A következő évben (Kr. e. 365) a haza megmentője, a Concordia templom dedicatora, a nagy dictator, a római történet nagy herosai között Julius Caesar koráig a legkiválóbb, meghalt. Camillust késő vénségében érte a halál, s mégis pestis fosztotta meg életétől. A város évkönyvei a regifugiumtól kezdve 365-ig hat pestisről emlékeznek meg. Róma akkor is egészségtelen város volt; a nyári hőség és az ártalmas őszi párák mindig széthintették a betegség csiráit. A rómaiak babonás aggodalommal figyelték meg állandó bajuk szokatlan pusztításait, s a járványos éveket Apollo, Febris, Mephitis oltárának felavatása, vagy valamely különös ünnep alapítása jelezte. Néha az összes istenek kegyelméért fohászkodtak a lectisternium nevű szertartáson, midőn az istenszobrokat körmenetben vitték át a városon, s a Capitoliumon szent áldozatokkal megrakott asztalok mellett párnákra fektették. A 365. évben kitört járvány azért is nevezetes, mert ekkor látott Róma először színpadi előadást. A papok azt tanácsolták, hogy hívjanak Etruriából histriókat, színészeket, s tartsanak velük ünnepi mulatságokat, melyek a régi görög drámához hasonló vonásokat tüntettek föl, de eredetileg szorosan összefüggnek az etruszkok vallásos szertartásaival.

E népies engesztelő áldozatoknak jogosan tulajdonítanak történeti hitelt. Méltán kelt azonban kételkedést Mettius Curtius önfeláldozásának igen regényes története, mely egy vagy két évvel későbbi keletű. Valószinűleg árvíz, vihar vagy földrengés következtében mély tó vagy szakadék keletkezett a fórumon, s a nép képzelete szerint ezt az isteni erő teremtette örvényt emberi hatalommal nem lehetett betömni. A haragvó istenek a legkiválóbb áldozatot követelték. Hiába dobtak bele aranyat, ékszert és értékes tárgyakat. Végre egy nemes ifjú teljes fegyverzetben lovastul beleugrott a tátongó nyílásba, s az istenek megengesztelődtek. Mert mi jobbat áldozhatott fel az állam, mint legnemesebb és legvitézebb fiának életét?

A lex Licinia határkő volt Róma történetében, bár nem egyszerre és nem megújuló viszály nélkül osztotta meg az egyik rend a másikkal kiváltságait. 356-ban Kr. e. a plebeius Gaius Marcius Rutilus már a dictatori méltóságot is elnyerte, s midőn az etruszk háborúból győztesen tért vissza, a plebs rendeletére tartotta meg diadalmenetét, melyet a curiák vonakodtak neki megszavazni. Öt évvel később a fényes censori méltóságot is megkapta, mely eddig hatalmas eszköz volt a patriciusok kezében, de e korszaktól kezdve a két rendnek közös birtoka lett. A plebsnek azért egynéhány év múlva secessióval kellett fenyegetőznie az adósság és uzsora régi bajai miatt, de a lázadást csakhamar elfojtotta a népszerű Marcus Valerius Corvus dictaturája (Kr. e. 342).

Egészben véve egy korszakban sem vált oly gyakran szükségessé a dictatura, mint ebben. Kr. e. 365 és 342 között tizennégyszer került dictator a kormány élére, hat izben azért, hogy külföldi ellenség ellen védje meg a várost. Háromszor (360, 359 és 357) a gallus betörés miatt nyúltak e rendkívüli eszközhöz; 361-ben a hernicusokat verte vissza a dictator, 356-ban az etruszkokat, tizenegy évvel később (345-ben) az auruncusokat.

A régi ellenségek nem pihentek. A gallusok visszavonulásuk után is zavarták betöréseikkel a köztársaságot, sőt Róma határain túl, messze Campaniába és Apuliába is elkalandoztak. Heves rohammal támadtak, de szövetségesek s összpontosított erő nélkül, s a rómaiak szívóssága jó vezérlet alatt rendesen visszaverte őket. Mindazáltal rettenetes hírük csorbítatlanul élt Rómában; nagy termetük és erejük, sokaságuk és harczi bátorságuk miatt félelmes ellenséget láttak bennük a rómaiak. Ha betörésüknek híre jött, a hatóság nem «háború»-t hirdetett, mi rendszeres katonaszedéssel járt, hanem gallus «tumultus»-t, midőn minden egyes polgárt fegyverre szólítottak, s az egész nemzet védelemre kelt. Betöréseikhez új mondák fűződtek. Az egyik azt beszéli, hogy Titus Manlius az Anio partjánál párviadalra kelt egy gallus óriással, s ezt megölve, arany lánczát birtokába kerítette. Ezóta őt és utódait a Torquatus cognomen tüntette ki. Marcus Valerius sisakjára meg holló szállott, mely vadul csapkodott csőrével és karmaival, s megrémítette az ellenséget. (Kr. e. 347) Innen ered a Corvusok és a Corvinusok neve, kiket a költő Lucanus a Torquatusokkal, Lepidusokkal és a Metellusokkal együtt fennen magasztal fenséges gyászdalában, melyet a köztársaság hanyatló dicsőségére szerzett.

Főleg a volscusok hegyszorosaiban tartózkodtak a gallusok; innen vonultak több ízben Róma ellen, s egy alkalommal a porta Collinának közelébe is férkőztek. Sikerült megbontaniuk a latin városok szövetségét, melyet Róma tartott össze. Valószinüleg támogatták őket a köztársaság régi ellenségei is, a hernicusok és auruncusok, kik ellen e korszakban többször szállottak hadba a consulok. Különösen Privernum (Piperno) népe tűnt ki Róma támadói között, de súlyos vereséget szenvedett. Etruria városai közül a legközelebb eső Caere és Tarquinii voltak Róma legelkeseredettebb ellenségei. Ádáz küzdelemmel folyt a háború, egy ízben kemény vereséget is szenvedtek a rómaiak, de azért az egyik várost száz, a másikat negyven éves fegyverszünetre kényszerítették. E csaták bizonyítják, hogy a köztársaság hatalma nem tudott megizmosodni; kétszáz éven át sem birta megtörni e kis népeket, melyek folyton háborgatták határait. S ha tekintetbe vesszük, mily nagy harci gyakorlottság és politikai eszesség jellemzi Róma fiait, csak arra az eredményre kell jutnunk, hogy e gyöngeség a falai közt uralkodó egyenetlenség gyümölcse volt. Még a lex Licinia után is ez a végzetes versengés izgatta a lelkeket. Róma csak egy kézzel vívhatta kétségbeesett védelmét, másik kezét a belső viszály tartotta lekötve.

Hódító végzete csakhamar további küzdelmekbe hajtotta Rómát. A campaniaiak Kr. e. 343-ban segítséget kértek tőle a samnitok betörései ellen. Így kezdődött az első a Samniummal vívott három nagy háború közül, melyek folyamán Róma többször a legnagyobb válságba sodródott s a legborzasztóbb gyalázatot volt kénytelen elszenvedni. A küzdelem teljes hetven évig tartott, de a siker, mely munkáját követte, avatta Rómát Itáliában első hatalommá és tette képessé arra, hogy Pyrrhos és Hannibal támadásának sikeresen ellenálljon. Az első háború (Kr. e. 343-341) szerencsésen kezdődött. Marcus Valerius Corvus, a consul, nehéz küzdelem után győzelmet aratott a Gaurus hegye (Monte Barbaro) mellett, Cumae közelében. Érdekes, hogy Karthágó követei szerencsét kívántak Rómának e hadi sikerhez. De a győzelmet hamar megzavarta a Capuában telelő legiók lázadása. A katonák zajongva vonultak Róma felé s Bovillae mellett elégedetlen római polgárokkal egyesültek. E válságos helyzetben a senatus és a nép egyrészt olyan törvényt hozott (lex sacrata militaris), mely megtiltotta, hogy ezentúl táborba vonuló polgárt akarata ellenére haza küldjenek, s hogy katonai tribunus centurióvá fokoztassék le; másrészt elengedték a szegény plebs adósságának egy részét. Még fontosabb eredményt vívott ki Lucius Genucius néptribunus: hogy tíz éven belül senki se viselhesse kétszer ugyanazt a méltóságot, s hogy mind a két consult lehessen a plebeius-rendből választani. A köztársaságnak új erőre volt szüksége, s a kibékülést csakhamar a samnitokkal megkötött, bár csak rövid ideig tartó béke követte (Kr. e. 341), melynek értelmében Campania a rómaiak fennhatósága alá került. Ily viszonyok között a régi aristokratia legbölcsebb tagjai belátták, hogy nagy engedményeket kell tenniük. A plebeiusok ebben az időben nagy vagyonuk és befolyásuk következtében tényleg a legmagasabb fokra jutottak; a politikai különbség fennmaradása tehát sem okos, sem üdvös nem volt. A 399. évben Quintus Publilius Philo, a plebeius eredetű consul, véglegesen kibékítette a két rendet, mely már tényleg egyenlő politikai jogokat élvezett. A régi alkotmányt azzal a határozattal döntötte meg végkép, hogy a senatus vétóját eltörülte, s a plebiscitumokat, vagyis a tribus-gyűlések határozatait az egész államra kötelező törvényekké emelte. Kétségtelenül állítható, hogy ez az utóbbi vívmány egy régibb határozat megújítása, s hogy az előbbit ellensúlyozta az a bölcs eljárás, mely szerint a senatus előleges beleegyezése nélkül a centuriai gyűlések semmiféle határozatot sem hozhattak. E korszak törvényhozását némi homály borítja; maguk a rómaiak Livius tanúsága szerint a reformokban az újabb arisztokrácia végleges diadalát látták a régibb fölött.

De ha a belső egyenetlenséget elsimították is, az engedékenység szelleme nem hatotta át a köztársaságot idegen szövetségeseivel szemben. A patríciusok és plebeiusok közt dúló viszály, mely az ő kifejezésük szerint két versengő faj küzdelme volt, nagyobb körre szállt át; egyrészről az állampolgárok, a polgárokká vált plebeiusok, a római határ birtokosai, másrészről a legközelebbi szomszéd népek érdekei ütköztek össze. A latinok Rómával szemben kétes helyzetben voltak: félig szövetségesek, félig alattvalók. A latin confoederatio Róma fennhatósága alatt még fennállott, s az egyes városok kötelesek voltak a köztársaságot háborúiban támogatni. Az engedmények, melyeket a római zsoldos sereg az imént kivívott, nem vonatkoztak a latin bajtársakra; a fegyveres polgárok, kik Capuától Róma ellen vonultak, féltékenyen őrizték újonnan nyert jogaikat. A politikai egyenetlenkedés egynéhány nemzedéken át nagy társadalmi harccá fejlődött, melynek végével Róma kénytelen volt összes kiváltságait megosztani itáliai szövetségeseivel s később a provinciák lakosaival is.

Mikor a senatus meghódolt a tribusok gyűlése előtt, abban az évben lázadtak fel a latin segédcsapatok a római legiók ellen. A latinok az alkotmányban egyenrangúak akartak lenni a rómaiakkal, a kiknek oldalán oly sokszor és oly hősies bátorsággal harcoltak az etruszkok, volscusok s legutóbb a samnitok ellen. Nemcsak a hadi zsákmányban, hanem a hivatali méltóságokban is részesedni akartak. Forrásaink szerint azt kívánták, hogy a rómaiakkal egy néppé egyesüljenek, s az egyik consul és a senatus fele latin legyen. A rómaiak megvetőleg utasították vissza e kívánságokat, melyek őket nem csupán becsvágyukban, hanem anyagi érdekeikben is érintették. Erre a latinok nemcsak szövetségi secessióval feleltek a régi plebeiusok módjára, hanem fegyveres ellenállással akarták lerázni a rájuk súlyosodó igát. Kijelentették, hogy souverain jogaikat csorbítatlanul akarják élvezni, mert azok közös örökség gyümölcsei; ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanaz a vér folyik ereikben; ugyanazokat a hagyományokat ápolják legnagyobbrészt, s ugyanaz a latin Jupiter egyenlő kegyelemmel tekint mindkettőjükre az albai hegyen épült templomából.

Az úgynevezett latin háború (Kr. e. 341-338) részleteit a római történetírók nagyon kiszínezték. Legjelentősebb mozzanatai a Vesuvius mellett vívott csata, melyben a latinokat campaniaiak is támogatták, s a Trifanum városánál vívott ütközet. Utoljára is a rómaiak győztek; sikerüket valószínűleg az ostromlásban elért gyakorlatuknak meg kitartásuknak köszönhették, hogy a legionariusok télen át is zászlójuknál maradtak. A latinok egymásután elvesztették erősségeiket. Antium meghódítása nevezetes diadala lett a rómaiaknak; az ellenséges hajók páncélos orrait levágták s a római fórumon a szószékhez, erősítették. Ezóta jelölte a szónoki emelvényt a rostra (= hajóorr) szó, mely oly elterjedtté és híressé vált. Hogy a rómaiak mindazáltal nagyon válságosnak tartották a latin háborút, azt leginkább a katonai önfeláldozásnak két esete mutatja, melyek előadják, mint ítélte halálra Titus Manlius Torquatus, a patrícius consul, győztes fiát, mert nem vette figyelembe a hadvezéri parancsot. S miként áldozta fel magát hazájáért a Vesuvius mellett Publius Decius Mus, a plebeius consul, egyedül rohanva az ellenséges seregre, midőn jóslat alapján meggyőződött, hogy így nagy csapástól menti meg katonáit és nagy diadalt szerez Rómának.

A latin háború eredménye rövidesen a következő. Latium confoederatiója teljesen feloszlott. A szövetség, mely Róma és Latium között legalább névleg fönnállott, a legyőzött fél teljes függésévé alakult át. Egynéhány latin város, mint Tibur (Tivoli) és Praeneste (Palestrina), megtartott bizonyos autonomiát; ezeket önválasztotta tisztviselők saját törvényeik szerint igazgatták. Más városokba római őrség vonult be, s az ilyenek colonia nevet kaptak. Egynéhány város középhelyet foglalt el ezek közt, a mennyiben saját szokásaik szerint éltek és művelték földjüket egy római praefectus ellenőrzése mellett; Latium lakossága legnagyobbrészt módosult római polgárjogot kapott, szavazati joga ugyan nem volt (civitas sine suffragio), de meg volt a ius commercii et connubii, azzal a megszorítással, hogy érvényes házassági és kereskedelmi szerződést a latin városok csak rómaiakkal köthettek, egymással nem. Ez volt «Latium» vagy «ius Latii» vagy a latin polgárság eredete, melyet később más meghódított területekre is kiterjesztettek, s a melyért egy későbbi nemzedéket sok keserű harag és heves viszály kínozott meg. Mindazáltal az a körülmény, hogy a latinok majdnem oly viszonyba jutottak Rómával, mint a minő régente a plebeiusok és patríciusok között volt, minden formális néphatározatnál hathatósabban csillapította a város versengő polgárai közt uralkodó ellenségeskedést; szorosabban kapcsolta össze őket a kiváltságok megőrzésére, melyeket most közösen védelmeztek idegenek és alattvalók vágyaival szemben.

A lap tetejére                                              RÓMA történelme                                                         Folytatás