A SAMNITOK ÉS A DÉL-ITÁLIAI GÖRÖG VÁROSOK. PYRRHOS LEGYŐZÉSE.

Ebben a korszakban jutottak a rómaiak sűrűbb érintkezésbe Dél-Itália görög városaival. Míg a rómaiak a Liris és Volturnus vidékén harcoltak, addig a félsziget déli részén más küzdelmek folytak. A gazdag Tarentumot (görög neve Taras) mindjobban szorongatták a lucaniaiak és a samnitok, akik ellen a görögök honfitársaik segítségéhez folyamodtak. Archidamos, a spártai Agesilaos király fia, kétszer jött Tarentum segítségére; második hadmenetében épp azon a napon esett el a lucaniaiak és messapiusok ellenében, amelyen Philippos Chaironeiánál diadalt aratott (Kr. e. 338). Csakhamar ezután Alexandros, Epirus királya, a makedón nagy Alexandros nagybátyja, tűzte ki célul, hogy épp úgy vezeti seregét nyugat felé, mint a hogy unokaöccse kelet felé vitte győzelmes hadait. Saját állítása szerint a terantumiak meghívására, Paestum közelében szállt ki seregével Dél-Itália partjain, s megtámadta a samnitokat és lucaniaiakat, akik a görög gyarmatok hanyatlásának tudatában urai akartak lenni e vidéknek. A rómaiak ekkor békében éltek a samnitokkal, hogy a latinokkal zavartalanul számolhassanak le; de midőn e céljukat elérték, szívesen látták, hogy új ellenség kezdi szorongatni e veszedelmes népet, s Alexandrossal szövetséget kötöttek a samnitok ellen. Mert ezek tényleg elszánt küzdelemre készültek Közép-Itália legkiválóbb hatalmassága ellen. Kétségkívül tovább akartak hatolni hódításaikkal a volscus és etruszk domboknál, melyek eddig visszatartották őket portyázásaikban. A hagyomány szerint szövetkeztek a gallusokkal, valószínűleg azzal a töredékkel, mely még Latiumtól délre, Samnium és Campania határain tartózkodott. Alexandros diadalmasan hatolt előre; több várost el is foglalt, de a tarentumiakkal összezördült, s tervét, hogy Dél-Itáliában új birodalmat alapítson, meghiusította váratlan halála, melyet Pandosia közelében egy lucaniai száműzött dárdája okozott. (Kr. e. 332). A rómaiak tehát az ő támogatása nélkül fogtak a munkához. A Liris mentén segítségére siettek minden városnak, melyet a samnitok megtámadtak; ha pedig valamely helységet elfoglalták, a hódítók szokott jogát gyakorolták. Privernum népével azonban kivételt tettek; bátor elszántsága nagy hatást tett rájuk, s hogy szövetségükbe vonják, római polgárjogot adományoztak nekik. A római terület határai a Volturnusig értek, a samnitok tehát viszonzáskép szövetséget kerestek a campaniai görög városok között, melyeket nem rég maguk pusztítottak. Dél-Itália népei, görögök és bennszülöttek, egyaránt könnyedén pártoltak át egyik oldalról a másikra. Palaeopolisnak, egy Neapolissal szomszéd görög városnak, volt bátorsága a római csapatoknak ellenállni, de könnyű szerrel meghódolásra kényszerítették; szintúgy a lucaniaiak is szövetkeztek Tarentummal Róma ellen, s a samnitok ügyéhez csatlakoztak. Viszont Neapolis és a campaniai tengerpart Róma szövetségét vagy inkább fennhatóságát fogadta el; Apulia is hű maradt hozzá, s szította Samnium ellen az ellenségeskedést.

E küzdelmeket homály borítja, nem is voltak jelentősek; csak Palaeopolis ostromának volt maradandó eredménye (Kr. e. 326). A római consulnak ugyanis tovább kellett falai alatt tartózkodnia, mint hivatalos hatalma tartott; már pedig egy új törvény megtiltotta, hogy bárki is kétszer elnyerhessen valamely nagyobb méltóságot tíz éven belül. Quintus Publilius Philót azonban a jelen körülmények között nem lehetett megfosztani a hadvezérségtől; úgy kerülték hát meg a törvényt, hogy proconsulnak nevezték ki s meghagyták állásában. Ez volt az eredete annak a hivatalnak, mely a későbbi időben vezéreket adott a római seregeknek, ha több éven át tartózkodtak távoli provinciákban vagy hódító vállalatokra indultak. Szükségszerű következménye volt ez annak, hogy a legionariusokat állandóan zászlóik alatt tartották. Nem tagadhatni azonban, hogy ez ellenkezett a szabad köztársaság szellemével, mely megkövetelte, hogy a hatalom csak egy évig maradjon egy kézben. Ez eljárás Sulla, Pompeius, Caesar katonai autokratiájának egyengette útját, míg végre az imperator személyében urat teremtett consuloknak és köztársaságnak egyaránt.

A második samnit háború igen sokáig tartott (Kr. e. 326-304). Ismét érvényesült a rómaiak közmondásos érzéke a fegyelem iránt, mely egy régibb katonás eseményre emlékeztet. Lucius Papirius Cursor, a dictator, halálra ítélte bátor lovas vezérét, Quintus Fabius Rullianust, mert ez parancsa ellenére támadott meg és vert le egy samnit hadsereget (Kr. e. 325). A bűnös szerencsére elkerülte az ítéletet; Rómába menekült, hogy a polgárokhoz fellebbezzen a katonai hatalom ellen. A tribunusok is közbenjártak érdekében, de nem merték sürgetni a dictator önkényes ítéletének megsemmisítését. Végre az egész nép kérelmére maga Papirius is megkegyelmezett, s a fenyítés elmaradt. Róma nem kívánta vissza az alkuvást nem ismerő szigorúság korszakát.

Ezalatt a nagy háború Közép-Itália birtokáért tovább folyt. Időről-időre kötöttek ugyan a rómaiak és samnitok fegyverszünetet vagy csalfa békét, melyet kölcsönös kimerültségük tett kívánatossá, de a megszűnt ellenségeskedés csakhamar újra kitört. Egy ízben a samnitok a békét megszegték, kiengesztelés végett vezérüknek, Papiusnak holttestét ajánlották föl, ki a fogságot öngyilkosságával kerülte ki. A rómaiak megvető visszautasítása miatt azonban kétségbeesésükben ismét fegyvert fogtak; úgy érezték, hogy az igazság részükön van, s az istenek is kegyelmesek voltak irántuk. Hős vezérüknek, a telesiai Gavius Pontiusnak, sikerült a két consult, Titus Veturius Calvinust és Spurius Postumius Albinust Kr. e. 321-ben négy legióval Caudium mellett egy szűk helyre, az emlékezetes caudiumi szorosba csalni (a mai Arpaia és Montesarchio között) és megadásra kényszeríteni. «Állj bosszút rajtuk» – monda Hortensius fiának, a samnitok vezérének, – «s öld meg valamennyit; de azután végtelen háborúra készülhetsz Róma ellen, mert az sohasem fog megbocsátani, sem feledni. Vagy bocsásd őket szabadon fegyvereikkel és zászlóikkal, s a rómaiak békét fognak kötni, melyet talán meg is tartanak ily nagylelkű ellenséggel szemben.» Pontiusnak sem az egyik, sem a másik mód nem tetszett; az ellenséget a legnagyobb gyalázattal akarta illetni. Megkegyelmezett ugyan foglyai életének, de «járom» alatt léptette keresztül az egész római hadsereget, a két consult, négy legatust, két quaestort és 12 katonai tribunust. Azután hatszáz lovagot visszatartott kezesül a béke biztosítására, melyet a consulok a város nevében kötöttek.

De a város nem járult hozzá e szerződéshez, mely Fregellae és Cales átengedését kötötte ki. Mindenki érezte, hogy ily gyalázatot nem lehet elviselni. A consulok nem merték használni hivatali jelvényeiket. Kétszer jelöltek ki dictatort a veszedelem elhárítására, de az auguriumok mindkétszer eltiltották megválasztásukat. A kormány kereke teljesen megakadt; végre az interrex, Valerius Corvus, két igen jeles polgárt, Papirius Cursort és Publilius Philót jelölte ki consuloknak. A meggyalázott Postumius volt az első, ki a béke visszautasítását ajánlotta, melyet kényszer alatt maga kötött. Hozzátette azonban, hogy a római becsület megóvására szükségesnek tartja kiadni a hadsereg vezéreit, kiket a samnitok szabadon bocsátottak. Föl is kereste a fetialis-papok kíséretében Pontius táborát, ahol így szólt: «Nem vagyok többé római, hanem samnit ember, mint ti magatok.» Azután egy fetialist megütve: «Lássátok, rómaiak,» – kiáltott fel – «megsértettem a ti követeteknek szent személyét! Rajtatok áll most, hogy elégtételt vegyetek érte.» Így adott okot honfitársainak a háborúra, s a rómaiak lelkiismerete könnyedén megvigasztalódott.

A consulok megnyugtatott lélekkel törtek be Samniumba, annál is inkább, mert a samnitok megrohanták Fregellaet, s e latin coloniát elfoglalván, a védőőrséget a meghódítás feltételei ellenére felkoncolták. Kezdetben ismét a samnitoknak kedvezett a hadi szerencse, de a legiók áttörvén Apuliába, hátulról is pusztíthatták Samniumot; s ugyanazok a katonák, kik a caudiumi járom alatt átmentek, most döntő ütközetre kényszerítették az ellenséget és fényes diadalt arattak. A Pontiusnál visszatartott kezeseket megszabadították, az utolsó vereség alkalmával elvesztett fegyvereket és zászlókat visszaszerezték, s viszonzásul 7.000 samnit katonát hajtottak át vezérükkel együtt a járom alatt. Róma kiköszörülte a becsületén ejtett csorbát, visszanyerte bátorságát és önbizalmát, s az nagyobb értékű volt most, mikor hódító pályája megnyílt, mint utolsó győzelmének tényleges gyümölcse; bár ez sem volt csekély, mert a samnitok két évi fegyverszünetért könyörögtek, Apulia pedig szövetségét ajánlotta fel s biztosítékul egynéhány megerősített városát engedte át a rómaiaknak (Kr. e. 318). Apulia és Lucania legkiválóbb helységeinek uraként most már könnyen elzárhatta Róma Dél-Itáliát a samnitok elől, akiket másrészről erősen szorongatott azon a nagy területen, melyet Latiumban és Campania sabell népei között szerzett.

A megállapított idő lejártával a samnitok az így megvont szűkebb határok között is szerencsét próbáltak fegyvereikkel. Campania és Latium népei ellen heves támadásokat intéztek vagy elpártolásra igyekeztek őket bírni. Sok helyet vesztettek így el a rómaiak, de ismét visszaszerezték. A latinok hívek maradtak a köztársasághoz, de az auruncusok meggondolatlanul föllázadtak ellene; oly szigorúan lakoltak, hogy nevük ezentúl eltűnik a történetből. Quintus Fabius dictator a samnitok és a fellázadt campaniai, főleg capuai katonákkal szemben Lautulaenál, Tarracina közelében, érzékeny vereséget szenvedett, de az ellenség nem mérkőzhetett a római kitartással és elszántsággal. Fabius halálos csapást mért rájuk a római gyalázat színhelye, Caudium közelében, s a csatatéren 30.000 samnit harcos vesztette életét (Kr. e. 314). A capuai lázadás fejei kardjaikba dőltek, annyira kétségbeejtő volt Campania függetlenségének ügye. A samnitok ismét a középső Appenninek területére szorultak; teljesen el voltak zárva Itália tengerpartjától, melynek szövetsége oly becses lett volna rájuk nézve a jelen körülmények között. Viszont a rómaiak most már a tengeren is gondoskodtak, ezúttal először, hatalmi eszközökről, s hajóhadat szerveztek két hajósvezér (duoviri navales) felügyelete alatt (Kr. e. 311).

Ily viszonyok között a küzdelem más irányba tért és nagyobb arányokat öltött. Róma sikerei a samnitokkal szemben aggodalommal töltötték el összes szomszédait. Mindannyian sejteni kezdték, hogy a végzetet, mely egész Itália egyesítésére irányul, aligha kerülhetik el. Az etruszkok, s a gallusok is féltek, hogy ha a nagy hódításra készülő népet nem verik le, akkor portyázásuk határai nagyon szűk területre szorulnak. E csatákról a római évkönyvek tanúságát nem tarthatjuk teljesen megbízhatóknak, mert minden évet valamely diadallal jeleznek, melyet Róma e három nép valamelyike vagy egyesült hadaik fölött aratott. A győzelmek sora szakadatlanul folyik, s nem képzelhetjük el, miképp állhattak ki Róma ellenségei annyi súlyos csapást. A római vezérek ugyanazok, kik eddig is kitüntették magukat a samnit háborúkban: egy Fabius, egy Papirius, egy Valerius. De más nemes családok, a Juniusok, Fulviusok, Curiusok és Semproniusok fiai is kitűnnek a csatákban.

Etruriát Quintus Fabius Rullianus hódította meg, ki a manipulusok kiképzésében nagy érdemeket szerzett. Caere és Tarquinii, a legközelebbi két etruszk város, Veii és Falerii elpusztulása után folyton nyugtalanította a köztársaság határait. Újra meg újra veszedelemben forgott a Janiculum, épp úgy, mint Porsenna idejében. De a római fegyverek győzelmesen nyomultak előre, s messze maguk mögött hagyták e két várost. Fabius egyik legkiválóbb hőstette a Ciminius erdő (M. Cimino) áttörése volt, melynek áthatatlanságáról borzalmas meséket gondolt ki a népi képzelet. Mély szorosai és sűrű bozótjai eddig tényleg bástyául szolgáltak minden délről jövő támadás ellen. Fabius álruhába öltöztetett kémekkel átvizsgáltatta a vidéket, s amellett sikerült Etruria keleti szomszédait, Umbria népeit szövetségre bírnia. Erre merészen az erdő mélyébe nyomult és elfoglalta az etruszkok legkiválóbb erősségeit. Alig fejezhette volna be győzelmi tettét, ha utoléri a megrendült senatus követe, ki tiltó szavával vissza akarta tartani ily kétségbeesett kaland kockázatától. A római fegyverek most akadálytalanul hatoltak előre; Cortona, Perusia (Perugia) és Arretium (Arezzo) első ízben lépnek fel történetünk táguló körében, s a köztársaság szövetségét keresik (Kr. e. 310). A Vadimonius tó (Laghetto di Bassano) mellett is fényesen villogtatta Fabius a római fegyvereket az etruszkokkal szemben, s a rómaiak e csatát a legfényesebb győzelmek közé sorozták.

A katonai hőstettek során kívül emlékezetre méltó Appius Claudius censorsága (Kr. e. 312). E férfiú a híres decemvir ivadéka volt; patrícius gőg és hevesség épp úgy jellemvonásai voltak, mint ősének. Hivatalos idejének lejárta után vonakodott hatalmát visszaadni, s bár hivataltársa, Gaius Plautius, törvényszerűen leköszönt méltóságáról, Appius a következő évben is megmaradt censori hivatalában. Publius Sempronius néptribunus bevádolta, sőt azzal fenyegette, hogy elfogatja. Hat tribunus-társa támogatta erélyes fellépésében, de hárman a jogbitorló pártjára álltak, kit hamar utolért az istenek sújtó keze. Midőn ugyanis szilaj gőgjében megengedte, hogy a Potitiusok, kiknek családja köteles volt Hercules tiszteletét ápolni, e szolgálatot clienseikkel is végeztethessék, hirtelen az egész család kihalt, Appius pedig elvesztette szeme világát. Innen eredt Caecus neve, mely őt családja tagjaitól megkülönbözteti, ha ugyan nem megfordítva, mint némely modern tudós hiszi, épp sajátos jelzője adott okot e legenda keletkezésére.

Quintus Fabius Rullianus censorsága (Kr. e. 304) sokkal fontosabb eseményről nevezetes. Livius felfogása szerint a belső béke tömegével szemben az előkelőbbek érdekeinek megóvására Fabius olyan reformot vitt keresztül, hogy a kisiparosok és általán a legalsóbb rendű nép, mely nagyobbrészt felszabadult rabszolgaivadék volt s csak egy nemzedék óta római polgár, a négy városi tribusba sorozandók. Így megszüntette a nyomást, melyet a puszta szám a néphatározatokra gyakorolt. Legalább ez a lényege Fabius reformjának, mely vagy az előkelő osztály növekedő hatalmát vagy az alsóbb nép szokatlan mérsékletét bizonyítja. Ezért s nem diadalaiért kapta Fabius a Maximus jelzőt. De ép ez időben, midőn a patríciusok látszat szerint régi befolyásuk egy részét a népgyűlésben visszanyerték, vesztették el hatalmuk egy sajátságos elemét, melyet eddig zavartalanul élveztek. Gnaeus Flavius, Appius censornak volt titkára (scriba), egy fölszabadult rabszolga fia, a patrícius jelölttel szemben curulis aedilissé választatott. Egy, a piacra kifüggesztett táblán merészen közzétette a naptárt és a törvénykezési szokásokat (vádeljárást stb.), melyeket eddig csak a patríciusok ismertek s hatalmuk egyik hathatós eszköze gyanánt titokban tartottak; de Flavius eltanulta azokat Appius oldala mellett. Ezentúl nem volt többé szükséges a plebeiusnak látogatást tenni patronusánál s tőle a peres eljárásokban tanácsot kérnie. A törvényszék mindenki előtt megnyílt, s a hagyományos jogszokásokat szabad és pontosan följegyzett utasítás tette közkinccsé. Kr. e. 300-ban Gnaeus Ogulnius tribunus javaslata vált törvénnyé, melynek értelmében a papi hivatalok is megnyíltak mindenki számára.

Ez események jelentőséges és biztos tényeknek tekinthetők e korszak történetében. A legközelebbi években újra felszínre kerülnek az adósságterhek, osztályok közt megújult viszályok s a plebs secessiója, habár csak a Janiculumra is. Több évnyi időközt kellett az évkönyvszerkesztőknek a samnit háborúkban kifejtett, többé-kevésbé túlzott vagy koholt hőstettekkel kitölteni, s könnyen fölmerül a gyanú, hogy ezek a belső egyenetlenségek bizonyos mértékben szintén költöttek. Sem a csatákat, sem a polgári mozgalmak eseményeit nem igazolja történeti hitelesség, s e nélkül érdekességüket is elveszítik.

A küzdelem, melyet Róma Semniummal vívott, hetven évnél tovább tartott. Időleges fegyverszünetek és névleges békekötések megszakították ugyan, de csak annyi időre, míg mind a két fél összeszedhette erejét. Az ütközetek sorát, melyek a második samnit háborút alkották, a Kr. e. 304. évi szerződés szakítja meg; a harmadik háború Kr. e. 298-ban kezdődött és kilenc évig tartott. A samnitok, gallusok és etruszkok ismét szövetkeztek Róma ellen; a legiók ismét kivonultak északra, keletre és délre, hol mindenütt várta őket ellenség; az évkönyvek ismét nagy részletességgel írnak le hadi hőstetteket, közlik az ellenfelek vezéreinek nevét s a leölt sokaság számát. Pár év eltelt a nélkül, hogy Róma nevezetes diadalt aratott volna egyik vagy másik népen. Végre Umbriában, Sentinum (Sentino) mellett, nyilt mezőn kaphatták a gallusokat és rajtuk – majdnem azt lehetne mondani: első ízben – fényes győzelmet arattak Kr. e. 295-ben. E csatában ismét Quintus Fabius Maximus volt a vezér consultársával, Publius Decius Mussal együtt, de a győzelmet főleg Decius szerezte meg, ki a küzdelem válságában megemlékezve atyjának önfeláldozásáról a Vesuvius mellett vívott csatában, nagylelkűen az ellenség sorai közé rohant, s nemes életmegvetésével visszaidézte a régi hősiség fényét. Ismét egy plebeius mentette meg a hazát. A régiek fölfogása szerint «az alvilági istenek s az anyaföld befogadták a legionariusok, a szövetségesek és az egész köztársaság életének váltságául». A sentinumi csatát tekintették a józan római történetírók az itáliai gallusok fölött kivívott utolsó diadalnak, bár a hagyomány még egy győzelemről beszél, tizenkét évvel később.

A római történet e részében a részletek megbízhatatlanok. Mellőzve a sentinumi csata festői leírását, mellyel Livius képzeletünket gyönyörködteti, az is gyanús, hogy a gallusok sarlós szekereiről beszél. Caesar commentariusai elvitathatatlan hitelességgel bizonyítják, hogy sokkal később az Alpokon túl az északi gallus népek tényleg szokták használni e hadi gépeket, melyek nagyon sokszor megzavarták a rómaiak hadsorait. De semmi nyoma sincs annak, hogy az itáliai gallusok vagy Gallia Transalpina délibb törzsei ekkor éltek volna e sarlós szekerekkel. Valószínűnek látszik, hogy Livius azt, a mit Caesar hadjárataiban e szekerekről hallott, merészen átviszi azon harcokra is, melyek egynéhány századdal előbb az Appenninek szorosaiban folytak.

Még nagyobb gyanút kelt történetünk forrásaival szemben az a legrégibb feliratos emlék, mely Róma e korszakából való. Ez Lucius Cornelius Scipio Barbatus sírjának felirata, ki Kr. e. 288-ban consuli méltóságot viselt. A dór stílusú szép szarkofágon ősrégi saturnius versekben számol be a felirat, a consul érdemeiről, hogy ez a «Cornelius Lucius Scipio Barbatus, Gnaeusnak fia, épp oly okos, mint bátor férfiú. Kinek termete méltó kifejezője volt erényeinek, consuli, censori és aedilisi hivatalokat viselt; Samniumban elfoglalta Taurasiát, Cisaunát, legyőzte Lucaniát, honnan kezeseket hozott.» A Scipiók családja Róma későbbi történetében rendkívül nevezetes szerepet játszott, de már ebben a korban is nagy tekintélyre tett szert, a mennyiben Kr. e. 306-ban dictatort adott a köztársaságnak. E családnak az a tagja, a kit a sírfelirat magasztal, Livius lapjain a legnagyobb tiszteletben részesül, mint a ki a samnitok és etruszkok ellen sok jelentőség teljes csatában győzelmet aratott. A felirat pedig, az egykorú tanú, csak olyan tetteket említ, melyekről a történetíró, mint mellékes eseményekről emlékezik meg, ha egyáltalán fölemlíti őket; viszont azon tettekről, melyeket ő különösen kiemel, a sírfelirat hallgat.

A harmadik samnit háborút Samnium végleges leveretése fejezte be Bovianum (Bojano) elfoglalásával Kr. e. 290-ben, midőn adataink szerint a hős Pontius Telesinust fogolyként hurcolták Rómába, s azon gyalázat megbosszulására, melylyel régebben a római legiókat illette, kegyetlen halállal végezték ki. A békét Manius Curius Dentatus consul kötötte meg, s Samnium népe ezentúl Róma szövetségese (socius) gyanánt szerepel.

Történetünk ismét belső viszályokról beszél, melyeket a lex Hortensia elfogadása tesz nevezetessé. Quintus Hortensius a hagyomány szerint Kr. e. 287-ben dictatorrá választatott, hogy a versengő rendek egyenetlenségét megszüntesse, s visszahozza a köznépet a Janiculumról, hova újból secessiót vezetett. A lex Hortensia Publilius Philo rég elfogadott javaslatát ismételte, hogy t. i. a plebiscitumok, vagyis a tribusi gyűlésekben hozott határozatok törvényerővel bírnak, melyeket nem kell felsőbb testületnek szentesítenie. Némelyek azt hiszik, hogy ez a szentesítés a senatus jogkörébe tartozott, mások a curiák gyűlésére gondolnak. De a curiák gyülekezete e korban alig játszhatott szerepet, s ha van valami igaz az egészben, csak annyi lehet, hogy a lex Hortensia fölelevenített egy törvényt, melyet a senatus kikerült vagy elnyomott. Általában a római politika ebben a korszakban az etruszk és a többi városokban a tömeggel szemben a nemesek pártját támogatta, a köztársaságban pedig a belső mozgalmak szelleme következetesen ellentétes irányú volt. Róma külpolitikáját még mindig a senatus igazgatta, s kész támogatókra talált a külföldi királyokban és nemesekben.

Latium, Campania, Samnium és a sabin vidék most már teljesen Róma fennhatósága alatt állott. De északon az etruszkok még mindig ellenségek voltak, s a sentinumi csata után nemsokára a gallusok is visszanyerték bátorságukat. Szintúgy a tengerparti görögök, Lucania és Bruttium lakosai, a félsziget végén szökevény rabszolgákból és banditák tömegéből összeverődött nép, állandóan arra leselkedtek, hogy a hódítók hatalmát gyöngítsék, s ebben kész szövetségesük volt a samnitok meg nem fékezett maradéka. Tarentum kereskedő lakossága féltékeny szemmel nézte a római hajók szaporodó tengerjáratait. Ez a város volt a feje ennek a laza szövetségnek, mely ugyan folyton dolgot adott Róma katonáinak, de komoly aggodalmakat nem okozott. Az Appenninek lábánál Arretium a nemes Cilnius család befolyása alatt hive maradt a köztársaságnak, de épp ezért megtámadták a többi etruszk városok, melyeket a még mindig nyugtalan gallusok is támogattak. Valamint hajdan a senoni ág támadta meg először Clusiumot s vonult azután Róma ellen, úgy most is a senonok népe látta el fegyverrel az utolsó vállalatot, mely az Appennineken áthatolt. Egy római hadtest sietve indult hű szövetségesének felszabadítására, de Lucius Caecilius Metellus praetor, hét tribunus és 13.000 legionarius vesztette életét, s midőn a senatus e miatt panaszt emelt, követeit is felkoncolták. Erre Publius Cornelius Dolabella újabb hadtesttel titkon áthatolt Picenum vidékén és a senonokat hátulról megkerülvén, hazájukat elpusztította, falvaikat fölégette, a foglyokat rabszolgaláncra füzte, a nőket és gyermekeket kardélre hányta. Ugyanekkor a másik consul, Gnaeus Domitius Calvinus, szembe támadta az etruszkokat és gallus szövetségeseiket, s a Vadimonius tó mellett, hol már előbb is győztek a római fegyverek, teljesen megsemmisítette az ellenfél erejét (Kr. e. 283). Ekkor végre a gallusok is békéért könyörögtek, Etruria pedig csak rövid ideig tudott még ellenállni: Tiberius Coruncanius győzelme Volsinii mellett véget vetett a hosszú és borzasztó küzdelemnek.

Ezalatt délen csekély jelentőségű összeütközések történtek. Thurii, görög város, a köztársaság segítségét kérte Lucania banditái ellen. Róma első támogatása nem járt eredménnyel, másodszor azonban már Gaius Fabricius Luscinus consul állott a sereg élén. A fenyegetett várost megszabadította ostromlóitól s római őrséget hagyott hátra (Kr. e. 282). Ez volt Róma első háborúja, mely nagy kincset juttatott neki; bár nehéz elképzelni, honnan kaphatott 4000 talentum jutalmat, hacsak a többi görög város is nem járult hozzá, úgy hogy Thurii könnyen megfizethette szabadulásának díját. De nemcsak a közkincstár gazdagodott, hanem a legionariusok egyenként is szereztek vagyont e háborúban. Ekkor ébredt fel a végzetes kincsvágy, mely Róma seregeit csakhamar rendszeres zsákmányolásra ösztönözte. Dél-Itália görög városait félelem szállta meg, s Tarentum, Nagy-Görögország első városállama, leggazdagabb, legfényűzőbb s szerencsétlenségére legkevésbé harcias községe, volt kénytelen a partvidék védelmének élére állni, vagy inkább biztonságát idegen segítségre bízni.

Az a hős, a kinek védő szárnya alá vonultak a tarentumiak, Pyrrhos, Epirus királya volt. Országa Makedóniával szövetségben állott, maga pedig mint Philippos nejének, Olympiasnak unokaöccse, rokona volt Görögország és Perzsia meghódítójának, Alexandrosnak. Szintúgy unokaöccse volt az epirusi Alexandrosnak, kinek harminc év előtti átkeléséről Itáliába már megemlékeztünk. Nagy Sándor keleti birtokainak felosztása után a nagyravágyó görög fejedelmek, kik nem részesültek a zsákmányban, abban kerestek kárpótlást, hogy nagy mintaképük példáját utánozva, a nyugaton, Itália és Szicília görög városai és a szomszédos országok fölött katonai nagyhatalmat akartak alapítani. Itáliában a görög városokon (Kroton, Tarentum, Thurii stb.) túl voltak a római és etruszk területek; Szicíliában Syrakusai, Himera és Katana területén túl Karthágó gazdag birtokai. Etruria a maga hagyományos gazdagságával, tudományával és művészetével a nyugat Egyiptomaként szerepelt; viszont Karthágó kereskedelmének jövedelmével Tyrus tevékenységére és fényére emlékeztetett. Csak Róma, melyet a görögök kevésbé ismertek és becsültek amazoknál, fejtett ki rendületlen állhatatosságot és vitézséget, a minővel maga Alexandros nem találkozott sehol sem. S bármilyen lett volna Etruria vagy Karthágó végzete, ha a görögökkel vagy Makedóniával összeütközik, – az csakhamar bebizonyult, hogy Róma hivatása nem az volt, hogy alattvalójuk, hanem az, hogy uruk legyen.

A tarentumiak fényes ígéretekkel biztatták Pyrrhost, de azok nagyon túlzottaknak bizonyultak. Azzal hitegették, hogy ha elvállalja Róma ellenében Dél-Itália védelmét, 370.000 katonából álló hadsereget bocsátanak rendelkezésére a szövetségesek, a kiknek földjét a rómaiak elpusztították és fennhatóságuk alá vetették. Pyrrhos aránylag kis hadsereget hozhatott át az Adriai-tengeren; de egy bátor, ügyes, pénzzel rendelkező hadvezér 20.000 edzett veteranus gyalogossal, megfelelő számú lovassággal, mely mögött húsz félelmes elefánt járt, könnyű győzelemre számíthatott a görög taktika kipróbált rendszerét nem ismerő ellenséggel szemben. A makedon phalanx a legtökéletesebb csatarend volt, melyet eddig a világ látott, s a római legiók még sohasem kerültek vele összeütközésbe.

Valószínűleg ez idegen védelem biztos reményében merték a tarentumiak a köztársaság egynéhány hajóját elfogni és elpusztítani; midőn pedig eljött hozzájuk Postumius és elégtételt követelt, egy gúnyolódó besározta köpenyegét. A római követ a tarentumiak otromba tréfájára ünnepélyesen kijelentette, hogy a foltot vérükkel fogják lemosni, s Rómába visszatérvén, megmutatta a tanácsnak meggyalázott ruháját. Mindazáltal az atyák nem akartak hirtelen határozni; északon még nem volt minden rendben, s azt is tudták, hogy ezt a háborút nem Tarentummal vagy Nagy-Görögországgal, hanem egy mögöttük álló nagyobb ellenséggel kell viselniük. Néhány napig vitatkoztak a háború vagy az alkudozás kérdése fölött, közvetítő indítványok is hangzottak. Tarentum nemesei el is fogadtak volna bizonyos föltételeket, de a nép ellenállott, s így Rómának nem volt mást mit tennie, mint az ismeretlen és rendkívül gazdag ellenfél ellen háborúra készülni (Kr. e. 281).

De a szerencse Róma felé fordult. Midőn Pyrrhos Tarentumba érkezett, rögtön úrként viselkedett a lusta és fegyelmezetlen tömeggel szemben, mely védelme alá menekült. A tarentumiak hamar megunták parancsait, s a szövetségesek nem igen siettek megjelenni csapataikkal. Ezalatt a rómaiak Publius Valerius Laevinus vezérlete alatt gyorsan előre hatoltak s merészen harcra hívták az ellenséget, de Pyrrhos alkudozásokkal iparkodott elodázni az összecsapást. Róma a föltételeket kereken visszautasította, s a két hadsereg a Siris partjainál, Herakleia és Pandosia között, nyílt mezőn találkozott (Kr. e. 280). A csata Pyrrhos győzelmével végződött; de inkább az elefántok okozta rémület, mint a magasztalt phalanx-rendszer hozta zavarba a rómaiakat. A köztársaság 15,000 embert veszített, köztük 7.000 halottat; de a győztes hadseregből is 4.000 ember maradt a csatatéren, s a győztes fél e kisebb veszteséget, a legkiválóbb veteranusokat, jobban fájlalta, mint ellenfele a nagyobbat, mert nagyszámú tartalék fölött rendelkezett. «Még egy ily győzelem – monda Pyrrhos – rosszabb volna a bukásnál.» Azonban még most azt hitte, hogy előnyösebb helyzetben van, s hogy alkufeltételeit a rómaiak nem fogják visszautasítani. Nem kívánt többet, mint itáliai szövetségeseinek biztonságát; maga részéről megígérte, hogy a tengeren visszatér hazájába. Feltételeit kedves tanácsadója, Kineas hozta Rómába, ki a hagyomány szerint többet használt urának ékesszólásával, mint kardjával. Tehetségét a senatoroknak és feleségeiknek hozott ajándékok is támogatták. A kincseket senki sem fogadta el, mégis voltak sokan, kik a maguk érdekében kívánták a békét. Erre a vak Appius Claudius is elvezettette magát a tanácsházba, hogy felszólaljon a béke ellen. Kijelentette, hogy «Róma sohasem fog alkudozni fegyverben álló ellenséggel.» Kineast meghatotta a római nép egyszerű fensége, s azt mondta, hogy a senatus királyok gyülekezete. Követsége kudarccal végződött, s midőn Pyrrhosnak a látottakról és hallottakról jelentést tett, ez nagyon elbátortalanodott.

A rómaiak kiváló büszkeséggel emlegették a pyrrhosi háború eseményeit, melyben szerintük fajuk ereje, állhatatossága és hazafias nagylelkűsége elragadta az erkölcsi győzelmet a hatalmas és művelt ellenség elől. Bizonyára kiszínezték és nagyították a dolgot, de eredménye az volt, hogy Róma nevét olyan hír vette körül, mely soha sem szűnt meg többé. Így Manius Curius Dentatus komoly egyszerűsége közmondásossá lett. Midőn Gaius Fabricius Luscinus tárgyalni kezdett a támadóval, s ez megalázó föltételekkel igyekezett őt megfélemlíteni, nyugodtsága, mely Pyrrhos borzasztó elefántjaival szemben sem hagyta el arcát, bámulatot keltett az ellenségben. Épp úgy kudarcot vallott vele szemben Pyrrhos vesztegetési kísérlete, s a királyt a bátorság és becsület e fenköltsége annyira meghatotta, hogy nem tagadta meg Fabricius kérelmét s a foglyokat a Saturnalia ünnepére hazabocsátotta. A hagyomány hozzáfűzi, hogy a foglyok szavukhoz híven valamennyien visszatértek Pyrrhos táborába. A király kegyelmét a senatus egy másik anekdota szerint nemeslelkűséggel viszonozta, a mennyiben közölte vele, hogy orvosa ajánlatot tett a rómaiaknak az ő megmérgezésére. Egy második csatában Ausculum (Ascoli) mellett ismét Pyrrhos lett ugyan a győztes, de a győzelem oly borzasztó volt, mint egy vereség, mert a győztes tábort a küzdelem folyamán saját szövetségesei fosztották ki. Helyzete utoljára tarthatatlanná vált; keresett és talált is ürügyet Itália odahagyására, s kevés őrséget hagyván Tarentum várában, Szicíliába kelt át, hogy a szigetlakó görögöket támogassa a karthágóiak ellen.

A Róma és Karthágó között fennálló barátságos viszony és a 348-ban kötött kereskedelmi szerződés természetes következménye volt, hogy a két fél közös ellensége ellen szövetkezett. Karthágó e szövetség révén azt remélte, hogy Pyrrhos visszatér Itáliába, s így bátran vonulhat Sicilia ellen; viszont Róma csak a pún hajóhad segítségével vághatta el Pyrrhost Epirustól, mely így nem támogathatta urát, s Tarentum védtelenül állott a köztársasággal szemben. Mig Pyrrhos Siciliában vereséget szenvedett, azalatt a római legiók gyorsan visszaszorították szövetségeseit a köztársaság fönhatósága alá. Lucania és Bruttium lakosai, a sallentinusok, sőt a tarentumiak is kénytelenek voltak vele egyességre lépni; Samniumot is ujból végig pusztította a túlerő. De Pyrrhos még egyszer összeszedte erejét és Dél-Itália birtokaiért összecsapott a rómaiakkal Maluentum (később Beneventum, a mai Benevento) mellett, de a legionariusok Manius Curius Dentatus vezérlete alatt már ellesték a titkot, mint uszíthatják égő fáklyákkal az elefántokat saját uraik ellen; s ez az áruló csorda – Lucania bikái, a mint a rómaiak most gúnyolódva nevezték, – a fejedelem utolsó támadását csúfosan visszakergette. Pyrrhos serege roncsaival 274-ben hazájába tért, s nemsokára (Kr. e. 272) egy csatában, melyet Argosban honfitársaival vívott, elesett.

A római hadaknak még egynéhány évig akadt dolguk Itália déli részén. Addig nem tekintették befejezettnek a félsziget meghódítását, míg a görög őrség Tarentumból Kr. e. 272-ben ki nem vonult, a várbástyákat le nem rombolták és a hajóhadat le nem foglalták. Sőt még ezután sem pihentek. A következő évben a fellázadt Campania egy legiója elfoglalta Rhegiumot, azt vissza kellett szerezni; a sereg maradványát azután Rómába hurcolták, hol hóhérbárd vetett véget lázadó kedvének. Északon a már meghódított Volsinii kérte Róma segítségét a fellázadt rabszolgák ellen, s Itália községei között ez hódolt meg utoljára a győzelmes köztársaságnak. Érdemes fölemlíteni, hogy Volsiniiből egyéb zsákmányon kívül 2000 szobrot hoztak Rómába. Ez az első eset, hogy a rómaiak idegen népek művészeti és emléktárgyait elhurcolták.

POLITIKAI ÉS MŰVELTSÉGI ÁLLAPOTOK A KÖZTÁRSASÁG ELSŐ KÉT SZÁZADÁBAN.

Társadalmi intézmények épp oly törvények alatt állnak, mint a természet jelenségei; erejük és életrevalóságuk rendszerint annál nagyobb, minél több időt kívánt fejlődésük és megérésük. A görögöknek Alexandros vezérlete alatt tíz év elég volt a kelet meghódítására; a rómaiak százhúsz év alatt fejezték be Itália meghódítását. De a görögök diadalát nem koszorúzta állandó siker; bármily nagy területet hódítottak is meg, legnagyobb részén rövid idő alatt nevük is feledésbe merült; Egyiptom és Syria bennszülött lakosságát sohasem tudták hellenizálni. Egészen más volt Róma hódítása, melyben még sokkal nagyobb hódítások csirája rejlett. Róma Itáliát teljesen rómaivá tette, nyelvben, műveltségben, politikai intézményekben egyaránt, s hódításának hatása ma sem szűnt meg. Ép ily eredményt ért el távolabbi provinciáiban is, melyeknek később lett ura. Valamennyiükben mély nyomokat hagyott nemzeti jelleme, s történeti fejlődésükre minden időkön át nagy hatást gyakorolt. Időszerű lesz tehát lassan és nagy fáradsággal alakult intézményein végig tekinteni, melyek oly csodálatos kiterjedésre és tartósságra voltak hivatva.

Kezdetben csak a patríciusok voltak polgárok, a plebeiusok pedig állami alattvalók. Ez a különbség a hosszú küzdelmek után majdnem teljesen elenyészett. A rendek küzdelme helyébe most a rómaiak és itáliaiak versengése lép, kik a hosszas ellenségeskedés és lassú egybeolvadás ép oly folyamatán mennek keresztül. A rómaiak most már többé-kevésbé tudatosan alkalmazzák azon elvet, mely régibb forradalmaikat irányította. Úgy látszik, korán kezdték a meghódított Itália népeit fokozatosan a polgári egyenlőség közös jogaiban részeltetni. Elhatározták, hogy a souverain nép mindig a fórum népe lesz, s hogy polgári jogait csak magának a városnak szentelt határai között gyakorolhatja. E célból féltékenyen ragaszkodtak azon terület vallásos jellegéhez, melyen belül auspiciumok és egyéb szertartások tarthatók voltak; ezek nélkül a legkiválóbb polgári jogokat, mint például a tanácskozást és választást, törvényesen nem lehetett gyakorolni. De a polgárok körébe lassanként és egymásután alattvalóikat is befogadták, ha függésük és szolgálataik hosszú próbája alatt méltóknak mutatkoztak e politikai kitüntetésre. A keret tágítása így is sérthette ugyan a régi polgárok büszkeségét s érinthette a zsákmányból meggazdagodott hódítók anyagi érdekeit, de a hódítás és gazdagodás szellemének ápolása újabb erőkre szorult, s minél nagyobb lett a birodalom, annál nagyobb számra volt szükség a fenntartására. Kr. e. 384 és 264 között tizenkét új tribust szerveztek az idegen tömeg elhelyezésére, melyet polgári jogokban részesítettek, s az ager Romanus, Róma területe, az Etruria közepén elterülő Ciminius erdőtől Campania közepéig terjeszkedett ki. A fegyvert viselő polgárok számát a censor minden öt évben megállapította, s több ily népszámlálás eredményét megőrizte a hagyomány. A számok azonban, legalább a régibb korbeliek, aligha hitelesek. Ne is menjünk tovább, mint a Kr. e. 293. évre, a mikor adataink szerint 262.322 volt a polgárok száma. Innentől kezdve 252-ig a lakosság szaporodik, s ekkor 297.797 polgárt számláltak meg Rómában. E kortól kezdve a város népessége általában fogy, s csak száz év múlva éri el ismét régi sűrűségét. Elég lesz megjegyeznünk, hogy az eddig tárgyalt korszakban a köztársaság fegyveres ereje körülbelül 280.000 polgárból állott, s így Róma teljes lélekszáma 1.400.000-re tehető. Ily nagy volt Itália központi hadereje; de a köztársaság sokkal nagyobb sereg fölött rendelkezett, mert Róma csak azon feltétel alatt kötött szerződést más néppel, ha az segítő csapatokat szolgáltatott.

A legenda szerint Servius király sorozta a régi népet harminc tribusba. A Regillus tó melléki csata után Kr. e. 496-ban a tribusok száma több hitelt érdemlő adat szerint huszonegyre süllyedt. A különbség oka, ha ugyan megérdemli a vizsgálódást, onnan eredhetett, hogy a rómaiak az etruszk háborúban nagy területet vesztettek el. A huszonegy tribus történeti ténynek tekinthető; tagjai mint régibb polgárok politikai túlsúllyal bírtak a tömeg fölött, mely azóta hódítás vagy egyesség alapján olvadt a nemzetbe. Mert mindezeket az újabb polgárokat tizenkét új tribusba sorozták, melyek szavazata nem igen jött számításba. E tribusok tagjai ugyanis etruszk, latin, aequus, volscus vagy más szomszéd népek területén laktak. Valamivel később, Kr. e. 241-ben, még két tribust alkottak a sabinok számára. Mind e népek gyönge kisebbségben voltak az egész nép gyülekezetével szemben; különben is akadályul szolgált megjelenésükben a távolság. Róma érdeke pedig nem engedte meg, hogy a tribusok képviseleti rendszer alapján érvényesüljenek. Az újkor ezen intézményét a rómaiak nem ismerték; nem is tűrte volna meg hagyományos uralkodó szellemük.

A város kiváltságai vagy jogai, melyek után Róma alattvalói annyira áhítoztak, a következők voltak: 1. szavazati jog a tribusi gyűléseken; 2. bárminemű hivatalra és méltóságra való megválasztatás joga; 3. korlátlan hatalom otthon feleség, gyermekek, rabszolgák és vagyon fölött; 4. személyes szabadság, testi büntetéstől vagy kinzástól mentesség, főbenjáró itélet esetén fölebbezési jog a néphez, kivéve táborban, hol a hadvezér hatalma korlátlan; 5. meghódított állami földbirtok használati joga; 6. az állam alattvalóira kivethető adókkal szemben teljes mentesség. Ez volt Rómában a teljes polgárjog, a ius civitatis optimo iure. A harmincöt tribus kerületein túl lakó lakosság ezekben a jogokban több vagy kevesebb mértékben részesülhetett; némelyiknek a senatus megadta Rómával a kereskedés jogát (ius commercii), másoknak rómaiakkal való összeházasodás kiváltságát (ius connubii). A meghódított népek városai tehát különböző csoportokra oszlottak. Volt 1. municipium optimo iure; ily város lakosai, ha Rómába jöttek, a legteljesebb mértékben gyakorolhatták a polgári jogokat; 2. municipiumok, melyek kiváltságok nélkül kapták e nevet; polgáraik részesedtek a terhekben, különösen a legio-szolgálatban, de természetesen az ezzel járó zsákmányosztalékban is; azonban nem volt szavazati joguk és nem lehettek a köztársaság tisztviselői; 3. olyan városok, melyek saját törvényeiket és régi szokásaikat Róma törvényeivel és intézményeivel fölcserélték, de polgáraikat még nem nevezték rómaiaknak. Ezen municipiumoknál hátrább állottak a praefecturák; e városokat római tisztviselők (praefectus) római törvények szerint kormányozták. Ily alacsony rangba büntetésből soroztak valamely várost, vagy ha lakosainak viselkedése óvatosságra intette a senatust. Így járt Capua, mely lefokozását polgárai oktalan lázadásának köszönhette. Mindig a meghódolás alkalmával megszabott föltételek állapították meg, hogy melyik csoportba kerüljön a város. Az ú. n. dediticii azok voltak, a kik a háborúban föltétlenül meghódoltak. Ezek fegyvereikkel együtt kezeseket is adtak át, bástyáik leromboltattak, vagy római őrség vonult beléjük, adót fizettek, s azonkívül csapatokat szolgáltattak a köztársaság seregének kiegészítésére.

A római állam szövetségesei, a sociusok, más csoportot alkottak. Függtek ugyan Rómától, de névszerint mégsem voltak alattvalói. Tarentum névleg megmaradt szabad államnak, bár meghódítója lerombolta falait és őrséget telepített fellegvárába. Róma joggal gyanakodott Tarentum megbízhatatlanságára; féltékeny is volt páratlan helyzetére, mely a Görögországgal való közlekedés központjává tette. Neapolis is szabad államként szerepelt, de hajókat volt köteles szolgáltatni Róma hajóhadához és hozzájárulni a hajósok zsoldjának fedezéséhez. Camerinum Umbriában és Herakleia Lucaniában kölcsönös szövetség alapján Rómával egyrangú városok maradtak. Hasonló rangban voltak Tibur és Praeneste Latiumban, valamint a legtöbb etruszk város. De ezekben a rómaiak mindig az aristokrata pártot részesítették támogatásban, melyet így maguk iránt leköteleztek, hogy nyomást gyakorolhassanak a városok politikájára, s ha a körülmények megkívánják, ürügyük legyen belső ügyeikbe avatkozni.

Ez volt a senatus politikája meghódított ellenségeivel szemben. Nem tett kísérletet, hogy alattvalóinak tömegét egységes birodalmi néppé alakítsa. Ellenkezőleg, Róma politikai elve a «divide et impera» volt. Fenntartotta, sőt fejlesztette a nemzeti jellem, szokások és viszonyok tényleges változatait; gátolta, gyakran megtiltotta, hogy a nagy confoederatio tagjai között élénkebb kapcsolat létesüljön. Kereskedelmi, sőt házasodási tekintetben minden város külön egységet alkotott; Róma valamennyitől külön állott, vagy mindegyikkel külön szerződést kötött. Mindazáltal amint hatalma terjedt és központi hatalmának súlya növekedett, féltékenységével alábbhagyott. Így keletkezett a háromféle jog, melyek egyike vagy másika a félsziget valamennyi városára ráruháztatott. Az első és legkiválóbb a ius civitatis, a polgári kiváltságok joga, mely Róma központi souverenitásának egy részét a jog birtokosának juttatta. A második a ius Latii, a latin szabadság joga, mely a vele felruházott város főtisztviselőit római polgári jogokhoz juttatta; a harmadik a ius Italicum, az itáliai szabadság joga, melynek inkább terhei voltak, mint kiváltságai. Ez utóbbi jogról nem szólhatunk teljes pontossággal. Kétséges ugyanis, vajon e korszakban pontosan meg volt-e már állapítva, s midőn a későbbi időkben többször említik forrásaink, kétséges, vajjon testületekre vagy azok egyes tagjaira vonatkozott-e, s vajon tényleg helyi vagy csak egyéni megkülönböztetéssel járt-e.

Rómának, mint Itália urának, nem volt elég hadereje, hogy egyedül szálljon szembe ellenségeivel, akik állandóan támadták, vagy fenyegették. Harcias politikája miatt segítő csapatok védelmére szorult, melyeket saját rendszere szerint igazgatott. A római colonia sajátlagos intézmény volt. Mi e névvel rendszerint a fölös számú lakosságtól elvált csapatot nevezzük, minőt a görögországi városok időről-időre elküldtek szülőföldjükről. Ily coloniát társadalmi és vallási kötelékek csatoltak ahhoz az államhoz, melyből kiindult, de politikai kapocs nem fűzte régi hazájához. A rómaiak azonban, mint a modern államok, különösen Anglia, határozott céllal alapították gyarmataikat, s e cél politikai erejük nagyobbítása volt. Ebből a szempontból választották ki az újonnan elfoglalt területen a legalkalmasabb helyeket, a természetes védelmüknél vagy földrajzi viszonyaiknál fogva legerősebb városokat. A lakosságot innen teljesen vagy részben elkergették s római polgárok tömegével pótolták. Ellátták őket fegyverrel és egyéb eszközökkel, hogy állandó katonai állomásul telepedjenek le. Az elfoglalt földből jókora területet osztottak ki közöttük; megengedték vagy megkövetelték, hogy vigyék magukkal családjukat, szolgáikat és clienseiket, hogy Róma mintájára helyi kormányzatot rendezzenek be a metropolis társadalmi és vallásos szokásai szerint. A távoli vidékre telepített colonus nem szünt meg római lenni; nem vesztette el szavazati, kereskedelmi és házassági jogait, bár az elsőt ritkán gyakorolhatta, a többieket talán sohasem. Mindazáltal e képzelt kiváltságok reményében kötelezte magát, hogy részt vesz Rómának és érdekeinek védelmében, hogy katonának tekinti magát, kit a határon őrségül állítottak. Minden colonia egy kisebb hadviselő Rómaként szerepelt idegen földön. A főváros mintájára alakult szervezetének élén két főtisztviselő állott, kik duumviri hivatalukban consulokként viselkedtek. Voltak decuriói, a kik senatusát alkották, egyéb polgárai és katonai hivatalai, s fegyveres polgárokból álló külön hadereje. Beneventumban, hol a Campaniába és Apuliába vezető utak szétváltak, a hagyomány szerint hat ezer polgár telepedett le. Luceriát (Lucera), Apulia, Lucani és Samnium érintkező pontját, 14.000 colonus foglalta el. Forrásaink olyan coloniákat is említenek (például Venusiát), hová 20.000 polgár vándorolt. Róma hetven év alatt nem kevesebb, mint húsz coloniát alapított Itáliában. Ha már most tekintetbe vesszük, hogy ez időszakon át a római lakosságot a legvérengzőbb csaták hosszú sora nagyon megfogyasztotta, s hogy a polgárok száma a pyrrhosi háború végén nem érte el a 290.000-et, akkor nehéz elfogadnunk olyan számadatokat, melyek szerint a gyarmatosítás következtében majdnem felére apadt volna le a fővárosnak és környékének lakossága. Valószínű tehát, hogy a többi coloniákba sokkal kevesebb polgár ment, mint a fent említett fontos várhelyekre.

Rómának e coloniái fontos szerepet töltöttek be Itália fékentartásában; eszmékkel gazdagították lakosságát, terjesztették a hódító faj szokásait, sőt vérét is. Északon Sutrium és Nepete tartották kezükben a Ciminius erdő bejáratait, ezek a gyarmatok biztosították Etruria hódoltságát. A rutulusokat, Róma közel szomszéd népét és egyik legrégibb ellenségét, Ardea és Satricum tartották féken. A volscusok területét a tengerparton Antium, a dombok közt Norba, Velitrae és Setia (Sezze) ellenőrizték; hozzájuk számíthatók Fregellae, Sora és Interamna. Campaniában Cales (Calvi), Suessa Aurunca (Sessa) és Sinuessa voltak a coloniák; a hegyek között voltak elszórva Atina, Aquinum (Aquino) és Casinum (Casino). Központi állomásul szerepelt az aequusok közt Aefula és Carsioli, továbbá Narnia (Narni), mely az Umbriából Rómába vezető úton őrködött, s gyakran látta leszállani a gallusokat az Appenninekről. A távolabb eső Picenum földjén terültek el Adria (Atri), Firmum (Fermo) és Castrum, az Adriai-tenger partján Sena Gallica (Sinigaglia) és Ariminum; Brundisium (Brindisi) kikötőjéből indultak ki a hajók Calabriából Epirusba; viszont Tarentum, Locri és Rhegium (Reggio) katonai állomáshelyek maradtak, hol a köztársaság állandó zsoldosokat tartott. Ezek a várak és egyéb erősségek kettős, sőt hármas védelmi vonalban fedezték Rómát; ezek szolgáltak egyszersmind előörsül, ha bármely irányban támadó háborúra készült.

E coloniák egymással és a fővárossal, mint közös kiinduló ponttal, való összekapcsolására Róma nagyszerű úti hálózatot teremtett. A samnit háborúk véres csatái idejében Kr. e. 312-ben építette Appius Claudius censori évében a róla nevezett utat, mely a város déli kapujától egyenes irányban vezetett Capuába. A régibb via Latina ugyanis Anagnia és Fregellae érintésével nagyobb kerülőt okozott a Campaniába igyekvő csapatoknak. Appius a pomptinus mocsarakon hatalmas töltéseket emeltetett és kitűnő alapépítményen rakatta le a vastag köveket. Az út oly széles volt, hogy két megrakott társzekér kényelmesen kitérhetett egymásnak. A via Appia majdnem elpusztíthatatlan volt s méltán kapta a «regina viarum» nevet. Justinianus korában, tehát 800 éves fennállása után, sem keréknyomok, sem mélyedések nem voltak rajta, s még mai nap is jó szolgálatot tesznek a via Appia maradványai, nem csak az alépítmény, hanem sok helyen a felső kövezet is. Ez volt az első ily gonddal épített műút, melynek mintájára később a hatalmas római birodalom több ezer mérföldnyi úthálózatot alkotott minden irányban. Több hatalmas államférfi abban látta büszkeségét, ha egy ilyen utnak nevet adhatott. Ötven év alatt felépült a via Valeria, mely a paelignusok földjére, Corfiniumba (Pentima) vezetett, a via Aurelia, Etruria tengerpartján, a via Flaminia, az Apennineken át Ariminumig, s a via Aemilia, mely ezt a vonalat Placentiáig (Piacenza) vezette, s mely után nevezik mai napig a Bologna és Piacenza közt elterülő tartományt. Mindez utak a legrövidebb idő alatt vitték a legiókat Rómából a távol eső coloniákhoz. Keresztutakat, melyek ily katonai telepeket kötöttek össze egymással, már kisebb számban és kevesebb gonddal építettek. Róma mindig vigyázott, hogy független összeköttetések ne igen alakulhassanak birodalmának különböző városai között.

Maga Róma a Kr. e. negyedik század végén igen nagy város volt; polgárain kívül sok rabszolga élt falai között, kiket a meghódított népek szolgáltattak. E rabszolgák házimunkát végeztek; az újabb nemesség különösen a hódított birtokok megmunkálására használta őket. Derekabbak néha már uruk életében, gyakrabban végrendelet alapján szabadultak fel, s a humanismus e téren mindinkább terjedt. Számítóbb polgárok iparműhelyeket és szatócsboltokat rendeztek be rabszolgáik számára, vagy felszabadítva őket, tőkét adtak nekik e célra, mely így jó kamatokat hozott. E rendszer következtében az ipar és kereskedelem mindinkább a fölszabadult szolgák és ivadékaik kezébe jutott, s a nagy hivatalok segédszemélyzete is ebből az osztályból került ki. Így fejlődött Rómában egy újabb clientela, mely a pusztulóban levő régi helyébe lépett s később nagy politikai zavarok okozója lett; egyelőre azonban a Fabius Maximus censorsága alatt létesült beosztás következtében nem játszott nagyobb szerepet.

A római polgár magánélete otthon nagyon egyszerű volt. Az előkelőbbek is személyesen kezelték birtokaikat. Életmódjuk és szokásaik azonossága nem csekély mértékben növelte az összetartást, mely őket idegenekkel szemben oly erősen jellemzi. De a rómaiak nem szorítkoztak csupán a földművelésre, mint a samnitok. Városi szervezetük nemcsak hatalmukat, hanem a művelődés fejlődését is előmozdította. ha a pyrrhosi háború koráig zsindellyel voltak fedve alacsony házaik. Appius Claudius censori éve (Kr. e. 312) fordulópont a város fejlődésében. Ő mutatott nagyobb szabású példát először, miként áldozhat a közjóért a gazdag nagyúr, s miként használható fel a nép érdekében az állami vagyon. Nemcsak a róla nevezett országút örökítette meg nevét, hanem az aqua Appia is, az a vízvezeték, mely a jó kutak nélkül szűkölködő, egészségtelen városnak Praeneste vidékéről szállította a forrásvizet. Manius Curius Dentatus 272-ben építette a pyrrhosi háború zsákmányából a második vízvezetéket, az u. n. Anio vetus-t, mely a jóval távolabbi Anio folyó vizét juttatta Rómába. E két legrégibb vízvezeték csövei a föld alatt voltak letéve; a későbbieket már a föld fölött épített ívek tartották. Ugyanez a Manius Curius a sabin földön a Velinus tó vizét a Nar folyó völgyébe vezette le, s a mocsaras tájat termékeny talajjá változtatva, egyúttal a ma is megbámult vízesést teremtette. Ily utak, hidak és átjárók fejlesztették ki a boltozatos építkezést, mely később díszépületeknél is érvényesült, s lényegesen fejlesztette az etruszkoktól és görögöktől átvett építő művészetet.

Ez a szellem akadályozta meg, hogy e korban a római irodalom kifejlődése megkezdődjék. A római nem volt az a nemzet, melynek képzeletét nagyon gyönyörködtették volna a szép formák és gondolatok; bármennyire különösen hangzik, akkor volt a római nép a legderekabb, midőn még nem hatott rá mélyebben a görög műveltség, s nem volt irodalma. Vallási énekeiket a papok korán följegyezték, de a ritualis imák mintájára ezek is határozott formulákra és felkiáltásokra szorítkoztak. Arató és lakodalmi ünnepeken vidám dalok (versus Fescennini) és dévaj történetkék (saturae) szájról-szájra szálltak. A görögöknél ezekből fejlődött ki a vígjáték; Rómában a szigorú állami tekintély súlya alatt népszerű irodalom nem keletkezett. Már említettük, hogy Kr. e. 364-ben etruszk színészek léptek föl római ünnepeken s mindennapi tárgyú komikus előadásokat, úgynevezett mimusokat rendeztek. Később rómaiak is utánozták őket, de foglalkozásukat a társadalom lenézte. Római polgár nem tartotta magához méltónak nyilvánosan énekelni vagy táncolni; csak a Campaniából átvett Atellana nevű bohózatokban léptek föl álarc alatt szabad polgárok is. Ezeket a darabokat nem őrizte meg írásbeli hagyomány, s ép úgy elvesztek, mint a családi ősök dicsőségére énekelt hősi dalok.

Dél-Itália meghódításával a görög műveltség hatása alá jutott a római szellem. Első sorban a görög istenek és görög szertartások átvételében mutatkozik e hatás. Tiszteletben részesült már e korban Apollon; 295-ben átvették Aphroditét, a kit Venussal azonosítottak; a gyógyító Asklepios tiszteletét egy pestis alkalmából Kr. e. 291-ben hozták el Epidaurosban járt római követek. Szintúgy görög szokás utánzása volt, hogy a halottak érdemeit sírfeliratok hirdették. A görög nyelvet is ápolni kezdték az előkelőbb családok. A görögök hatása azonban a gyakorlati életre különösen abban nyilatkozott, hogy a pénzügyekben a rézértéket az ezüstérték váltotta fel. Megkövetelte különben e reformot a római hatalom növekedése is. Dél-Itáliában és a többi görög államokban, melyekkel Róma most sűrűbb érintkezésbe jutott, ez a pénzláb volt az uralkodó. A rézpénz verése természetesen ezentúl is sokáig tartott, s Kr. e. 217-ig a réz- és ezüstérték egyaránt megvolt, de az előbbi folyton hanyatlott. Az új ezüstpénzeket 268-ban kezdték verni a római Juno-Moneta-templomban. Pénzegységül a denarius (= 10 as) szolgált, mely rézben 31/2 római fontot, ezüstben 1/72 fontot nyomott, tehát valamivel többet, mint az attikai drachma. Egy denarius a mi pénzünk szerint körülbelül 90 fillér; fél denariusnak quinarius, negyednek sestertius volt a neve. Az ezüstpénzek egyik oldalán sisakos női fej (Róma-istennő) volt, a másik oldalon a Dioskurosok ültek lovon, kezükben lándzsa, vállukon lobogó köpeny. Fejüket kerek hajós-sapka födte; e fölött látszott jelvényük, a reggeli és esthajnali csillag.

A lap tetejére                 RÓMA történelme                folytatás