Bármily gondosan és tapintatosan vetette is meg Caesar a monarchia alapjait, nem lehet azzal vádolni, hogy pusztán önző nagyravágyás vezette. Nagyon jól tudta, hogy a világbirodalom oly sok népének átalakulása egy nagy, egységes nemzetté csak lassú fejlődés eredménye lehet, s nem igyekezett azt erőszakos rendelkezésekkel siettetni. De megadta hozzá az első hathatós lökést. Kiváló idegeneket fölvett személyes környezetébe; hasznos foglalkozást űző osztályokat polgárjoggal ruházott föl, így az orvosokat és a rhetori iskolák tanítóit, kik nagyobbrészt görögök voltak. Nagy coloniákat alapított Karthágóban és a száz év előtt elpusztult Korinthosban; több mint 80.000 proletariust telepített ki Rómából, a kik mindenfelé terjesztették a latin nyelvet, s úgy látszik, már ő egyengette az útját, hogy Sicilia, a legközelebbi provincia lakói polgárjogot nyerjenek. Nem kényeztette veteranusait; nem adott nekik földeket, melyeket nem tudtak megművelni. Bőkezűen fizette szolgálataikat s nagyobbrészt zászlói alatt tartotta őket, mert tovább is hódító tervei voltak. Nagy földrajzi munkát tervezett, mely egy bizottságnak több évig adott volna munkát. Egységes codexben akarta összegyűjteni a római törvények töredékeit, praetori edictumokat, jogtudósok véleményeit, pontifexek határozatait, patricius családok hagyományait, melyek föltüntették volna a haladást a kis római municipium régi törvényeitől a századokon át fejlődő egyetemes jogtudományig. Ily hatalmas műre már a humanista és bölcselkedő Cicero is gondolt, de kivihetetlennek tartotta; Caesar belátta, hogy ez a mű nemcsak szükséges, hanem meg is lehet csinálni, s ha tíz vagy húsz évvel tovább él, hat századdal megelőzi Justinianus dicsőségét.

Kisebb jelentőségű, de szintén egyetemes haszonnal járó művet sikerült azonban befejeznie a naptár reformjában, melyet a világ Julius nevével kapcsolt össze. A római év Caesar előtt is átlag 365 napra és 6 órára terjedő időt jelölt, mert a csillagászok pontosan megfigyelték a rendes égi változásokat. Az esztendőt azonban csak 354 napra osztották föl, s minden második évben fölváltva 22 vagy 23 napnyi intercalaris hónappal toldották meg. A rendes 354 naphoz még egy napot toldottak, hogy a számot szerencséssé tegyék, s e beszúrás ellensúlyozására az intercalatiók számát egy nagyon bonyolódott módszerrel arányosan apasztották. Idő folytán a pontifexek – mert a naptár vezetésével ők voltak megbízva – titokzatos fátyollal vonták be tudományukat s az évet politikai vagy magán érdekeik szerint osztották be. Akkor hirdettek intercalaris hónapot, midőn valamely párthívük hivatalos évét meg akarták hosszabbítani; vagy nem rendeltek el ilyen hónapot, mikor például egy patrícius származású proconsul már nagy vagyont szerzett provinciájában és haza sietett.

A feldúlt politikai viszonyok miatt Kr. e. 52-től kezdve nem hirdettek ki intercalaris hónapokat, s így a polgári naptár egynéhány héttel megelőzte a tényleges időt. Innen kezdve 355 napot számítottak egy évnek, s a csillagászati aequinoctiumot 80 nappal előbb jelezte a naptár. A consulok, a kik a naptár szerint 46 jan. 1-én léptek hivatalukba, tényleg már 47 okt. 13-án kezdték meg működésüket. Könnyen elképzelhetni a rendkívüli zavart. Az évszakokat időszerű ünnepek jelezték. Aratáskor és szüretkor áldozatokat mutattak be a termésből, melyet most be sem lehetett az ünnepre szerezni. A gazda nem törődött már a naptárral, hanem a maga égi megfigyelései szerint osztotta be munkáját.

Caesar mint pontifex maximus már hivatalánál fogva is teljesen elsajátította a csillagászat tudományát, s értekezése De astris sokáig nagy becsben állott. Sosigenes csillagász támogatásával új naptárfelosztást csinált, a melynek csekély tévedése a századok folyamán jelentékeny különbségre nőtt fel, úgy hogy XIII. Gergely pápa 1582-ben ujolag kijavította a naptárt, de a görög-keletiek ma is Caesaréhoz ragaszkodnak. Ő abból indult ki, hogy Róma alapításának 709. éve (Kr. e. 45) a legrövidebb napra következő újholdra essék, s ezért a jelzett évet 90 nappal úgy toldotta meg, hogy feb. 23-a és 24-e közé egy huszonhárom napnyi hónapot toldott be, november végéhez pedig két harminc napból álló hónapot és azonkívül még egy hetet számított. Ez volt a híres zavaros év, mely azonban véget vetett a zavarnak.

 Mint Rómának majdnem minden nagy fia, Caesar is szenvedélyes építő és tervező volt. De a megkezdett művekből csak keveset fejezhetett be, sok tervébe bele sem foghatott, s építkezéseinek ma alig láthatni nyomát. Bazilikájának alapjai a római fórumon és a róla nevezett fórum körvonalai még megszerkeszthetők; de a város pomoeriumának kiterjesztése már csak utóda alatt ment végbe, a Tiberis medrének kiigazítását pedig, mellyel a campus Martiust sokkal szélesebbé lehetett volna tenni, senki sem kísérelte meg. A pomptinus mocsarakat jóval később szárították ki, s csak Claudius császár épített kikötőt Ostiában.

 Ernyedetlen munkája közben is talált időt arra, hogy kora legműveltebb férfiúval baráti viszonyt ápoljon, s a római életben nincs vonás, mely kellemesebb hatással volna a modern emberre, mint e korszak politikusainak érintkezésében nyilvánuló nemes hang. Leginkább az epikureus iskola hatása alatt fejlődött ez ki. Maga Caesar és sok benső barátja ennek a philosophiának volt híve. Legbensőbb köréhez tartoztak: Cornelius Balbus, egy éles eszű kereskedő, Asinius Pollio, a tudós történetíró, Aulus Hirtius, ki jó katona, író és szónok volt, Gaius Oppius és Gaius Matius. Ezek közt Caesar fesztelenül merült a társas élet örömeibe. Szerelmei folyton foglalkoztatták a római köröket, legtöbbször botrányos jellegüknél fogva. De még inkább megbotránkoztak az idegen Kleopátrával folytatott viszonyán. A Tiberis jobb partján rendezett be számára kertjében és palotájában lakást. Itt fogadta a szellemes asszony a római nagy urakat. Maga Cicero is tisztelgett nála, s Kleopátra alexandriai görög könyveket igért neki, melyek a nagy tűzvész után még értékesebbek volt. A nép izgatottan tárgyalta a hírt, hogy Caesar a királynőt feleségül fogja venni. Neje ugyan a nemes származású Calpurnius Pisónak volt a leánya, de Rómában könnyen váltak az emberek. Maga Cicero öreg korában vált el Terentiától tűrhetetlen természete miatt, s fiatal nőt vett feleségül. Caesar azonban nem gondolt új házasságra, bár Kleopátra fiút szült tőle, kinek Caesario nevet adott. Vallás szempontjából az epikureusok kételkedők voltak s nem hittek a túlvilági életben. Caesar nyíltan kigúnyolta a papok által hirdetett ómeneket. De bármily szabad gondolkodó volt is, nem vonhatta ki magát teljesen a babona nyomása alól. Térdein kúszott föl Venus templomának lépcsőin, hogy a Nemesis ne sújtsa bosszújával. A pharsalosi csata előtt imádkozott az istenekhez, kiket a senatusban letagadott és barátai társaságában kigúnyolt. Maga figyelte meg az ómeneket, mielőtt a Rubicón átkelt; s midőn Africába hajózott, egy jelentéktelen embert csak azért vitt magával, mert Cornelius volt a neve: jó ómennek tekintette, midőn azon a csatatéren harcolt, hol Scipio Africanus és Sulla vívták ki diadalaikat.

A hatalom csúcsán azonban nem tudta sokáig tűrni a köztársasági béklyókat; szeszélyessé és gőgössé vált. Egyszer, midőn a senatus testületileg tisztelgett előtte, hogy tudomására hozza a személyét kitüntető határozatokat, föl sem állott fogadásukra. A hagyomány szerint benső barátja, Balbus tartotta vissza tógájánál fogva, hadd érezzék a senatorok, hogy uruk elé jöttek. Állítólag Sullát is bolondnak nevezte, a miért lemondott dictatori hatalmáról. Nem könnyen találta bele magát az «első polgár» szerepébe, a kinek még nevezte magát. Legióinak élén óhajtott ismét állani, ott tényleges uralkodó gyanánt oszthatta parancsait. A carrhaei vereség elég ürügyet nyújtott egy újabb parthus háborúra, s megemlékezhetett Mithridatesről is, ki a rómaiakkal szemben oly könnyen tudott befolyást szerezni az Adriai- és a Kaspi-tenger között lakó népeknél. Caesar óriási tervet szőtt agyában: meg akarta támadni a parthusokat, hogy azután a Tanais és Borysthenes vidékén át visszatérve, legyőzze a getákat és a többi északi törzseket, végre keletről megtámadja a germánokat. A 45. év végén elrendelte, hogy katonái keljenek át az Adrián s Illyriában várják be. Hosszú útra gondolt, mert két évre állapította meg a főbb tisztviselők sorrendjét. A 44. év jan. 1-én ötödször lépett consuli hivatalába, s ezúttal Marcus Antonius volt consultársa.

Caesar hatalmának jövendő örököse ekkor Apolloniában volt a római táborban, s a legügyesebb mesterek vezetése alatt fejlesztette irodalmi és katonai ismereteit. E tizenkilenc éves fiatalember Caesar unokahúgának, Atiának volt a fia. Gaius Octaviusnak hívták; s bár gyönge testi szervezete aggodalomra adott okot, tehetségei a legfényesebb pályát nyitották meg előtte. Caesar rendkívül szerette az ifjút, kiben e kitüntetés annyira növelte a becsvágyat, hogy a dictator lovas vezére akart lenni. Caesar egyelőre csak patrícius rangra emelte, s nem titkolta szándékát, hogy fiává akarja fogadni, miáltal vagyonán kívül mindazon kitüntetéseknek, melyeket a senatus törvényes utódainak is megszavazott, Octavius lőn várományosa. A rómaiak még idegenkedtek a hatalom átöröklésének eszméjétől, de könnyen elgondolhatták, hogy hősük keresi a címet, a melynek alapján dynastiáját megalapíthatja. Az egész várost bejárta a hír, hogy Caesar szereti, ha «király»-ként üdvözlik. Hízelgői terjesztették, ellenségei elhitték, mert ez alapon remélték népszerűségének bukását. Egy reggelen babérágakkal övezett koronát találtak fórumi szobrán. A tribunusok fölháborodással tépték le, a nép helyeselte viselkedésüket és új Brutusok gyanánt üdvözölte őket. Caesar maga is tapsolt nekik. Nemsokára újabb kísérlet történt. Midőn a dictator jan. 26-án visszatért az albai hegyen tartott latin ünnepről, fölbérelt emberek király üdvkiáltással fogadták; de elnyomott mormogás jelezte a nép kedvezőtlen hangulatát, s a hős gyorsan odakiáltott: «Én nem vagyok király, hanem Caesar.» Barátai azonban nem tudtak belenyugodni, hogy el ne érjék céljukat. Február 15-én, a Lupercalia ünnep napján, Caesar aranyos széken ült a rostra előtt s a népszerű ünnepen elnökölt; Antonius consul pedig a szertartásbeli teendők első papjaként föl s alá szaladt a tömegben s kecskebőr-korbáccsal verte az asszonyokat. A római babona azt hitte, hogy így megszabadulnak a meddőségtől. Midőn a dictator székéhez közeledett, koronát vett elő övéből, s mint a nép ajándékát ajánlotta föl neki. Hallatszott ugyan gyönge taps, de Caesar eltolta magától a koronát, s erre igazi tapsvihar tört ki. Antonius újra megkínálta vele, Caesar azonban fölszólalt: «Én nem vagyok király, a rómaiaknak csak Juppiter a királyuk.» Azután elrendelte, hogy a koronát vigyék a Capitoliumra és függesszék föl a templomban.

Caesar viselkedése megakadályozta, hogy a nép érzülete ellene forduljon, de a nemesekben halálos gyűlölet érlelődött ellene. A nagy urak nem tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy állandóan egy ember legyen az uruk. Összeesküvést szőttek ellene, melynek körülbelül hatvan senator volt a tagja. A legtöbben nagy hálára voltak iránta lekötelezve, de talán ép a lekötelezettség kellemetlen érzete szította a vágyat, hogy megszabaduljanak tőle. Decimus Brutus a következő évre consulnak volt kijelölve, s Gallia Cisalpina kormányzását kapta Caesartól; Gaius Trebonius Ázsiába készült menni proconsulnak; Tillius Cimber, Publius Casca, valamint mások különböző módon élvezték kegyét, s ezek törtek most életére. A legtevékenyebb az összeesküvők között, talán a terv kieszelője, Gaius Cassius Longinus, a nemrég kinevezett praetor peregrinus volt. Egykor Pompeiust támogatta, s néhány ránk maradt töredékes mondatában metsző ítéletű realista lélek nyilatkozik. Keserű utálattal figyelte meg, mennyire hanyatlik a köztársaság; s bármennyire tudott olykor hízelegni urának, Caesar észrevette a sovány és sápadt ember veszedelmes eszejárását, s többször hangoztatta, hogy leginkább kövér emberek körében érzi jól magát.

Az összeesküvőknek szükségük volt egy népszerű emberre, ki a zsarnokgyilkosságot nevével szentesítse; s e célból Cato unokaöccsét, Marcus Junius Brutust választották ki, a ki családfáját a köztársaság megalapítójának harmadik fiára vezette vissza. Anyja, Servilia a híres A halától származott, a ki Spurius Maeliust megölte. Csakhogy Brutusban nem volt meg az őseit jellemző erély. A pharsalosi csata után egyik legbuzgóbb híve és barátja lett a dictatornak, a ki most praetor urbanusnak nevezte ki. Brutus nem pirult, hogy akkor igazgatta Gallia Cisalpinát, mikor nagybátyja Caesar ellen küzdött Uticában. Azt hitte, lerótta tartozását a merev következetességű bölcs iránt, midőn halála után dicsőítő iratban örökítette meg emlékét s ünnepélyesen hívének, és tanítványának vallotta magát. Claudia nevű első nejétől elválván, Cato leányát, Porciát vette feleségül, a ki férfiasabb lelkű volt, mint ő maga. Tudósként foglalkozott a görög philosophusokkal, de az állami életben is szerepelt, hogy gyarapítsa vagyonát. Pénzvágya nem egyszer sodorta igazságtalan üzelmekbe. Caesar kegye elvakította, így az a nyilatkozata, mely azonban csak gúnyos értelemben vehető, hogy a rómaiak közül egyedül ő méltó arra, hogy hatalmának örököse legyen. Gyönge jellemét bizonyítják az eszközök is, melyekkel az összeesküvő senatorok rá hatni iparkodtak. A hozzá juttatott intelmek, mint «Brutus, te alszol», vagy «Te nem vagy igazi Brutus», teljesen megrázták tétovázó lelkét. Cassius befolyása alatt, a ki sógora volt, az összeesküvők élére állott, s társai úgy viselkedtek, mintha az ő tanácsai szerint járnának el. Híres neve hatalomnak bizonyult, s a terv teljesen megérett. Míg Caesar Rómában tartózkodott, mindig bátran jelent meg a nyilvánosság előtt s szétoszlatta megszavazott testőrségét. Barátainak intelmeire azzal felelt, hogy veszedelem esetén jobb egyszerre meghalni, mint folyton félelemben élni. A táborban katonáinak hűsége megóvta minden veszedelemtől; s nem volt alaptalan a félelem, hogy ha még egyszer légiói élére áll, nem polgár gyanánt tér vissza Rómába. Szálló hírek keringtek, hogy újra felépíti Iliont, Aeneas és Romulus népének bölcsőjét, s ide helyezi át trónját, melyet a büszke rómaiak nem tűrnek el a Capitoliumon; vagy pedig, ha Kleopátra bájainak még hatalma van fölötte, Alexandriába teszi székhelyét s a birodalom központját.

Az összeesküvők nemcsak e hírek miatt nem halaszthatták tervük végrehajtását, hanem azért sem, mert az imperátor úti előkészületei befejezésükhöz közeledtek. A senatus márc. Idusára, a hónap 15. napjára volt egybehívva, s elhatározták, hogy mihelyt Caesar a gyűlésterembe lép, megölik. A jóslat előre jelezte, hogy e nap rá nézve végzetes lesz, de ő nem tett óvóintézkedést. Felesége, Calpurnia, rémes álmot látott, s az áldozati állatokból rossz ómeneket hirdettek a papok. Caesar az utolsó pillanatban ingadozott s ki akarta menteni távolmaradását; de Decimus Brutus kinevette aggodalmát. Viszont Junius Brutust bátorította Porcia, a ki előtt férje nem tudta eltitkolni az összeesküvést. Midőn Caesar a gyűlés helyéül kijelölt Pompeius-színház felé közeledett, többen figyelmeztették a veszedelemre, sőt egy ember írást adott át neki s kérve-kérte, hogy olvassa el. De ő felbontatlanul hagyta. Spurinna augurnak odaszólt: «Martius Idusa elérkezett». «Igen, – felelt a pap, – de még nem múlt el.» A mint a csarnokba lépett, ellenségei közrefogták. Treboniusra bízták a nehéz feladatot, hogy Antoniust tartsa vissza az ajtóban. Amint Caesar helyet foglalt aranyos székén, Tillius Cimber könyörögve lépett eléje, hogy kegyelmezzen meg száműzött testvérének. Tógáját mindkét kezével erősen húzta, mialatt Casca csapást mért Caesar nyakára, de a tőr lecsúszott, s csak mellén karcolt jelentéktelen sebet. Caesar, úgy látszik, azt hitte, hogy a kettőt személyes gyűlölet ingerli ellene, s hogy megvédelmezheti magát. Kirántotta Cimber kezéből tógáját s Casca ellen fordult; minthogy pedig más fegyver nem volt a kezében, író-stilusával védekezett. E pillanatban mély szúrás érte oldalát s több sebet kapott. Körültekintett mindenfelé, fogait csikorgatta és hörgött, mint az arénán megsebzett vadállat. Az egész rendkívül gyorsan történt, s az általa kinevezett senatorok közül senki sem sietett segítségére. Megtámadói között észrevette Marcus Junius Brutust is, s fölkiáltva: «Te is fiam, Brutus?», tógáját arczára húzta, s többé nem védte magát. A gyilkosok többször szúrtak még testébe, s a nagy dictator halva rogyott Pompeius szobrának lábaihoz.

Midőn az összeesküvők munkájukat elvégezték, a terem kiürült. A senatorok sietve menekültek, úgy hogy Brutus elmondandó beszédének nem voltak hallgatói. Antonius a tömegbe vegyült, s egy cliensének vagy szolgájának ruhájában észrevétlenül osont a Carinae városrészben levő házába. A polgárokat remegés fogta el; senki sem tudta, melyik párt kezdi meg a lázongást és öldöklést. Mert mindkettőnek voltak a városban csapatai. Decimus Brutus gladiatorokat vezetett Pompeius színházába barátainak védelmére, a város pedig tele volt Caesar veteranusaival, s Lepidus, a lovas vezér, egy légió élén állott falai előtt.

A gyilkosok a fórumra siettek; jobbjukban rázták véres tőrüket, tógájukat balkezükre csavarták, hogy hirtelen támadás ellen védekezzenek. Kiáltásaikra, hogy királyt és zsarnokot öltek, az izgatott tömeg mit sem válaszolt. E közöny elnémította a «szabadítókat», a mint magukat nevezték, s a capitoliumi Juppiter templomába menekültek. Decimus már ide vezette embereit, s védelmük alatt bezárták a vár kapuit. Este egynéhány előkelő köztársasági kereste föl őket, közöttük Cicero is, a ki nem volt ugyan beavatva az összeesküvésbe, de a siker az alkotmány megmentésének reményét keltette föl benne s a senatus összehívását tanácsolta. Brutusnak kevés bizalma volt a törvényes tanács tekintélyében s a nép megindítására más eszközhöz folyamodott. Reggel lement a fórumra. Beszédét a nép tisztelettel hallgatta végig; de midőn Cinna és Dolabella intézték hozzá szavukat, erőszakoskodni kezdett, s a megzavarodott hazafiakat visszakergette védő állásukba. Antonius titkon fölkereste Calpurniát, a ki átadta neki férje magánvagyonát és végrendeletét. Két testvére segítségével, kik közül az egyik praetor, a másik tribunus volt, felnyitotta mint consul Ops templomának kincstárát, kivett belőle két millió sestertiust, s ezzel a pénzzel megnyerte Lepidust, a ki megígérte támogatását.

A városban sokan tartották Antoniust Caesar természetes utódjának. Eddig csak bátorságával és kicsapongásaival szerzett nevet, de most a fondorlatok ügyes mesterének bizonyult. Cicero óvta tőle a szabadítókat, de ezek hittek szavának, hogy ő is hű köztársasági. Megegyeztek, hogy márc. 17-én összehívják a senatust, s Antonius Tellus templomát jelölte ki gyülekező helyül a fórum közelében, melyet katonákkal töltött meg. A gyilkosok azonban nem merték elhagyni a Capitoliumot, s így tettüket távollétükben vitatták meg. A többség Caesart zsarnoknak akarta nyilvánítani, de midőn Antonius kifejtette, hogy ezzel rendelkezéseit és kinevezéseit is megsemmisítik, Dolabella és érdektársai összes erejükkel tiltakoztak ellene. Antonius még tanácskozás közben a forumra ment, hol a nép üdvrivalgással fogadta és kérte, hogy vigyázzon életére. Cicero ezalatt a senatus előtt rámutatott az egyetlen útra, mely tisztességesen vezet ki a zavarból. Bűnbocsátó feledést indítványozott, hogy mindenki tartsa meg szerzett jogait, az összeesküvők tettét pedig bízzák az utókor ítéletére. Magánbeszélgetésben a zsarnokgyilkosságot melegen védte, de a nyilvános politikában a város békéje és a senatus hatalmának megmentése végett szükségesnek tartotta az egyességet. Az amnestiát ki is hirdették, s a következő napon Cicero megnyugtatta a népet. Fölszólították az összeesküvőket, hogy jöjjenek elő; Antonius és Lepidus gyermekeiket küldték kezesekül, s az egyik Brutust, a másik Cassiust vendégelte meg házában. Másnap a pártok ismét összegyűltek a curiában s megerősítették Caesar provinciai rendelkezéseit. Trebonius elment Kis-Ázsiába, Cimber Bithyniába, Decimus a cisalpin Galliába, Brutusnak és Cassiusnak pedig hivataluk lejárta után Makedonia és Syria jutott.

Bármily hatalom maradt a köztársaságiak kezében, mégis Antonius volt a helyzet ura. Minthogy Caesar rendelkezéseit törvényeseknek ismerték el, el kellett ismerni végrendeletét is, s ünnepélyes temetést szavaztak meg neki. Antonius fölolvasta a népnek e végrendeletet, mely az ifjú Octaviust fiává fogadja, Tiberis-parti kertjeit a római népre hagyja, azonkívül minden egyes polgárnak 300 sesteriust adományoz. A halotti máglyát a campus Martiuson állították föl, de a dicsőítő beszédet a fórumon kellett előbb a holttest fölött elmondani. Aranytól csillogó oltárt emeltek a szószék előtt, melyen a halott bíboros ágyon nyugodott. Fejénél trophaeum gyanánt csüngött a gyilkosok tőrétől átszurdalt tóga. Az eléktelenített testet viaszfigurával helyettesítették, melyen a huszonhárom sebhely híven volt utánozva. A nép izgatottságát mesterségesen fokozták a Pacuvius és Accius drámáiból vett hatásos részletek, melyek Agamamnon és Aiax sorsát, a rokonok és jó barátok álnokságát juttatták a közönség eszébe.

A lelkileg megrázott és felbőszített polgárokhoz csak ezután beszélt Antonius mint consul, hogy a nagy halott érdemeit kidomborítsa. Fölolvasta a határozatokat, melyek Caesart tiszteletekkel halmozták el, személyét sérthetetlenné tették s a «haza atyja» nevével tüntették ki. Majd rámutatott a véres holttestre; végre a Capitolium felé fordulva fölkiáltott, hogy legalább ő fogja megtartani fogadalmát s bosszút áll a halottért, a kit meg nem menthetett. A nép szenvedélye egyre növekedett; megtiltotta, hogy a holttestet kivigyék a város falai közül, s magán a fórumon kívánta elégetni. Székeket, padokat, asztalokat hoztak elő a közeli épületekből, máglyát hevenyésztek a pontifex fórumi háza előtt s rátették a holttestet. A máglya közel állott Castor és Pollux templomához, azon a helyen, hol a két heros megjelentette a regillusi diadalt; s most ismét közeledett a máglyához két gyönyörű külsejű, karddal és dárdával fölfegyverzett ifjú, hogy fáklyatűzzel fölgyújtsa a máglyát. A szokatlan temetés így mintegy isteni szentesítésben részesült. A veteránusok fegyvereiket, az asszonyok ékességeiket, a gyermekek játékszereit is beledobták a tűzbe. A rómaiak rajongtak Caesarért, de ép úgy szerették őt az idegenek is. Gallusok, iberiaiak, afrikaiak és ázsiaiak egyaránt a máglya köré tolongtak s hangosan sírtak a birodalom közös vesztesége fölött. Antonius teljes sikert aratott: a nép döhöngeni kezdett, égő fáklyákkal járta be az utcákat s az összeesküvők házait lángba akarta borítani. Brutus és társai vagy elmenekültek, vagy pedig elrejtőztek. Antonius azonban nem engedte elharapózni a forrongást, s a senatust is igyekezett kiengesztelni, mert még szüksége volt támogatására. A senatus kihirdette, hogy megbocsát a bűnösöknek, s Antonius azt indítványozta, hogy a Pompeius-pártiak utolsó száműzöttjét, Sextus Pompeiust is hívják vissza. Örökre eltöröltette a dictatori méltóságot. Fölfegyverezte katonáit s elfojtotta az újabb lázadást. Szintúgy tovább ámítgatta a szabadítókat is. Fölkereste Brutust és Cassiust; biztosította őket, hogy nem lesz Rómában bántódásuk. De a praetorok, a kiknek tíz napnál tovább tilos volt távozni a városból, nem merték elfogadni ajánlatát; ő tehát a gabona előteremtése végett oly megbízást adott nekik, hogy igazolni lehetett távollétüket. Minden szolgálatokért Antonius csak egy kegyet kívánt; panaszára, hogy az ő életét is veszélyeztetik titkos fondorlatok, a senatus meggondolatlanul testőrséget szavazott meg neki. A consul pedig rögtön hatezerre szaporította katonaságát.

Miután a senatus Caesar intézkedéseit megerősítette, Antonius e határozatot azokra az intézkedésekre is kiterjesztette, melyeket Caesar csak tervbe vett. Birtokába kerítette iratait, s megnyervén volt titkárát, Faberiust, kénye-kedve szerint bármit Caesar akaratának nyilváníthatott. Korlátlanul rendelkezett a törvények, az állampénztár, a hivatalok és az állami ügyek fölött. A mit Caesar meg nem, mert volna tenni, Antonius az ő nevében elrendelte. Eladott hivatalokat, sőt provinciákat is; gyorsan visszaszerezte eltékozolt vagyonát s megvásárolta a senatorokat, a katonai és polgári előkelőségeket. Megvesztegette új consultársát, Dolabellát, s nagy ellenségeskedést szított közte és azon párt között, melynek magát lekötelezte. Attól sem irtózott, hogy Caesar rendelkezéseit megdöntse. A provinciákat önkényesen újra fölosztotta, s a szabadítókkal kötött egyezséget megszegvén, Brutust és Cassiust megfosztotta megígért provinciájuktól. Syriát Dolabellának jelölte ki, Makedóniát pedig Caesarnak Apolloniában összegyűlt seregével együtt magának ítélte. «A zsarnok meghalt», – mormogta gondba borultan Cicero, – «de a zsarnokság még él.» Az összeesküvők végzetes tévedése és politikai tehetetlensége hamar bebizonyult. A Caesar meggyilkolását követő héten már ismét kényúr ült a birodalom nyakán, a ki ép oly hatalmas volt, de erőszakosabb, s talán nem is oly titkolózó, mint amaz. Csakhogy az uralomért egy harmadik is síkra szállott, ki a hatalmat jobban tudta kiaknázni, mint Caesar vagy Antonius, s kit ravaszsága és szerencséje is támogatott, hogy végleg megalapíthassa a római monarchiát.

A lap tetejére                                                                         Folytatás