74. Így elhajózott Amphipolisz mellett, majd átkelt Mitülénébe, hogy felvegye a hajó fedélzetére Corneliát és fiát. Amikor a szigeten kikötött, hírnököt küldött a városba, de nem olyan hírrel, amilyent Cornelia várt. Az asszony ugyanis a szigetre eljutott hírek és levelek alapján azt remélte, hogy Dürrhakhionban véget ért a háború, s Pompeiusnak már csak az a dolga, hogy Caesart üldözze. Mivel a hírnök ilyen hangulatban találta, nem merte köszönteni, s a rossz híreket nem is annyira szavaival, mint inkább könnyeivel adta tudomására, majd megkérte, hogy siessen, ha látni óhajtja Pompeiust egyetlen hajóján, bár az sem az övé. Mikor Cornelia meghallotta a hírt, a földre rogyott, hosszú ideig eszméletlenül, némán feküdt, majd nagy nehezen magához tért, s megértvén, hogy az idő nem alkalmas könnyekre és siránkozásra, futva ment le a kikötőbe. Pompeius eléje sietett, és átölelte feleségét, aki alig állt a lábán. „Látom, férjem - szólt Cornelia -, hogy az én balsorsom, nem pedig a tiéd kényszerített egyetlen hajóra téged, aki Corneliával kötött házasságod előtt ötszáz hajóval jártad a tengert. Miért is látogattál meg? Miért nem vetsz oda annak a gonosz istenségnek, amely téged is ilyen kegyetlen sorssal sújtott? Milyen szerencsés lettem volna, ha meghalok, mielőtt hírét veszem, hogy Publius, akinek szűzi menyasszonya voltam, elesett Parthiában. Milyen bölcsen tettem volna, ha önként követem a halálba, ahogy megkíséreltem. De életben maradtam, csak hogy szerencsétlenséget hozzak Pompeius Magnusra.” 75. Cornelia szavaira Pompeius állítólag így válaszolt: „Az én sorsomnak, Cornelia, eddig csak a jó oldalát ismerted, s talán félrevezetett, hogy oly szokatlanul sokáig kitartott mellettem. De a rosszat is el kell viselnünk, mert emberek vagyunk, s próbára kell tennünk a sorsot. Annyit talán remélhetek, hogy mostani sorsom egyszer még az előzőre fordul, hiszen a mostaniba is abból jutottam.” Cornelia ezután elhozatta a városból holmiját és szolgáit. A mitülénéiek köszöntötték Pompeiust és kérték, hogy látogassa meg a várost, de ő nem fogadta el a meghívást, hanem felszólította a város lakóit, hogy hódoljanak meg a győztesnek és legyenek jó reménységgel, mert Caesar derék és nemes gondolkodású férfiú. Majd odafordult Kratipposzhoz, a filozófushoz, aki lejött hozzá a városból, néhány panaszszót mondott neki, és vitába bocsátkozott vele a gondviselésről. Kratipposz meghallgatta Pompeius érvelését, megpróbált jobb reményeket kelteni benne, és semmiképpen nem akart ellentmondani neki, nehogy megbántsa vagy megszomorítsa. Pompeiusnak a gondviselésről feltett kérdéseire Kratipposz azt felelte, hogy az államnak mostani rossz helyzetében monarchiára van szüksége, s feltette a kérdést: „Hogyan és milyen bizonyíték alapján higgyük el, Pompeius, hogy ha te győzöl, Caesarnál jobban használod fel a szerencsédet?” De mindezt, bárhogy van is, bízzuk inkább az istenekre.

76. Ezután felvette a hajóra feleségét s barátait, tovább folytatta útját, és csak akkor kötött ki, ha ivóvízre és élelemre volt szüksége. Legelőször Attaleia városát látogatta meg Pamphüliában. Ide átjött néhány háromevezősoros hajó Kilikiából, katonák is csatlakoztak Pompeiushoz, s ismét hatvan senator gyűlt össze körülötte. Amikor meghallotta, hogy hajóhada még mindig együtt van, és Cato komoly katonasággal átkelt Libüába, keseregni kezdett barátainak, és hibáztatta önmagát, amiért kényszerű helyzetében szárazföldi csapataival ütközetbe bocsátkozott anélkül, hogy bevetette volna tengeri haderejét, amelyben vitán felül fölényben volt, sőt még csak kéznél sem tartotta hajóhadát, hogy ha a szárazföldön vereség érné, ez a hatalmas és ütőképes hadsereg nyomban melléje álljon. Pompeius nem követett el nagyobb hibát, Caesar pedig nem tett ügyesebb lépést annál, hogy az ütközetet a hajóhadtól távol, hajók nélkül vívta meg. Mivel kénytelen volt valamit határozni és tenni, követeket küldött a városokba, némelyekhez maga hajózott el, pénzt kért tőlük és hajókat szerelt fel legénységgel. Félt azonban, hogy az ellenség hirtelen lecsap rá, megfosztja az előkészülethez szükséges időtől, ezért egyelőre valami biztos menedékhelyen gondolkodott. Megtanácskozták a dolgot, de egyik tartományt sem tartották biztonságosnak. A királyokat illetően úgy gondolkodott Pompeius, hogy a parthusok királya volna a legalkalmasabb, hogy befogadja és megvédje mostani gyenge állapotában, majd pedig megerősítse, és nagyobb haderővel bocsássa szárnyra. Mások Libüára és Iubára hívták fel a figyelmét, de a leszboszi Theophanész azt mondta, hogy őrültség, ha elkerüli Ptolemaioszt és Egyiptomot, amely hajóval háromnapi távolságra fekszik, és helyette a parthusoknak, a leghitszegőbb népségnek szolgáltatja ki magát. Igaz, hogy Ptolemaiosz még majdnem gyermek, de lekötelezettje Pompeiusnak, aki baráti szolgálatokat tett az apjának. Gondoljon arra is - tette hozzá -, hogy ama római férfiú mellett, akihez rokoni kapcsolat fűzte, nem vállalt második szerepet Rómában és nem volt hajlandó próbára tenni annak önuralmát, holott a többiek közt első lehetett volna, most pedig kész volna urául fogadni Arszakészt, holott azt még Crassus sem tette meg életében. Nem viheti el a Scipiók házából származó fiatal feleségét ezek közé a barbárok közé, akiknél a hatalom féktelen gőgben és szabadosságban nyilvánul meg, mert lehet, hogy bántatlanul maradna, de akkor is félne a bántalomtól, s még elképzelnie is szörnyű volna, hogy valami baja eshet. Ez volt az az érv állítólag, amely letérítette Pompeiust az Eufratészhez vezető útról, bár az is lehetséges, hogy nem saját elhatározása, hanem valami gonosz szellem irányította lépteit.

77. Így tehát győzött az Egyiptomba való menekülés terve, és Pompeius egy szeleukiai háromevezősoros hajón felesége társaságában útnak indult Ciprusból. A többiek az övéhez hasonló hadihajón vagy kereskedelmi hajókon vágtak neki. Szerencsésen átkelt a tengeren, majd értesülvén róla, hogy Ptolemaiosz Péluszionban táborozik, és hadat visel nővére ellen, ott kötött ki, futárral jelentette a királynak érkezését, és védelmet kért tőle. Ptolemaiosz még egészen fiatalember volt, s minden ügyét Potheinosz intézte, aki gyűlésbe hívta a király legbefolyásosabb tanácsadóit, és felszólította őket, hogy mindegyikük mondjon véleményt. Valóban szomorú dolog volt, hogy Pompeius Magnus sorsáról olyan emberek döntöttek, mint Potheinosz, az eunuch, a khioszi Theodotosz, aki pénzért szónoklatot tanított, és egy Akhillasz nevű egyiptomi; ezek voltak ugyanis a fő tanácsadók az udvaroncokkal és királyi nevelőkkel együtt. Ilyen tanácsadó testülettől várta a döntést tengeren, horgonyzó hajóján az a Pompeius, aki méltatlannak tartotta, hogy életét Caesarnak köszönje. A vélemények eltértek egymástól; voltak, akik azt ajánlották, hogy űzzék el Pompeiust, mások pedig, hogy fogadják be Egyiptomba és hívják meg. Theodotosz fitogtatni akarta ékesszólását és szónoki tudását, s kifejtette, hogy egyik megoldás sem biztonságos, mert ha befogadják, ellenségükké teszik Caesart, és nyakukra ültetik Pompeiust; ha pedig nem fogadják be, Pompeius haragszik meg rájuk elűzetéséért, de Caesar sem lesz jó szívvel irántuk, mert így tovább kell üldöznie ellenségét. Legjobb lesz, ha érte küldenek és elteszik láb alól, mert akkor nem kell félniük tőle, és Caesarnak is kedvében járnak. Majd, mint mondják, mosolyogva hozzátette: „A halott nem harap.”

78. Így döntöttek hát. A tett végrehajtását Akhillaszra bízták, aki magához vett valami Septimiust, Pompeiusnak egy régi katonai tribunusát és egy Salvius nevű centuriót, három vagy négy szolgát és kievezett Pompeius hajójához. Közben Pompeius előkelő útitársai mind átmentek az ő hajójára, hogy lássák, mi történik. Amikor nyomát sem látták annak a pompás és királyi fogadtatásnak, amelyben Theophanész reménykedett, hanem csak egy halászbárka tartott feléjük néhány emberrel, gyanút fogtak ettől a lekicsinylő bánásmódtól, s azt tanácsolták Pompeiusnak, hajózzanak ki a nyílt tengerre, hogy az egyiptomiak nyilainak lőtávolán kívül legyenek. Közben azonban odaérkezett a bárka. Először Septimius állt fel, és Pompeiust latinul imperátorként üdvözölte. Akhillasz görögül köszöntötte, és hívta, szálljon át a bárkába, mert a part menti víz a sekély és homokos tengerfenék miatt nem járható hadihajóval. Közben látni lehetett, hogy a királyi hajókra legénység száll be, a parton fegyveres katonaság sorakozik fel, így már akkor sem menekülhettek volna el, ha meggondolják is magukat; ráadásul bizalmatlanságukkal mentséget nyújtanának a gyilkosoknak a gaztett elkövetésére. Pompeius megölelte Corneliát, aki úgy siratta, mintha már meg is halt volna, azután megparancsolta két centuriójának, Philipposz nevű szabadosának és egy Szkütha nevű szolgájának, hogy kövessék. Akhillasz emberei már nyújtották feléje kezüket.

79. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket övéihez intézett, majd beszállt a halászbárkába. A háromevezősoros hajó messze volt a parttól, a bárkában ülők mégsem szóltak hozzá egész úton egyetlen barátságos szót sem. Pompeius ránézett Septimiusra, s ezt mondta neki: „Jól emlékszem, ugye, hogy régi bajtársam vagy?” Az csak bólintott, de komoran maga elé nézett és nem szólt egy szót sem. Erre ismét hosszabb szünet következett. Pompeius elővett egy kis papirusztekercset, amelyre a Ptolemaioszhoz intézendő görög nyelvű beszéd szövegét írta le, és azt olvasta. Már közeledtek a parthoz; Cornelia barátaival a háromevezősorosról nagy aggodalommal figyelte mozdulataikat, és már reménykedni kezdett, mikor látta, hogy a király emberei illő tisztelettel gyülekeztek a kiszálláshoz. Abban a pillanatban, amikor Pompeius megfogta Philipposz kezét, hogy könnyebben felállhasson, Septimius hátulról beledöfte kardját, majd Salvius és Akhillasz is beleszúrtak. Pompeius két kezével arcára húzta togáját, nem szólt egyetlen méltatlankodó szót, nem tett egyetlen méltatlankodó mozdulatot sem, mélyen felsóhajtott és úgy tűrte minden ellenkezés nélkül a csapásokat. Ötvenkilenc éves volt, amikor egy nappal születésnapja után befejezte életét.

80. Azok, akik a hajókon voltak és végignézték a gyilkosságot, olyan hangos jajveszékelésben törtek ki, hogy a partra is kihallatszott, majd gyorsan felhúzták a horgonyokat és elmenekültek, amiben a kedvező szél is segítette őket; így aztán az egyiptomiak, bár eleinte volt ilyen szándékuk, nem indultak üldözésükre. Pompeius fejét levágták, mezítelen testét kidobták a bárkából, és a parton hagyták, hogy megbámulhassák, akik kedvüket találják az ilyen látványban. Philipposz mellette maradt, amíg a bámészkodók a látvánnyal beteltek; utána megmosta a holttestet a tengerben, betakarta saját khitónjával, mert más ruhadarab nem volt. Aztán körülnézett a parton, felfedezett egy régi, korhadt halászbárkát, s összehordott belőle annyi deszkát, amennyiből szükségmáglyát állíthatott a ruhátlan és megcsonkított holttestnek. Mialatt hordta a fát és rakta a máglyát, megállt mellette egy idős római, aki fiatal korában Pompeius hadseregében szolgált. „Ki vagy te, barátom - kérdezte -, hogy Pompeius Magnust készülsz eltemetni?” Mikor Philipposz megmondta, hogy Pompeius szabadosa, az öregember így folytatta: „Ne csak a tiéd legyen ez a szép tett, hadd osztozzam én is a kegyeletes kiváltságban. Legalább nem átkozom többé a számkivetésemet, mert ennyi keserves kín árán elértem, hogy tulajdon kezemmel érinthetem és temethetem el a rómaiak legnagyobb imperatorát.” Így adták meg együtt a végtisztességet Pompeiusnak. Másnap arra hajózott Ciprusból jövet Lucius Lentulus, aki semmit nem tudott a történtekről. Mikor meglátta a holttestet a máglyán, s mellette Philipposzt, így szólt magában: „Ki vagy te, aki eljutottál elrendelt földi pályád végére, és most itt nyugszol?” Aztán kisvártatva felsóhajtott, és így folytatta: „Talán te vagyaz, Pompeius Magnus!” Utána mindjárt partra szállt, de elfogták és megölték. Így halt meg Pompeius. Nem sokkal később Caesar is megérkezett Egyiptomba. Az országot megtöltötte ennek a szörnyű gaztettnek rémülete. Caesar undorodva fordult el a gyilkostól, aki Pompeius fejét hozzá vitte, amikor pedig megkapta pecsétgyűrűjét, sírva fakadt; a pecsétkőre mancsában kardot tartó oroszlán volt rávésve. Akhillaszt és Potheinoszt kivégeztette; a folyam mellett megtámadta a királyt, aki elvesztette a csatát, és utána nyomtalanul eltűnt. Theodotosz, a szofista elmenekült Caesar bosszúja elől Egyiptomból; koldusszegényen, nagy gyűlöletben vándorolt mindaddig, míg Marcus Brutus, miután Caesart meggyilkolta és hatalomra került, rátalált Ázsiában, és kegyetlen kínzások közt kivégeztette. Pompeius földi maradványait Corneliához vitték, és ő albai villájában temettette el.

                                                                                                 1.      2.      3.     4.