Ókori Római Birodalom
Ókori Római Birodalom
Róma bemutatása
     
Hadsereg
     
Ütközetek
     
Életrajzok
     
Róma háborúi
     
Pannonia
     
Linkek
     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
A DECEMVIRATUS. – VEII ELFOGLALÁSA.

A DECEMVIRATUS. – VEII ELFOGLALÁSA.

Az első tribunusok agrarius törvényeinek kevés hatásuk volt; a köznép azonban mindinkább belenyugodott nyomorába, talán azért, mert a felosztásra váró területek inkább fogytak, mint szaporodtak, s az ellenség folytonos betörései miatt a földbirtok nem is lehetett izgalmak oka. A plebeiusokat most más sérelmük foglalkoztatta. Róma polgári törvénye e korban az eredeti városi lakosságnak, tehát csupán a patríciusoknak törvénye volt, s a patríciusok maguknak tartották fönn a törvény magyarázásának kizárólagos jogát. A plebeiusok egymással való érintkezésükben sajátlagos törvényt vagy a maguk szokásait vehették irányadóul, de az állam tényleges uraival, vagy a mint ezek még mindig hangoztatták: az állammal szemben a köznép mint alsóbbrendű osztály a törvényszék előtt nem volt elismert osztályosa a jognak. A plebeius vezérek most azt tűzték ki czélul, hogy a patríciusok eredeti codexét, a quirinusi törvényeket, összeegyeztessék az eddig alantasabb, de most már inkább egyenrangú osztályok szokásjogával. Gaius Terentilius Harsa néptribunus volt e merész politikai mozgalom vezére. Kr. e. 462-ben azt indítványozta, hogy egy öt- vagy tíztagú bizottság küldessék ki a consuli hatalom határainak pontos megállapítására. Ajánlatát természetesen nem vették tárgyalás alá; külveszedelmek s belső egyenetlenségek sokáig útját állták az eszmének. De a városban a viszály nyílt erőszakoskodássá fejlődött. A nép pártja 460-ban egy vakmerő sabin embernek, Appius Herdoniusnak vezérlete alatt éjjel elfoglalta a Capitoliumot, s csak nagy vérontás után hagyta el ismét a várat. A patríciusok részéről hasonló erőszakoskodást fejtett ki Caeso Quinctius, a Cincinnatus fia; de Verginius tribunus bevádolta a nép előtt, s a vétkes csak úgy kerülhette ki a halálbüntetést, hogy számkivetésbe menekült. A hagyomány szerint Cincinnatus szegénységének oka a nagy birság volt, melyet az apa ekkor fiáért fizetett. A plebeiusok igazságuk érzetében minden évben ugyanazokat a férfiakat választották tribunusaikká; a senatus azonban tovább is makacsul ellenállott törekvéseiknek. Hasztalan igyekezett a népet másnemű engedményekkel megnyerni; 457-ben megengedte, hogy a plebs öt tribunus helyett tizet választhasson, bizonyára azzal a titkos reménnyel, mely már oly sokszor megvalósult, hogy közölök könnyen megvesztegethető egy, ki vétójogával a patríciusok érdekét tisztviselő társaival szemben meg fogja védeni. Utoljára mégis a plebeiusok húztak hasznot e küzdelemből. 456-ban Lucius Icilius Ruga tribunus keresztülvitte javaslatát, hogy az egész Aventinus hegyet, mely állami terület volt, a szegényebb plebeiusok közt oszszák fel (lex Icilia de Aventino publicando). Ez idő óta lett az Aventinus a második osztály állandó lakhelye. A 454. év consulai pedig, Aulus Aternius és Spuriua Tarpeius, a centuriai gyűlésben oly törvényt fogadtattak el, mely a consulok büntető hatalmát pontosabban állapította meg (lex Aternia Tarpeia de multae sacramento).

A plebeiusoknak volt egy kiváló vezérük, akinek hősisége Cincinnatus és Coriolanus hadi tetteivel versenyzett. Lucius Siccius Dentatus volt ez, rendjének büszkesége, ki épp oly elszántan küzdött hazájáért, amilyen erélyesen támogatta a plebeiusok érdekeit a patríciusokkal szemben. Személyes bátorságáért római Achillesnek nevezték, de míg a görög hőst az istenek kegye sarka kivételével sebezhetetlenné tette, Siccius százhúsz csatában negyvenöt sebet kapott. Mint a 452. év tribunusa elfogadtatta Terentilius Harsa indítványát. Sicciusra magára e politikai diadala végzetes volt, mert a patríciusok megfogadták, hogy minden áron szabadulni fognak tőle. S két év múlva, midőn a hadsereg Quintus Fabius vezérlete alatt a volscusok és sabinok ellen vonult, a hős plebeiust egy előőrscsapat élén oly körülmények közt érte a halál, hogy a nép gyanúja méltán orgyilkosságot sejtett. Élete és politikája azonban hasznos gyümölcsöket hozott. Három patríciust, egy Postumiust, egy Manliust és egy Sulpiciust megbíztak, hogy tanulmányozzák a görög államok polgári törvényeit, s tapasztalataikról tegyenek jelentést. Vajon e követek valóban meglátogatták-e Görögországot, s voltak-e Athénben, a politikai törvényhozás legkiválóbb székhelyén, amint azt a régi rómaiak hitték, vagy tényleg csak Dél-Itália görög városait járták-e be, nem tudni; de az üdvös reform gyorsan megindult.

A 451. év consuljai quaestoraikkal, valamint a néptribunusok és az őket működésükben támogató plebeius aedilisek leköszöntek tisztségükről, s helyükbe egy tíz tagból álló bizottság, az úgynevezett decemvirek léptek, azzal a megbízással, hogy új törvényeket alkossanak. A plebeiusok az ügy támogatására a consuli határozatok ellen alkalmazható fellebbezésről is lemondtak, s az összes bizottsági helyeket a patríciusoknak engedték át. A decemvirek március Idusán léptek hivatalukba; a legfőbb hatalmat naponként felváltva gyakorolták. Vezérszerepet ismét egy Appius Claudius játszott köztük, de mintha megtagadta volna családja gőgös hagyományait, nem a patríciatus zárkozott szellemében működött, hanem a népnek kedvezően. Így a következő évben, midőn a decemvirek közé már három plebeiust is beválasztottak, a régi patrícius-tagok közül csak Appius Claudius került ki ismét győztesen a választásnál. Úgy látszik, a senatus abban a reményben tűrte a decemviratus további működését, hogy ezáltal, a tribunatus intézményétől örökre megszabadul. A hagyomány szerint a decemvirek első évi szelid uralmuk alatt olyan törvényjavaslatokat terjesztettek elő, melyekkel az egész nép rokonszenvét megnyerték. A meghozott tíz törvényt érctáblára vésve a tanácsház előtt álló szónoki emelvényen függesztették ki.

A következő évben (Kr. e. 450) Appius államcsínnyel fenyegette Rómát. A hagyomány szerint az új decemvirek megesküdtek, hogy a legfőbb hatalmat állandóan kezükben tartják. Minden decemvir állandó lictorokat kapott, s úgy látszott, mintha collegialis kényuraság volna megújulóban egy hatalmas államfő vezetése alatt. A tíz törvényhez két olyan cikkelyt csatoltak, melyek nem részesültek általános tetszésben; az ő rendeletükre indult a hadsereg abba a háborúba, mely a plebeiusok hősének, Siccius Dentatusnak, titokzatos halálát előidézte. De a mint a patríciusokat a Tarquiniusok elkergetésére Lucretia gyalázata és halála ingerelte föl, úgy most is Appius Claudius bűnös erőszakossága és egy plebeius hajadon halála idézi fel a plebeiusok haragját s ezzel együtt a decemviratus bukását. Ugyanis Appius Claudius égő szerelemre gyulladt egy előkelő plebeiusnak, Verginiusnak leánya iránt, ki a nem kevésbé előkelő Iciliusnak menyasszonya volt. Minden áron el akarván érni célját, egy cliensével azt a vádat emeltette Verginia ellen, hogy egyik rabszolgájának, nem pedig Verginiusnak a leánya, s így visszakövetelte névleges atyjától, ki ép akkor hadban volt az aequusok ellen. Hiába hivatkoztak Verginia rokonai és barátai az új törvényre, mely kétség esetén mindig a vádlottnak fogta pártját, hiába voltak készek törvényes születéséről tanúskodni: a decemvir vakmerő erőszakossága minden jogot lábbal tiport s a cliensnek ítélte oda a leányt. Ekkor a harctérről sietve haza hívott apa abban a pillanatban, midőn búcsúzni akart leányától, mindkettőjük könnyhullatása között egy, a fórum mellett levő mészárosbódéból kést ragadott és halálra sebezte gyermekét. Kétségbeesett tette után visszarohant a táborba, a történtek előadásával fölingerelte a katonákat, s rábírta őket, hogy hagyják ott előőrs-állomásukat, térjenek vissza nyomban Rómába, s foglalják el várukat az Aventinuson. Itt vagy a Szent-hegyen (az adatok eltérők) a polgárok nagy tömege verődött össze, s vezért választottak maguknak, hogy véget vessenek a decemvirek zsarnokságának. Appius és társai megkisérelték, hogy a népet engedelmességre szorítsák, de még a senatusban is az a nézet emelkedett túlsúlyra, hogy a nép kiengesztelése végett vissza kell állítani a tribunatust, a decemvirek pedig köszönjenek le. Lucius Valerius Potitus, Poplicola unokája, a Marcus Horatius Barbatus, egy szintén népszerű patrícius család sarja, a nép táborába mentek; megígérték, hogy újra választhatnak tribunusokat és visszanyerik a fellebbezés jogát. Rögtön össze is hívták a comitiát, s a nép újra szavazhatott tribunusaira, a többi között Verginiusra és Iciliusra. Az új consulok Horatius és Valerius lettek, kik a népet kiengesztelték s szabadságát biztosították. De még bosszút kellett állni az okozott vérontásért. Verginius bevádolta a decemvireket; a börtönbe vetett Appius önkezével vetett véget életének. Hasonlóképen öngyilkos lett társa, Oppius is. A többiek elmenekültek s javaikat az állam elkobozta. Általános bűnbocsánat után az ismét eggyé vált nemzet döntő győzelmet aratott a sabinokon és aequusokon; az előbbieket Horatius katonái, az utóbbiakat az Algidus hegyénél (monte Ceraso) Valerius legiói verték le. Midőn pedig a senatus megtagadta a diadalmenetet a népszerű consuloktól, szabályellenes néphatározat adta meg nekik a jogot, hogy fényes menetben vonuljanak föl a Capitoliumra (Kr. e. 449). E tény is lépcsőül szolgált, melyen a tribunusok lassanként egy rangra emelték osztályukat a patríciusokkal.

Terentiliusnak az volt a vágya, hogy a két rendet nemcsak személyi és vagyonjogi, hanem politikai tekintetben is közös törvények alá vonja; mert a görög államok, melyek hivatva voltak az új rendszerhez mintákul szolgálni, előbbre haladott társadalmi fokon állottak, s a lakosság különböző rétegeinek politikai jogai már legnagyobbrészt az egész polgárság között oszlottak meg. De a tizenkét táblás törvény gyér maradványai alig adnak jogot, hogy ilyen felfogást olvassunk ki belőlük. Azok a vonatkozások sem árulják el a reformirányzatot, melyek későbbi római írók műveiben találhatók, a kiknek korában e törvények még érvényesek voltak. Bármennyire állítja is tehát a hagyomány, hogy görög törvényhozók művei szolgáltak mintául, e római törvények, Livius szavai szerint «minden köz- és magánjog forrása», eredeti római szellemet lehelnek; tényleg ezeken a törvényeken alapul a későbbi római jog. Feltűnő, hogy nem találhatni meg a világos kapcsolatot köztük és azon viszonyok között, melyek megteremtésükre állítólag okot szolgáltattak. A legpontosabb kutatás sem fedezheti föl bennük a patríciusok és plebeiusok versengését, ellentétes igényeiket és féltékenykedéseiket. Nem osztályharcot akartak kiegyenlíteni e törvények, melyek különösen a családapa föltétlen hatalmát biztosították szolgái, gyermekei, felesége és vagyona fölött. Talán inkább érintették a plebeiusok érdekeit azok a pontok, melyek a clienseknek fogták pártját a patronusokkal szemben; mert a patríciusok cliensei fokozatosan kisiklanak a patronusok tekintélye alól s mindinkább a plebeiusok sorsában osztozkodnak. Egynéhány intézkedés, mely a vagyon biztonságára vonatkozott, valamint az a körülmény, hogy egy földterület rövid idejű háborítatlan művelése után egyszerűen tényleges birtokossá vált az ember, sejtetik, hogy lassanként az alsóbb néposztály is önálló birtokhoz jutott. Az a törvény, mely a vagyont s a személyt egyáltalán védelemben részesítette, az összes osztályokra szólt. Abból a kevésből, a mit a decemviralis törvényhozásról tudunk, azt következtethetjük, hogy inkább az egyes személyek törvény előtt való egyenlőségét állapította meg, semmint a politikai kiváltságok általános megoszlását. Valerius javasolta külön határozatok védték meg a szegény polgárt a gazdag uzsorás üldözésétől; a törvényszék a gyengét pártfogásába vette a hatalmasabbal szemben; a hamis tanút és megvesztegetett bírót nagy büntetés sújtotta; patrícius tisztviselő igazságtalan ítéletét meg lehetett fellebbezni a nép elé. Marcus Duilius tribunus pedig kieszközölte, hogy a plebs jogainak sérelme esetén a nép maga is hozhatott a nagygyűlésben halálos ítéletet. Ily kiváltságos jog bizonyára még inkább emelte a comitia centuriata tekintélyét, de a centuriák, mint tudjuk, a gazdagság képviselete voltak, a tribusokban pedig csupán a szám döntött, s nagy forradalmi elvet szentesített az a határozat, hogy amit a tribusok gyűlése elfogad, az egész polgárságot törvény erejével kötelezi. Eddig ugyanis a tribusok határozatai csak a népre voltak kötelezők; ily hatalommal szemben a comitia centuriata és curiata lassanként elvesztette jelentőségét.

Nem is a decemviratus törvényei, hanem Valerius reformjai jelzik a római alkotmány fejlődésében a legkiválóbb mozzanatot. A decemvirek törvényeire és bukására épp oly homály borul, mint Róma régibb történetére. E korszaktól kezdve viseltethetünk csak némi bizalommal forrásaink adatai iránt. A tudós történetei kritika nagy fáradságot fordított a régi legendák ellenmondásainak kimutatására, s hogy mily sok jel vall azok késő kori és gyanús eredetére. Mindazáltal nagy különbség választja el azt a mondát, mely kimutathatólag hamis, attól, melynek igazsága nem mutatható ki. Az ilyenek legalább szellemben igazak lehetnek s kifejezői a római jellemnek s a kor geniusának.

A küzdelem a decemviratus után sem szűnt meg a két osztály között, de céljában ingadozás mutatkozik, mely magyarázatra szorul. A plebs célja eddig arra irányult, hogy a patríciusok erőszakoskodásaival szemben tagjainak hathatós védelmet biztosítson, s hogy a tribusgyűléseknek a legfőbb törvényhozói tekintélyt megszerezze. Most új célt tűzött maga elé, olyat, a mely eddig követett politikájának alapvonásaival merőben ellentétesnek tűnhet fel. Gaius Canuleius tribunus sok kísérlet után Kr. e. 445-ben keresztülvitte törvényjavaslatát, hogy a két rend között teljesen egyrangú házassági jog (jus connubii) alakuljon. Már előbb is megengedték a patríciusok, hogy patrícius és plebeius között létesült házasság törvényes lehessen, de az ily frigyből származó gyermekek a plebeius rendhez tartoztak, még akkor is, ha az apa patrícius származású volt. Azt hinné az ember, hogy ezt az intézkedést, ha sértette is az alsóbb rend büszkeségét, előnyösnek kellett tartania; mert e vegyes házassági jog, ellenfele rovására, az ő számát szaporította. A plebeiusoknak azonban nem ez volt a felfogásuk, s Canuleius törvénye kimondta, hogy patrícius apának és plebeius anyának gyermeke ezentúl az apa rangját örökli. E politikát az a lényeges felsőbbség indokolja, melyet a patríciusok kezdettől fogva élveztek s századokon át kizárólagos birtokukban tartottak. Hiába csikarták ki a plebeiusok versenytársaiktól a teljes szavazategyenlőséget, e szavazatokat le nem adhatták, míg a patríciusszármazású pap a jeleket kedvezőknek nem jelentette ki, s bármely rend vagy osztály gyűlését megakadályozhatta az augur, ha rossz ómeneket hirdetett ki. Nem csupán e felsőbbség eszméje izgatta a plebeiusokat, hanem az ebből származó tényleges hatalom is, mely így a patrícius ranghoz fűződik.

A plebeiusoknak lehetetlen volt consuli méltóságra jutni, mert valamennyi között ez a tisztség volt leginkább szertartásos funkciók végzésével egybekapcsolva, s profán dolognak tartották volna, hogy azokat ne patrícius lássa el. Azonban a plebs ismét előbbre lépett egy fokkal Kr. e. 445-ben, midőn kivívta, hogy consulok helyett consuli hatalommal felruházott hadi tribunusok is választhatók, számszerint hatan, s hogy e hivatalra plebeiusok is pályázhatnak. Ez bizonyára csak félsiker volt, mert e tribunusok (tribuni militum consulari potestate) működése, mint hivatalos nevük is jelzi, főleg a legiók vezetésére szorítkozott; a legfőbb vallásos szertartásoktól szigorúan távol tartották őket. A centuriák gyűlése azonban előttünk ismeretlen okokból ezután is gyakran a régi formához tért vissza, azaz consulokat választott; ha consularis tribunusokra adta is szavazatát, a választásból legtöbbször patríciusok kerültek ki. Tényleg csak 401-től kezdve jutottak nagy ritkán plebeiusok is e méltóságra. E tökéletlen reform különben csak vagy ötven évig volt érvényben. A római nép ezután ismét évenként választott consulokat, s még a császárság alatt is századokon át fönnmaradt e szokás.

Bármily lassan és nehezen vívták is ki jogaikat a plebeiusok, mégis fölkeltették a patríciusok politikai féltékenységét, kik a consularis tribunatus intézményével egyidejűleg osztályérdekeik megóvása végett a censori méltóságot alapították meg Kr. e. 445-ben. Az új hivatalnak nem csekély jelentőségű ügyköre volt. A censorok végezték minden lustrum alkalmával a vagyonbecslést, ők állapították meg az állami költségvetést, vezették a nyilvános építkezéseket, ők állították össze a polgárok névsorát, mely a centuriai- és tribus-gyűlések alapjául szolgált; ők töltötték be a senatus és a lovagi rend sorában támadt hézagokat, s jogukban állott a senatusból, a lovagok és polgárok sorából egyeseket kirekeszteni. A censorok hivatali ideje kezdetben egy lustrumra, azaz öt évre szólott; később 18 hónapra szorították. Censorrá rendszerint volt consult vagy consularis tribunust választottak, kizárólag patríciusokat. Később az a joguk is megvolt, hogy felfogásuk szerint a tisztesség és jog ellen vétő polgárokat censori notával illették és érzékeny jogmegvonással sújtották. Notával bélyegzett senator például elvesztette a senatusban székét, a lovag nem ülhetett lóra a csatában, a polgár nevét a tribus lajstromából törölték, s nagyobb adót róttak reá.

A város évkönyvei ebben az időben is megemlékeznek szomszéd népekkel viselt háborúkon kívül belső villongásokról. A Kr. e. 439. év Cincinnatus újabb dictaturájáról nevezetes, midőn Servilius Ahala, a lovas vezér, megölte Spurius Maeliust, a gazdag lovagot. A hagyomány szerint Maelius sok gabonát osztott ki a nép között, s ezért azzal vádolták, hogy magához akarja ragadni a köztársaság hatalmát, csakhogy király vagy kényúr legyen. E gyűlöletes vád, lett légyen jogos vagy sem, mindig fölkeltette Rómában az összes polgárság féltékenységét; a féltékenység pedig rendesen forrongásban tört ki. A kormányzást e korban gyakran kellett erős kezekre bízni. Mamercus Aemilius rövid idő alatt háromszor viselte a dictatori méltóságot. Egy másik dictator, Aulus Postumius Tubertus, döntő győzelmet vívott ki az aequusok és volscusok seregein (Kr. e. 431), a római katonai fegyelmet pedig megszilárdította, midőn fiát fejvesztésre ítélte, ki győztesen harcolt ugyan, de nem vette figyelembe atyja vezéri parancsát. Még híresebb volt Aulus Cornelius Cossus győzelme Kr. e. 428-ban, midőn a fidenaeiek védelmére siető Tolumniust, Veii királyát, saját kezével megölte, s így Romulus után ő volt az első, ki Jupiternek az ellenséges vezér fegyverzetét (spolia opima) fölajánlhatta.

Rómának most többször kellett Veii ellen vezetni hadseregét. E háború rövid megszakításokkal harminc évig tartott, s az erős sziklafalakkal védett város tízévi ostroma után Róma javára dőlt el a kocka. Ez idő alatt lényeges változás állott be a köztársaság hadügyi politikájában. Mint Fidenae város példája mutatja, Róma kezdetben a makacs ellenállást vagy lázadást az ellenség kegyetlen kiirtásával büntette. Ez az eljárás gyakran ismétlődött. Újítás volt, hogy például Ardeában és Velitraeben (Velletri) katonai gyarmatokat alapított. Eddig az volt a szokás, hogy az elfoglalt városok lakosságát Rómába telepítették át; most azonban, mint később is számtalan esetben, bizonyos számú római polgárt vittek át a meghódított idegen községbe. E szokás a hadi jog szempontjából nem szorult igazolásra, s kétségkívül nagy erőt kölcsönzött Rómának a meghódított népekkel szemben. Ez időben fejlődött ki először az a gyakorlat is, hogy a legióknak fizetést adtak. A fegyverviselő római most vált először zsoldossá. Eddig a fegyverviselésre alkalmas polgárok valamennyien kötelesek voltak a consulok hívó szózatának engedelmeskedni, s mindenki rangja vagy censusa szerint sorakozott a maga hadosztályába. E kemény rendszabályt csak az az általános szokás enyhítette, hogy a táborozás ideje a tavaszi vagy a nyári hónapokra szorítkozott. A katonák ősszel hazatértek, hogy learassák a termést, télen pedig élvezték munkájuk gyümölcseit. De most a szükség megkövetelte, hogy egész éven át állandóan fegyverben tartsák a katonákat; ez arra kényszerítette a köztársaság vezetőit, hogy a tábori szolgálatra összegyűjtött csapatoknak állami zsoldot fizessenek. Ez volt az első, de döntő lépés az állandó hadsereg megalapításához. E nélkül a legiók vezérei sohasem vonulhattak volna sasaikkal a hét domb határán túl. Csakhogy az állandó hadsereg intézményének kikerülhetetlen következménye volt, hogy a vezérek a souverain hatalom elérésére törekedtek. Veii ostroma a köztársaság bukásának vetette előre árnyékát.

E város elfoglalása a római fegyverek egyik legkiválóbb hadi tettének tekinthető. A régi évkönyvek s valószínűleg nemzeti dalok is magasztalólag emlékeztek meg róla. A tíz éves ostromot a nép képzelete a trójai háborúhoz hasonlította. Az istenekről azt hitték, hogy jóslatokkal, ómenekkel és gondviselő közbenjárással mutatták meg, mennyire érdeklődnek az egyik vagy a másik fél iránt. A papok az albai tó kiáradását nagy jelentőségű prodigiumnak hirdették; azt kívánták, hogy a vizet több csatornán át vezessék tova, s ne engedjék, hogy maga keressen utat a tengerbe. Ha a rómaiak tényleg a Veii fala alatt vezetett aknákon át hatoltak be a városba, ezt az egyszerű dolgot is csodás elemekkel színezte ki a hagyomány. A föld-alatti út e szerint Veii védő istenének, Junónak templomába vitte a katonákat. A döntő roham pillanatában maga a vezér, Marcus Furius Camillus vezette át csapatát e titkos csarnokon, s velök a szentély belsejébe jutott. Ép akkor kért a veiibeliek királya az istenektől tanácsot, s az etruszk haruspex kijelentette, hogy az lesz a győztes, a ki először mutat be áldozatot az előtte álló oltáron. E szóra a római vezér odaugrott s levágta az áldozati állatot. Veii egyszerre hatalmába került; lakosait felkoncolták vagy rabszolgákul eladták, kincseit pedig elrabolták. Camillus maga is megrettent szerencséjétől; könyörögve imádkozott a bosszuló istenekhez, s a mint arcával az ég felé fordult, megbotolva elesett. Római felfogás szerint ezt ómennek vette, felkiáltva: «Elég, az istenek nem kívánnak többet e szerencsétlenségnél!» Templomot ígért a veiibeli Junónak az Aventinuson, de senki sem merte szobrát új hajlékába átvinni. Egy csapat fehérbe öltözött nemes ifjú járult most az istennő elé, s csak midőn tisztán hallották az istennő helyeslő szavát, mozdították el szobrát helyéről. Róma háromszáz triumphusa közül egyet sem ünnepeltek jogosabban, mint azt, melyben Veii elfoglalóját vitték négy hófehér lóval vontatott aranyos szekéren a Capitoliumra (Kr. e. 396.

E siker után a rómaiak tovább is szerencsével nyomultak Etruriába. Capenát és Faleriit békére szorították, szintúgy a távolabb északra fekvő Volsiniit (Bolsena). E közben Veii földterülete miatt nagy viszály tört ki a patríciusok és plebeiusok között. A nép nem volt megelégedve a volscusok ellen alapított coloniával, s a veiibeli földből is részt követelt. Több éven át mindig ugyanazokat a férfiakat választotta tribunusaivá, kettőt pedig hivatali évük lejártával nagy pénzbírsággal sújtott, mert veto-jogukat a patríciusok érdekében érvényesítették. Végre 393-ban a senatus tekintélyes területet engedett át nekik, úgy hogy minden plebeiusra hét hold föld esett. Két év múlva Camillust, ki a plebs követelése ellen hevesen izgatott, a tribusok gyűlése vádlott gyanánt megidézte, s a veiibeli zsákmány igazságtalan elosztása miatt bűnösnek ítélte. Még saját cliensei is kijelentették, hogy nem szavazhatnak fölmentésére, bár készek a rá rótt pénzbirságot lefizetni. Camillus Ardeát választotta számkivetése helyéül, s midőn a várost odahagyta, imát mondott az istenekhez, hogy hálátlan polgártársai minél előbb szoruljanak rá és kivánják vissza. A római legendáknak gyakran epigrammszerű és patrícius színezetű fullánkjuk van: a gallusok már a következő évben bevették Rómát.

GALLUS PUSZTÍTÁSOK. A LEX LICINIA. A LATIN HÁBORÚ.

A rómaiak hosszas háborúja az aequusokkal, volscusokkal és különösen az etruszkokkal létért való küzdelem volt, bár ezt a nagy hódítók később büszkén letagadták. De már a gallusokkal vívott harcokról maguk is bevallották, hogy nemzeti létüket fenyegette. A gallusok tényleg hatalmas népek csoportja volt; nevük a kelta faj azon nagy tömegét jelzi, mely ibér, sőt teuton vérrel keveredve, a Rajnától az Atlanti-óceánig egész Nyugat-Európát elárasztotta. A germán törzsek, s ezek mögött a szarmata föld nomád népei, folyton szorították őket keletről. A gallus népek rugalmas ereje olykor-olykor sikerrel ellenállott e nyomásnak, de a népáradást keletről nyugatra nem lehetett föltartani.

Forrásaink szerint Kr. e. 521-ben Galliából nagy népáradat indult ki délre, mely rövid idő alatt birtokába kerítette Itáliát az Umbriát és Picenumot elválasztó Aesis (Esino) partjáig. E kis folyó egynéhány kilométerrel Ancona fölött szakad az Adriai-tengerbe, s ez a végső határ, a meddig a gallus hódítás terjedt. A betörők az egész Pó völgyét elárasztották telepeikkel, s utolsó nyomait is eltüntették az etruszk uralomnak, mely régibb időben Észak-Itáliát az Alpokig magáénak mondhatta. A fáradhatatlan gallus harcosok, kik inkább rabszolgákért, marhákért és aranyért viseltek háborút, mint művelhető földért, megtámadták az etruszkokat az Appenninektől nyugatra és délre, hol a hegység kevés védelmet nyújthatott nekik. Brennus (e szó értelme: a király) a senoni gallusokat Clusium ellen vezette. A rómaiak követeket küldöttek hozzájuk, hogy alkudozásokkal lassítsák előnyomulásukat; a gallusok azonban nem hallgattak rájuk, hanem siettették a támadást. Erre a római követek, a Fabius-család három kiváló tagja, az etruszkok mellé álltak és ezeket támogatták. A gallusok a hadi jogra hivatkoztak, s az árulók megbüntetését követelték. Akadtak is Rómában, kik a Fabiusokat bűnösöknek tartották, a fetialisok pedig kiadatásukra szavaztak. De a római büszkeség sértőnek találta ez áldozatot; elhatározták, hogy dacolnak a gallusokkal, kik már a város felé közeledtek, s hadsereget küldöttek eléjük. Az Allia folyó partjainál találkoztak. Ezen a helyen, Rómától tizenöt kilométernyire, a Tiberis bal partján, történt az a híres csata, melyben a rómaiak teljes kudarcot vallottak, s a legiók csekély töredéke hanyatt-homlok menekült vissza a városba (Kr. e. 390, u. c. 364 július 16-án). Az ellenség előnyomulását most már semmisem gátolta, s a város falainak védelmét a rómaiak meg sem kísérelték. Menekülve tolongtak föl a capitoliumi várba, csak annyit vittek magukkal értékes holmijaikból, amennyit ily tolongó zűrzavarban összakapkodhattak. A gallusok talán már másnap, vagy legkésőbb július 18-án, bevonultak Rómába. A vereség, a futás, a félelem, – mindez szégyenletes való; de a rómaiak később azt a büszke hagyományt költötték, hogy a senatorok bevárták a támadókat a fórumon hivatalos székeikben; csak mikor egy szemtelen gallus az agg Papirius fehér szakállába markolt, s a senator elefántcsont-nyelű botjával leütötte, rohantak rájuk a kegyetlen barbárok s koncolták föl az egész fenséges testületet.

A város az ellenség zsákmánya lett, s a tűzvész teljesen tönkre tette; de a Capitolium még állott. Az őrség visszaverte a gallusok első dühös támadását, s ezek nem voltak fölszerelve a rendszeres ostromhoz szükséges hadigépekkel. Abban a reményben zárták körül a várat, hogy kitartásuk és az éhség kezükbe fogja szolgáltatni. De a rómaiak hite szerint az istenek most átpártoltak eddig átoksújtott városukhoz. A Fabiusok juttatták veszedelembe a várost, de ugyanez család egyik tagja vakmerőn leszállt a várból, átmászott a dombháton, mely még akkor a Capitoliumot összekötötte a Quirinalissal, s itt, az ellenség szeme láttára, végezte azt az engesztelő áldozatot, melyet a kétségbeejtő helyzet megkövetelt. A szertartás után sértetlenül tért vissza, s e pillanattól Róma meg volt mentve.

Egy merész plebeius, Pontius Cominius, emberi segedelemhez fordult. Gyorsan lemászott a tarpeius szikla meredek lejtőjén, s Ardeába érve, átadta Camillusnak a bűnbánó rómaiak meghívását, hogy térjen vissza dictatoruk gyanánt és szabadítsa meg a várost. A gallusok azonban megfigyelték lábnyomát a falszakadékon, s ezen a nyomon iparkodtak éjjel behatolni a várba. A rómaiak ezen az oldalon a hely természetes védelmében bízva, nem emeltek a szikla tetején bástyát, sőt őrséget sem állítottak e pontra. A támadók már-már bejutottak a várba, ember nem vette észre jöttüket; de az éber ludak, melyeket Juno templomában tápláltak, megadták a vészjelt. A rómaiak fegyvert ragadtak és a gallusokat letaszították. Marcus Manlius, egy patrícius, szerzett legtöbb érdemet az ellenség elkergetésében, s mint a szent vár megmentője Capitolinus nevet kapott. Rendkívül érdekes e legendában, hogy a legkiválóbb szolgálatokat egyaránt juttatja patríciusnak és plebeiusnak, s hogy a patríciust mindig isteni segítség támogatja, a plebeius csak emberi segítségben bízik.

S ez az emberi segítség meg is érkezett; Camillus elfogadta honfitársai meghívását. Összegyűjtötte az alliai legiók maradékát és a városból menekült férfiakat, hogy a legnagyobb gyorsasággal siessen a város megszabadítására, mely ezalatt legnagyobb szorultságában a meghódolás föltételeiről alkudozott. A gallusokat a malária kínozta; emiatt bizonyos súlyú (a hagyomány szerint 1000 font) aranyért már hajlandók voltak visszavonulni. Épp a kívánt mennyiség felmérésével foglalkoztak, s Brennus a győztes gőgjével kardját is a mérlegre dobta, a méltatlankodó rómaiakra pedig büszkén rákiáltott: «Jaj a legyőzötteknek!» (Vae victis!) – midőn Camillus hirtelen megjelent katonáival és semmisnek nyilvánította az alkut, mert a nép a dictator beleegyezése nélkül érvényes szerződést nem köthet. A gallusok visszavonultak, de Camillus üldözőbe vette és szétszórta őket. Ez volt a legenda szerint a gallus ostrom vége. De a rómaiak maguk sem hittek e hagyományban; csak költőknek és szónokoknak szolgált hálás tárgyul. Viszont történetírók és államférfiak kénytelenek voltak elismerni, hogy a város egy ideig, talán félévnél tovább is, tényleg a gallusok járma alatt nyögött, s hogy a győztesek – valószínűleg arra a hírre, hogy a venetusok birtokaikba törtek – gazdag zsákmánnyal vonultak vissza. Mért maradt volna a kalandos, vállalkozó szellemű nép tovább is abban a városban, melyet elpusztított és minden vagyonából kifosztott? Ezután megritkul a gallusok betörésének híre Latiumba, ami azt sejteti, hogy a bennszülött hegyi lakók támadásaikat fokozatosan visszanyomták és megszüntették.

A hagyomány azt is mesélte, hogy Camillus a Capitolium boltozataiban szent letétül helyezte el azt az aranymennyiséget, melyet a rómaiak a maguk megváltására szántak. Ilyen kincset kétségkívül Caesar koráig őriztek egy templomban, hogy a gallusok valamely jövő támadását visszaverhessék, s ez is jelentős tanúságtétel a gallus pusztítás történeti hitelessége mellett. Maga az a rendszertelenség, a mint a leégett város újraépült, hogy az új utcák gyakran keresztezték a régi csatornákat, tanúskodott később, főleg Augustus városrendező korszakában, a régi pusztulásról. Az a feltűnő hiány is rámutat e tényre, hogy majdnem minden régibb történeti okirat vagy emlék elpusztult. Ilyen katasztrófa nem is érte Rómát, míg az északi népek újra föl nem dúlták. E korszaktól kezdve Róma történetírásának új szakasza kezdődik; évkönyvei szakadatlanul közlik az eseményeket.

Camillust méltán nevezik a város második megalapítójának. Ő volt az, ki visszatartotta a népet, hogy kétségbe ne essék városa romjai fölött, s át ne vándoroljon egy tömegben új birtokába, Veiibe. Ő volt az, ki a vezérlete alatt elfoglalt Veiit leromboltatta, hogy kövei a vele versengő Rómának fölépítésére szolgáljanak. A város romjai közül előkerült Romulus augurpálcája, a tizenkét-táblás törvény, a régibb törvények és szerződések egynéhány töredéke. Ennyi maradt meg a régi római alkotmányból, ezek alapján kellett a köztársaságot újra szervezni. Még nagyobb fontosságú volt magában a lakosságban beállott hiány. Camillus bölcsességét mutatja, hogy polgárjoggal ruházta fel Veii, Capena és Falerii lakosait, kiket négy új tribusba sorozott. Az ő hatása alatt fejlődött ki lassanként, főleg a sabell hegyi lakókkal vívott hosszú harcok alatt, a római hadsereg új harcmódja és módosult fegyverzete.

E reform lényege abban állott, hogy a sereget több részre tagolták, a különböző hadtestek mozgékonyságát fokozták, s a régi phalanx-szerű hadállás helyébe olyan rendszer lépett, mely erős tartalékcsapatok kiválasztásával lehetővé tette, hogy a hadsereg különböző részei egymásután érvényesüljenek, s így a hadsereg jósága az egyes katonák gyakorlottságától és bátorságától függött. A 4200 katonából álló legióban 1200 könnyű fegyverzetű gyalogos (velites) volt; a többi 3000 harminc manipulus nehéz gyalogságra oszlott. LÁSD

 Szokássá vált továbbá azt a helyet, hol legalább egy éjszakát töltött a sereg, rendszeres sánccal venni körül, hogy vereség esetén e mögött találjanak védelmet. – Ily tudatos erőkifejtés képesítette Rómát, hogy régi ellenségeit sikerrel verje vissza határaitól. Mert a hagyomány szerint az aequusok, volscusok, etruszkok és latinok ezután is megtámadták időről-időre, együtt vagy külön-külön; ismét hosszú és kétségbeesett harcokat kellett vívnia életéért, melyet oly bátran védett meg a gallusokkal szemben. Még a coloniák is szövetkeztek Róma ellen, azonban Camillus, Cossus és Quinctius könnyű szerrel legyőzték Antiumot, Velitraet, Circeiit, Lanuviumot és Praenestét. Etruriában két új colonia alakult: Sutrium (Sutri) és Nepete (Nepi); újra meg újra választottak dictatorokat háború idején, kik mindig diadalmaskodtak idegen ellenség fölött.

Kr. e. 385-ben belső egyenetlenség elfojtására választották dictatorrá Aulus Cornelius Cossust. A két rend viszálykodása meg-megújult időnként. Az alsóbb osztályok elszegényedtek, s a gazdag nagybirtokosok az adósokkal kíméletlenül bántak. Az ergastulumok (börtönök) hemzsegtek foglyaiktól. Maga Camillus is szigorúan behajtotta követeléseit. Ekkor a hagyomány szerint legnagyobb irigye, Marcus Manlius Capitolinus, az elnyomottak védelmére kelt és 400 adóst szabadított meg fogságából. A patríciusok Cossust teljhatalommal ruházták fel, hogy elfojtsa a lázadást, melynek szításával Manliust vádolták. Cossus láncokba verte, de ismét szabadon bocsátotta, s csak akkor merte ellene megindítani a büntető eljárást, midőn a gazdagok pártja két tribunust nyert meg az árulás vádjának emelésére. Midőn kihirdették, hogy az a férfiú, ki nem rég megmentette a köztársaságot, összeesküvést szőtt megbuktatására és a királyi hatalom megalapítására, a nép elhagyta Manliust, ki az árulók büntetésével lakolt: ledobták a tarpeius szikláról (Kr. e. 384). Capitoliumi házát, melyet az állam ajándékozott neki, földig lerombolták, s a Manlius-család elhatározta, hogy ezentúl egy tagjának sem szabad a Marcus nevet viselni.

Bármily alapja van is e népies hagyománynak, teljesen magában áll, nem is volt semmi következménye. Egészen más hatása volt Gaius Licinius Stolo és Lucius Sextius Lateranus izgatásának, kiket a nép Kr. e. 377-ben választott tribunusaivá, s tíz éven át tartott meg méltóságukban, míg bátorságuk és szívós állhatatosságuk fényes diadalt nem aratott.

Az esemény lényege igaz; de Livius olyan történettel vezeti be, mely nem állja meg a kritikát, a legtöbb tudós el is vetette. Mindazáltal érdemes közölni, mert Livius kétségkívül régi krónikákból vette, s igen jellemző a régi római történetírás módszerére. Marcus Fabius Ambustus, előkelő és hírneves senator, nőül adta két leányát; az egyiknek patricius lett a férje, Servius Sulpicius, a másiknak a plebeius eredetű néptribunus, Licinius. Mindkettő egyaránt boldogíthatta feleségét vagyonnal, ranggal és hírnévvel, de a társadalmi különbség mégis bánthatta a plebeius nejét. Történt, hogy Licinius neje egy napon meglátogatta nővérét, s midőn egy lictor ünnepélyesen megkopogtatta Sulpicius kapuját, ki abban az évben consuli hatalommal felruházott katonai tribunus volt, meglepetve kérdezősködött a szertartásra vonatkozólag, melyet mint plebeius felesége nem ismert. A patrícius házastársa gőgösen nevetett testvére tudatlanságán, ki azután zokogva panaszkodott férjének és atyjának s szövetkezésre bírta őket, hogy olyan reformokat vigyenek keresztül, mely őt gőgös vetélytársával egy rangra emeli. Ez volt állítólag titkos eredete a küzdelemnek, mely végre a jelentőséges Lex Licinia meghozatalával végződött s teljesen egyenlő rangra emelte a plebeiusokat a patríciusokkal. Ily fontos állami reform kétségkívül nem kicsinyes családi perpatvarnak az eredménye, s nem ok nélkül keltett gyanút a hagyomány.

A tribunusok három határozati javaslatot akartak a város alkotmányjogi törvényei közé iktatni. Az első az általános panaszt akarta csillapítani, midőn azt kívánta, hogy a magánadósságok terhe legalább a kamatok elengedésével könnyítendő. Bizonyára erőszakos mód volt ez, de megfelelt a kornak és a viszonyoknak. Másodszor azt követelték, hogy a régóta sürgetett agrarius törvények elve végre érvényesüljön, azaz: egy polgár se vegyen birtokba 500 iugerumnál (körülbelül 125.9 hektár) nagyobb állami földet, senki se legeltethessen az állami legelőkön 100 nagyobb és 500 kisebb jószágnál többet, s hogy minden szegény polgár hét iugerum földet kapjon. Ilyen kívánságok már többször hangzottak s időnként talán kielégítést is nyertek; most ujra felszínre kerültek, bár csekély eredménnyel. A harmadik javaslat, hogy a két consul közül az egyik mindig plebeius eredetű legyen, igazi politikai forradalomnak a magvát hintette szét. A senatorok és patríciusok összes erejükkel küzdöttek e javaslat ellen. Ismét Camillushoz folyamodtak; kérve kérték a dictatura elvállalására, hogy a kiváltságaik ellen intézett támadást visszaverje. De a tribunusok vétót mondottak a dictatori önkény ellen, s Camillus kénytelen volt hivataláról lemondani. A tribusok gyűlése elfogadta Licinius javaslatait, s a centuriák a plebeius származású Lucius Sextiust választották consullá. A curiák gyülekezete azzal állt bosszút, hogy nem szavazta meg neki az imperiumot, ami vallásos szertartások végzésére jogosított. Már-már polgárháború ütött ki, midőn Camillus nyolcvan éves korának és hatvan éves szolgálatainak tekintélyét vetette latba. Az ő kérelmére végül a senatus is engedett (Kr. e. 367). Állítólag egy gallus sereg diadalmas visszaűzéséből tért haza, s plebeius katonáinak vitézsége nyerte meg Licinius reformjának. Sextius választását megerősítették, s Camillus, ki most harmadízben mentette meg az államot, azzal vetett véget a belviszályok korszakának, hogy Concordiának templomot emelt a fórumon.

A Kr. e. 366. év , midőn az első plebeius consul, Lucius Sextius, hivatalába lépett, arról is nevezetes, hogy ekkor alakult meg a praetori méltóság s az aedilis curulis hivatalának intézménye. A praetor szó régibb keletű; eredetileg vezért, vezetőt (v. ö. praeit) jelent, s régebben a köztársaság első tisztviselőjét, a consult, nevezték praetornak. Most azt hívták így, ki a városban akkor volt hivatva betölteni az első helyet, midőn a consulok a külháborúk vezetésével voltak elfoglalva. Ő magyarázta a törvényt, ő adott ki jogrendet szabályozó edictumokat s ő elnökölt a bíróságban. Őt is lictorok kisérték; nem tizenkettő, hanem a városban kettő, idegen földön hat. A praetor eleintén patricius volt, s úgy látszik, ezzel az intézménnyel kárpótolták az első rendet az egyik consulságért. Később két praetort választottak; a praetor urbanus római polgárok peres ügyeiben ítélt; hivataltársa, a praetor peregrinus, idegen emberek ügyeiben bíráskodott, akár egymás közt viselték a pert, akár római polgárokkal.

Ugyanebben az évben (Kr. e. 366) választottak először curulis aediliseket is, a mely méltóság szintén a patríciusoknak tett engedmény volt. Eddig két aedilist választottak, mindkettőt a plebeiusok közül, kik a város rendőri igazgatását vezették és a középületekre ügyeltek föl; az ő személyük ép oly sérthetetlen volt, mint a tribunusoké. Ezentúl négy aedilist választottak, kettőt a patríciusok közül, kik curulis székeken ültek a senatusban, hímzett tógát viseltek és joguk volt őseik szobrait házaikban fölállítani. A curulis aedilisek rendezték ezentúl Róma főünnepét (ludi Romani vagy maximi, szept. 15-én), a plebeius aedilisek a nép ünnepét (ludi plebei, nov. 15-én). Később a plebeiusok is elérhették az aedilis curulis méltóságát, sőt a Gracchusok koráig rendszerint a két rendből fölváltva töltötték be a hivatalt, s így a plebeiusok is felhasználhatták az alkalmat, hogy a város lakossága között szép játékok rendezése révén népszerűekké váljanak és magasabb méltósághoz jussanak. E játékok közül a legrégibbet, a «római»-t, a capitoliumi Juppiter tiszteletére a Palatinus és Aventinus között elterülő völgyben, a circus maximusban tartották. Ünnepi menetben jöttek le a polgárok a Capitoliumról a játék színhelyére, hol a városi lakosság a harc legrégibb módjait szemlélhette: kocsiversenyt, lóversenyt, melyeket futó, öklöző és birkózó versenyek váltottak fel. A plebeius játékokat csak később tartották meg rendszeresen minden évben, s helyéül a Kr. e. 220-ban (u. c. 534) alapított circus Flaminius szolgált. Mint minden ünnep, úgy ezek a játékok is később nem egy, hanem több napig tartottak.

A lap tetejére                                       RÓMA történelme                                                         Folytatás

 

     
Menü
     
 
 
BLOG
Friss bejegyzések
2016.04.13. 21:20
2016.04.13. 21:11
2016.01.15. 21:14
2015.10.28. 21:16
2015.10.20. 16:10
Friss hozzászólások
     
Érdekességek, cikkek

Pompeji utolsó órái I.

Pompeji utolsó órái II.

     
Chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
     
Látogatók száma
Indulás: 2008-07-03
     
Video
     

Minden héten anime/managa hírek , minden nap Anime ajánlók , Mondocon hírek. Itt nem fogsz unatkozni!! :)    *****    KÜLÖNLEGES CSILLAGJÖVÕ AKCIÓ JÚNIUSBAN.TE DÖNTHETED EL MENNYIBE KERÜLJÖN A SZÜLETÉSI HOROSZKÓP! VÁRLAK!RENDELD MEG MOST!    *****    Minimálbér és a garantált bérminimum összege 2019-ben    *****    Lépj be a lovak világába! Nevelj, versenyezz, szórakozz! Virtuális lónevelde, szerepjáték, olvasó sarok!    *****    Részletes születési horoszkóp, ajándék 3 év elõrejelzés, ingyenes konzultáció,tájékoztatás az oldalon! Rendeld meg most!    *****    A Világon egyetlen messengeren nézhetõ filmes oldal! NÉZZ FILMET FACEBOOK MESSENGEREN! Csatlakozz hozzánk!    *****    Outsider - Gay - Creative - Rebel - Tolerant - Furry - Brony - Hipster - Gamer - Otherkin - Geek - Autistic    *****    Ayang - Avagy milyen is a világ az én szememmel    *****    KÉRDÕASZTROLÓGIA OKTATÁS AZT ALAPOKTÓL, SAJÁT TANULÁSI TEMPÓD SZERINT - CSAK ITT!    *****    Konyhatündér blog! Egészséges, gyorsan elkészíthetõ ételek. Recept blog    *****    Konyhatündér    *****    Nokedli lapja **** Családi magazin **** Minden ami érdekelhet 18-89 éves korodig ****    *****    Nokedli-lapja *** °_|_° *** Családi magazin *** --*** Mindenrõl olvashat itt ami érdekes lehet 18-98 évesig!! ******___******    *****    Asztrológiai tanácsadás, részletes elemzésekkel,a legkedvezõbb áron és ingyenes konzultáció,a csillagjövõ oldalon. Katt!    *****    ~~~~ SOS ~ KÉRLEK, KÖVESD BE EZT A PROFILT, DIPLOMAMUNKÁMHOZ SZÜKSÉGES! DOBJ OTT EGY ÜZIT, ÉS VISSZAKÖVETLEK! ~ SOS ~~~~    *****    Rendelj részletes születési horoszkópot,3 éves ajándék elõrejelzéssel. Várlak szeretettel az oldalamon, kattints ide!!!!    *****    3D VIRTUÁLIS VILÁG!REGISZTRÁLJ TÖLSD LE A JÁTÉKOT ÉS ISMERKEDJ VILÁG SZERTE ÚJ EMBEREKKE!CLICKELJ A REGISZTÁLÁSHOZ!!!    *****    Vonatozzunk együtt a gyereknapon! Robogjatok Budapesten vagy Balatonfenyvesen, vagy készítsetek kisvonatot a Mesetárban!    *****    Filmes hírek és kritikák lelõhelye. ÚJ oldal, ami filmekkel és színészekkel foglalkozik. Nézz be most és máskor is!    *****    Az egyetlen magyar forrás a BOSSZÚÁLLÓK univerzumáról | Az egyetlen magyar forrás a BOSSZÚÁLLÓK univerzumáról