején háromezer font aranyat emelt el a Capitoliumból, s ugyanannyi aranyozott rézpénzt tett a helyére. Szövetséges országokat, királyságokat adott el jó áron, csak Ptolemaeustól hatezer talentumot vett fel Pompeius és a maga nevében. Később pedig már egészen nyilvánvaló zsarolásokkal és szentségtörő műveletekkel fedezte a polgárháborúk, a diadalmenetek s a nyilvános játékok költségeit.

55. Ékesszólásban és katonai tudásban a legkiválóbbak dicsőségének szintjére emelkedett, olykor felül is múlta őket. Dolabella megvádoltatása óta kétségtelenül a legjobb védők közötttartották számon. Annyi biztos, hogy Cicero Brutusnak ajánlott írásában, melyben a szónokokat felsorolja, azt mondja, nem ismer senkit, aki Caesart felülmúlná, továbbá hogy választékosan, ragyogóan beszél, sőt előadásmódja nagyszerű és nemes; Cornelius Neposnak pedig ezt írja ugyancsak Caesarról: „Nos hát?! Találsz-e akár egyet is a szónokok között - pedig ők egyébbel nem is foglalkoztak -, akit Caesarnál többre tartanál? Ki múlja őt felül világosan fogalmazott, magvas gondolatokban? Kinek van nála ékesebb vagy csiszoltabb kifejezésmódja?” Ifjúkorában, úgy látszik, Caesar Strabo példáját követte a szónoklás művészetében, kinek „A sardiniaiakért” mondott beszédéből nem egy részt szóról szóra átvett, „Divinatio” című törvényszéki beszédébe. Azt mondják, csengő hangon, tüzesen, élénk, mégis kecses kézmozdulatokkal szónokolt. Fennmaradt néhány beszéde, de van köztük olyan is, mely állítólag nem tőle származik. A „Quintus Metellus védelmében” mondott beszédéről Augustusnak - nem ok nélkül - az a véleménye, hogy inkább a gyorsírók által hibásan lejegyzett szövegről van szó, mintsem az ő fogalmazványáról; némelyik példányon ugyanis meg sem találom ezt a címet, hogy „Metellus ügyében mondott beszéd”, hanem ez áll rajta: „Beszéd, melyet Metellusnak írt”, holott szónokként Caesar szerepel benne, aki Metellus és a maga nevében veri vissza közös rágalmazóik vádaskodásait. Augustus azt tartja, hogy „A katonák előtt Hispaniában” című beszédet is aligha írta Caesar; pedig két beszéd is maradt fenn ezen a címen: az egyiket állítólag az első csata előtt mondta volna el, a másikat csak a második csata előtt; erről viszont Asinius Pollio azt állítja, hogy az ellenség váratlan támadása miatt Caesarnak nem is maradhatott ideje a beszéd elmondására.

56. A maga tetteiről is hagyott ránk emlékiratokat, például „A galliai hadjáratról” és „A polgárháborúról”, melyet Pompeius ellen viselt. Azt ugyanis, hogy „az alexandriai”, „az africai” és „az egyiptomi” háborúról írott műveknek ki a szerzője, nem tudjuk: egyesek szerint Oppius, mások azt tartják, Hirtius, aki Caesarnak „A galliai hadjáratról” című utolsó és befejezetlen művét is kiegészítette. Caesar emlékiratairól Cicero már idézett „Brutus”-ában így beszél: „Emlékiratokat írt, méghozzá igen elismerésre méltó, egyszerű, igaz, bájos emlékiratokat, mint felesleges ruhát, lehántott róluk minden szóvirágot; és mégis, noha nem volt egyéb szándéka, mint hogy másoknak anyagot nyújtson a történetíráshoz, talán csak a tökfejűeknek tett szolgálatot, akik az ő anyagát hajbodorító szerszámaikkal szeretnék kicirkalmazni, a jóízlésű embereket azonban elriasztotta az írástól.” Ugyanezekről az emlékiratokról mondja Hirtius: „A közvélemény annyira magasztalja őket, hogy inkább elvette, mintsem megadta a lehetőséget az íróknak, hogy ezzel a tárgykörrel foglalkozzanak. Pedig mi többre értékeljük, mint mások; mások ugyanis csak azt látják, milyen kitűnő és hibátlan ez a mű, de mi azt is tudjuk, hogy milyen könnyedséggel s milyen gyorsan írta.” Asinius Pollio azt tartja, hogy az „Emlékiratok” nem készültek kellő gonddal és teljes hűséggel, minthogy Caesar mások tetteiről sok mindent vakon elhitt, a maga cselekedeteit pedig talán szándékosan, de talán merő feledékenységből, hibásan írta meg. Úgy véli továbbá, hogy Caesar szerette volna kijavítani és átdolgozni ezt a művét. Ránk maradt még „Az analogiáról” és „Anticato” című két-két könyve, továbbá „Utazás” című költeménye. Ezek közül az első mű két könyvét az Alpokon átkelőben írta, mikor Innenső-Galliából hivatalos igazságszolgáltatási körútja befejeztével hadseregéhez visszatért; a következő kettőt valamikor a mundai csata idején, a legutolsót pedig huszonnégy nap alatt, mikor Rómából Túlsó-Hispaniába utazott. A senatushoz intézett levelei is fennmaradtak; úgy látszik, levelet először ő hajtogatott össze laponként, napló formában; consulok, hadvezérek ugyanis azelőtt mindig csak a nagy tekercsek egyik oldalára írtak, ha levelet küldtek. Megvannak Ciceróhoz, valamint bizalmas embereihez családi ügyekről írott levelei is, melyekben ha titkos dolgot közölt, kulcsírást alkalmazott, vagyis úgy állította össze a betűk sorrendjét, hogy abból valóságos szó ki nem alakult; ha valaki ezt az írást meg akarja fejteni, az ábécé negyedik betűjét, tehát a D betűt helyezze az A helyére; hasonlóképpen kell a többi betűt is felcserélnie. Azt mondják, gyermek- és ifjúkorában is írt néhány művet, mint például: „Hercules dicséreté”-t, „Oedipus tragédiájá”-t és „Közmondások gyűjteményé”-t; Augustus azonban egyszerű és rövid levélben megtiltotta Pompeius Macernek, akit a könyvtárak felügyeletével megbízott, hogy ezeket a kis munkákat közreadja.

57. Fegyverforgatáshoz, lovagláshoz kiválóan értett, a fáradságot hihetetlenül állta. Menetelés közben lovagolt is néha, többnyire azonban az élen gyalogolt, mindig hajadonfőtt, esőben, napsütésben egyaránt; hihetetlen gyorsasággal tette meg a leghosszabb utakat is, poggyász nélkül, bérkocsin naponként akár százezer római lépést; ha a folyó tartóztatta fel útjában, úszva vagy felfújt tömlőkbe kapaszkodva kelt át rajta, és gyakran még futárait is megelőzte. 58. Hadi vállalkozásaiban nem is tudom, mi volt nagyobb, óvatossága-e vagy merészsége; hadseregét sohasem vezette cselvetésre alkalmas utakon, míg a terepviszonyokat ki nem kémlelte; Britanniába is csak akkor vitte át seregét, mikor a kikötők fekvését, a hajózási viszonyokat és a partraszállás lehetőségeit a szigeten már alaposan áttanulmányozta. Mikor hírül hozták neki, hogy az ellenség körülzárta táborát Germaniában, gall ruhában hatolt keresztül az ellenséges őrségeken övéihez; Brundisiumból Dyrrachiumba az ellenséges hajóhad egységei között, télvíz idején kelt át; csapatai, hiába küldte sürgetésükre egyik követet a másik után, késlekedtek, pedig parancsot kaptak, hogy nyomban kövessék; végül fejét beburkolva, éjszaka, kísérő nélkül, egymaga szállt titokban egy kis bárkára; csak akkor fedte fel magát és engedte meg a kormányosnak, hogy a vihar elől meghátráljon, mikor a habok már-már elborították.

59. Ha vállalkozásba kezdett, nem riasztotta meg, nem tartotta vissza semmiféle isteni előjel. Hadjáratát Scipio és Juba ellen nem halasztotta el, pedig áldozat bemutatása közbenelszabadult kezéből az áldozatra szánt barom. Mikor kiszállt a hajóból, megbotlott, de ő a kedvezőtlen előjelet jóra magyarázva így kiáltott: „Kezemben vagy, Africa!” Az afféle jóslatokat pedig, hogy abban a provinciában a Scipiók neve szerencsét hoz és legyőzhetetlenerejű, kijátszotta, mert táborában mindig tartott egy, Cornelius-nemzetségből való, igen megvetett személyt, akit gyalázatos életmódja miatt Salvito melléknévvel illettek.

60. Csatát nem csupán előre meghatározott terv szerint, hanem a jó alkalomnak megfelelően is kezdeményezett, gyakran nyomban a felvonulás után, akár a legszörnyűbb vihar idején is, amikor senki sem várhatta; csak pályafutása vége felé habozott, ha ütközetre került a sor, mert úgy vélte, minél gyakrabban győz, annál kevésbé kísértheti meg szerencséjét, és semmiféle győzelem nem hozhat annyit számára, amennyit egy sikertelen ütközet elvehet tőle. Valahányszor az ellenséget megszalasztotta, a táborát is elfoglalta: ily módon szemernyi időt sem engedett a csapatoknak, hogy rémületükből felocsúdjanak. Kétes kimenetelű csatában hátraküldte a lovakat, elsősorban a magáét, hogy így a menekülés eszközeitől megfosztva mindenki jobban érezze a helytállás szükségességét.

61. Különleges lovon járt; lova lábán a pata úgy vált szét, mint az ember lábán az ujjak; az állat a palota istállójában született, és minthogy a jósok ezt a világuralom előjelének tekintették, Caesar nagy gonddal nevelte fel; maga ülte meg először, a ló más lovast nem is tűrt a hátán. Caesar később Venus Genetrix temploma előtt állíttatta fel szobrát.

62. A felbomlott csatasort nemegyszer maga rendezte újjá, elébe állt a menekülőknek, feltartóztatta és egyiket-másikat torkon ragadva, az ellenség felé fordította őket; gyakran úgy megrémültek tőle, hogy egyik zászlótartó, akit futás közben megállított, Caesar mellének szegezte a zászlórúd hegyét, egy másik pedig a kezébe nyomta a hadijelvényt.

63. Állhatatosságának az alábbiak nem kisebb, talán éppen nagyobb bizonyítékai. A pharsalusi csata után seregét előreküldte Asiába, maga pedig, miközben egy kis bárkán a Hellespontuson átkelt, rábukkant az ellenséges pártállású L. Cassiusra, aki tíz hadihajóval jött ellene. Caesar nem futamodott meg, hanem közvetlen közelébe siklott, és megadásra szólította fel, és Cassiust, aki kegyelemért könyörgött, fel is vette hajócskájára.

64. Alexandriában egy híd ostroma közben az ellenség előretörése miatt egy csónakba kényszerült; mikor aztán mások is nagy számban tolongani kezdtek körülötte, beugrott atengerbe, és úszva menekült egy kétszáz lépésnyire vesztegelő hajó felé, felnyújtott baljában feje fölött tartotta irományait, hogy el ne ázzanak, hadvezéri köpenyét pedig foga közé kapta, hogy az ellenség hadizsákmányként meg ne kaparintsa.

65. A katonát nem erkölcsei, nem is a vagyona alapján becsülte meg, hanem aszerint, hogy milyen erős, és szigorúan, de egyszersmind elnézően is bánt vele. Nem mindig és nem mindenütt gyakorolt nagy szigorúságot, csak olyankor, ha az ellenség a közelben tartózkodott: olyankor aztán igen kemény fegyelmet követelt, meg sem mondta katonáinak az indulás vagy az ütközet időpontját, hanem megkívánta, hogy bármelyik pillanatban menetre és harcra készen álljanak. Riasztotta is őket gyakran, minden ok nélkül, kiváltképpen esős időben vagy ünnepnapokon. Néha parancsot adott, hogy tartsák őt szemmel, és ilyenkor éjjel, de akár nappal is, kilopakodott és jókora kerülőt tett, hogy a keresésére késlekedve induló katonákat minél jobban elcsigázza.

                                                                                             1.      2.      3.      4.      5.