26. Erre aztán a népgyűlés feloszlott. Aznap, amikor a szavazás esedékes volt, Pompeius titokban vidékre utazott, majd amikor meghallotta, hogy megszavazták a törvényt, éjszaka visszatért Rómába, mert úgy érezte, hogy irigységet keltene, ha a nép elébe menne és összesereglenék érkezésére. Reggel mégis megjelent a nyilvánosság előtt, áldozatot mutatott be, és amikor kívánságára népgyűlést hívtak össze, keresztülvitte, hogy a már eddig megszavazottakon kívül kis híján kétszer olyan nagy hadifelszerelést kapjon. Ötszáz hajót szereltek fel, s hadseregének létszáma százhúszezer nehéz fegyverzetű katona és ötezer lovas lett. A senatusból huszonnégy vezérséget vagy praetorságot viselt férfiút rendeltek melléje, azon kívül két quaestort. Az élelmiszerárak egyik napról a másikra estek, s a nép körében boldogan beszéltek róla, hogy Pompeiusnak már a neve is véget vetett a háborúnak. A tengereket és a környező vidékeket Pompeius tizenhárom körzetre osztotta fel, s minden egyes körzetbe bizonyos számú hajót és parancsnokot rendelt, majd így szétosztott haderejével a kalózokra vetette magát; ahol csak lehetett, körülkerítette, űzőbe vette és elfogta őket. Akik idejében megszöktek, mint valami méhkasba, mindenünnen Kilikiába menekültek; ezek ellen hatvan legjobb hajójával ő maga készült felvonulni, de addig nem kelt útra ellenük, amíg teljesen meg nem tisztította a kalózhajóktól a Türrhén- és a Libüai-tengert, a Szardínia, Korzika és Szicília körüli vizeket. Mindezt negyven nap alatt végezte el, és sikerét fáradhatatlan erélyének és hadvezérei lelkes odaadásának köszönhette.

27. Rómában a consul, Piso haragból és irigységből gyengíteni akarta Pompeius hadikészültségét, és leszerelte a hajók legénységét. Erre Pompeius Brundisiumba rendelte hajóhadát, ő maga pedig Etrurián át Rómába sietett. Mikor híre ment érkezésének, az emberek az útra sereglettek, mintha nem is búcsúztatták volna el néhány nappal korábban. A népet különösen a gyors változás töltötte el örömmel, mert a piacokon bőségben volt élelem. Piso emiatt abban a veszélyben forgott, hogy elveszíti a consulságot; Gabinius már ilyen értelmű törvényjavaslatot készített elő, de Pompeius megakadályozta, s más ügyeket is méltányosan intézett el; kieszközölte, amire szüksége volt, majd lement Brundisiumba, és tengerre szállt. Bár útja sürgős volt, és sietve hajózott el a városok mellett, Athént mégis meglátogatta, felment a városba, áldozatot mutatott be az isteneknek, beszédet intézett a néphez, s amikor elment, két, egy-egy soros üdvözlő verset pillantott meg egyiket a kapun belül: Magad amíg embernek vallod, addig isten vagy bizony, a másikat a kapun kívül: Várva vártunk, térdre borultunk, láttunk, s követ e körmenet. A tengeren még mindig kalózcsoportok bolyongtak. Akik önként megadták magukat, azokkal Pompeius emberségesen bánt, hajóikat elkobozta, magukat foglyul ejtette, de semmi más bajuk nem történt. Erre a többiekben is feltámadt a remény, és a többi vezért elkerülve Pompeiusnak adták meg magukat gyerekestül és asszonyostul. Pompeius mindegyikükkel kímélettel bánt, hiszen - tudván, hogy megbocsáthatatlan gaztetteket követtek el – segítettek elrejtőzött társaik kézre kerítésében, ezek azonban már nem úszták meg büntetés nélkül.

28. A leghatalmasabb kalózok a Taurosz-hegység váraiban és megerődített városaiban helyezték el ingóságaikat, családjukat, és mindenkit, aki nem volt alkalmas hadi szolgálatra. Hajóikat megrakták legénységgel, és a kilikiai Korakészion-hegyfoknál várták Pompeiust. Megütköztek, a csatát elveszítették, és ostrom alá kerültek. Végre küldöttek útján kegyelmet kértek, és megadták magukat a megerősített és hatalmuk alatt tartott városokkal és szigetekkel együtt, amelyeket csak nehezen lehetett volna megrohamozni. Így tehát véget ért a háború, a kalózbandák alig három hónap alatt minden tengerről eltűntek. Pompeius sok más hajón kívül kilencven bronzveretű hajót is zsákmányolt. A foglyul ejtett több mint húszezer embert kivégeztetni nem akarta, de azt sem tartotta volna helyesnek, hogy szabadjára eressze őket, és nézze, hogy ezek a szegény, de harcias emberek szanaszét kóborolnak, majd ismét bandákba verődnek. Arra gondolt ugyanis, hogy az ember természeténél fogva szelíd és társas lény, és csak természete ellenére vetemedik gonoszságokra. A hely és az életmód megváltoztatásával erkölcsösebb lesz, hiszen még a fenevadak is levetkőzik vadságukat és kegyetlenségüket, ha szelíd bánásmódban részesülnek. Elhatározta tehát, hogy a tengerről a szárazföldre telepíti és tisztes életmódhoz szoktatja őket. Némelyeket Kilikia kisebb, félig lakatlan városai fogadták be; ezeknek, a városoknak kiterjesztette a határát, miután a kalózok letelepültek, Szoloit, amelyet Tigranész, Armenia királya nemrégiben elpusztított, újraépíttette, és többeket ott telepített le. Soknak az akhaiai Dümét jelölte ki lakóhelyül, amelynek akkor kevés lakosa, de sok és jó termőföldje volt.

29. Ezekért, az intézkedéseiért csak irigyei rótták meg, de azt, ahogyan Krétában bánt Metellusszal, még legjobb barátai sem helyeselték. Metellus annak a hadvezérnek volt a rokona, akivel Pompeius együtt viselt háborút Hispaniában, és mint praetort küldték Krétába, mielőtt Pompeius elnyerte vezéri megbízatását. Kilikia után Kréta volt a kalózok második fellegvára; Metellus sok kalózt elfogott, kivégeztette és megsemmisítette őket, az életben maradottakat pedig ostrom alá fogta. Ezek kegyelmet kérő követeket küldtek Pompeiushoz, és kérlelték, jöjjön a szigetre, amely part menti területnek számít, tehát az ő parancsnoksága alá tartozik. Pompeius fogadta a követeket, írt Metellusnak, megtiltotta neki a háború folytatását, és elküldte egyik alvezérét, Lucius Octaviust, aki bement az ostromlott kalózok erősségébe, sőt velük együtt harcolt. Emiatt aztán nemcsak meggyűlölték Pompeiust mint zsarnok elnyomót, hanem ki is nevették, mivel a Metellus iránti irigységből és féltékenységből védőpajzsul hírnevét adta ezeknek az istentől elrugaszkodott embereknek. Bizony Akhilleusz sem járt el férfi módjára, hanem mint afféle dicsvágytól elvakított és megrészegedett ifjú tiltotta meg a többieknek, hogy lesújtsanak Hektórra: El ne rabolja a hírt és második ő ne maradjon. Ráadásul Pompeius a közös ellenség megmentéséért harcolt, csak hogy megfossza diadalmenetétől azt a hadvezért, aki annyit küzdött a maga dicsőségéért. De Metellus nem hagyta magát, bevette a kalózok várát, és megbüntette őket, Octaviust pedig, miután a katonák füle hallatára súlyosan szidalmazta és megszégyenítette, útjára bocsátotta.

30. Mikor híre érkezett Rómába, hogy a kalózháború véget ért, és Pompeius kényelmesen sorra látogatja a városokat, az egyik néptribunus, Manilius törvényjavaslatot terjesztett elő, hogy adják Pompeiusnak mindazt a területet és haderőt, amely felett Lucullus parancsnokolt, hozzáadva Bithüniát is, amely Glabrióé volt, hogy viseljen hadat a két király, Mithridatész és Tigranész ellen. Azonkívül tartsa meg a tengeri haderőt és a felette való parancsnokságot is, amellyel eredetileg megbízták. Ez azt jelentette, hogy egyetlenegy emberre bízták Róma fő hatalmát, mert neki adták azokat a tartományokat is, amelyek korábban nem tartoztak alája, Phrügiát, Lükaoniát, Galatiát, Kappadokiát, Kilikiát, Felső-Kolkhiszt és Armeniát, beleértve mindazokat a táborokat és haderőt is, amellyel Lucullus leverte Mithridatészt és Tigranészt. Bár Lucullust megfosztották sikereinek dicsőségétől, és olyan utódot küldtek ki utána, aki inkább diadalmenetet kapott és nem háborút, az arisztokraták pártja kevésbé törődött azzal, hogy Lucullust igazságtalanság és méltánytalanság érte, inkább a Pompeiusnak adott hatalom miatt méltatlankodtak, és máris zsarnokságtól tartottak. Ezért magánbeszélgetéseikben biztatták és bátorították egymást, hogy támadják meg a törvényjavaslatot, s ne mondjanak le szabadságukról. Amikor azonban alkalom nyílott a törvényjavaslat megtámadására, a néptől való félelmükben félreálltak és hallgattak, az egyetlen Catulus kivételével, aki hevesen kikelt a törvényjavaslat és a néptribunus ellen, de senki nem hallgatott rá. Erre ő többször harsány hangon kiáltva felszólította a senatust, hogy őseikhez hasonlóan ők is keressenek egy sziklaerődöt, hogy oda menekülve megmentsék szabadságukat. A törvényt, mint mondják, valamennyi tribunus megszavazta, és így Pompeius távollétében korlátlan urává lett mindannak, amit Sulla fegyverek erejével a város ellen folytatott háborúban szerzett meg. Amikor Pompeius az erről szóló levelet megkapta és a határozatok tudomására jutottak, barátai jelenlétében, akik szerencsét kívántak neki, összevonta szemöldökét, combjára csapott, és mint akinek terhére van s nincs kedve a hadvezérkedéshez, így szólt: „Ó, egek, a vég nélküli küzdelmek! Mennyivel jobb volna az ismeretlenség! De hát én már soha nem hagyhatom abba a katonáskodást, és nem szabadulok meg az irigykedéstől, hogy végre falun élhessek feleségemmel.” A szavaiban rejlő színlelést még meghitt barátai is nehezen tudták elviselni, mert jól tudták, hogy vele született becsvágyát és hatalomvágyát a Lucullusszal való ellenségeskedés tüzelte, és örömét Lucullus kudarca csak növelte.

31. Tettei azonban hamarosan elárulták Pompeiust, mert mindenhova parancsot küldött, a katonákat zászlói alá szólította, s a meghódolt fejedelmeket és királyokat maga elé rendelte. Amikor megérkezett tartományába, Lucullus minden intézkedését felforgatta, a büntetéseket elengedte, a jutalmazásokat visszavonta, és egyáltalában mindent elkövetett, hogy megértesse Lucullus bámulóival, barátjuk mennyire nincs már semmi hatalom birtokában. Mikor Lucullus barátai útján eljuttatta Pompeiushoz panaszait, megállapodtak, hogy összejönnek, és valóban találkoztak Galatiában. Minthogy pedig igen nagy és sikerekkel dicsekvő hadvezérek voltak, a találkozáson mindketten babérkoszorúkkal feldíszített vesszőnyalábokat vivő lictorokkal jelentek meg. Lucullus erdős, árnyas vidékről érkezett, Pompeius azonban fátlan, sivár területen haladt keresztül; így aztán Lucullus lictorai, látván, hogy Pompeius vesszőnyalábjain a babérágak elhervadtak és elszáradtak, a maguk üdén zöld babérágaiból fontak koszorúkat vesszőnyalábjaira. Ebben az emberek annak előjelét látták, hogy Pompeius Lucullus győzelmei és dicsősége gyümölcseinek learatására érkezett. Lucullus előbb viselt consulságot, és idősebb volt, de Pompeius két diadalmenetével rangban megelőzte. A találkozáson eleinte nagyon nyájasak és barátságosak voltak egymáshoz, kölcsönösen magasztalták egymás tetteit, és szerencsét kívántak egymás sikereihez, de a megbeszéléseken semmi érdemleges megegyezésre nem jutottak, sőt szemrehányásokat tettek egymásnak: Pompeius Lucullusnak pénzvágya, Lucullus pedig Pompeiusnak hatalomvágya miatt; barátaik végül csak nagy nehezen bírták rá őket, hogy békességben váljanak el egymástól. Lucullus Galatiában szétosztotta az elfoglalt földeket, és más jutalmakat is adott kedveltjeinek, de Pompeius, aki nem messzire táborozott, megtiltotta, hogy bárki engedelmeskedjék a rendeleteknek, sőt megfosztotta Lucullust minden katonájától, ezerhatszáz kivételével, akikről azt gondolta, hogy lázadásra hajlanak, és úgysem veheti hasznukat, de tudta azt is, hogy Lucullus iránt sincsenek jóindulattal. Különben is lekicsinyelte Lucullus tetteit, s kijelentette, hogy színpadi királyok ellen harcolt, de rá valódi és kijózanodott ellenséges haderő elleni küzdelmet hagyott örökségül, mert most már Mithridatész is pajzsokban, kardokban és lovakban keresi védelmét. Lucullus viszont azt állította, hogy Pompeius csak a háború látszatával és árnyékával fog hadakozni, szokása szerint, mint valami dögkeselyű, a mások által megölt hullákra veti magát, és azt falja fel, ami a háborúkból még megmaradt. Így tulajdonította magának a Sertoriuson, a Lepiduson és a Spartacuson aratott győzelmeket is, amelyek valójában Metellus, Catulus és Crassus sikerei voltak. Nem lehet csodálni tehát, hogy elorozza az armeniai és pontoszi háborúk dicsőségét is az az ember, aki kimesterkedte, hogy szökevény rabszolgák felett aratott győzelem ürügyén diadalmenetet tartson.

32. Lucullus ezután eltávozott, Pompeius pedig egész hajóhadát felosztotta Fönícia és a Boszporusz közt, majd Mithridatész ellen fordult, akinek harmincezer főnyi gyalogos és kétezer főnyi lovas hadserege volt, de nem mert vele harcba bocsátkozni. Mithridatész először egy nehezen meghódítható hegyen táborozott, amelyet vízhiány miatt otthagyott, s amelyet utána Pompeius foglalt el, aki a növényzet sajátosságából és a talaj bemélyedéseiből arra következtetett, hogy itt forrásoknak kell lenniük, s ezért több helyen kutakat ásatott. Így a tábor nyomban bőven el volt látva vízzel, és senki nem értette, hogy Mithridatész ezt ennyi ideig nem vette észre. Utána negyvenöt napon át ostromfallal zárta körül, de ekkor Mithridatész, leöletve a betegeket és a katonai szolgálatra képteleneket, legharcképesebb csapataival észrevétlenül megszökött. Később Pompeius az Eufrátesznél utolérte, és a közelében ütött tábort, de attól félve, hogy Mithridatész megelőzi és átkel az Eufráteszen, éjféltájban felfegyverezte és csatasorba állította hadseregét. Mondják, hogy ugyanakkor Mithridatész álmot látott, amely feltárta előtte az elkövetkezendőket. Álmában mintha jó széllel hajózott volna a pontoszi tengeren, már-már megpillantotta a Boszporuszt, és nagy örömmel üdvözölte utastársait, mint aki boldog, hogy biztos révbe érkezik, majd hirtelen úgy tűnt fel neki, hogy mindenkitől elhagyatva törékeny csónakon dobálják a hullámok. Lázálmai közben, ágyánál ott álltak barátai, akik ébredése után közölték vele, hogy Pompeius támadásra indult ellene. Ezért tábora védelmére ütközetbe kellett bocsátkoznia, és vezérei csatába vezették a csapatokat. Midőn Pompeius észrevette az ellenség készülődését, habozott, hogy vállalja-e a sötétben a veszély kockázatát; nem kellene-e Mithridatészt körülkerítenie, hogy meg ne szökjék, és a maguk számbeli fölényében bízva csak reggel megtámadni az ellenséget. A legidősebb katonai tribunusok azonban kérlelték és buzdították Pompeiust, hogy induljon azonnal támadásra, mert nem volt teljesen sötét, és a leáldozóban levő hold fényében jól lehetett látni az emberi alakokat. Valóban ez okozta a legtöbb kárt a király csapatainak; a hold ugyanis a rómaiak háta mögül világított, és minthogy már közeledett a látóhatár széléhez, az emberi alakok árnyékát messzire előrevetette az ellenség felé. Az ellenséges katonák emiatt nem tudták pontosan felbecsülni a távolságot, és a kezükben tartott dárdákat, azt gondolva, hogy az ellenség már elég közel van, hamarabb dobták el; így senkit nem találtak el. Mikor a rómaiak ezt meglátták, hangos kiáltással rájuk rohantak, és minthogy az ellenség nem mert helytállni, hanem rémülten megfutamodott, üldözőbe fogták őket, tízezernél többet leöldöstek közülük, és táborukat elfoglalták. Maga Mithridatész nyolcszáz lovassal keresztültört a római hadsorokon, de kísérői majdnem mind szétszóródtak, és csak hárman maradtak mellette. Ezek közül ágyasa volt az egyik, Hüpszikrateia, aki mindig férfihoz illő bátorságot tanúsított, s akit a király ezért Hüpszikratésznak szokott hívni; akkor is perzsa katonaköpenyt viselt, férfi módra ülte meg lovát, s nem fáradt ki sem a hosszú utaktól, sem a király személyének és lovának gondozásában, amíg meg nem érkeztek egy Szinóra nevű helyre, amely tömve volt a király kincseivel és drágaságaival. Mithridatész ezekből drága köntösöket osztogatott szét azok közt, akik a futásból köréje sereglettek. Mindegyik barátjának biztosan ölő mérget adott, hogy senki ne kerüljön akarata ellenére az ellenség kezére. Innen Tigranészhoz indult Armeniába, de az megtiltotta, hogy hozzá menjen, sőt száz talentumot tűzött ki a fejére; így tehát áthaladt az Eufratész forrásvidékén, és folytatta útját Kolkhiszon át.

33. Pompeius betört Armeniába a fiatal Tigranész hívására, aki elpártolt apjától, és Pompeius elé ment az Araxész folyó közelében. Az Araxész forrásvidéke ugyanott van, ahol az Eufráteszé, de kelet felé fordul, és a Kaszpi-tengerbe ömlik. Ezután együtt haladtak tovább, és fogadták a városok meghódolását, Tigranész király pedig, aki nemrégiben súlyos vereséget szenvedett Lucullustól, és úgy értesült, hogy Pompeius szelíd és nemes gondolkodású hadvezér, római helyőrséget fogadott be palotájába, majd maga mellé vette barátait és rokonait, s útnak indult, hogy megadja magát. Minthogy lóháton érkezett a táborhoz, Pompeius két lictora odament hozzá és szólt neki, hogy szálljon le lováról és gyalog folytassa útját, mert nem szokásos, hogy a római táborban bárki lóháton mutatkozzék. Tigranész a felszólításnak készségesen engedelmeskedett, sőt leoldotta kardját, s átadta a lictoroknak, majd amikor Pompeiushoz érkezett, tiaráját lába elé akarta tenni, és ami a legszégyenletesebb, földre akart borulni előtte s a térdét átkarolni. Pompeius ebben megelőzte, megfogta jobbját és felemelte, majd maga mellé ültette, egyik oldalra őt, másik oldalra fiát. Aztán elmondta neki, hogy veszteségeiért Lucullust kell okolnia, aki megfosztotta Szíriától, Föníciától, Galatiától és Szóphénétől, azokat az országokat azonban, amelyek mindmostanáig a birtokában voltak, megtarthatja magának ezután is, de hatezer talentum jóvátételt kell fizetnie az általa okozott károkért, fia pedig Szóphéné királya lesz. Tigranésznak nagyon tetszettek ezek a feltételek; különösen megörült annak, hogy a rómaiak királynak szólították, s kijelentette, hogy minden katonának fejenként fél ezüstminát, a centurióknak tíz minát, a katonai tribunusoknak pedig egy talentumot fizet. A fiatal Tigranész azonban elégedetlen volt, és amikor Pompeius meghívta vacsorára, azt mondta, nincs szüksége Pompeiusnak erre a megtiszteltetésére, megkapja ő ezt más rómaitól is. Erre Pompeius bilincsbe verette, hogy magával vigye diadalmenetére. Nem sokkal később a parthus Phraatész küldött vejéért, a fiatal Tigranészért, kérte, hogy Pompeius szolgáltassa ki neki, és azt az ajánlatot is tette, hogy a két birodalom közt az Eufratész legyen a határ. Pompeius azt felelte, hogy Tigranészhoz apjának több joga van, mint az apósának, és hogy a határt majd az igazságnak megfelelően szabja meg.

34. Armenia helytartójának Afraniust hagyta hátra, majd kénytelen volt a Kaukázus környékén lakó népeken át Mithridatész ellen vonulni. Ezek közt a legnagyobbak az albánok és az ibérek; az ibérek a moszkhoszi hegyek és a Pontosz Euxeinosz környékén, az albánok innen keletre egészen a Káspi-tengerig laknak. Ezek Pompeius kérésére eleinte szabad átvonulást engedtek neki, de mikor a tél a hegyek közt érte a hadsereget, és a rómaiak a Saturnalia ünnepét ülték, nem kevesebb, mint negyvenezren támadtak rájuk; ezért átkeltek a Kürnosz folyón. Ennek a folyónak forrása az ibériai hegyekben van, majd egyesül az Araxésszal, amikor elhagyja Armeniát, végül tizenkét ágú torkolattal a Kaszpi-tengerbe ömlik. Mások azt mondják, hogy a Kürnosz nem egyesül az Araxésszal, hanem egymagában, de az Araxészhoz közel ömlik a tengerbe. Pompeius meg tudta volna ugyan akadályozni az ellenség átkelését, de inkább hagyta, hogy zavartalanul átkeljenek, és csak akkor támadt rájuk; ekkor megverte őket, és sokat megölt közülük. Mikor királyuk követeket küldött hozzá, és kérlelte, megbocsátotta az árulást, békét kötött vele, és az ibérek ellen indult, akik nem voltak kevesebben, de a másik néptörzsnél sokkal harciasabbak, és mindenáron el akarták űzni Pompeiust, hogy Mithridatésznak kedveskedjenek. Az ibérek nem hódoltak meg sem a médeknek, sem a perzsáknak, sőt elkerülték a makedón hódítást is, mert Alexandrosz gyorsan eltávozott Hürkaniából. Pompeius egy nagyobb ütközetben ezeket is megverte; kilencezren estek el, és tízezernél többen kerültek fogságba. Ezután behatolt Kolkhiszba, és a Phaszisz folyónál találkozott Serviliusszal, aki hajóival a Pontosz Euxeinoszt őrizte.

35. Mithridatész közben bevette magát a Boszporosz és a Maiótisz közt élő néptörzsek közé, ezért üldözése nagy nehézségekkel járt; ugyanakkor pedig jelentették Pompeiusnak, hogy az albánok ismét elpártoltak tőle. Emiatt megharagudott, és hogy bosszút álljon rajtuk, visszafordult a Kürnoszhoz, amelyen nagy nehézségek árán tudott csak átkelni, mert a barbárok nagy területen palánkokkal elzárták a folyó partját. Mivel hosszú utat kellett megtennie víztelen és nehezen járható vidéken, tízezer tömlőt megtöltetett vízzel, és úgy indult az ellenség ellen. Az Abasz folyónál került szembe velük, ahol hatvanezer gyalogossal és tizenkétezer lovassal sorakoztak fel ellene, de rosszul voltak felfegyverkezve, s többnyire állatbőrökbe öltözködtek. Vezérük a király fivére volt, név szerint Kószisz, aki párharcra indult Pompeius ellen, és dárdájával eltalálta mellpáncélja kapcsánál, de Pompeius átdöfte és

megölte. Mondják, hogy ebben a csatában a barbárok oldalán amazónok is harcoltak, és hogy ezek a Thermódón folyó vidékén elterülő hegységből jöttek. Amikor ugyanis a csata után kifosztották a barbárokat, amazónpajzsokat és -sarukat találtak, de nem láttak egyetlen női holttestet sem. Az amazónok a Kaukázusnak a Hürkaniai-tenger felé eső lejtőin élnek, de nem szomszédosak az albánokkal, mert közbül a gelák és lexek néven ismert néptörzsek laknak; az amazónok ezekkel a Thermódón folyó partján találkoznak s velük élnek minden évben két hónapot, utána elmennek és magukban élnek.

36. A csata után Pompeius a Hürkaniai- és a Káspi-tenger felé nyomult előre, de háromnapi menetelés után a sok mérges kígyó miatt kénytelen volt visszafordulni és visszahúzódott Kis- Armeniába. Az elümaioszok és médek királyának, aki követeket küldött hozzá, barátságos hangú levélben válaszolt, de a parthusok királya ellen, aki betört Gordüénébe, és megsarcolta Tigranész alattvalóit, Afranius vezetése alatt hadsereget küldött, és elűzte Arbéla környékéig. Mithridatész ágyasai közül, akiket hozzá küldtek, egy sem kellett neki, mindnyájukat visszaküldte szüleikhez és családjukhoz; ezek többnyire hadvezérek és törzsfők leányai és feleségei voltak. Sztratoniké azonban, akit a király leginkább kedvelt, és akire egyik legnagyobb és leggazdagabb várának őrizetét bízta, hír szerint egy szegény öreg hárfás leánya volt. Mikor Sztratoniké egyszer hárfázott Mithridatész lakomáján, annyira megnyerte a király tetszését, hogy nyomban háremébe vezette, az öreg pedig, akit elküldött, méltatlankodott, hogy még csak egy barátságos szót sem szólt hozzá. Másnap reggel azonban, amikor felébredt, ezüst- és aranyserlegekkel megrakott asztalokat, egész szolgasereget, eunuchokat és fiatal rabszolgákat talált a házában, akik drága köntösöket vittek hozzá, kinn a háza előtt pedig díszesen felszerszámozott paripa várta, mintha ő is a király kegyence volna. Az öreg az egészet rossz tréfának tartotta, és ki akart futni a házból, a szolgák azonban megfogták és felvilágosították, hogy a király neki ajándékozta egy nemrég meghalt gazdag ember nagy házát, s mindez csak kóstoló és ízelítő abból a vagyonból és drágaságból, amely mind rá vár. Végre aztán elhitte, amit mondtak neki, bíborköntöst öltött, felszállt a lóra, végignyargalt a városon, és ezt kiáltozta: „Mindez az enyém!” Az emberek kinevették, ő meg azt vágta a fejükhöz, örüljenek, hogy nem dobálja meg kővel a szembejövőket, mert megőrült az örömtől. Ilyen családból származott Sztratoniké, aki Pompeiusnak átadta a várost, és tömérdek ajándékot erőltetett rá, de Pompeius csak azokat fogadta el, amelyeket alkalmasnak tartott rá, hogy templomoknak ajándékozza, vagy diadalmenetének díszéül használja fel, a többiről azt mondta Sztratonikénak, hogy tartsa meg őket békében. Hasonlóképpen azt az aranyveretű pamlagot, asztalt és trónszéket is, amelyet az ibérek királya küldött neki, és kérte, hogy fogadja el, átadta a quaestoroknak az államkincstár részére.

37. Az új erődben Pompeius rábukkant Mithridatész titkos irattárára, és nagyon szórakoztatta elolvasásuk, mert fényt derítettek a király jellemére. Talált közöttük olyan feljegyzéseket, amelyekből kitűnt, hogy sok más alattvalóján kívül megmérgeztette fiát, Ariarathészt és a szardeiszi Alkaioszt, csak azért, mert az lóversenyen legyőzte. Feljegyezte a maga és felesége által látott álmok magyarázatát is; megtalálta Moniméval váltott, igen szabad szájú leveleit is. Theophanész azt mondja, hogy megtalálta Rutilius beszédének szövegét is, amellyel felbiztatta a királyt az Ázsiában élő rómaiak legyilkolására. Az általunk ismert legtöbb történelmi forrás azonban arra a következtetésre jut, hogy ez csak Teophanész által kitalált rágalom, valószínűleg mert gyűlölte Rutiliust, aki annyira más volt, mint ő, de az is lehetséges, hogy Pompeiusnak akart vele hízelegni, akinek apját Rutilius igen rossz színben tüntette fel történelmi művében.

38. Pompeius innen Amiszoszba ment, ahol a becsvágy helytelen cselekedetre ragadta. Nem győzte becsmérelni Lucullust, hogy még ellenfele életében elkezdett rendelkezéseket kiadni, ajándékokat és kitüntetéseket osztogatni, tehát olyan dolgokat tenni, amilyeneket csak a háború végleges befejezése után szoktak a győztesek, most azonban ő is így járt el, pedig Mithridatész még ura volt a Boszporosznak, és tekintélyes haderőt gyűjtött össze, mégis úgy járt el, mintha a hadjárat már teljesen befejeződött volna. Tartományokat rendezett, ajándékokat osztogatott, hadvezérek, törzsfők látogatták, tizenkét barbár király érkezett hozzá, s a parthusok királyát, hogy a többieknek kedveskedjék válaszlevelében nem nevezte királyok királyának. Ekkor leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy elfoglalja Szíriát, Arabian keresztül a Vörös-tengerhez vonuljon, és győzedelmesen eljusson az egész földet körülölelő óceánhoz, mert már Libüát is meghódította egészen a külső tengerig, és Hispaniában az Atlanti-tenger partjáig terjesztette ki uralmát, majd harmadszor kis híján elérkezett a Hürkaniai-tengerig. Elindult tehát hadseregével, hogy hódításainak körét kiterjessze a Vörös-tengerig. Különben is nehéz feladatnak tartotta, hogy Mithridatészt fegyveres erővel hajszolja, aki veszélyesebb ellenfél volt futásában, mint nyílt ütközetben.

39. Ezért azzal a kijelentéssel, hogy saját magánál erősebb ellenséget, az éhséget hagyja hátra, őrhajókat állíttatott a Boszporoszba behajózó kereskedők szemmel tartására, és halálbüntetéssel fenyegette meg azokat, akiket elfognak. Ezután egész haderejével útra kelt. Megtalálta azoknak a katonáknak temetetlenül maradt holttestét, akik Tigranész vezérlete alatt vesztettek csatát Mithridatész ellen, s teljes katonai pompával eltemettette őket; Lucullust szemmel láthatóan főként ezért gyűlölte, mert ezt a kötelességét elhanyagolta. Utána alvezére, Afranius meghódoltatta az Amanusz környékén lakó arabokat, majd bevonult Szíriába, s minthogy az országnak nem voltak törvényesen megválasztott királyai, a római nép tartományává és birtokává tette. Meghódította Iudaeát is, Arisztobulosz királyt pedig foglyul ejtette. Városokat alapított, más városokat pedig felszabadított, és zsarnokaikat megbüntette. Ideje legnagyobb részét igazságszolgáltatással töltötte, közben elintézte a városok és királyok közt felmerült ügyeket; ahova saját maga nem tudott elmenni, barátait küldte el. Így amikor területi vita támadt az armeniaiak és a parthusok között, és őt tették meg döntőbírónak, három békéltető bírát küldött hozzájuk, mert nagy híre volt hatalmának, de nem kisebb erényének és igazságosságának is. Ezzel elfeledtette a kíséretében levő barátai és bizalmas emberei által elkövetett legtöbb hibát is, mert bár nem volt képes arra, hogy a hibák elkövetését megakadályozza vagy megtorolja, de ő maga úgy viselkedett a hozzá fordulókkal, hogy szívesen elviselték alárendeltjei kapzsiságát vagy szigorú bánásmódját.

40. A legnagyobb befolyása Pompeiusra egy Démétriosz nevű felszabadított rabszolgának volt, aki nem volt ostoba fiatalember, de visszaélt szerencséjével. Róla szól az alább következő történet: Cato, a filozófus, amikor még egészen ifjú volt, de már nagyon híres és nagyon nemes gondolkodású, ellátogatott városnézőbe Antiokhiába, ahol akkor nem volt ott Pompeius. Mint rendszerint, Cato most is gyalog ment, de barátai, akik vele utaztak, lóháton. A kapu előtt fehér ruhás csoportot pillantott meg, az út egyik oldalán fiatalembereket, másik oldalán fiúkat látott felsorakozva. Bosszankodott, mert azt hitte, ez az ő tiszteletére és iránta való figyelmességből történt, ő pedig semmi ilyesmit nem kívánt. Szólt barátainak, szálljanak le lovukról, és menjenek gyalog vele együtt. Mikor aztán közelebb értek, az ünnepség rendezője koszorús fejjel, kezében pálcával odalépett hozzájuk, és megkérdezte tőlük, hol hagyták Démétrioszt, és hogy mikor jön. Erre Cato barátait elfogta a nevetés, ő pedig így szólt: „Ó, ez a szerencsétlen város!”, majd egyetlen szó nélkül továbbment. Pompeius azzal csökkentette az emberek Démétriosz iránti gyűlöletét, hogy neheztelés nélkül elnézte ostobaságait. Mondják, hogy amikor más vendégeket várt és fogadott, Démétriosz gyakran már ott feküdt a pamlagon teljes díszbe öltözve, köpenye kámzsáját a fülére húzva. Pompeius, még mielőtt visszatért Itáliába, Róma közelében kellemes nyaralókat és szórakozóhelyeket vásárolt, és a legpompásabb kerteket Démétrioszról nevezte el. Pompeius maga harmadik diadalmenetéig szerény és egyszerű házban lakott. Később, amikor felépíttette a rómaiak szép és híres színházát, mellette, mintegy függelékképpen, a korábbinál pompásabb házat emeltetett, de ez sem volt olyan, hogy irigyelték volna érte; annyira, hogy aki Pompeius után a házba költözött, csodálkozva kérdezte, hogy hol szokott étkezni a nagy Pompeius - legalábbis így beszélik.

41. A Petra környékén lakó arabok királya korábban nem sokra becsülte a rómaiakat, ekkor azonban nagyon megijedt, s azt írta, hogy kész mindenben engedelmeskedni és mindent megtenni. Pompeius tehát elhatározta, hogy megerősíti szándékában, és hadseregével oda vonult, bár ezt többen kifogásolták, mert úgy gondolták, hogy csak kivonja magát Mithridatész üldözése alól, s azt kívánták tőle, hogy forduljon ősellensége ellen, aki ismét szítja a háború tüzet, és, mint jelentették, arra készülődik, hogy a szküthák és paiónok földjén át betör Itáliába. Pompeius azonban úgy vélekedett, hogy könnyebb nyílt háborúban végezni a királlyal, mint futás közben kézre keríteni; nem akarta tehát hiába üldözni, hanem a háború szünetében más vállalkozásokba kezdett, és húzta az időt. De a szerencse megszüntette a bizonytalanságot. Kis híján elérték Petrát; aznapra már letáboroztak, és Pompeius a sáncok mellett fel s alá lovagolt, amikor Pontoszból futárok érkeztek jó hírrel. Ezt látni lehetett a lándzsáik hegyére tűzött babérágakból is. Amikor a katonák meglátták őket, odarohantak Pompeiushoz. Ő először be akarta fejezni lovasgyakorlatát, de amikor a katonák kiáltozva kérték, leugrott lováról, átvette a levelet, és bement a táborba, ahol nem volt vezéri emelvény, sem az a szokásos halom, amelyet a katonák úgy készítenek, hogy a földből jó mélyen kiásott hantokat egymásra dobálják. Ezért siettükben és kíváncsiságukban halomba rakták az igavonó állatok nyergét, majd Pompeius fellépett rá, és úgy közölte velük, hogy Mithridatész meghalt; öngyilkos lett, mert fia, Pharnakész, fellázadt ellene. Egész királyságát Pharnakész örökölte, és az pedig, mint írja, mindenben a maga s a rómaiak érdekében fog cselekedni.

42. A hadseregben erre a hírre természetesen nagy öröm támadt, áldozatot mutattak be, mulatoztak, mintha Mithridatész halála tízezer ellenséges katona halálát jelentette volna. Pompeius, miután hadi vállalkozásaival a vártnál könnyebben végzett, nyomban kivonult Arábiából, gyorsan áthaladt a közbeeső tartományokon, és megérkezett Amiszoszba. Itt átvette azt a sok ajándékot, amelyet Pharnakész küldött neki, azonkívül ott találta a királyi család több tagjának holttestét, közöttük Mithridatészét is, amelyet arcáról nem lehetett felismerni, mert agyvelejét a balzsamozók gondatlanul nem távolították el, de akik kérték, hogy megnézhessék, felismerték sebhelyeiről. Pompeius nem tudta rászánni magát, hogy megnézze a holttestet, majd hogy az istenek bosszúját kiengesztelje, elküldte Szinópéba. Megcsodálta pompás öltözetét, amelyet viselt, s remekművű hatalmas fegyvereit, kardkötőjét azonban, amely négyszáz talentumba került, Publius ellopta és eladta Ariarathésznak, csodálatos művű tiaráját pedig Mithridatész tejtestvére, Caius titokban odaadta Sulla fiának, Faustusnak, aki elkérte tőle. Pompeius erről semmit nem tudott, de Pharnakésznak tudomására jutott, és a tolvajokat megbüntette. Amikor az ottani ügyeket elintézte, nagy pompával továbbutazott. Mitülénébe érkezésekor felszabadította a várost Theophanész kedvéért, részt vett a helyi költők versenyén, amelynek egyetlen tárgya tetteinek megéneklése volt. Az ottani színház megnyerte tetszését, az épületről és a berendezésről rajzokat készíttetett, hogy Rómában majd nagyobbat és pompásabbat építtessen. Rhodoszban mind meghallgatta az ottani szofistákat, s mindegyiknek egy-egy talentumot ajándékozott. Poszeidóniosz leírta előadását, amelyet Pompeius jelenlétében tartott Hermagorasz szónok ellen A kutatásról általában címmel. Athénban hasonló bőkezűséggel bánt a filozófusokkal, és a város újjáépítésére ötven talentumot adott. Remélte, hogy Itáliába híresebben tér vissza, mint bárki más, és hogy családja tagjai ugyanúgy vágynak viszontlátására, mint ő vágyik utánuk, de a sors gonosz szelleme, amely fényes és nagy adományai közé mindig kever valami rosszat, most is régen készült rá, hogy hazatérését fájdalmassá tegye. Távolléte alatt Mucia feslett életet élt, de míg távol volt hazulról, Pompeius nem sokat törődött az erről kapott hírekkel. Most azonban, ahogy közeledett Itáliához, természetesen jobban volt rá ideje, hogy elgondolkozzék felesége bűnösségéről, és válólevelet küldött neki, de sem akkor, sem később nem tárta fel írásban, miért; Cicero leveleiből azonban ismerjük az okot.

43. Rómában mindenféle kósza hírek érkeztek Pompeiusról, és nagy volt a bizonytalanság, nem vezeti-e hadseregét azon nyomban a város ellen, és nem teremt-e tartós egyeduralmat. Crassus, gyermekeivel és vagyonával, eltűnt a városból, vagy mert valóban félt, vagy pedig, és ez valószínűbbnek látszik, ilyen módon akarta a Pompeius elleni rágalmakat valószínűvé tenni, és a gyűlölséget felkelteni ellene. De Pompeius, mihelyt partra szállt Itáliában, gyűlésbe hívta katonáit, s miután az alkalomhoz illő beszédet mondott és megköszönte szolgálatukat, felszólította őket, hogy térjenek vissza mindnyájan otthonukba, de gondoljanak rá, hogy diadalmenetére majd összegyülekezzenek. Amikor a hadsereg szétszéledt, és ez a tény köztudomásúvá vált, bámulatra méltó dolog történt. Amint a városok látták, hogy Pompeius Magnus fegyvertelenül, mindössze néhány híve kíséretében halad át a vidéken, mintha csak egy külföldi utazásról térne haza, az emberek köréje sereglettek, hogy kimutassák iránta jóakaratukat, s még sokkal nagyobb embertömeg kísérte Rómáig, úgyhogy ha bármi forradalomra vagy államcsínyre gondol, nem lett volna szüksége hadseregére.

44. Minthogy a törvény nem engedte meg, hogy diadalmenet előtt bemenjen a városba, Pompeius azzal a kéréssel fordult a senatushoz, halasszák el a consulválasztást, és engedjék meg neki, hogy személyesen támogassa Piso jelöltségét. Kérését Cato ellenezte, így szándékát nem tudta keresztülvinni, de Pompeius megcsodálta Cato nyíltszavúságát és erélyét, amellyel kiállt az igazság mellett. Arra vágyott tehát, hogy megnyerje magának hívéül. Catónak két unokahúga volt, s az egyiket ő szerette volna elvenni feleségül, a másikkal pedig fiát összeházasítani, de Cato keresztüllátott szándékán, hogy valójában a házassági kapcsolattal csak az ő megrontását célozza, és meg akarja vesztegetni. Nővére és felesége haragudott rá, hogy elutasítja a családi kapcsolatot Pompeius Magnusszal. Közben Pompeius Afraniust akarta consullá választatni, és érdekében pénzt osztogatott szét a tribunusok között, olyan nyíltan, hogy a polgárok kertjében keresték fel, és ott vették át a pénzt. A dolog híre elterjedt, és Pompeiust megrótták amiatt, hogy a legnagyobb méltóságot, amelyet ő sikerei jutalmául kapott, most pénzért akarja megszerezni olyasvalakinek, aki erényével nem tudta elnyerni. „Ennek a szégyennek most mi is részesei volnánk - szólt Cato az asszonyokhoz -, ha rokonságba kerülnénk Pompeiusszal.” A nők hallgattak, és elismerték, hogy Cato jobban tudja, mi az illő, mint ők.

45. Pompeius diadalmenete olyan hatalmas volt, hogy bár két napon át tartott, így sem volt elég az idő, s a tervbe vett látványosságok közül oly sok nem került bemutatásra, hogy magukban is elegendőek lettek volna egy másik diadalmenethez. A menet elején vitték a táblákat, amelyekre felírták, hogy milyen népeken tartja diadalmenetét. Ezek a következők voltak: Pontosz, Armenia, Kappadokia, Paphlagonia, Média, Kolkhisz, Ibéria, Albani, Szíria, Kilikia, Mezopotámia, Fönicia, Palesztina, Iudaea, Arábia s a kalózok elleni háborúban meghódított tengerek és szárazföldi területek. Ezekben nem kevesebb, mint ezer erőd volt és közel kilencszáz város. Elfogott nyolcszáz kalózhajót; és alapított összesen harminckilenc várost. Ezen felül a táblák feliratai beszámoltak arról is, hogy a város meglevő ötvenmillió drakhmányi vámbevételeit Pompeius a hódításokkal nyolcvanötmillióra emelte fel, s befizetett az államkincstárba részben készpénzben, részben ezüst- és aranytárgyakban húszezer talentumot, nem számítva, amit katonáinak adott. A katonák közül ezerötszáz drakhmát kaptak még azok is, akiknek a legkevesebbet fizette. A diadalmenetben vitt foglyok közt, a kalózfőnököket nem számítva, ott volt az armeniai Tigranész fia feleségével és leányával, Tigranész király felesége, Zószimé, a zsidók királya, Arisztobulosz, Mithridatész nővére és öt fia, az albánok, az ibérek és a kommagénéiek királyának túszai és a sok diadaljel azokból a csatákból, ahol személyesen győzött, vagy ahol hadvezérei arattak győzelmet. De a legnagyobb dicsőséget az jelentette, amivel eddig egyetlen római sem dicsekedhetett: harmadik diadalmenetét a harmadik világrész felett tartotta. Voltak azelőtt is olyanok, akiknek három diadalmenetük volt, de ő az elsőt Libüa, a másodikat Európa, s végül a harmadikat Ázsia felett tartotta, ily módon három diadalmenete szinte a föld egész lakott területét magába foglalta.

46. Azok szerint, akik Pompeiust mindenáron egybe akarják vetni Alexandrosszal, és a hasonlóságot erőltetik, ekkor harmincnégy évesnél fiatalabb, valójában azonban negyvenesztendős volt. Mennyivel jobb lett volna neki, ha élete véget ér, amíg Alexandrosz szerencséjét élvezte! Mert az ezután következő idő csak olyan szerencsét hozott rá, amely gyűlöletessé tette, vagy olyan kudarcokat, amelyeket nem lehetett jóvátenni, mert azt a hatalmat, amelyet jogszerűen szerzett a városban, igazságtalanul használta fel mások érdekében, és amennyivel növelte azok erejét, annyival csökkentette saját dicsőségét, így nagyságával és hatalmával észrevétlenül bukását idézte elő. És miként, ha az ellenség birtokába kerül a városok védelmi rendszerének legerősebb része, az már az ellenség erejét gyarapítja, ugyanúgy amikor Caesar Pompeius hatalmát felhasználva Róma urává lett, azt az embert sújtotta le és terítette földre, akinek segítségével a többi fölé emelkedett. Mindez pedig a következőképpen történt: Amikor Lucullus visszatért Ázsiából, ahol Pompeius a legnagyobb mértékben megalázta, a senatus nyomban kitüntető tisztelettel fogadta, majd amikor Pompeius is megérkezett Rómába, még inkább biztatta a közszereplésre, hogy gátat vessen Pompeius tekintélyének. Lucullus, aki ekkor már fáradtan visszavonult minden közszerepléstől, és tétlenül csak a gyönyöröknek és gazdagságnak élt, most gondolkodás nélkül Pompeius ellen támadt, és miután Cato segítségével megnyerte a senatus többségét, sikerült utólag érvényessé tenni azokat az intézkedéseit, amelyeket annak idején Pompeius érvénytelenített. Pompeius az elszenvedett kudarcok és visszautasítások miatt kénytelen volt a néptribunusokhoz folyamodni, és a fiatal politikusok segítségét igénybe venni. Ezek közt a legvakmerőbb és legarcátlanabb, Clodius melléje szegődött, és kiszolgáltatta a köznép szeszélyének; méltóságán aluli civódásokba keverte a fórumon, mindenhová magával hurcolta, felhasználta azoknak a törvényjavaslatoknak a megszavaztatásában, amelyekért beszédeket tartott, hogy a népnek hízelegjen, és a kegyét hajhássza. Sőt ezen felül még jutalmat is követelt tőle, mintha nem is megrontója, hanem jótevője lett volna, s ezt meg is kapta, mert Pompeius cserbenhagyta Cicerót, aki barátja volt, és akinek politikailag a legtöbbet köszönhette. Amikor Cicerót komoly veszély fenyegette, és segítségét kérte, nem volt hajlandó találkozni vele, majd amikor mások felkeresték érdekében, háza bejárati ajtaját bezárta, és egy másik ajtón elment hazulról. Így aztán Cicero, attól való félelmében, hogy elítélik, titokban elhagyta Rómát.

47. Caesar ebben az időben tért vissza tartományából, és olyan politikai tevékenységbe kezdett, amellyel saját magának pillanatnyilag igen nagy népszerűséget, sőt később hatalmat szerzett, Pompeiusnak és a városnak azonban a legnagyobb kárt okozta. Ekkor pályázott először a consulságra, de mert látta, hogy Crassus és Pompeius ellenségeskedése következtében, ha az egyik oldalára áll, a másikat ellenségévé teszi, igyekezett őket kibékíteni egymással. Az egyébként dicséretes vállalkozást, amely a közjót szolgálta volna, gonosz indítóokokból kezdeményezte és cselszövő módra hajtotta végre. Mert jól tudta, hogy az egymással ellentétes erők egyensúlyban tartják az államot (akár a hajót az utasok), ha azonban ezek az erők az egyik oldalra összpontosulnak, felborul minden. Ezért mondta Cato, hogy tévednek, akik azt állítják, hogy a várost Caesar és Pompeius viszálya döntötte végveszélybe, mert nem viszálykodásuk és ellenségeskedésük volt az első és legnagyobb csapás a városra, hanem éppen kibékülésük és megegyezésük. Caesar azonnal a vagyontalanok és szűkölködők kedvében járt, javaslatokat tett városok alapítására és földosztásra; ilyen módon áthágta hivatali hatáskörét, s a consulságot bizonyos tekintetben néptribunussággá tette. Midőn consultársa, Bibulus javaslatainak ellene szegült, Cato pedig igen erélyesen készült Bibulust támogatni, Caesar a szószékre állította Pompeiust, és a nép színe előtt megkérdezte tőle, helyesli-e javaslatait, amire Pompeius azt mondta, hogy egyetért velük. „Ha tehát – folytatta Caesar - valaki ellene szegül a törvényeknek, segítségére leszel a népnek?” „Igen, segítségére leszek - felelte Pompeius -, és azok ellen, akik karddal fenyegetőznek, kardot és pajzsot hozok.” Pompeius egészen addig a napig soha nem beszélt vagy cselekedett erőszakosabban, úgyhogy barátai nem győzték mentegetni, hogy ezek a szavak nyilván csak a pillanat hatására szaladtak ki a száján. Későbbi tetteiből azonban kitűnt, hogy egészen Caesar szolgálatára adta magát. Mindenki csodálatára elvette feleségül Caesar leányát, Iuliát, aki Caepióval járt jegyben, és néhány nappal később kellett volna hozzámennie feleségül; Caepio kiengesztelésére saját leányát ígérte neki feleségül, aki korábban Faustusnak, Sulla fiának volt a jegyese. Maga Caesar Piso leányát, Calpurniát vette el feleségül.

48. Pompeius ezután katonasággal töltötte meg a várost, és minden ügyet a fegyverek erejével intézett. Mikor Bibulus consul Lucullusszal és Catóval a fórumra ment, a tömeg rájuk rontott, a consul vesszőnyalábjait összetörték, valaki egy kosár szemetet borított a fejére, s két néptribunus is megsebesült. Amikor a fórumot így megtisztították az ellenségtől, megszavaztatták a földosztó törvényt; a nép, amelyet ez a csalétek megfogott, s a kezük között volt, nyomban megszelídült, és vonakodás nélkül megszavazott bármilyen törvényt. Így megszavazták Pompeiusnak azokat az intézkedéseit, amelyek fölött Lucullusszal vitája volt; Caesarnak tartományul öt évre megszavazták mindkét Galliát és Illyricumot, azonkívül négy teljes létszámú legiót, a következő évre pedig consullá választották Pisót, Caesar apósát és Gabiniust, Pompeius legarcátlanabb hízelgőjét. Mialatt ezek az események történtek, Bibulus bezárkózott házába, és hivatali ideje hátralevő nyolc hónapja alatt egyszer sem mozdult ki hazulról, csak kiáltványokat bocsátott ki, amelyekben mindkettőjüket, Caesart és Pompeiust szidalmakkal és vádakkal illette. Cato, mintha a jövendölés szelleme szállta volna meg, megjósolta a senatusban, mi vár a városra és Pompeiusra. Lucullus, mint aki koránál fogva már nem alkalmas politikai tevékenységre, teljesen visszavonult. Ekkor mondta Pompeius, hogy a vénember a kicsapongó életre még kevésbé alkalmas, mint a politizálásra, de Pompeiusnak is hamarosan gyengéjévé lett fiatal felesége iránti szerelme; állandóan az ő társaságában tartózkodott falun, a birtokain s kertjeiben, és semmit nem törődött vele, mi történik a fórumon, annyira, hogy Clodius, aki ekkor néptribunus volt, lenézőleg beszélt róla, és a legvakmerőbb tettekre vetemedett. Miután Cicerót száműzette, és Catót hadvezéri megbízatás ürügyén Ciprus szigetére küldette, Caesar pedig távol volt Galliában, s látta, hogy a nép mindent megtesz neki, mivel minden tette és intézkedése az ő érdeküket szolgálta, hamarosan megpróbálkozott vele, hogy Pompeius egyes intézkedéseit érvénytelenítse. A fogoly Tigranészt elragadta tőle és magánál tartotta, barátai közül többeket perbe fogott, hogy így tegye próbára Pompeius hatalmát. Végül, midőn Pompeius az egyik per tárgyalásán megjelent, Clodius a legelvetemültebb és legarcátlanabb emberek csoportjával körülvéve felment egy magasabb helyre, és ilyen kérdéseket intézett kísérőihez: „Ki a kéjvadász imperator? Ki az a férfi, aki férfit keres? Ki vakarja egy ujjal a fejét?” Azok pedig, valahányszor tógáját megrázta, nagy hangon kórusban felelték minden egyes kérdésre: „Pompeius.”

                                                                                                  1.      2.      3.     4.