Ókori Római Birodalom
Ókori Római Birodalom
Róma bemutatása
     
Hadsereg
     
Ütközetek
     
Életrajzok
     
Róma háborúi
     
Pannonia
     
Linkek
     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
Cnaeus Pompeius III.

49. Mindez sértette Pompeiust, aki nem volt hozzászokva, hogy szidalmazzák, és nem értett az ilyesféle hadakozáshoz; de még inkább bántotta, mikor azt tapasztalta, hogy a senatus örül megaláztatásának és annak is, hogy most meglakol Cicero elárulásáért. Rövidesen véres verekedésekre került sor a fórumon, többen megsebesültek, és Clodius egyik szolgáját, amikor a tömegben Pompeius felé furakodott, kezében karddal találták. Ezzel az ürüggyel (de meg különben is félt Clodius arcátlanságától és rágalmaitól) aztán nem jelent meg a fórumon, amíg Clodius hivatali ideje le nem járt, hanem állandóan odahaza tartózkodott, és barátaival azon töprengett, hogyan engesztelhetné ki a senatus és a patriciusok haragját. Culleónak azt az ajánlatát, hogy váljék el Iuliától, és cserélje fel Caesar barátságát a senatuséval, elvetette, de arra szívesen hajlott, hogy hazahívassa Cicerót a száműzetésből, aki Clodius legnagyobb ellensége és a senatus kedveltje volt. Cicero fivérét, aki a kérelmet előterjesztette, tekintélyes haderővel elkísérte a fórumra, ahol verekedés támadt, többeket megsebesítettek és megöltek, de Clodiuson győzelmet aratott. Mihelyt Cicerót törvénnyel hazahívták, ő a senatust azonnal kibékítette Pompeiusszal, és a gabonatörvény szorgalmazásával Pompeiust bizonyos tekintetben ismét urává tette minden területnek és tengernek, amely a rómaiak uralma alatt volt, mert e törvény értelmében Pompeius alá tartozott minden kikötő, kereskedelmi központ, a mezőgazdasági termények szétosztása, egyszóval az egész hajózás és földművelés. Clodius azt az ellenvetést tette, hogy a törvényt nem az élelmiszerhiány miatt hozzák, és a gabonahiány csak azért keletkezett, hogy elő lehessen terjeszteni ezt a törvényt, és Pompeius új hivatalával újból életre keltse és visszaszerezze megfogyatkozott és hanyatló hatalmát. Mások azonban az egészet Spinther consul mesterkedésének tartották, aki ezzel Pompeiust nagyobb hivatalhoz akarta kötni, hogy őt küldjék ki Ptolemaiosz király megsegítésére. Majd Canidius néptribunus terjesztett elő egy másik törvényjavaslatot, hogy Pompeiust hadsereg nélkül két lictorral küldjék el az alexandriaiak és a király kibékítésére. Ezt a törvényjavaslatot, úgy látszik, Pompeius is szívesen fogadta, de a senatus elvetette azzal az érthető indokolással, hogy félti Pompeius biztonságát. Közben a fórumon és a senatus üléstermében eldobált leveleket találtak, amelyekben Ptolemaiosz kérte, hogy Spinther helyett Pompeiust küldjék ki hadvezérül. Timagenész egyébként azt állítja, hogy Ptolemaiosznak nem kellett elmennie hazulról, és csak Theophanész beszélte rá Egyiptom elhagyására, hogy ezzel ürügyet szolgáltasson Pompeiusnak vagyonszerzésre és új hadjáratra. De ezt az állítást valószínűtlenné és hihetetlenné teszi nemcsak Theophanész aljassága, hanem Pompeius jelleme is, akit becsvágya soha nem bírt volna rá gonosz és nemtelen lépésre.  

50. Amikor rábízták a gabonafélék beszerzését és a gabonakereskedelem irányítását, mindenhova elküldte ügynökeit és barátait, majd ő maga is elhajózott Szicíliába, Szardíniába és Libüába, és összegyűjtötte a gabonát. Már indulófélben volt, de heves szélvihar támadt a tengeren, és a hajók kapitányai vonakodtak útnak indulni. Pompeius elsőnek szállt fel az egyik hajóra, parancsot adott, hogy húzzák fel a horgonyt, közben pedig harsány hangon így kiáltott: „Hajózni kell, élni nem kell!” Ilyen merészséggel és ügybuzgalommal, no meg a jó szerencse segítségével töltötte meg gabonával a magtárakat, és hajókkal a tengert. Az összegyűjtött gabonából bőven jutott a külföldi országok népeinek is. Folyt a gabona, mint egy bő forrás túláradt vize. 

51. A galliai háborúk ekkor már nagy emberré tették Caesart, és bár látszólag nagyon messzire volt Rómától, s a belgákkal, suebusokkal, britannokkal csatázott, észrevétlenül és ravasz módra mégis a nép között volt, s a legfontosabb ügyekben keresztülhúzta Pompeius számításait. Hadseregével, akár a testét borító ruhával, gondosan törődött, nemcsak a barbárok ellen képezte ki őket, hanem katonái állandó edzésével későbbi küzdelmeire is legyőzhetetlen és félelmetes haderőt biztosított magának. Közben az aranyat, ezüstöt, a háborúban szerzett gazdag zsákmányt Rómába küldte, hogy ajándékokkal megvesztegesse és megnyerje magának az aediliseket, a praetorokat, a consulokat és megannyi tisztviselő-feleséget, ami sok esetben sikerült is. Így aztán amikor átkelt az Alpokon, és a telet Lucában töltötte, közrendű férfiak és asszonyok hatalmas tömegben csődültek össze, hogy láthassák. Jelen volt kétszáz senator, közöttük Pompeius és Crassus is, Caesar szállásának bejárata előtt pedig százhúsz proconsul és praetor vesszőnyalábjait lehetett látni. Valamennyi látogatójában nagy reményeket keltett, és gazdagon megajándékozva bocsátotta őket útra. Crassusszal és Pompeiusszal a következő megegyezésre lépett: Azok ketten pályáznak a consulságra, ő maga támogatja őket, katonáit odaküldi a szavazásra, és mihelyt megválasztják őket, maguknak tartományokat, hadseregeket és hadvezéri megbízatásokat szereznek, Caesart pedig további öt évre megerősítik a mostani tartományok birtokában. A megegyezés azonban kiszivárgott, és a város vezető emberei nagyon elégedetlenkedtek. A népgyűlésen felszólalt Marcellinus, s mindkettőjüket nyíltan megkérdezte, pályáznak-e a consulságra. Mivel a népgyűlés követelte, hogy válaszoljanak a kérdésre, Pompeius azt felelte, hogy talán pályázik, talán nem. Crassus politikusabb választ adott, s azt mondta, úgy fog cselekedni, ahogyan a közérdek szempontjából legjobbnak látja. Marcellinus erre hevesen rátámadt Pompeiusra, és úgy gondolta, hogy keményen rendreutasította, Pompeius visszautasította a támadást, mondván, hogy Marcellinus a legigazságtalanabb ember a földön, mert hálátlan iránta, aki némából ékesen szólóvá, éhenkórászból túlontúl jóllakottá tette.

52. Így aztán minden más consuljelölt visszalépett, egyedül Lucius Domitius nem, akit Cato buzdító szavakkal rávett, hogy ne álljon félre, mert a küzdelem nem a consuli tisztért folyik, hanem a szabadságért a zsarnokokkal. De Pompeius pártja félt, hogy az eltökélt Cato, aki mögött ott állt az egész senatus, jobb belátásra bírja a józanul gondolkodókat; nem engedték tehát, hogy Domitius a fórumra menjen, hanem fegyvereseket küldtek ellene, fáklyavivőjét megölték, kísérőit szétkergették; még Cato is kénytelen volt szembeszállni erőszakkal, és jobb karján sebet kapott, miközben Domitius védelmére kelt. Ilyen úton jutottak a consulsághoz, de más tekintetben sem jártak el becsületesebben. A nép Catót akarta praetorrá választani; a szavazás már megkezdődött, de Pompeius baljóslatú előjel ürügyével feloszlatta a népgyűlést, majd pedig pénzzel megvesztegette a tribunusokat, és Vatiniust választatta meg Cato helyett. Vatinius ezután Trebonius néptribunussal törvényjavaslatot nyújtott be, amellyel, megegyezésükhöz híven, a második öt évre is megadták Caesarnak a tartományait; Crassusnak juttatták Szíriát és a parthusok elleni hadjáratot, magának Pompeiusnak pedig egész Libüát, mindkét Hispaniát és négy légiót; ezek közül kettőt Caesar kölcsönkért a galliai hadjáratra. Crassus hivatali ideje leteltével elment tartományába, Pompeius pedig színháza megnyitásakor felszentelésül atlétikai és zenei versenyeket s állatviadalokat rendezett, amelyeken ötszáz oroszlánt öltek meg, és a legfélelmetesebb látvány az elefántok küzdelme volt.

 53. Ezekért, a tetteiért csodálták és szerették, másfelől viszont irigyelték, mert hadseregeit és tartományait átadta kedvelt alvezéreinek, ő maga pedig Itália különböző kellemes vidékein tartózkodott felesége társaságában, vagy mert szerelmes volt bele, vagy mert felesége szerette annyira, hogy távollétét nem tudta elviselni, mert ezt is mondják. A fiatalasszonynak férje iránti szerelme közbeszéd tárgya volt, bár Pompeius túl volt már azon a koron, amikor a férfiak szerelmi vágyat szoktak kelteni. Lehet, hogy hűsége miatt szerette férjét, aki csak hites feleségéhez vonzódott, lehet, hogy férfias modoráért, amely oly kívánatossá tette társaságát, különösen a nők számára, ha hihetünk Flora, a hetaira tanúskodásának. Egy aedilisválasztáskor verekedés támadt, Pompeius közelében több embert megöltek, az ő ruhája is véres lett, ezért át kellett öltöznie. Házában nagy ijedelmet és zavart keltett, amikor a szolgák kezében meglátták a véres ruhadarabokat. Az asszony éppen áldott állapotban volt, s amikor megpillantotta a véres togát, elájult, csak nagy keservesen tudták magához téríteni, és az ijedtség meg az ájulás következtében elvetélt. Ettől kezdve még azok sem hibáztatták Pompeius felesége iránti szerelmét, akik Caesarral fenntartott barátságát helytelenítették. Később Iulia ismét áldott állapotba került, leánygyermeknek adott életet, de belehalt a szülésbe, és a csecsemő is csak néhány nappal élte túl. Pompeius albai birtokán készült eltemetni a holttestet, de a nép annyira sajnálta a fiatalasszonyt, hogy erőszakkal a Campus Martiusra vitte. Nem azért tették ezt, mintha kedveskedni akartak volna Caesarnak és Pompeiusnak; kettejük közül a távollevő Caesart úgyis jobban tisztelték Pompeiusnál. A város szinte azonnal háborgó tengerhez lett hasonlóvá, és a zűrzavaros közállapotok jeleként lázító beszédek hangzottak el, mihelyt megszűnt a rokoni kapcsolat, amely a kettőjük hatalmi versengését inkább csak elleplezte, de féken nem tartotta. Rövidesen híre jött, hogy Crassus életét vesztette Parthiában; ezzel a polgárháború kitörésének útjából az utolsó akadály is elhárult, mert Crassustól való félelmükben mindketten úgy-ahogy megmaradtak a méltányosság keretei közt, de mikor a sors eltávolította küzdelmük harmadik szemlélőjét, nyomban el lehetett mondani a komédiaíróval: Bekenve tenyérrel testét, porral hinti meg. Ennyire tehetetlen a sors az emberi természettel szemben, amelynek képtelen kielégíteni vágyait. Ennek a két embernek sem volt elég a mérhetetlen hatalom és végtelen birodalom. Hiába hallották és olvasták, hogy az istenek „hármasan osztottak mindent, s ki-ki tiszteletet nyert”, azt hitték, hogy kettőjüknek nem elég a római birodalom.

54. De Pompeius a népgyűlésen azt mondta, hogy ő minden hivatalt előbb kapott meg, mint várta, és hamarább tette le, mint elvárták tőle. Szavait valóban igazolta az a tény, hogy hadseregét mindig leszerelte. Most úgy gondolta, hogy Caesar nem fogja hadseregét elbocsátani, ezért polgári hivatalokkal akart fölébe kerekedni, de nem törekedett forradalmi változtatásra, és nem akarta, hogy bizalmatlannak tűnjék fel Caesarral szemben, hanem inkább fölényesnek és megvetőnek. Mikor azonban látta, hogy a hivatalokat nem óhajtása szerint töltik be, sorra megvesztegette a polgárokat, és nem törődött vele, hogy anarchia üti fel fejét a városban. Egyre többet beszéltek róla, hogy dictatort kellene választani. A javaslattal Lucilius néptribunus állt elő először a népgyűlésen, s azt ajánlotta a népnek, hogy Pompeiust válasszák dictatorrá. Cato azonban ezt hevesen ellenezte, a néptribunust pedig az a veszély fenyegette, hogy elveszíti hivatalát, ekkor Pompeius több barátja magyarázni kezdte, hogy ezt a tisztséget Pompeius nem kérte, és nem is óhajtja. Cato erre megdicsérte Pompeiust, és lelkére kötötte, hogy őrizze meg a törvényes rendet, amit vonakodva bár, de egyelőre megtett, s consulokat választottak: Domitiust és Messalát. Később újra kezdődött az anarchia, mind többen és mind merészebben álltak elő újra a dictatorválasztás gondolatával. Cato hívei féltek, hogy baj éri őket, ezért elhatározták, hogy Pompeiust törvényes hatalommal ruházzák fel, hogy így visszatartsák a korlátlan zsarnokságtól. Bibulus, Pompeius ellensége javasolta elsőnek a senatusban, hogy Pompeiust egyedül válasszák consullá, mert így a város vagy megszabadul a mostani zűrzavartól, vagy a legerősebb ember szolgája lesz. A javaslat különösnek látszott a szónok személye miatt. Ekkor felállt Cato, mindenki azt hitte, a javaslat ellen szólal fel. Csend támadt, Cato azt mondta, ő ugyan nem tette volna meg ezt a javaslatot, de ha már más megtette, azt ajánlja, fogadják el, mert szerinte bármilyen uralom jobb az anarchiánál, s meg van győződve róla, hogy ilyen zavaros viszonyok között senki nem tud jobban irányítani, mint Pompeius. A senatus helyeselte a javaslatot, és megszavazta, hogy Pompeiust válasszák meg egyedüli consullá; ha consultársat kíván maga mellé, két hónap elteltével nyilatkozzék, hogy ki a jelöltje. Ezután Sulpicius mint interrex consullá nyilvánította Pompeiust; ő pedig barátságosan átölelte Catót, bevallotta, hogy nagy hálával tartozik neki, és megkérte, legyen magánemberként tanácsadója. Cato erre kijelentette, hogy Pompeius nem lekötelezettje; amit mondott, nem érte, hanem hazájáért mondta; szívesen lesz magánemberként tanácsadója, ha megkéri rá, de ha nem, véleményét meg fogja mondani nyilvánosan is. Ilyen ember volt Cato minden dologban.

55. Pompeius visszatért a városba, és feleségül vette Corneliát, Metellus Scipio leányát, aki nem volt hajadon, hanem Crassus fiának, Publiusnak az özvegye. Cornelia fiatal leány korában ment feleségül Publiushoz, aki a parthus háborúban esett el. A fiatalasszonynak sok vonzó tulajdonsága volt szépségén kívül is. Értett az irodalomhoz, a lantjátékhoz és a geometriához, állandóan filozófiai előadásokat hallgatott, mégsem volt kellemetlenül fontoskodó, pedig az ilyen képességek gyakran fontoskodásra kapatják a fiatal nőket. Atyja ellen sem lehetett kifogást emelni sem származása, sem hírneve tekintetében. De azért sokaknak nem tetszett a házasság a korkülönbség miatt, mert a fiatal Cornelia inkább Pompeius fiának lehetett volna a felesége. Szigorúbb bírálói úgy vélekedtek, hogy Pompeius nem törődik a nehéz helyzetbe jutott várossal, amely orvosának választotta, és sorsát egyedül az ő kezébe tette le; ehelyett koszorús fővel nászáldozatot mutat be, pedig már a consulságot is szerencsétlenségnek kellett volna tekintenie, mert nem bízták volna rá a törvények ellenére, ha hazája boldog volna. Bár ő volt a megvesztegetési pereket tárgyaló bíróság feje, ő hozott rendeleteket a törvényes eljárások szabályozására, ő biztosította a rendet és a nyugalmat a bíróságokon azáltal, hogy a tárgyalásokon fegyvereseivel körülvéve elnökölt, mégis amikor apósát, Scipiót perbe fogták, meghívta házába az esküdtbíróság háromszázhatvan tagját, és pártfogásukat kérte; erre az ügyész, midőn látta, hogy a törvényszék tagjai hazakísérték Scipiót a fórumról, visszavonta a vádat. Sem ez az eljárás nem tett jót Pompeius hírnevének, sem az, hogy dicsérő beszédet tartott a bíróságon Plancus mellett, noha ő maga tiltotta törvénnyel, hogy vád alá helyezett személyeket dicsérettel illessenek. Cato, aki tagja volt a bíróságnak, befogta a fülét, mondván, hogy nem volna tisztességes dolog, ha a törvény ellenére végighallgatná a dicsérő beszédet. Emiatt Cato nem vehetett részt a szavazásban, de a bíróság többi tagja Pompeius szégyenére elmarasztaló ítéletet hozott Plancus felett. Néhány nappal később egy bíróság elé állított consulviselt férfi, Hypsaeus megvárta Pompeiust a fürdőből vacsorára menet, és térdét átkarolva védelmet kért tőle. Pompeius megvető arckifejezéssel hátat fordított neki, s azt mondta, kár volt elmulasztani a vacsoráját, úgysem ér el semmit. Most újból részrehajlással vádolták, és megszólták eljárását. De egyébként minden más dologban rendet teremtett, és az év hátralevő öt hónapjára magához vette apósát consultársául. Tartományait további négy esztendőre megszavazták, és évenként ezer talentumot kapott hadserege ellátására és fenntartására.

56. Caesar barátai, élve az alkalommal, méltányos elbírálást kértek Caesarnak is, aki olyan nagy háborúkat viselt a birodalomért. Azt mondták, kijár neki a második consulság vagy parancsnokságának meghosszabbítása, megérdemli, hogy ne váltsa fel valaki más, és ne fossza meg fáradalmainak dicsőségétől, s ő, aki ezeket, a szolgálatokat teljesítette, megtarthassa hatalmát és békén élvezhesse a neki járó tiszteletet. Az erről folyó vitában Pompeius, mintha csak jóakaratból el akarná oszlatni a Caesarral szemben táplált irigységet, kijelentette, levelek vannak birtokában Caesartól, hogy hajlandó elismerni utódát és lemondani a vezérségről, ő, Pompeius azonban méltányosnak tartja, hogy távollétében is pályázhasson a consulságra. Cato és pártja ellenezte ezt a tervet, s ragaszkodott hozzá, hogy Caesar bocsássa el hadseregét, és magánemberként szerezze meg polgártársai jóakaratát. Pompeius nem erőltette tovább a dolgot, elhallgatott, látszólag meggyőzve az érveléstől, s ezzel még gyanúsabbá tette Caesar iránti érzelmeit. Egyben követet küldött hozzá, és a parthus háború ürügyével visszakérte tőle a kölcsönadott hadsereget. Caesar, bár tudta, hogy miért kéri vissza Pompeius a katonákat, gazdagon megjutalmazva visszaküldte őket.

57. Pompeius súlyosan megbetegedett Neapolisban, de felépült. A neapolisiak Praxagorasz javaslatára hálaáldozatot mutattak be felgyógyulásáért. A szomszédságban lakók követték példájukat, majd híre ment a dolognak, és egész Itália kis- és nagyvárosai több napon át tartó ünnepségeket tartottak. A látására összesereglett tömeg alig fért el, az utak, falvak és kikötők megteltek ünneplő és áldozatot bemutató sokasággal. Koszorús, fáklyás menetek mentek elébe, útjára virágokat szórtak és mindenüvé elkísérték. Rómába való visszatérése fényes és szép látvány volt. Jórészt ez volt az oka a háború kitörésének - mondják -, mert a nép rajongása elbizakodottá tette, és megfosztotta józan ítélőképességétől. Elszállt belőle az az elővigyázatosság, amellyel eddig oly biztosan és sikeresen intézte ügyeit, mérhetetlen gőggel és megvetéssel lenézte Caesar haderejét: azt képzelte, hogy sem fegyverekre, sem gondos előkészületre nincs szüksége, és azt gondolta, hogy Caesart könnyebben semmisíti meg, mint ahogy felemelte. Közben megérkezett Appius, és magával hozta Galliából azokat a csapatokat, amelyeket Pompeius adott kölcsön Caesarnak. Appius hosszasan és lekicsinylőleg beszélt Caesar Galliában viselt dolgairól, és mindenféle rágalmakat terjesztett róla. Telebeszélte Pompeius fejét, hogy nincs tisztában saját erejével és hírével, azért akar más fegyverekkel védekezni Caesar ellen, pedig ha megjelenne a színen, egykettőre végezhetne vele saját csapataival is, mert Caesart gyűlölik katonái, és Pompeius vezérségére vágyódnak. Pompeiust mindez olyan elbizakodottá tette, és annyira eltöltötte az önerejébe vetett hit, hogy kinevette azokat, akik féltek a háborútól. Azoknak, akik kételkedtek benne, hogy lesz-e hadserege védekezni, ha Caesar a város ellen vonul, derűs mosollyal az arcán kijelentette, nem kell semmitől sem félniük.

58. Caesar most már erélyesebben látott hozzá ügyei intézéséhez; nem távozott el messzire Itáliától, a tisztújító gyűlésekre mindig elküldte katonáit, megvesztegette a népet és a főtisztviselőket, így Paulust is, a consult, akit ezerötszáz talentummal nyert meg a maga pártjának, valamint Curio néptribunust, akit hatalmas adósságtól szabadított meg, továbbá Marcus Antoniust, aki Curio barátja lévén, szintén osztozkodott adósságaiban. Mondják, hogy Caesar egyik centuriója éppen Rómába érkezett, és megállt a senatus épülete előtt, amikor meghallotta, hogy a senatus nem hosszabbítja meg Caesar vezérségét. Ekkor kardja markolatára ütött, és felkiáltott: „Akkor majd ez meghosszabbítja.” Caesar tetteinek és előkészületeinek valóban ez volt az értelme. Curio kívánságai, amelyeket Caesar nevében előterjesztett, ennek ellenére igen népszerűek voltak. Két kéréssel állt elő: vagy bocsássa el Pompeius is hadseregét, vagy Caesart se fosszák meg az övétől; így aztán vagy magánemberek lesznek, vagy békén maradnak meglevő hadseregük birtokában; aki tehát meggyengíti bármelyiküket, megkettőzi azt a hatalmat, amelytől fél. Erre Marcellus consul rablónak nevezte Caesart, és azt indítványozta, nyilvánítsák a haza ellenségének, ha nem teszi le a fegyvert. Curio Antonius és Piso segítségével keresztülvitte, hogy szavazás legyen a kérdésről a senatusban. Felszólítást intézett a senatorokhoz: akik azt akarják, hogy csak Caesar tegye le a fegyvereket, Pompeius viszont tartsa meg a hadseregét, álljanak az egyik oldalra. A többség erre az egyik oldalra állt. Ezután újabb felszólítás következett: jelentkezzenek azok a senatorok, akik azt kívánják, hogy mindketten tegyék le a fegyvereket, és egyik se tartsa meg a parancsnokságot, Pompeius mellett csak 22 szavaztak, a többiek mind egyetértettek Curióval. Erre Curio, boldogan és az örömtől ragyogó arccal, győztesen a népgyűlésre sietett, ahol tapssal fogadták, fejére koszorút tettek és virágokat dobáltak feléje. A senatusban Pompeius nem volt jelen, mert a hadseregparancsnokok nem tartózkodhatnak a város területén, ezért Marcellus emelkedett szólásra, és kijelentette, hogy nem hajlandó csendben ülni és szónoklatokat hallgatni, mikor látja, hogy tíz legio közeledik az Alpok felől, hanem kiküld valakit, aki a haza védelmében szembeszáll velük.

59. A nép erre gyászruhát öltött, Marcellus pedig a senatorok kíséretében a fórumon át Pompeiushoz sietett, eléje állt, és így szólt hozzá: „Kérlek, Pompeius, oltalmazd meg hazádat, vesd be harcra kész csapataidat, és sorozz újabbakat.” Ugyanezt mondta neki Lentulus is, a következő évre megválasztott consul. De amikor Pompeius hozzáfogott a sorozáshoz, csak kevesen jelentkeztek, azok is vonakodva és kelletlenül, mások nem engedelmeskedtek a felhívásnak, a többség pedig kiáltozva követelte, hogy egyezzenek meg. Antonius ugyanis, a senatus ellenzésével szembeszállva, felolvasta a népgyűlésen Caesar levelét, amely a tömeg hangulatának megfelelő ajánlatot tartalmazott. Azt sürgette ugyanis, hogy mindketten mondjanak le tartományukról, bocsássák el hadseregüket, jelenjenek meg a nép színe előtt, és adjanak számot viselt dolgaikról. De Lentulus, aki közben átvette a consuli hivatalt, nem hívta össze a senatust, Cicero pedig, aki frissen érkezett vissza Kilikiából, azt a megegyezést ajánlotta, hogy Caesar vonuljon ki Galliából, bocsássa el hadseregét két legio kivételével, és azokkal várja meg Ulyricumban második consulságát. Pompeiusnak nem tetszett az ajánlat, mire Caesar barátai beleegyeztek, hogy Caesar csak egy legiót tartson meg. Lentulus erről sem akart hallani, de Cato is azt kiabálta, hogy Pompeius már megint hibát követ el, és engedi, hogy rászedjék. Így a megegyezés nem jött létre.

60. Ekkor érkezett meg a híre, hogy Caesar elfoglalta Ariminumot, Itália egyik nagyvárosát, és egész hadseregével egyenesen Róma ellen vonul. Ez nem volt igaz, mert csak háromszáz lovassal és ötezer nehéz fegyverzetű gyalogos katonával vonult fel; hadserege többi részét az Alpokon túl hagyta, és nem is várt rájuk, mert hirtelen és váratlanul akarta megtámadni ellenségeit, hogy ne legyen idejük a felkészülésre. Amikor a Rubicon folyóhoz érkezett, amely tartománya határa volt, csendben megállt és töprengett, mérlegelve merész vállalkozásának esélyeit. Majd pedig, mint aki tátongó mély szakadékba veti magát, becsukta a szemét, és elhessegette magától a rá váró veszedelem gondolatát. „Vessük el a kockát” - kiáltotta oda a körülötte állóknak görögül, és átvezette hadseregét a folyón. Mikor az első hírek megérkeztek, Rómát olyan zűrzavar és rémület fogta el, mint amilyen még soha azelőtt. Az egész senatus és a főtisztviselők azonnal Pompeiushoz siettek; Tullus feltette Pompeiusnak a kérdést, hogyan áll a hadsereg és a hadikészültség, mire Pompeius némi habozás után bátortalanul azt mondta, hogy a Caesartól érkezett katonák hadikészületben vannak, és a korábban sorozott újoncokból hihetőleg hamarosan ki tud állítani harmincezer főt. Tullus erre felkiáltott: „Becsaptál bennünket, Pompeius!” Egy bizonyos Favonius azt javasolta, hogy küldjenek követeket Caesarhoz. Ez az egyébként nem rossz jellemű férfi, aki azt hitte, hogy vakmerő arcátlanságával Cato bátor beszédmodorát utánozza, rákiáltott Pompeiusra, hogy dobbantson hát lábával, és hívja fegyverbe a csapatokat, amelyeket ígért. Pompeius ezt a nem éppen időszerű gúnyolódást megadással elviselte, majd amikor Cato emlékeztette rá, hogy a dolgok kezdetén mit mondott neki Caesarról, azt felelte: Cato szavai jóslatszerűbbek voltak, az ő eljárása azonban inkább illett egy baráthoz.

61. Cato azt javasolta, hogy válasszák Pompeiust imperátori hatalommal fővezérré, s hozzátette, hogy azoknak kell a nagy bajokat megszüntetniük, akik előidézték őket. Pompeius nyomban Szicíliába - tartományába - készült, és a többiek is mind igyekeztek abba a tartományba, amelyet sorshúzással kaptak. Közben azonban Itália forrongott, és senki nem tudta, mitévő legyen. Akik a városon kívül laktak, Rómába menekültek, a Rómában lakók pedig a város elhagyására készülődtek. E zűrzavaros állapotok között a legjobb elemekre senki nem hallgatott, a fékezhetetlenekre, akik sosem követték vezetőik szavát, mindenki. A félelmet nem lehetett lecsillapítani, és a tömeg nem engedte, hogy Pompeius józan ítéletére hallgasson. Az emberek szenvedélye félelemmel, szorongással és kétségbeeséssel töltötte el Pompeius lelkét is. Így aztán nyakra-főre egymással ellentétes rendelkezéseket adott ki, az ellenségről nem tudott semmi megbízható értesítést kapni; csak úgy dőltek hozzá a kósza hírek, és a hírvivők még meg is nehezteltek rá, amikor nem adott nekik hitelt. Ezért elrendelte, hogy a nyilvánvaló zűrzavarban a senatus minden tagja kövesse; ugyanakkor Caesar párthívének nyilvánított mindenkit, aki Rómában marad, majd a késő esti órákban elhagyta a várost. A consulok is elmenekültek, még a háború előtt szokásos áldozatokat sem végezték el. Pompeiust azonban a szörnyű viszonyok közt is irigylésre méltó jóakarattal vették körül polgártársai, mert ha sokan hibáztatták is hadvezetése miatt, magát a vezért senki nem gyűlölte, sőt többeket lehetett találni, akik nem a szabadság utáni vágyukban menekültek el a városból, hanem mert nem tudták cserbenhagyni Pompeiust.

62. Néhány nappal később Caesar bevonult Rómába, és elfoglalta a várost. Mindenkivel barátságosan bánt, eloszlatta a félelmet, de amikor Metellus néptribunus egy szál maga meg akarta akadályozni benne, hogy az államkincstárból pénzt vigyen el, megfenyegette, hogy megöli, majd vészjóslóan hozzátette, hogy ezt a fenyegetést kimondani is nehezebb volt, mint megtennie. Ezzel elkergette Metellust, felmarkolt annyi pénzt, amennyire szüksége volt, és megindult Pompeius üldözésére, hogy gyorsan kiűzze Itáliából, mielőtt megérkezik hozzá hispaniai hadserege. Pompeius megszállta Brundisiumot, és mivel ott bőségesen talált csapatszállító hajókat, a consulokat harminc cohorsszal nyomban hajóra ültette, és előreküldte Dürrhakhionba; apósát, Scipiót és fiát, Ghaeust pedig Szíriába küldte, hogy ott szereljenek fel hajóhadakat. Eltorlaszolta a városkapukat, a falakra őrségül állította a legkönnyebb fegyverzetű katonáit, a brundisiumiaknak megparancsolta, hogy ne mozduljanak ki hazulról, majd árkokkal ásatta fel a várost, és az utcákat palánkokkal tette járhatatlanná, csak kettőt hagyott meg, amelyeken le lehetett menni a tengerpartra. Harmadnap egész haderejét kényelmesen hajóra ültette, aztán jelt adott a falakon álló őröknek, hogy fussanak a tengerpartra, felvette őket, és útnak indult. Caesar az őrizetlen falak láttán megtudta, hogy Pompeius megszökött előle, és mérgében kis híján a cölöpökkel teli árokba esett. A brundisiumiak idejében figyelmeztették, így óvatosan megkerülte a várost, de a tengerpartra későn érkezett, az egész hajóhad tengerre szállt már, két hajó kivételével, amelyeken csak néhány katona volt.

63. Vannak, akik ezt az elhajózást tekintik Pompeius egyik legjelentősebb hadmozdulatának, Caesar azonban alig hitt a szemének, hogy ellenfele egy megerősített város birtokában, hispániai hadseregét várva, kezében a tenger feletti uralommal elhagyta és feladta Itáliát. Cicero is hibájául rótta fel Pompeiusnak, hogy Themisztoklész, nem pedig Periklész hadviselési módját követte, holott helyzete inkább Periklészéhez, mint Themisztoklészéhez hasonlított. Caesar világosan kimutatta, hogy fél a háború elhúzódásától, mert amikor Pompeius barátja, Numerius fogságba esett, Brundisiumba küldte, és egyenlő feltételek mellett megegyezést kínált. Numerius azonban hajóra szállt Pompeiusszal. Caesar így hatvan nap alatt harc nélkül uralma alá hajtotta egész Itáliát, s legszívesebben haladéktalanul Pompeius üldözésére indult volna, de mivel nem voltak hajói, visszafordult és útra kelt Hispániába, hogy megnyerje magának az ottani haderőket.

64. Közben nagy hadsereg gyűlt Pompeius köré. Hajóhada legyőzhetetlennek látszott, mert ötszáz hadigályája, ezen kívül mérhetetlen sok könnyű naszádja és gyors cirkálója volt. Hétezer főnyi lovasságában Róma és Itália legkiválóbb lovascsapatai, előkelő, gazdag családokból származó vitéz katonák szolgáltak. Gyalogsága szedett-vedett, kiképzésre szoruló népség volt, de míg Beroiában táborozott, kiképezte őket. Nem tétlenkedett, hanem mintha még java férfierejében volna, maga is részt vett a katonák gyakorlatozásában, és a csapatok fellelkesültek, amikor látták, hogy Pompeius Magnus, aki ekkor már közel volt hatvanadik évéhez, gyalogosan vesz részt a fegyvergyakorlatokon, vagy lóháton, vágtában könnyedén kihúzza kardját, majd visszadugja hüvelyébe. A dárdavetésben nemcsak pontosságot, hanem olyan erőt és lendületet mutatott, s dárdáját oly messzire hajította el, hogy a fiatal katonák sem múlták felül. Sok nép királya és fejedelme kereste fel, és a táborában tartózkodó előkelő rómaiakból a teljes senatus kitelhetett volna. Csatlakozott hozzá Labienus is, aki Caesar barátja volt és Galliában alatta harcolt, de elpártolt tőle; azonkívül Brutus, a Galliában megölt Brutus fia, egy igen nemes gondolkodású férfiú, aki azelőtt nem állt szóba Pompeiusszal, és mint apja gyilkosát még csak nem is köszöntötte, most mégis hozzá szegődött mint Róma felszabadítójához. Cicero is, bár szóban és írásban Pompeiustól különböző nézeteket vallott, restellte volna, hogy ne számítsa magát azok közé, akik vállalják hazájukért a veszélyeket. Makedoniába érkezett egy egészen öreg és fél lábára sánta férfiú, Tidius Sextius is, akit a többiek nevetve és gúnyosan fogadtak, de Pompeius, megpillantván, felkelt a helyéről és hozzá sietett, mert nagy tanúságtételnek tekintette maga mellett, hogy elaggott és katonai szolgálatra már alkalmatlan emberek is vállalják vele együtt a veszélyeket, ahelyett, hogy biztonságban élnének.

65. Mikor a senatus ülésén Cato javaslatára elhatározta, hogy egyetlen rómait sem szabad megölni, legfeljebb a csatamezőn, egyetlen római fennhatóság alatt álló várost sem szabad felprédálni. Pompeius pártja még népszerűbb lett, az egész lakosság - még azok is, akik túlságosan messzire éltek, hogy bármi közük legyen a háborúhoz, vagy testi gyengeségük miatt nem harcolhattak - szíve szerint őt támogatta, legalább szóval küzdött igaza mellett, és az istenek és az emberek ellenségének tartotta, aki nem Pompeius győzelmét kívánta. De Caesar is méltányosnak mutatkozott győzelmében. Hispaniában például, amikor Pompeius csapatait legyőzte és foglyul ejtette, a tiszteket elbocsátotta, a katonákat pedig szolgálatába fogadta. Majd újra átkelt az Alpokon, sietve végighaladt Itálián, a tél kezdetén megérkezett csapataival Brundisiumba, és átkelt a tengeren Oricumba. Iubiust, Pompeius fogságba esett barátját, elküldte Pompeiushoz azzal az ajánlattal, hogy tartsanak megbeszélést, három napon belül bocsássák el mindketten hadseregüket, újítsák meg barátságukat eskü alatt, és térjenek vissza Itáliába. Pompeius ezt a javaslatot újabb cselvetésnek tartotta, ezért gyorsan levonult a tengerpartra, megszállta a táborütésre különösen alkalmas partszakaszokat, továbbá a tengeri kikötőket és rakodóhelyeket és így a legkisebb fuvallat is Pompeiusnak hozott élelmet, hadsereget és pénzt. Caesarnak viszont nehézségekkel kellett küzdenie a szárazföldön és a tengeren egyaránt, s kénytelen volt keresni a megütközést. Megrohanta az ellenség sáncait, folyvást ütközetre ingerelte Pompeiust, s ezekből a csatározásokból legtöbbször ő került ki győztesen. Egy alkalommal azonban kis híján teljes vereséget szenvedett, és elveszítette hadseregét, mert Pompeius olyan fényesen harcolt, hogy megfutamította Caesar egész seregét, és kétezer katonáját megölte, de vagy elhagyta az ereje, vagy félt betörni az ellenség táborába; ezért mondta Caesar barátainak: „Ma bizony legyőz az ellenség, ha győzni tudó vezére lett volna.”

66. A siker annyira elkapatta Pompeius embereit, hogy mindenáron ki akarták erőszakolni a döntő csatát. Pompeius, bár a távoli királyoknak, hadvezéreknek és városoknak már győztesként írt, visszarettent a nyílt ütközet kockázatától, s bízott benne, hogy időhúzással és az utánpótlás elvágásával győzi majd le ezeket a fegyverben legyőzhetetlen, győzelemben összeszokott, de már nem fiatal harcosokat. Akik nem szívesen vállalták a hadjárat fáradalmait, a hosszú meneteléseket, az örökös helyváltoztatásokat, a sáncásást, a tábori erődítmények építését, s ezért legfőbb vágyuk az volt, hogy minél előbb csapjanak össze, és ütközzenek meg az ellenséggel. Pompeiusnak egy jó darabig sikerült rávennie embereit, hogy maradjanak nyugton, de amikor a csata után Caesar élelemszűkében kénytelen volt tábort bontani, és az athamanok földjén át Thesszaliába vonult, nem tudta tovább visszafogni emberei harci kedvét. Egyesek azt kiáltozták, hogy Caesar fut előlük, és biztatták Pompeiust, hogy kövesse és vegye űzőbe, mások meg azt követelték, hogy térjenek vissza Itáliába, sőt voltak, akik előreküldték szolgáikat és barátaikat Rómába, hogy béreljenek házat a fórum közelében, minthogy hamarosan úgyis hivatalokra fognak pályázni. Sokan önszántukból Leszboszba hajóztak Corneliához a háború végének hírével; Pompeius ugyanis Leszboszba küldte feleségét. Időközben a senatus ülésén Afranius azt fejtegette, hogy Itáliát kell megtartaniuk, mert az a háború legdicsőbb pályabére; akié Itália, azé Szicília, Szardínia, Korzika, Hispánia és az egész Gallia; hazája innen a közelből eseng kitárt karral Pompeiusnak; nem volna szép dolog, ha hagyná, hogy a zsarnokok szolgái és talpnyalói lábbal tiporják, és szolgaságba döntsék. Pompeius azonban már csak jó híre érdekében sem tűrhette, hogy Caesart másodszor is futni hagyja, és majd máskor üldözze, holott a sors most adott rá alkalmat, hogy üldözőbe vegye. Az sem volna tisztességes dolog, ha cserbenhagyná Scipiót s a többi consulviselt férfiút Görögországban és Thesszaliában, akik nyomban Caesar kezére jutnának sok pénzükkel és nagy haderejükkel; de különben is az viseli szívén Róma sorsát leginkább, aki távol a várostól visel érte háborút, és így Róma nyugodtan bevárhatja a győztest anélkül, hogy átélné, vagy látná a háború nyomorúságait.

67. Így határoztak, és Pompeius Caesar üldözésére indult azzal a szándékkal, hogy nyílt ütközettől tartózkodik, de ostrom alatt tartja, nyugtalanítja, elvágja utánpótlási vonalait és állandóan a nyomában lesz. Tervét eleve megalapozottnak tartotta, de később fülébe jutottak a lovascsapatok körében terjengő szóbeszédek, hogy minél előbb meg kell verni Caesart, és utána mielőbb végezni kell vele, magával is. Állítólag Pompeius azért nem sietett fontos feladatot bízni Catóra - amikor Caesar üldözésébe kezdett, a tengerparton hagyta hátra a tábori felszerelés őrzésére -, mert félt tőle, hogy Caesar legyőzése után Cato azonnal rákényszeríti, hogy tegye le a főhatalmat. Így hát, miközben minden segítség nélkül követte az ellenséget, nagy hangon azzal vádolták, hogy nem Caesar, hanem hazája és a senatus ellen visel háborút, mert örökké hatalmon akar maradni, és örökké szolgáinak meg zsoldosainak akarja tekinteni azokat, akik arra születtek, hogy a föld kerekségének urai legyenek. Domitius Ahenobarbus úgy gúnyolta, hogy Agamemnónnak, a királyok királyának nevezte. Végül, hogy Pompeius egyre csak kerülte az ütközetet, az a Lucius Afranius, aki Hispániában hadserege elvesztése miatt hazaárulás gyanújába került, kijelentette, nem érti, hogy vádlói miért nem inkább ez ellen a tartománykufár ellen emelnek vádat. Az efféle beszédekkel valósággal rákényszerítették Pompeiust, aki hiúságának rabszolgája volt, hogy adja fel legjobb elgondolásait, s fusson mások dőre reményei és vad elképzelései után; olyan viselkedésre késztették, amely még egy hajóskapitányhoz sem illett, nemhogy a népek és hadseregek teljhatalmú fővezéréhez. Pompeius dicsérni szokta az olyan orvosokat, akik nem kedveskednek betegeiknek, és nem teljesítik kívánságaikat, és most ő maga engedett hadserege beteges óhajtásának, mintha félt volna, hogy fájdalmat okoz embereinek megmentésükkel. Hogyan is tekinthette volna józaneszűnek azokat, akik consuli vagy praetori tisztség elnyeréséért korteskedtek a táborban, vagy mit gondolhatott volna Spintherről, Domitiusról és Scipióról, akik azon kaptak össze egymással, hogy melyikük legyen Caesar utóda a pontifex maximusi méltóságban. Mintha bizony az armeniai Tigranész vagy a nabataeusok királya ellen viselnének háborút, nem pedig Caesar hadserege ellen, amely városok ezreit vette be, nyolcszáznál több népet igázott le, legyőzhetetlen maradt a germánokkal és gallokkal vívott megszámlálhatatlanul sok csatában, egymillió hadifoglyot ejtett, és egy másik milliót nyílt csatában vert le és irtott ki.

68. Amikor leereszkedtek a pharszaloszi síkságra, erőszakosan és nagy hangon kényszerítették Pompeiust, hogy tartson haditanácsot. Labienus, a lovasság parancsnoka állt fel elsőnek, s megesküdött rá, hogy nem tér vissza a csatából, míg az ellenséget meg nem futamította; erre mind a többiek is megesküdtek. Pompeius éjszaka álmot látott: a színházba belépve a nép tapssal fogadta, ő pedig gazdag zsákmánnyal díszítette fel Venus Victrix templomát. Az álom felbátorította, de némileg nyugtalanította is, mert félt tőle, hogy Caesar nemzetsége, amely Venustól származtatta magát, általa jut fényhez és dicsőséghez. Álmából a táborban kitört pánik lármája verte fel. Hajnaltájban, őrségváltáskor Caesar alvó tábora felett hirtelen erős fény villant fel, kivált belőle egy égő fáklyaszerű tűzgömb, és ráesett Pompeius táborára. Caesar, aki azt állította, hogy ezt a fényt ő maga is látta, amikor sorra járta az őröket, reggel útra akart kelni Szkotussza irányába; a katonák már szedték szét a sátrakat és küldték előre az igásállatokat és szolgákat, amikor az előőrsök jelentették, hogy az ellenséges táborban nagy fegyvermozgást észleltek, s a katonák izgatottan szaladgálnak, mintha csatára készülnének. Utánuk mások is jöttek, és jelentették, hogy az első hadsorok már felálltak csatarendbe. Caesar erre kijelentette, hogy elérkezett végre a várva várt nap, amikor férfiakkal, és nem a szükséggel meg az éhséggel kell megküzdeniük, majd nyomban parancsot adott, hogy tűzzenek ki bíborkhitónt a vezéri sátorra, mert a rómaiaknál ez a csatakezdés jele. Amikor a katonák ezt meglátták, örömkiáltással kiözönlöttek sátrukból, és sietve felöltötték fegyvereiket. A katonai tribunusok mint valami színpadi kórust vezették őket kijelölt helyükre, s a katonák fegyelmezetten, nyugodtan, csendben sorakoztak.

69. Pompeius a jobbszárnyon Antoniusszal készült szembeszállni, a középszárnyon apósát, Scipiót állította Lucius Calvinusszal szembe; a balszárnyon Lucius Domitius vezette a csapatokat, mögötte sorakozott csaknem a teljes lovasság, amelyet Pompeius erre a pontra vont össze, hogy megszorongassa Caesart, és szétverje a tizedik legiót, amely általános vélemény szerint a legfélelmetesebb harcosokból állt össze, maga Caesar is rendszerint ezen a helyen küzdött. Mikor Caesar meglátta, hogy az ellenség balszárnyát milyen nagy lovascsapat fedezi, a fegyvercsillogástól elkáprázva odarendelt a maga tartalékából hat cohorsot, és a tizedik legio mögött állította fel őket azzal a paranccsal, hogy legyenek csendben, s rejtőzködjenek el az ellenség elől. A lovassági roham megindulásakor pedig törjenek át az első sorokon, de ne dobják el dárdájukat - ezt tették ugyanis a legbátrabbak, hogy mielőbb kardot ránthassanak -, hanem célozzanak vele felfelé, az ellenséges katonák szemére és arcára, mert ezek a csinos, rózsás arcú fegyvertáncosok féltik a szépségüket, és nem fognak helytállni, ha arcukba sújt az acél dárdahegy. Mialatt Caesar így intézkedett, Pompeius lóra ült, és megszemlélte a csatára felállt hadsorokat. Látta, hogy az ellenség csatarendbe sorakozva csendben várja a támadás pillanatát, az ő csapatai viszont nem maradnak nyugton, a harci tapasztalattal nem rendelkező katonákkal megtöltött hadsorok ide-oda hullámzanak és zajongnak. Megijedt, hogy serege már a csata legelején szétszóródik, kiadta tehát a parancsot, hogy a harcosok álljanak előreszegzett dárdával, szorosan összezárkózva, és úgy várják az ellenséget. Caesar szerint ez a harci utasítás hibás volt, mert Pompeius megfosztotta vele katonáit az átütő erejű roham lendületétől, pedig az önt a katonákba bátorságot és lelkesedést, amit csak fokoz a harci kiáltás és a roham. Embereit így valósággal jéggé dermesztette, pedig Caesar hadserege huszonkétezer főre rúgott, Pompeiusé viszont valamivel több volt, mint ennek a kétszerese.

70. Mindkét oldalon felhangzott a csatajel, és a kürtszó rohamra szólította a csapatokat. Ebben a nehéz percben mindenki önmagára gondolt, csak néhány kiváló római és egynéhány görög, aki nem vett részt a harcban, gondolta végig a nagy szerencsétlenség közeledtére, hogy a kapzsiság és a becsvágy hova ragadja a birodalmat. Testvér fegyverek, testvér csatasorok, azonos harci jelvények, ugyanannak a városnak legderekabb férfinépe és hadereje rontott most egymásra. Világosan megmutatkozott, hogy a szenvedély hatalma mennyire elvakítja az embert és kiforgatja természetéből. Nyugodtan uralkodhattak volna, élvezhették volna, amit meghódítottak, hiszen a szárazföld és a tenger legnagyobb része uralmuk alatt állott, csak rajtuk múlt, hogy kielégítsék győzelmi jelek és diadalmenetek utáni vágyukat, és harci szomjukat oltsák a parthusok és a germánok elleni háborúkban. Sok munka várt volna még rájuk Szküthiában és az Indusnál, s nagyravágyásukat a barbár népek megszelídítésében elégíthették volna ki. Vajon micsoda szkütha lovasság, parthus íjas sereg és India milyen gazdagsága tartóztatott volna fel hetvenezer fegyverbe öltözött rómait, ha hadba szálltak volna Pompeius és Caesar vezérlete alatt, akiknek nevéről ezek a népek előbb hallottak, mint magukról a rómaiakról. Ilyen távoli, különféle és vad népek voltak azok, amelyeket megtámadtak és legyőztek. Akkor azonban ott állt a két férfi egymással szemben csatára készen, mit sem törődtek a saját dicsőségükkel, és eszükbe sem jutott, hogy megkíméljék és megszánják hazájukat, ahol mindaddig legyőzhetetlennek tartották őket. Mert a kettőjük közötti rokoni viszony és a szép Iuliával kötött házasság mind csak álnokságukat leplezte, de az igazi barátságnak mindehhez nem volt semmi köze.

71. A pharszaloszi síkság tehát megtelt emberekkel, lovakkal, fegyverekkel, és a hadijelvények magasba emelésével mindkét oldalon megadták a jelet a csatára. Caesar hadsoraiban már az első pillanatban az élre tört Caius Crassianus százhúsz főnyi csapatával. Nyomban kézitusára került sor, és sokan elestek; ekkor Crassianus még előbbre rohant, áttörte az ellenség első sorait, de egy katona útját állta, kardját szájába döfte, úgyhogy a kard hegye a tarkójáig hatolt. Crassianus eleste után a csata egy ideig váltakozó szerencsével folyt. Pompeius nem vezette harcba elég gyorsan a jobbszárnyat, hanem a csatatér másik része felé tekingetett, és csak az időt vesztegette azzal, hogy lovasságának beavatkozására várt. Végre ezek is felvonultatták századaikat, hogy bekerítsék Caesart, és azt a kis létszámú lovasságot, amelyet elöl helyezett el, visszavessék a gyalogság vonalaira. Caesar jeladására a lovasság hátrahúzódott, ekkor a bekerítés megakadályozására hátul felállított cohorsok (mintegy háromezer ember) előrerohantak, hogy szembeszálljanak az ellenséggel, a lovak közelében megtorpantak, és a kapott utasításhoz híven dárdájukat magasba, a lovasok arcába döfték. A tapasztalatlan katonák, akik efféle támadási módról még soha nem hallottak, és ilyesmire nem oktatták ki őket, nem tudták elviselni a szemükre és szájukra irányzott döféseket, elfordították fejüket, kezüket arcuk elé tartották és szégyenletesen megfutamodtak. Caesar katonái a lovasságot futni hagyták és a gyalogságra támadtak, mert a gyalogsági szárny a lovasok megfutása után fedezetlen maradt, így könnyű volt átkarolni és bekeríteni. Miközben oldalról megtámadták őket, arcvonaluk ellen is rohamot intézett a tizedik legio. Ezt a rohamot nem tudták feltartóztatni, soraik széthullottak, és rövidesen azt kellett látniuk, hogy bár ők remélték bekeríteni az ellenséget, végül is az kerítette be őket.

72. A gyalogság megfutamodása után, amikor Pompeius a porfelhőt meglátta, azt is megsejtette, milyen sors érte lovasságát. Nehéz volna megmondani, milyen gondolatok töltötték el ekkor lelkét. Leginkább egy eszeveszetthez hasonlított, s még arról is elfelejtkezett, hogy ő Pompeius Magnus. Senkihez nem szólt egy szót sem, lassú léptekkel ment vissza táborába. Az alkalomhoz illő öltözetet vett magára, és kilopózott a táborból. A többi legio is megfutott, s a végén már a sátorőrzők és a szolgák között folyt az öldöklés. Asinius Pollio szerint, aki Caesar oldalán vett részt az ütközetben, csak hatezer katona esett el. Mikor a tábort elfoglalták, napnál világosabban kiderült az ellenség oktalansága és könnyelműsége. Minden sátrat mirtuszágakkal díszítettek fel, mindenütt tarka szőnyegekkel leterített pamlagok, serlegekkel megrakott asztalok s borral telt edények álltak; az ünnepélyes külsőségek inkább áldozati lakomára készülődőkre, mint csatába induló katonákra vallottak. Ilyen hiú reményekkel és ilyen oktalan önbizalommal eltelten mentek az ütközetbe.

73. Pompeius a tábor közelében észrevette, hogy senki sem üldözi, erre megeresztette lova kantárszárát, és kevés kísérőjével csendben eltávozott. Súlyos gondolatok nyomasztották, de hiszen olyan ember volt, aki harmincnégy éven át csak győzelemhez és hódításhoz szokott, s öregkorában tapasztalta első ízben, mit jelent a vereség és a futás. Elgondolkodott rajta, hogy a sok küzdelem és háború árán szerzett dicsőséget és hatalmat egyetlen óra leforgása alatt elveszítette, s megdöbbent, hogy kevéssel azelőtt még oly sok fegyver, lovas és hajóhad védelmezte, most azonban egy csapásra, annyira jelentéktelen, megalázott személy lett, hogy könnyen elbújhatott az ellenség üldözése elől. Elhagyta Larisszát, elérkezett a Tempé völgyébe, itt megszomjazott, arcra borulva ivott a folyóból, majd felkelt, és folytatta útját a völgyben, míg a tengerpartra nem érkezett. Az éjszakát egy halászkunyhóban töltötte. Kora reggel beszállt egy folyami bárkába, kísérői közül a szabad embereket magával vitte, a szolgáknak pedig azt mondta, menjenek Caesarhoz, és semmitől ne féljenek. A part mentén haladva meglátott egy nagyobb teherhajót, amely indulófélben volt. A hajó kapitánya, egy Peticius nevű római ember személyesen nem, de arcról jól ismerte Pompeiust. Előző éjszaka álmot látott: Pompeius jelent meg előtte, de nem úgy, amint látni szokta, hanem szegényen és megalázottan, s mintha szóba állt volna vele. Éppen álmát mesélte embereinek, mert volt ráérő idejük, amikor egyik tengerésze hirtelen jelentette, hogy egy folyami bárka közeledik a part felől, a rajta levők köntösükkel integetnek és a kezüket nyújtogatják. Peticius odanézett, és nyomban ráismert Pompeiusra, aki éppolyan volt, mint álmában látta. Peticius a homlokára ütött, és megparancsolta legényeinek, hogy engedjék le a mentőcsónakot, majd intett jobbjával és odakiáltott Pompeiusnak; külsejéből máris megsejtette sorsának megfordulását. Nem várt tehát sem felhívást, sem kérést, hanem felvette hajójára Pompeiust és társai közül azokat, akiket magával akart vinni: a két Lentulust és Favoniust, s nyomban felhúzatta a vitorlákat. Kevéssel később megpillantották Déiotarosz királyt, aki a part felől sebesen evezett feléjük, s őt is felvették a fedélzetre. Mikor elérkezett a vacsora ideje, a kapitány a hajón levő élelmiszerekből megkínálta őket; Favonius pedig, látva, hogy Pompeius szolgák híján maga kezd vetkőzni, odafutott hozzá, lesegítette ruháit, és megkente olajjal. Favonius ettől kezdve, akárcsak egy szolga az urát, állandóan kiszolgálta Pompeiust, megmosta a lábát, elkészítette ételeit.

74. Így elhajózott Amphipolisz mellett, majd átkelt Mitülénébe, hogy felvegye a hajó fedélzetére Corneliát és fiát. Amikor a szigeten kikötött, hírnököt küldött a városba, de nem olyan hírrel, amilyent Cornelia várt. Az asszony ugyanis a szigetre eljutott hírek és levelek alapján azt remélte, hogy Dürrhakhionban véget ért a háború, s Pompeiusnak már csak az a dolga, hogy Caesart üldözze. Mivel a hírnök ilyen hangulatban találta, nem merte köszönteni, s a rossz híreket nem is annyira szavaival, mint inkább könnyeivel adta tudomására, majd megkérte, hogy siessen, ha látni óhajtja Pompeiust egyetlen hajóján, bár az sem az övé. Mikor Cornelia meghallotta a hírt, a földre rogyott, hosszú ideig eszméletlenül, némán feküdt, majd nagy nehezen magához tért, s megértvén, hogy az idő nem alkalmas könnyekre és siránkozásra, futva ment le a kikötőbe. Pompeius eléje sietett, és átölelte feleségét, aki alig állt a lábán. „Látom, férjem - szólt Cornelia -, hogy az én balsorsom, nem pedig a tiéd kényszerített egyetlen hajóra téged, aki Corneliával kötött házasságod előtt ötszáz hajóval jártad a tengert. Miért is látogattál meg? Miért nem vetsz oda annak a gonosz istenségnek, amely téged is ilyen kegyetlen sorssal sújtott? Milyen szerencsés lettem volna, ha meghalok, mielőtt hírét veszem, hogy Publius, akinek szűzi menyasszonya voltam, elesett Parthiában. Milyen bölcsen tettem volna, ha önként követem a halálba, ahogy megkíséreltem. De életben maradtam, csak hogy szerencsétlenséget hozzak Pompeius Magnusra.” 75. Cornelia szavaira Pompeius állítólag így válaszolt: „Az én sorsomnak, Cornelia, eddig csak a jó oldalát ismerted, s talán félrevezetett, hogy oly szokatlanul sokáig kitartott mellettem. De a rosszat is el kell viselnünk, mert emberek vagyunk, s próbára kell tennünk a sorsot. Annyit talán remélhetek, hogy mostani sorsom egyszer még az előzőre fordul, hiszen a mostaniba is abból jutottam.” Cornelia ezután elhozatta a városból holmiját és szolgáit. A mitülénéiek köszöntötték Pompeiust és kérték, hogy látogassa meg a várost, de ő nem fogadta el a meghívást, hanem felszólította a város lakóit, hogy hódoljanak meg a győztesnek és legyenek jó reménységgel, mert Caesar derék és nemes gondolkodású férfiú. Majd odafordult Kratipposzhoz, a filozófushoz, aki lejött hozzá a városból, néhány panaszszót mondott neki, és vitába bocsátkozott vele a gondviselésről. Kratipposz meghallgatta Pompeius érvelését, megpróbált jobb reményeket kelteni benne, és semmiképpen nem akart ellentmondani neki, nehogy megbántsa vagy megszomorítsa. Pompeiusnak a gondviselésről feltett kérdéseire Kratipposz azt felelte, hogy az államnak mostani rossz helyzetében monarchiára van szüksége, s feltette a kérdést: „Hogyan és milyen bizonyíték alapján higgyük el, Pompeius, hogy ha te győzöl, Caesarnál jobban használod fel a szerencsédet?” De mindezt, bárhogy van is, bízzuk inkább az istenekre.


 

 

                                                                                           1.      2.      3.     4.

     
Menü
     
 
 
BLOG
Friss bejegyzések
2016.04.13. 21:20
2016.04.13. 21:11
2016.01.15. 21:14
2015.10.28. 21:16
2015.10.20. 16:10
Friss hozzászólások
     
Érdekességek, cikkek

Pompeji utolsó órái I.

Pompeji utolsó órái II.

     
Chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
     
Látogatók száma
Indulás: 2008-07-03
     
Video
     

THE EVIL WITHIN| Harry Potter szerepjáték    *****    REAVER GROVE | urban fantasy frpg    *****    Hírek,információk,érdekességek a Super Mario világából.Ismertetõk,leírások,játéktesztek. Folyamatosan megújuló tartalom.    *****    STAR STABLE ONLINE BLOG - Kattints ha te is játszol a játékkal, vagy csak érdekel :) Puszi Daisy    *****    ANEZKABLOG megnyitotta kapuit, ahol a valódi, õszinte életét, véleményét olvashatjátok el!    *****    Duguláselhárítás Debrecen    *****    Visszaszámlálás indul! A popzene 2018-as évét foglaljuk össze. Dalok, albumok, videoklipek.    *****    STAR STABLE ONLINE - R A J O N G Ó I O L D A L - Daisy Doveer - STAR STABLE ONLINE    *****    Aranysárkányok korának 617-edik esztendejében...    *****    If this is the end in fire we should burn together    *****    Keresett karakterek // Szerepjáték // Csatlakozz // Varázslat és Sárkányvér // Aneliath    *****    snowflakes in the wrong place    *****    ♛ ANELIATH ☉ varázslat és sárkányvér    *****    every monster was a (wo)man first    *****    Fedett lovardák,kör karámok, angol lovas bokszok, gép-takarmány tárolók gyártás,szerelését, építését vállaljuk!    *****    Meditációk az okkult életrõl    *****    SZÉP AJÁNDÉK EGY SZEMÉLYES HOROSZKÓP.SZEREZZ ÖRÖMET SZERETTEIDNEK KARÁCSONYRA,EGY SZEMÉLYISÉG ÉS SORS ANALÍZISSEL!VÁRLAK    *****    MINDIG SZÉP AJÁNDÉK EGY SZEMÉLYES HOROSZKÓP. Szerezz örömet SZERETTEIDNEK Karácsonyra egy tartalmas elemzéssel!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek bele kell néznie. Tegyél egy próbát, én segítek az értelmezésben. Várlak!    *****    Rendelj szeretteidnek, asztrológiai elemzéseket, a 20-25 oldalas születési horoszkóp elõrejelzéssel,nagyon szép ajándék!