A KEZDETEK. A LEGRÉGIBB MONDÁK. RÓMA HÉT KIRÁLYA.

Köztudomású, hogy Herkules, e nagy kulturális heros, különböző nevek alatt minden ókori nép mitológiájában előfordul; Rómához a rabló Cacussal vívott küzdelme fűzi. Geryon marháit hajtotta Gades vidékéről Eurystheushoz, s itáliai útjában elcsente a szörnyeteg, ki az Aventinus alatt egy barlangban lakott. A szájából kiömlő lángok talán a kéngőzöket jelzik, melyek a vulkanikusképződésű dombból előfakadtak. Ebben az időben volt egy palatinusi helység királya Evander, ki a monda szerint pár századdal Róma alapítása előtt a birodalom jövendő fővárosának központi dombján várat épített; mindazáltal semmiféle mitikus hagyomány sem jelzi, mikor pusztult el ez az arkádiai telep, hogy helyet adjon a Romulus alapította új városnak. Evander mondájára nyomban következik Aeneas legendája, mely kétségtelenül régóta élt a rómaiak között, mielőtt Vergilius költészete halhatatlanságot biztosított neki. A nép már oly korban regélt róla, melyről hiteles történeti adataink nincsenek. Nem görögöktől átvett mítosz, a pelasg hagyományok emlékei közé sem sorolhatjuk; valószínűbb az a felfogás, hogy a trójai háború messze terjedő híre teremtette, mely épp oly csábítólag hatott pár száz évvel a mi időszámításunk előtt a római képzeletre, mint később a középkorira, midőn spanyolok, franciák és angolok versengtek egymással, melyik származtathatja magát több joggal a híres trójai menekülőktől.

Aeneas mondája lett Róma nagy történeti legendája. A különböző és bizonytalan eredetű változatok nagy száma közül különösen egy vált ki a római nép hősi hagyománya gyanánt. Quintus Fabius Pictor, egy régi történetíró, hozta forgalomba, de örök időkre Livius nagy műve biztosította életét. Ez így hangzik: Aeneast trójai csapatával Juno gyűlölete sok tengeri veszedelmen át kergeti, de a felsőbb hatalom és Róma örök végzete megvédi, s a hős Latium partjaihoz ér. Ellenségeit legyőzi s nőül vevén Latinus laurentumi király leányát, a vidék ura lesz, míg végre a kis Numicius (Rio Torto) folyó habjaiban leli halálát. Fia, Ascanius vagy Julus, alapította Alba Longát egy dombháton a mons Albanus alatt; a trójai heros utódai háromszáz évig uralkodnak e helyen, mikor nagy meghasonlás támad Proca fiai, Numitor és Amulius között. Az ifjabb megfosztja bátyját a tróntól; ennek fiát vadászaton megöli, leányát pedig, Rea Silviát, Vesta papnőjévé teszi, s így meddőségre kárhoztatja. De Mars isten a leányhoz férkőzik s ikerfiúkat nemz vele, a kiket kegyetlen nagybátyjuk kitétet. A Tiberis kiáradó vize a Palatinus lábához viszi a kisdedeket, a hol egy nőstény farkas táplálja őket emlőivel, míg végre Faustulus, a királyi nyájak pásztora, megtalálja őket és feleségének, Acca Larentiának gondjaira bízza. A fiúk Romulus és Remus nevet kapnak, szép, erős és bátor ifjakká fejlődnek, s két csapat, a Quinctiliusok és Fabiusok, főnöküknek tekinti őket. Remust azonban egy viszálykodás alkalmával Numitor pásztorai elfogják és nagyatyja elé viszik; ekkor Faustulus Romulust is ide hozza és fölfedi származásuk titkát. Az ifjak most fölbátorodva, megtámadják a zsarnok Amuliust és megölik. A trónjára visszahelyezett Numitor nekik ajándékozza a Tiberis mellett azt a földet, a hol őket kitették. A testvérpár ekkor versengeni kezd, vajon kit illet meg a város alapítása, melyet közösen kormányoznának; végül auguriumra bízzák a döntést. Romulus a Palatinuson foglal állást, Remus szemben az Aventinuson; bár az utóbbi lát előbb hat keselyűt, Romulus nyomban rá tizenkettőt pillant meg, úgy hogy a nép őt ismeri el győztesnek. A madarak megfigyelése etruszk szokás volt; szintúgy etruszk szokás szerint fogott érccsoroszlyás ekébe Romulus két hibátlan marhát, egy bikát és egy tehenet, – amazt kívülről, hogy jelezze az idegenekkel szemben az erőt, az utóbbit, mint a termékenység képviselőjét, belülről, – s így von velük a Palatinus tetején barázdát. E négyszögű vonal – Roma quadrata – volt a pomoerium helye, az a határszalag, melynek az építendő fal mögött üresen kellett maradnia, hogy elkülönítse az eredeti polgárok lakhelyét a cliensektől és idegenektől. Majd építeni kezdte a falakat, de mielőtt embermagasságig vitte volna, Remus gúnyolódva átugrotta, a miért Celer, Romulus barátja, vagy talán maga Romulus, haragjában agyonütötte. A rómaiak sokkal később, a polgárháborúk iszonyai között gyakran emlegették, hogy Róma épülő falait testvérgyilkosság szennyezte be.

Remus gyilkosa büszkén felkiáltott: «Így pusztuljon el, a ki át meri ugrani falaimat!» S e szavakat jó ómennek vehették. Mindazáltal a nép és feje érezte a szégyent, s félt, hogy veszedelem fenyegeti a várost. A megölt Remus árnya megjelent a testvérgyilkos előtt és azt követelte, hogy tiszteletére ünnepet alapítson. A hagyomány így magyarázza a Lemuria ünnep intézményét. A város alapításának évfordulóját az április 21-én tartott Palilia nevű pásztorünnep jelezte, mely a jó óment megerősítette s a rosszat elhárította. Ez első példája a formákhoz ragaszkodó vallásos érzés aggodalmasságának, mely a rómaiak egész történetén átvonul, szoros kapcsolatban rabló és erőszakos tetteikkel.

Maga Romulus, a mítosz szerint, latin királyok véréből származott, minthogy ősanyja, Lavinia, a trójai Aeneas neje lett. De a tömeg, mely kezdetben köréje gyülekezett, keverék nép volt, különböző, részben ismeretlen eredetű. Ő ugyanis a Capitolium két csúcsa között, hol egy természettől védett helyen Veiovis (a gonosz Jupiter) szent berke volt, asylumot, menedékhelyet nyitott. Ide hívta a környékbeli elégedetlen és üldözött embereket, hogy polgárokat szerezzen új városának. Mihelyt elég erősnek érezte magát, hogy független uralmat alapítson, a szomszéd városokból asszonyokat kéretett új népe számára. Ámde az ajánlatot megvetéssel visszautasították. Romulus eltitkolta lelki fájdalmát és követeivel ünnepi játékot hirdetett Consus isten tiszteletére a Palatinus mellett. A sabinok és latinok nagy számban jelentek meg az ünnepen, s magukkal hozták feleségeiket és leányaikat is. A római ifjak az érdekes látványosság folyamán rájuk rohantak s a hajadonokat a városba hurcolták. Ez a sabin nők elrablásának mondája, mely a következő háborúk oka volt. De míg Caenina, Crustumerium és Antemnae latin népe rögtön fegyvert ragadott és Romulus hadseregét könnyen szerzett diadalokhoz juttatta, a sabinok bevárták az alkalmas időt és nagyobb haderőt gyűjtve, behatoltak a római várba. Tarpeiát, a várnagy leányát, megvesztegette az ellenség balkarján viselt karcsattok csillogása, s kész volt a balkar díszeiért felnyitni a kapukat. A sabinok így benyomultak a falak közé, de az árulót agyonsújtották balkarjukon viselt pajzsaikkal.

A sabinok most a mons Capitolinus urai lettek, de a Palatinus még a rómaiaké volt, s így a két nép a dombok közt elterülő völgyben összecsapott. Már a sabinok fölülkerekedtek, s üldözőbe vették a menekülő rómaiakat. Romulus azonban templomot ígért Jupiternek, s az isten bátorságot öntött a legyőzöttek lelkébe. A rómaiak hevesen megújították a csatát, s a sabinokat leszorították a völgybe. Az elrablott sabin nők ekkor lejöttek a város falai közül, s a harcolók közé vetvén magukat, könyörgéseikkel békére bírták őket; a két nép barátsága és szövetsége egy községben egyesítette az ipákat és vőket. A templom a fogadalom szerint fölépült, s Jupiter Statornak szentelték. Időről-időre kijavítva és átépítve, folyton jelezte a helyet, hol a monda szerint Romulus katonái visszafordultak; s a világos helyrajzi jegyzetek alapján még ma is pontosan megállapíthatjuk a templom régi körvonalait.

Az egyesülés után a rómaiak tovább is a Palatinuson laktak, míg a sabinok a Quirinalis dombját választották lakhelyül. Ezóta Róma népét a Romani et Quirites név jelölte. A hagyomány az utóbbit a sabin Cures város nevéből származtatja, a tudósok a lándzsa sabin nevével (curis, quiris) hozzák rokonságba; még valószinűbb, hogy a szó a curites (a curiák tagjai) változata, mert a polgárok egyetemességét («populus Romanus Quiritium») jelölte. A két király, Romulus és Titus Tatius, együtt uralkodott; közös ügyeinek tárgyalására a két nép a dombjuk között elterülő völgyben, a későbbi fórumon jött össze.

Öt év múlva a laurentumiak hirtelen betörtek a római határba és Titus Tatiust megölték, mert vonakodott elégtételt adni azon sérelmekért, melyeket rokonaitól el kellett szenvedniük. Ez időtől fogva Romulus egyedül uralkodott Róma két népén. A bátor és harcias fejedelem győzelmes háborút viselt Fidenae és Veii etruszk lakosságával. A hagyomány szerint ő rakta le a római alkotmány első alapjait, s harminchét éves dicső uralkodás után hirtelen eltűnt a földről. Midőn katonai szemlét akart tartani alattvalói fölött a «kecskemocsárnál», a campus Martiuson, a nap egyszerre elsötétült, s a tömeget egy rettenetes vihar szétűzte. Mikor ismét összegyűltek, a király nem volt sehol; atyjának, Marsnak kocsiján az égbe röpült. A nép nem tudott királyának boldog haláláról, s gyásza csak akkor enyhült, midőn Proculus Julius senator másnap előadta, hogy az albai úton megjelent előtte a hős árnya s megígérte, hogy mint Quirinus isten pártfogójuk lesz a rómaiaknak. E legendát, mint Róma történetének legtöbb csodás mondáját, a későbbi kétkedő kor magában Rómában természetesen igyekezett megmagyarázni, s többen úgy vélekedtek, hogy a «kényurat» a fellázadó senatorok ölték meg és temették el titokban.

A két nép községe nem tudott az utódválasztásban megegyezni. Egy évig (u. c. 38, Kr. e. 716) felváltva öt-öt napon át senatorok uralkodtak, s időközi király (interrex) volt a nevük. Végre abban állapodtak meg, hogy a rómaiak választanak ugyan, de sabin származású embert. Ekkor egyhangúlag Numa Pompiliust kiáltották ki, s lakhelyéből, Curesből, Rómába hívták, hogy vegye kezébe az uralmat. Numa a legbölcsebb és legigazságosabb ember hirében állott; a hagyomány a chronologia mellőzésével Pythagoras tanítványának mondja, kitől a korabeli összes ismereteket elsajátította. Az istenek is kedvelték, s Egeria nympha utasítására, a kinek berkét a Caelius hegy lábánál gyakran látogatta, állapította meg a római ünnepeket és szertartásokat. Numa jelölte ki a pontifexek, flamenek, augurok és fetialisok teendőit; neki tulajdonították a Vestaszűzek rendjének megalapítását. Ezeket a legelőkelőbb családok gyermekeiből válogatták ki; ők ápolták szentélyükben az állami tűzhelyet, őrizték a város Palladiumát és az állami Penateseket. Numa alapította meg a Saliusok papi testületét is; ezek őrizték az égből esett ancile-t vagyis pajzsot, s nevüknek megfelelően (salit = tánczol) patronusuk, Mars isten tiszteletére ünnepi táncot lejtettek. Numa eltiltotta az emberáldozatokat, ép úgy a kőből, fából és ércből készült istenszobrok imádását; csak százhetven évvel a város alapítása után alakult át a rómaiak egyszerű vallása bálványimádássá. Ő hozta be népe közé a földművelést, mely épp oly erős oszlopa volt a római nép nagyságának, mint a fegyverek. Földet osztott szét a polgárok között, a határok tiszteletét alkalmas ünnepekkel biztosította, oltárt alapított Fides istennőnek, s fölépítette Janus templomát, a kapukat, melyek háborúban nyitva, békében zárva valának. Negyvenhárom éves boldog uralkodása alatt Janus kapuit állandóan bezárva tartotta. Ily aranykorszak bizonyára nem virradt többé Rómára.

Tullus Hostilius, Róma harmadik királya, minden tekintetben ellentéte volt a másodiknak; a sabinok választották a rómaiak közül (u. c. 81, Kr. e. 673). Egész uralkodása alatt harci vállalkozásokban lelte kedvét, mi által a város hatalmát biztosította és növelte. Először az albaiak ellen indította hadát, kikkel a római nép nem tartott jó szomszédságot; mindazonáltal elfogadta az ellenség vezérének ajánlatát, hogy kerüljék a kölcsönös mészárlást, mely a győztes félt is könnyű zsákmányává tenné közös ellenségüknek, az etruszkoknak. Elhatározták, hogy mindkét oldalról három harcos döntse el a csatát. Három ikertestvér, a Horatiusok, küzdöttek Rómáért, szintúgy három ikertestvér, a Curiatiusok, Albáért. Két Horatius mindjárt az első összecsapáskor elesett, de a három Curiatius is elgyengült a kapott sebektől, s így a sértetlen római kardja egymásután kioltotta életüket. A Horatiusok húga jegyese volt az egyik Curiatiusnak, s midőn bátyja diadallal tért vissza Rómába, hazájáról megfeledkezve, vőlegényét siratta. Horatius fölháborodásában húgát is megölte. A király vonakodott ítéletet mondani, s a duumvirekre bízta az ügyet; ezek azután megvesszőzésre és halálra ítélték. Horatius a király biztatására a népgyűléshez föllebbezett; atyja könyörgött a néphez, mely meghatva a vádlott érdemeitől, fölmentette. Ez a néphez való föllebbezés hagyományos eredete, melynek segélyével római polgárok megszabadulhattak, ha a rendes törvényszék halálbüntetést mért rájuk. Egy másik legenda elbeszéli e királyról, miként büntette meg Mettius Fuffetiust, az albaiak vezérét. Ez ugyanis felbíztatta Fidenae városát, hogy Veiivel szövetségben támadja meg a rómaiakat, s mikor az albaiaknak Róma szövetségében részt kellett volna venni a csatában, vezérük visszatartotta őket, hogy várják be a csata végét, s a győzteshez csatlakozzanak. Csakhogy Tullus értesült a kétszínűségről, s győzelme után kemény bosszút állott az árulón: két szekérhez köttette és úgy szakíttatta szét testét. De a maga életét is villám oltotta ki, mikor bánatot érezve Alba elpusztítása miatt, Juppiter Elicius (a Villámló) kiengesztelésére Numa rendelkezései szerint alkalmas szertartást akart tartani.

Ekkor a rómaiak ismét sabin embert választottak királlyá (u. c. 114, Kr. e. 640). Ancus Marciusnak, Róma negyedik királyának mondája nem egyéb, mint Numáénak halvány másolata. A békés uralkodó fejlesztette a földművelést, helyreállította az elhanyagolt istentiszteletet, s az állam békés kormányzását fejlesztő törvényeket hozott. De a végzet nem engedte meg, hogy Janus kapuit bezárhassa. Latin és etruszk népek háborgatták Róma területét, s kényszerítették a királyt, hogy fegyverrel és erődítményekkel védelmezze városát. Ancusnak tulajdonították a pons sublicius (cölöphíd) verését a Tiberisen, a Tullianum nevű börtön építését a capitoliumi domb lábánál; ő építette a Tiberis torkolatánál Ostia kikötőjét is. A rómaiak ez adat szerint az ő uralkodása alatt kezdtek nagyobb kereskedést űzni. Huszonnégy évi királysága alatt a szerencse sohasem fordult el tőle; békés és gazdag államot hagyott hátra.

Róma legendájában első négy királyának uralma alatt bizonyos fokozat mutatkozik. Romulus maga istennek a fia, Numa is szoros kapcsolatban áll az égi hatalmakkal; Tullus és Ancus már egyszerű halandók. Valamennyiük közös vonása azonban, hogy a teljes populus akaratából ülnek a trónon. A többi három király már nem alkotmányos uralkodó, többé-kevésbé önkényesen jutnak uralomra, az utolsó pedig teljesen a zsarnok típusa. Az idősebb Tarquiniussal kezdődik úgyszólván Róma helyi története; Servius szervezi az alkotmányt, s a második Tarquinius korától kezdődik a nép tényleges szerepe az alkotmányos életben.

Ancus uralma idejében egy idegen férfiú telepedett le Rómában. Atyja, a korinthoszi Demaratos, szülővárosából menekülni volt kénytelen, s Etruriában, Tarquinii városában, alapított otthont. Fia már az előkelő származású Tanaquilt vette nőül, ki jártas volt az auguriumokban és az előjelek megfigyelésében; mivel pedig a madarak repüléséből férjének nagy jövőt jósolt, s különben is nagyravágyó asszony volt, biztatására Rómába költöztek. Az idegennek etruszk neve Lucumo volt, de Rómában a Lucius Tarquinius nevet vette föl (halála után a második Tarquiniustól megkülönböztetendő, a Priscus [= régi] jelzőt is nevéhez csatolták). Csakhamar kegyébe jutott Ancusnak, ki fiainak nevelését is rá bízta; de még jobban megkedvelte a nép s a király halála után beleegyezett az államcsínybe, hogy Tarquinius gyámfiainak érdekét kijátszva, maga lépjen a trónra (u. c. 138, Kr. e. 616). Az igazságtalanul szerzett hatalmat mérséklettel és bölcsességgel gyakorolta. Uralma idejéből maradtak ránk a nagy építkezések legrégibb adatai. Etruria hatása először az idősebb Tarquinius mondájában tükröződik. Ő szárította ki a fórum völgyét; ő épített a környező lejtők alján csarnokokat; kőfalakkal vette körül a dombokat; lerakta a capitoliumi templom alapfalait; megteremtette a Palatinus és Aventinus között a circus maximust látványosságok és játékok számára. Szintúgy ennek a nagy építőnek tulajdonítják a cloaca maximát, az óriás csatornát, mely még ma is sokkal jobban bizonyítja Róma régi népének hatalmát és nagyságát, mint hagyományos története. Tarquiniusról a nép mint harcias fejedelemről és ügyes kormányzóról emlékezett meg. A hagyomány szerint Rómában ő tartott először diadalünnepet, ő vette át az etruszkoktól az arannyal díszített köpenyt és a négy fehér lótól vont diadalkocsit, melyen később sok hadvezérük vonult föl a capitoliumi dombra. Kétségkívül etruszk szokások átvétele nyilatkozik egyéb külsőségekben is; ilyenek a harci öltözetek, a tisztviselők széles bíborszegélyű köpenye (praetexta), talán maga a polgári tóga is. Etruriából került a sella curulis, a lictorok, a vesszőcsomók (fasces).

Tarquinius Priscust hosszú, majdnem negyvenévi uralkodása után Ancus fiai megölették (u. c. 176, Kr. e. 578), de bosszúállásuknak nem látták hasznát. Tanaquil bezáratta a királyi palota kapuit s kihirdette a népnek, hogy a király nem halt meg, csak megsebesült. Mikor pedig a gyilkosságot tovább nem titkolhatta, vejét, Servius Tulliust, mint a senatus választottját ültette a trónra, a nélkül, hogy népgyűlést hívott volna össze. A római legenda Serviusról nevének megfelelőleg (servus = szolga), azt mesélte, hogy rabszolgának a fia volt, a feje körül lebegő tűz csodaszerűsége tette a király neveltjévé, később pedig jelleme és tehetsége a királyi ház tagjává emelte. Etruszk hagyományok azonban a magukénak követelik Serviust, s azt regélik, hogy egy etruriai népcsoport Caeles Vibenna vezérlete alatt Róma szövetségese gyanánt Rómába költözött, a vezérről nevezett Caelius hegyen telepedett le, s legkiválóbb társukat, Mastarnát, ez időtől fogva Serviusnak hívták. Neve a római történetben főleg a politikai alkotmányhoz fűződik, melyet a hagyomány neki tulajdonít; de mint nagy építő is élt a nép emlékezetében. Servius annyira kiterjesztette a város határait, hogy azok a köztársaság egész ideje alatt elég nagyoknak bizonyultak. Nyolc kilométer hosszú fallal vette körül a hét halom erődítményeit és különálló épületcsoportjait; így egyesítette a Palatinust, Aventinust, Capitolinust, Caeliust, valamint a domblánc keleti részét, a Quirinalist, Viminalist és Esquilinust. Az így megnagyobbított várost négy negyedre (Palatina, Suburana, Collina, Esquilina), s a városi lakosságot is megfelelő négy tribusra osztotta föl. A római szántóföld más huszonhat tribus-területet foglalt el. A lakosokat azután vagyonbecslés alapján osztályokba és centuriákba sorozta, miáltal a város szervezete arisztokratikus és katonai lett. Servius nagyobbrészt békésen uralkodott; ha háborút indított és földet foglalt, ezt többnyire a szegényebb osztályok között osztotta föl. Ezzel azonban a patríciusokat maga ellen ingerelte s összeesküvés áldozata lett, melyet azok titokban támogattak.

A meseszálak összezavarodnak, midőn azt regélik, hogy Servius Tarquiniusnak fiaihoz vagy unokáihoz adta nőül két leányát. A nagyravágyó Tullia a szelíd Arunsnak lett felesége, viszont szerény nőtestvére a büszke és kegyetlen Luciushoz ment nőül. Tullia azonban férjét és nőtestvérét eltette láb alól, hogy rokonlelkű sógorának lehessen a felesége. Servius aggodalmában le akart mondani a trónról s a nép kezébe akarta letenni a hatalmat. Lucius azonban fellázította a gazdag nemeseket; majd a tanácsházban az öreg királyra rohant s ledobta a lépcsőkön; a fórumon kocsikázó Tullia pedig áthajtotta lovait atyja testén. A senatus belenyugodott a történtekbe, s így a gyilkos ragadta magához a királyi hatalmat. De a nép meggyászolta pártfogójának halálát, s e borzasztó nappal kezdődik a küzdelmek hosszú sora a versengő pártok között. Az útnak, mely Tullia gyalázatos tettének színhelye volt, ez időtől fogva Vicus Sceleratus (= bűnös utca) nevet adtak; de a népfelség meggyilkolásáért csak akkor lakolt méltán a senatus, mikor Julius Caesar Pharsalosnál végleg összetiporta hatalmát s korlátlanabb ura lett, mint egy király.

A római legenda köre tágulni kezd. Ha Serviust alaptalanul tekintették kényúrnak, az ifjabb Tarquiniusban valódi zsarnok jutott a trónra (u. c. 220, Kr. e. 534). A valódi zsarnokság minden vonása megvan benne: fondorkodása pártokra szakítja a senatust, s az egyiknek támogatásával uralkodik a másikon; a római családokat megveti s tekintélyét idegen kényurakkal kötött rokonság útján biztosítja; erejében elbizakodva, alattvalóinak tetteit rangkülönbség nélkül szigorúan vizsgálgatja, s királyi szeszélye szerint bünteti, öldösi vagy elüldözi őket. Ép oly hatalmas fosztogató volt künn, mint otthon. Róma eddig csak egyenrangú tagja volt negyvenhét latin város szövetségének, mely Jupiter Latiaris közös ünnepére összegyűlt az albai hegyen; az ő uralma alatt Róma valamennyinek feje és ura lett. Győzelmesen forgatta fegyverét a hernicusok és volscusok között, akiket területük egy részétől megfosztott, s közöttük katonai őrállomásokat helyezett el. Circeii és Signia (Segni), hová római és latin polgárokat telepített át otthonukból, voltak a gyarmatosított községek hosszú sorának első példái, melyekkel Róma biztosította hódításait és gazdagította népét.

Az ifjabb Tarquinius is nagy építő volt; Etruriából hozatott mestereket, munkásokat pedig a volscus és latin háborúk foglyai szolgáltattak. Befejezte a cloaca maximát és a capitoliumi templomot. E hatalmas épület pincéjében tartották zár alatt a jóskönyveket, melyeket a cumaei Sibylla ajánlott fel Róma királyának. Az ihletett jósnő szavai szerint a városnak, sőt talán a világnak sorsa volt bennük megírva, s a kilenc könyvért értéküknek megfelelő összeget követelt. Tarquinius sokallta az árt; Sibylla eltávozott, s három könyvet tűzbe dobván, a megmaradt hatot ismét ugyanezért az árért kínálta. A király természetesen drágállotta, mire a Sibylla újra elégetett három könyvet, s az utolsó három könyvért is annyit kért, mint előbb. Ekkor végre Tarquinius megadta az összeget, s a háromszoros árú könyveket ezentúl a római állam legszentebb kincsei gyanánt őrizték. A legnagyobb válságok között időről-időre ünnepiesen fölnyitották; a nagy tisztviselő, akire őrizetük bízva volt, jóslatot kért belőlük, s többször vált így a papok és nemesek kezében a kormányzás fontos eszközévé. E Sibylla-könyvek jelzik a görög szellem hatásának kezdetét Rómára.

Tarquinius Superbus mondája mindinkább regeszerűvé válik. Rossz előjelek és csodák megfélemlítik, s ezért fiait jóslatért Delphoiba küldi, hogy tudakolják ki családja sorsát. Kíséretükben volt a király unokaöccse, Lucius Junius Brutus is, ki kegyetlen nagybátyjának gyanús terveit kijátszandó, butának tettette magát. «Ki lesz közülük – kérdék Delphoiban a királyfiak – a hatalom örököse?» S a jóslat azt felelé: «A ki legelőször csókolja meg anyját». Haza érkezvén, versengve hatoltak a nők lakosztályába; de Brutus, mintha véletlenül történt volna, megbotlott, s az emberiség közös anyját, a földet csókolta meg.

Tarquinius ezután Ardeát, a rutulusok fővárosát vette ostrom alá. Az erős falak sokáig ellenálltak a római haderőnek, s a királyi családbeli ifjak tétlenül vesztegeltek a táborban. Idejüket szórakozva és mulatozva töltötték, s egy ilyen mulatság közben a fölött vitatkoztak, kinek van közülük a legjobb felesége. Bortól fölhevülve lóra ültek s éjjel fölkeresték otthonukat, hogy személyesen győződjenek meg, mivel töltik a nők az időt. S ime, az úri nők ép úgy szórakoztak és mulatoztak, mint uraik. Csak Lucretiát, Tarquinius Collatinus nejét, valamennyiük között a legszebb és legokosabb asszonyt, találták szolgálói között, a mint velük font. Az elismerés jutalmát neki ítélték, s az ifjak gyorsan visszalovagoltak őrállomásaikhoz. De Sextus, a király fia, nem sokára visszaosont; az erényes úrnőnél a férj rokonsága és barátsága alapján szíves vendéglátásban részesült, s éjjel Lucretia hálószobájába hatolt. A megrémült asszonyt azzal fenyegette, hogy kikürtöli becstelenségét, s állításának bebizonyítására egy megölt rabszolgának holttestét fekteti mellé, ha nem tűri el ölelését. Sextus távoztával Lucretia kétségbeesésében férjéért, Collatinusért, s atyjáért, Lucretiusért küldött. Mikor ezek Brutus és Volumnius társaságában megjöttek, bevallotta kényszerű gyalázatát s szemük láttára szívébe szúrta tőrét. A gyászba borult férfiak megesküdtek, hogy bosszút állnak a bűnösön s gyűlölt rokonságán; Brutus pedig ledobván a butaság mezét, élükre állott. Lucretia holttestét a római fórumra vitték, s Brutus a véres tőrrel kezében megeskette a népet, hogy fellázad a zsarnok ellen. Nyomban elhatározták, hogy a királyi családot megfosztják a tróntól és száműzik a városból (u. c. 245, Kr. e. 509). Midőn Tarquinius e hírre seregével Ardeából Rómába sietett, a kapukat zárva találta, s Etruriába kényszerült vonulni, a hol Caereben (Cerveteri) talált menedéket.

A hagyomány szerint ekkor Etruria és Róma közt nagy ellenségeskedés fejlődött ki a Tarquiniusok bukása miatt. Veii és az ősi fészek, Tarquinii, segítséget ígértek a száműzött királynak. Követek jelentek meg Rómában, hogy visszatérése vagy legalább vagyonának kiadása érdekében alkudozzanak. Midőn törekvésük kudarcot vallott, néhány fiatal patríciussal összeesküvést szőttek Tarquinius visszahelyezése végett. Tervüket egy Vindicius nevű rabszolga elárulta, s a bűnösök névsorában magának Brutusnak két fia is előfordult. A népszabadító bírói székében törvényt lát fölöttük; ítélete szerint a lictor bárdja vágja le fejüket. Kérlelhetetlen határozatát személyes jelenlétében hajtatja végre, a zsarnok birtokát pedig szétosztatja. De a mezőt, mely a város északnyugati határában a Tiberis mellett terült el, Marsnak szentelték, s ez lett a rómaiak híres gyülekező helye (campus Martius) a hadgyakorlatok számára. Az épp vetést learatták és a folyóba dobták; halmaza fölött a folyó iszapja lassanként meggyült, s a később Aesculapius istennek szentelt szigetté alakult. Eközben az ellenség a városhoz közeledett, de Róma legiói eléje mentek. Brutus és Tarquinius egyik fia, Aruns, egymás ellen rohantak s egymás kezétől estek el. A vezérek példáját követték katonáik is; ember-ember ellen küzdött, s a háború kockája nem dőlt el e napon. De mikor a két haderő éjszakára visszavonult, szózat hallatszott Arsia erdejéből, mely tudtul adta, hogy «Róma egy katonával kevesebbet vesztett, mint Etruria». S ez elég volt arra, hogy az etruszkok megrémülve visszavonuljanak. Valerius a győztes hadsereg élén visszatért Rómába s ő tartotta a hős Brutus fölött a halotti beszédet. Róma asszonyai egy évig gyászolták megszabadítójukat, a nép pedig szobrot emelt neki a Capitoliumon.

Hogy a regifugiumnak, vagyis a királyok száműzetésének mondáját befejezzük, megemlékezünk az etruszkok szívós törekvéséről, hogy rokonukat trónjára visszahelyezzék. Kísérleteik azonban csak Róma dicsőségét emelték, s az önfeláldozás példái magasztossá tették a római szabadság ügyét. Hiába hatolt Porsenna, Clusium (Chiusi) királya, a Tiberis hídjáig, győzelmét meghiusította Horatius Cocles hősi bátorsága. Egymaga állott ellen a királynak, míg a rómaiak lebonthatták háta mögött a hidat, azután teljes fegyverzetben ugrott a Tiberisbe s ő is hozzájuk csatlakozott. Másik tervét a hősszellemű Cloelia hiusította meg, ki kezesként tartózkodott táborában, s megszökve lóháton úszott át a ragadó folyón. Nagyon megdöbbentette végül háromszáz római ifjú összeesküvése, kik közül először Mucius Scaevola hatolt be táborába, hogy megölje. Mikor fogságba került s Porsenna elé vezették, balkezét a tűzbe tartotta, megmutatandó, hogy semmiféle kínzás sem csikarhat ki belőle vallomást. Mindazáltal a végeredményre vonatkozólag ingatag a hagyomány. Egyik alakja azt beszéli, hogy a rómaiak a betörő hadsereget diadalmasan visszaverték; a másik, melynek a legkiválóbb római írók is hitelt adnak, megengedi, hogy Porsenna elfoglalta a várost, de megcsodálva védőinek hősiségét, visszavonult.

Tarquinius azonban még akkor sem nyugodott, mikor leghatalmasabb pártfogója cserbenhagyta. Latiumi szövetségesek élén megújította támadását (u. c. 258, Kr. e. 496). Alba közelében, a Regillus tó mellett vívták a döntő csatát, s a válságos pillanatban Valerius templomot ígért Castornak és Polluxnak. Erre a római hadsereg élén két kiváló szépségű és hatalmas termetű ifjú jelent meg fehér lovon, s megszalasztotta az ellenséget. Míg a győzők az ellenség üldözésével voltak elfoglalva, ugyanezek az isteni hősök hirtelen megjelentek a római fórumon, megmosták a Juturna forrásában fegyverzetüket, s a győzelmet hírül adván, egyszerre eltűntek. Emléküket őrizte a fórumon Castor temploma. A két hadsereg vezérei összemérték egymással kardjukat; a rómaiak közül elesett Valerius, Herminius és Aebutius, az ellennél Mamilius, Alba dictatora, s Titus, Tarquiniusnak utolsó fia (mert Sextus már előbb erőszakos halált szenvedett). Tarquinius Superbus megmenekült ugyan utolsó csatájából, de minden támogatás híján nyomorult öregségben halt meg a cumaei zsarnok, Aristodemos udvarában; családja pedig Caerébe költözött, hol a nemzetség sírboltja mai napig fennmaradt (az u. n. Tarchna-család sírkamrája).

A római királyok történetének e híres hagyománya, melynél Ranke szavai szerint magasztosabb és tartalmasabb monda nem fordul elő a népek történetében, annyira tele van mesés és költői vonásokkal, hogy lehetetlen belőlük a történeti igazságot kiválasztani. Az is kétségtelen, hogy a római intézmények eredetének kitüntetése végett sok szálat később szőttek bele. Romulusnak tulajdonították a senatus, a curiák és a hadsereg megalapítását, Numának a vallás és istentisztelet rendezését. Mindkettő inkább isteni, mint emberi alak; Tullus Hostilius és Ancus Marcius pedig az első két király halvány mása gyanánt tünik fel a hagyományban. Sokkal inkább jellemzik történeti vonások az etruszk eredetű királyokat, s rájuk vonatkozólag a tudósok merész hypothesiseket kockáztattak. Sokan azt hiszik, hogy a Tarquiniusok és Servius uralma nem jelez mást, mint hogy az etruszkok lettek Róma urai, s hogy a nép a hódítók elűzésével együtt a királyi uralomtól is megszabadult.

A NÉPTRIBUNATUS. A VOLSCUSOKKAL ÉS AEQUUSOKKAL VÍVOTT HARCOK.

A rómaiak királyuk elűzése után nyomban Lucius Junius Brutust és Lucius Tarquinius Collatinust választották consulokká (u. c. 245, Kr. e. 509) [* A királyok korának legendákkal tele eseményei a regifugiumig nem jelezhetők pontos évszámokkal, mert a források tekintélye kétes, s nagy is köztük az eltérés. De a regifugiumot jelző dátum bátran korszakot jelölő évnek tekinthető. Innentől kezdve maguk a rómaiak is figyeltek a chronologiára. Behozták azt a szokást, hogy évenként szeget vertek Minerva templomába; consulaik névsorát pontosan följegyezték, s habár e névsor nincs hijával az eltéréseknek és ellentmondásoknak, mégis elégséges alapul szolgál a chronologusok kutatásai nyomán az események időrendjének megállapításához. A köztársaság korától kezdve a régiek közül Varro évszámítását, a modern tudósok közül Clinton (Fasti Romani) és Fisher általánosan elfogadott chronologiáját követjük, s ritkán terjeszkedünk ki a vitás pontokra.] A nép magasztalólag emlegette érdemüket, hogy a plebeiusoknak kedvező serviusi intézményeket felújították, visszaadták nekik saját rendjükből választott bíráikat, s így épp úgy fellebbezhettek tribusaikhoz, mint a patríciusok a curiákhoz. A consulok a királyi birtokok egy részét a népnek adományozták, s száz lovagot kineveztek a senatusba, melynek sok tagja szenvedett halált a zsarnok Tarquinius önkénye miatt. Midőn Brutus még consulsága évében elesett, hivataltársa, az új kormányforma igazi megalapítója, úgy gondoskodott az államrend fenntartásáról, hogy új consultársat vett maga mellé. De Publius Valeriust, az új consult, midőn a Palatinusból kinyúló Velia csúcsán épített magának házat, azzal gyanúsították, hogy a királyságot akarja visszaállítani. Alig vette hírét a polgárok elégületlenségének, rögtön leromboltatta épülő lakát, s a domb lejtőjén egyszerűbb házat építtetett. Azon felül nyilvános határozattá emelte, hogy a királyi hatalom örökre el van törölve Rómában. Valerius nemes hazafiságát több ily tény igazolta, s ezért tisztelte meg a nép a Poplicola (= néptisztelő) névvel, melyet utána egy római sem kapott; a nép felfogása szerint ugyanis senki sem mentette meg Róma szabadságát oly veszedelmes válságból.

Az etruszk Porsennával vívott háború három éven át mindig megújult, s különböző források szerint Róma Kr. e. 507-ben (u. c. 247) vagy megnyitotta ellensége előtt kapuit, vagy végleg kikergette határaiból. Régi történetíróink adatai ezután is csak úgy szólnak, hogy Róma folytonosan külháborúkat vívott, s állandó ellenségeskedésben élt a sabin és latin városokkal; hogy pedig kormánya nagyobb erőt fejthessen ki, 501-ben (u. c. 253) először állított dictatort a hadsereg élére. Róma első dictatorát Titus Lartiusnak hívták. Öt év múlva, 496-ban (u. c. 258) másodszor választottak dictatort Aulus Postumius személyében. Ez vívta a Regillus tó mellett a nagy csatát a száműzött Tarquinius családdal, mely ezután nem tudott többé hadsereget toborozni Róma ellen.

Eddig tehát a kívülről fenyegető veszély, ha ugyan nem az osztályok kölcsönös egyensúlya, tartotta fönn a városban a versengő rendek között a békét. De bármily nagy kíméletet tanúsított is szemlátomást először Servius, majd Brutus és Valerius a plebeiusok iránt, csakhamar kitűnt, hogy ezek jogai nagyon ingadozó alapon állnak s nem nyújtanak védelmet igazságtalanság és kegyetlenség ellen. Földművelésből élő nép közt a forgalmat csereáruk tartják fönn; forgópénz a kereskedelem és közlekedés terméke; Róma kisbirtokosai pedig mindig szűkében voltak a könnyű forgalmú ércnek, melyet gazdaságuk javítása, bérleteik és közadóik fizetése megkövetelt. Így kénytelenek voltak gazdagabb szomszédjaikhoz, a patríciusokhoz fordulni. A törvények codexe mindig a hitelezőnek kedvezett; feljogosította, hogy a kölcsönkért összeg utolsó filléréért is megtámadhassa adósának vagyonát, hogy a vagyonbukottat fogságba vethesse vagy családjával együtt rabszolgául (nexus) eladhassa; sőt talán fölhatalmazta a hitelezőket, hogy az adóst, ha nem tudta követelésüket kielégíteni, darabokra vágják s testét egymás közt felosszák. A plebeiusok leginkább a szegény osztályhoz tartoztak; így könnyen áldozatul estek e szigorú rendszabályoknak és börtönbe kerültek.

A római hadseregnek egy vitéz centuriója megszökött ily börtönéből s föllázította honfitársait panaszával, midőn a volscusok betörését jelentették Rómában. A 495. év (u. c. 259) consuljai, a gőgös Appius Claudius – a büszkeségéről és kegyetlenségéről számos nemzedéken át oly híres családnak első szereplő tagja, ki 504-ben (u. c. 250) rengeteg nagy cliens-kísérettel vándorolt sabin földről Rómába – és a népszerű Publius Servilius fegyverre szólították a népet. De a plebs vonakodott katonának állni s dacolt az államrenddel. A consulok a szorongó helyzetben engedtek; megígérték a bajok orvoslását, a fenyegető forrongást elnyomták, s a legiókat talpra állítva, megverték az ellenséget. De a senatus vonakodott beváltani az ígéretet; fenyegetőzött, hogy dictatorrá választja Appiust s korlátlan hatalommal ruházza föl az elkeseredett tömeggel szemben. Fenyegetését a következő évben meg is valósította s dictaturát szervezett a lázadás elnyomására (Kr. e. 494, u. c. 260), de dictatorrá szelídebb és bölcsebb férfiút, Manius Valerius Volesust választotta. A plebeius katonák erre hadi jelvényeik alatt sereggé tömörülve, a Mons Sacer-re (Szent-hegy), az Anio jobb partján elvonuló hegycsoport egy magaslatára vonultak. A városi köznéppel együtt hangoztatták, hogy Rómában nem lelik hazájukat, nincs biztos földjük, sem közös istentiszteletük. Nem csoda tehát, hogy el akartak szakadni és máshol keresni otthont. Viszont a patrícius rendet is izgatta Appius Claudius vezérlete alatt az a gondolat, nem védhetnék-e meg clienseikkel együtt külső ellenség ellen maguk is a várost. De a senatus mégis követeket küld a néphez, ép azokat, kik Appiussal ellentétes álláspontot foglaltak el, s Menenius Agrippa híres példázata a gyomorról és a többi testrészekről meggyőzi a kivonultakat, hogy a versengő osztályoknak közös érdekeik vannak.

A hagyomány e versengést a gazdagok, és szegények viszályának tünteti föl, noha ebben az időben már több plebeius jutott nagy vagyonhoz, s kétségtelenül ép oly durván alkalmazta a hitelező jogát az adóssal szemben, mint a patríciusok. De most testület gyanánt lépnek föl a plebeiusok, hogy a secessio sikerével az egész osztálynak előnyöket vívjanak ki. A törvény a plebeiusokat kizárta a consulságból; olyan plebeius eredetű méltóságot kívántak tehát fölállítani, melynek hatalma legalább ellensúlyozhassa a patrícius főtisztviselő hatalmát. A polgárok gyűlései a centuriák keretében a patríciusok befolyása alatt állottak. Velük szemben Manius Valerius Volesus dictator indítványára a plebeiusok jogot nyertek a maguk köréből két olyan tisztviselőt választani, kik a város határain belül a nép jogának erélyes szószólói legyenek. Személyük sérthetetlen volt, s bár ők vétót kiálthattak (jus intercessionis) a senatus határozataira, s szavukkal végrehajtásukat megakaszthatták, a törvény átokkal sújtott és megfosztott vagyonától mindenkit, aki őket hivatali működésükben megtámadta (Kr. e. 493, u. c. 261).

A tribunusok intézményének hatása – így hívták e tisztviselőket – Róma egész történetére kiterjed. Először féken tartja a consulok hatalmát; idővel kivívja a plebs jogát, hogy a polgárság minden kiváltságából megkapja a maga részét; végre a régi köztársaság versengő osztályai között fúziót idéz elő. Később a császárok átveszik a tribunus nevét és hivatalát, s ezzel törvényes hatalmat nyernek a népjogok védelmére. Megérdemelte a secessio, melynek ily mélyreható következményei voltak, hogy külön szertartással ünnepeljék. Meneniusnak, a szerencsés egyezség szerzőjének, életében a legnagyobb tisztelettel adóztak, halála után közköltségen temették el.

Brutus, az első consul, a közös földbirtokból egy részt a plebeiusok között is felosztott. E tekintetben a királyok példáját követte; mert a királyi hatalom általában kedvezett az alsóbb osztálynak, hogy a felsőbb ellen szilárdítsa hatalmát. A hagyomány szerint az első tribunus választás évében maga a consul, Spurius Cassius, lett a népérdek szószólója, s ő ajánlotta először, hogy a köznép érdekében új földfelosztást engedélyezzen a senatus.

Az ager Romanus, a római határ, eleinte kizárólag a patríciusok tulajdona volt; minden újonnan hódított terület haszonélvezete őket illette. Jog szerint csak bérlői voltak ugyan a földnek, s az állam visszavehette tőlük, de erre nem igen volt eset. A plebeiusok időnként hangosan követelték, hogy az új földosztásnál ők is részesedjenek, s a királyok korában olykor engedtek is e követelésnek. De ha a hódítás szünetelt is, a plebeiusok épp úgy zajongtak földért, mint előbb. Sürgették az államot, hogy gyakorolja törvényes jogát: vegyen el egy részt a patríciusoknak átengedett földből s rendezzen az ő érdekeiknek megfelelően új felosztást. Nem valószínűtlen, hogy a királyok elűzését követő első években a római hódítás akadályokra talált, sőt még kisebbedett is az állam területe. Ennél fogva a mindegyre zajongóbb nép lecsendesítése végett Spurius Cassius alkalmasint az új felosztás politikáját hangoztatta, s egy agrarius törvény keresztülvitele céljából tanácskozott is a tribunusokkal. Azt kívánta, hogy az állam tényleges birtokának egy részét ossza föl a szegényebb polgárok között, egyszersmind hajtson be a többi területek haszonélvezőitől törvényes adó címén bizonyos összeget, mely fedezhetné a rendes zsoldot, ha a polgárokat fegyverre szólítja. Ha tényleg ez volt Cassius kívánsága, méltán tekinthetni bölcs és erélyes államférfinak, ki azonkívül, hogy az állam határait kifelé Kr. e. 493-ban (u. c. 261) a latin városokkal és 486-ban (u. c. 268), mint harmadízben megválasztott consul, a hernicusokkal kötött szerződés alapján biztosította, otthon igazságos szabadelvűséggel iparkodott csirájában elfojtani a zavarokat, melyeket a lakosság szegénysége és elégületlensége előidézhetett. A katonák állami zsoldját hirdető politika új volt s ez időben még korai. Cassius eszméinek e része tényleg csak egy századdal később diadalmaskodott.

Ezeket a népszerű és hazafias kívánságokat nagy méltatlankodással fogadta a senatus. Mert épp az állami terület birtoklása volt a patríciusok gazdagságának és hatalmának forrása. Hosszú és zavartalan birtokhasználat azt a gondolatot kelti a haszonélvezőben, hogy a birtoknak tényleg ő az ura. Hiába különböztetett meg a törvény kezdettől fogva quirinusi földet, melyet örök birtok gyanánt osztogattak a polgároknak, s állami földet, melyet csupán használat véget adtak át, bár határozatlan időre. A körülmények most sokkal aggasztóbbak voltak, hogysem a megijedt patríciusok kemény ellenállást fejthettek volna ki. Cassius maga népszerű és hatalmas volt; a tribunusoktól támogatva letiporhatta volna ellenállásukat. Nem tehettek egyebet, mint hogy hamis vádakat terjesztettek felőle, hogy áruló, ki az állam érdekeit részben külföldi ellenségnek, részben gonosz polgároknak eladta. Érveivel szemben tehetetlenek voltak, beszennyezték hát nevét és sikerült aláaknázniuk népszerűségét. Vele is az történt, a mi sok más előkelő származású népvezérrel, kik saját osztályukat otthagyva, az alsóbbak élére állnak: épp azok hagyták cserben, akiknek ügyét felkarolta. Spurius Cassiust a legnagyobb büntetéssel sújtották: a consuli lictorok nyilvánosan megvesszőzték és kivégezték (Kr. e. 485, u. c. 269).

Bizonyára könnyebb volt a patríciusoknak egy népvezértől megszabadulni, ki saját rendjének érdekei ellen küzdött, mint ily esemény ismétlődését újból s újból meggátolni; oly igazságos volt a plebs ügye, vagy legalább oly fényes a csábítás, a köztársaság ez új, emelkedő, heves osztályának élére állni. A patríciusok pártjuk legjobb és legerélyesebb tagjait választották consulokká. Hét éven át (Kr. e. 485-479; u. c. 269-275) egymásután a Fabius család egy-egy tagját emelték a legfőbb méltóságra. A tribunusok hangosan követelték az ígért földosztást, s azzal fenyegetőztek, hogy vétót emelnek a katonaszedés ellen. De a consulok a város falain kívül foglaltak állást, hol a tribunusoknak már nem volt hatalmuk; fenyegetőzésük és erőszakoskodásuk elég katonát gyűjtött táborukba. Ügyesen tudták szítani a viszályt ellenfeleik között; az egyik tribunust a maguk részére nyerték, hogy ellensúlyozza társa működését. A plebeiusok vezérei ekkor kétségbeesésükben a legvégső eszközhöz folyamodtak: rávették a katonákat, hogy az ellenség szemeláttára dugják hüvelybe kardjukat. Kr. e. 481-ben (u. c. 273) a legiók nem akarták üldözni a futásnak eredő veiibelieket, csak hogy Caeso Fabius, a consul, ne tarthasson diadalmenetet.

De a hagyomány szerint a Fabiusok egyszerre otthagyták a patríciusok zászlóját s átpártoltak a néphez. Vajon a senatorok féltékenységét keltette föl a megtisztelések hosszú sora, vagy a nép ügyének fényes reményei csábították el őket pártjuktól, nem tudni. Marcus Fabius vezérlete alatt a polgárok még hűségesen harcoltak és 480-ban (u. c. 274) megverték az etruszkokat; így a nép új vezéreinek dicsősége folyton növekedett, s a következő évben a megsértett patríciusok akaratával szemben a nép szavazata Caeso Fabiust, ezúttal harmadszor, emelte a consulságra. Caeso, egykor Cassius vádlója, most Cassius törvényeit akarta kierőszakolni a senatustól; de a makacs ellenálláson az ő ereje is megtört, s talán csak azáltal kerülte ki Cassius sorsát, hogy egész nemzetségével önkéntes számkivetésbe ment. A Fabiusok, számszerint 306-an, egy tömegben tábort ütöttek a Cremera patak partja mellett az ellenséges veiibeliekkel szemben, s 4000 cliensükkel együtt hősiesen harcoltak a köztársaságért Kr. e. 477-ben (u. c. 277). Az elszánt, s egyenlőtlen küzdelemben legyőzettek és kipusztultak. A Fabius nevet Rómában egy kisfiú őrizte meg, ki csak azért maradt életben, mert még nem vehetett részt törzsének elszánt küzdelmében. Így szól az ősi ház dicső legendája. A nép iszonya pártfogóinak lemészárlásakor forrongássá fejlődött, mert hír szerint Titus Menenius consul közel volt és mégsem támogatta őket. Haragjuk és hatalmuk kicsikarta számukra a senatustól a jogot, hogy még a consulokat is megidézhették a tribusok elé, melyekben a plebeiusoké volt a többség. Azon kívül e gyűlést a senatus engedelme és az augurok szentesítése nélkül hivatták egybe. Így hatalmas fegyverhez jutottak. A hagyomány szerint alig 27 év alatt hét consult vádoltak be, s vagy száműzetésbe vagy önkéntes halálba kergettek.

A két rend között a versengés és ellenségeskedés fokonként növekedett. A Kr. e. 471. évet (u. c. 283) Róma város évkönyveiben nagyon híressé teszi a lex Publilia keresztülvitele. A törvény Publilius Volero néptribunustól nyerte nevét, bár hivataltársának, Laetoriusnak nagyobb erélye és elszántsága hajtotta keresztül. Úgy látszik, ezúttal méltó ellenfelével, a gőgös Appiussal szemben aratott sikert. Két évvel előbb halva találták Gnaeus Genucius tribunust ágyában, s általános volt a hit, hogy a patríciusok ármánya oltotta ki életét. De Laetoriust ez nem ijesztette meg; ellenfeleinek erőszakosságával nem törődött, sőt Appiust börtönnel fenyegette. A néppel hirtelen a fórumon termett, elfoglalta a Capitoliumot, s itt, a Szent-hegyen és az Aventinuson tábort szervezett. Így történt, hogy a két néptribunus a városi lakosság fegyveres támogatása mellett arra az engedményre bírta a senatust, hogy ezentúl a tribunusokat ne a centuriák, hanem a tribusok gyűlése válassza. E határozat rendkívül nevezetes, mert általa a comitia tributa közjogi fontosságot nyert. A centuriákban a gazdagság uralkodott, s így a patríciusok akarata döntött; a tribusokban viszont fejenként szavaztak, a plebs tehát tömegével minden más akaratot elnyomott. Ugyanekkor a tribunusok számát kettőről ötre emelték.

A két rend küzdelme rendületlen hévvel és váltakozó sikerrel folyt tovább, mert mindegyik pártnak voltak fegyverei, melyekkel szemben a másik tehetetlennek bizonyult. Hiába vívta ki már 492-ben (u. c. 262) Spurius Licinius tribunus néphatározattal (plebiscitum) a jogot, hogy a tribunus megzavarása, mialatt a néphez beszél, főbenjáró bűnnek tekintendő. A senatus Appius indítványára hadat üzent az aequusoknak és volscusoknak; a plebeiusok kénytelenek voltak vezérlete alatt szolgálni és kétszeresen szigorú fegyelmet tűrni. A táborban a consul volt az úr, s ő majdnem úgy bánt plebeius katonáival, mintha lázadók lettek volna. De a csatamezőn a katonák föllázadtak s a válságos pillanatban eldobták fegyvereiket. Appius nem ijedt meg, kíméletlen szigorral büntette őket. A plebeiusok komor kétségbeeséssel tűrték a lictorok csapásait s hajtották fejüket a bárd alá. De azután ők is bosszúra gondoltak. A háborúnak egyszer csak végét kellett szakítani; a consulnak vissza kellett térnie Rómába, hol a falak között megszűnt vezéri szerepe, s a tribunusok polgári hatósága előtt felelnie kellett tetteiért. Appiust a tribusok gyűlése előtt rögtön felelősségre vonták zsarnokoskodásáért. Ő heves támadó beszéddel felelt, de tudta, hogy sorsát ki nem kerülheti, s a gyűlésből hazatérve, öngyilkossággal menekült meg a halálbüntetés elől (Kr. e. 470, u. c. 284). Erre, mint többször történt, oly reactio keletkezett, hogy a senatus vezérét a plebs általános gyászviselettel tisztelte meg.

Az évkönyvek feljegyzései szerint a belső küzdelmek folyamán minden évben kitört a háború a latinokkal, hernicusokkal, volscusokkal és aequusokkal. Valóban könnyen hihető, hogy a rómaiak, kik a fegyver viselését épp úgy kiváltságuknak, mint kötelességüknek tartották, s a zsákmányból földet, rabszolgákat és némi ingóságokat kaptak, állandóan hadi lábon állottak valamely ellenséggel. E válságos évek eseményei közül legismertebb Coriolanus története.

Gnaeus (vagy Gaius) Marcius büszke patrícius volt, ki Ancus Marcius királytól vezette le származását. Személyes bátorsága a legkiválóbb katonák közt is kitűnt, s a volscusok egyik városát, Coriolit elfoglalván, ettől kapta Coriolanus nevét. A római hódítók közt ő az első, kinek vitézségét ily cognomen (az, a mi nálunk a nemesi előnév) jelöli. Otthon a városban gőgösen viselkedett, a nép kegyét megvetette, s midőn a consulságra pályázott, nem tudta megnyerni a szavazatok többségét. Sértett büszkeségében kíméletlen bosszút állott; a tribunusi méltóság eltörlésére izgatott, s egy éhínség alatt megakadályozta, hogy a nép olcsón juthasson gabonához. A tribunusok ezért vád alá helyezték, s a nép számkivetéssel sújtotta. Hazáját megtagadva, a volscusokhoz ment, kiket egykor megvert. Csapataik élére állott, s messze behatolt pusztítva a római területre. A plebeiusok földjét tönkre tette, a senatorokét megkímélte. Rómának a belvillongások miatt nem volt serege, melyet az ellenség ellen indíthatott volna. A város félelmében főembereit küldötte Coriolanushoz, hogy kiengeszteljék; kérelmük süket fülekre talált. Másodszor a papokat és augurokat küldték közvetítőkül, kik a római istenek nevében könyörögtek; de az ő szavaik sem lágyították meg szívét. Végre a római matrónák menete járult eléje, s a szomorú csapat élén anyja, Veturia, neje, Volumnia, s két kis gyermeke haladt. Anyja szemrehányásai, neje könyörgései, gyermekeinek néma tekintete meghatották lelkét; visszavonult a volscusokkal, hogy életét száműzetésben töltse el. Ez esemény dicsőségének megörökítésére templomot emeltek Fortuna muliebris tiszteletére a via Latina azon helyén, hol Coriolanus táborozott. A hagyomány a város alapításának 266. évére (Kr. e. 488) teszi a római történet e megható episódját. De ha e romantikus történet valóságát nem vonjuk is egyáltalán kétségbe, mégis valószínűbb, hogy későbben történt.

Épp ily megható monda élt a rómaiak emlékezetében az aequusokkal folytatott küzdelmek sorából is. Róma e korszakban hosszas háborúkat vívott e két néppel, melyek dél és kelet felől határolták földjeit. Nagyon valószínű, hogy e szomszédok hegyi tájaikról gyakran szálltak le Latium síkjaira, s magának Rómának területét is pusztították. Egy alkalommal Róma bosszuló hadmenetet indított az aequusok ellen; de ezek a szorosaik közt előretörő sereget közrefogták, s a katonákat a consulokkal együtt a legnagyobb veszedelem fenyegette. A nép kétségbeesésében azt hangoztatta, hogy csak Lucius Quinctius mentheti meg Róma becsületét, kit régi harci érdemeinél fogva dictatorrá kell választani. A hagyomány nem jelöli meg pontosan az okot, miért tartózkodik a nemzeti veszedelem e pillanatában a hős kis földbirtokán, hol a nép követei úgy találják, a mint meztelen karokkal az ekét tartja. Némelyek szerint fiának erőszakoskodása miatt (l. 57. l.) utasította ki a plebs a városból. Cincinnatus – mert ez volt jelzője vállára omló hosszú hajfürtjei miatt – kihozatta feleségével tógáját, hogy a köztársaság követeit illő tisztelettel fogadja. Ily egyszerű volt életmódja, s ily tisztelettel adózott Róma városának. A dictaturát elfogadva rögtön új katonaszedést tartott; a város második legvitézebb fiát, Lucius Tarquitiust, lovas-vezérré nevezte ki. Gyors menetben megkerülve az aequusokat, reménytelen küzdelembe sodorta s így föltétlen megadásra kényszerítette őket. Az egész ellenséges had fogolyként került Rómába (Kr. e. 458, u. c. 296), hol két egyenesen álló és egy keresztbe fektetett lándzsából hevenyészett iga alatt vonult keresztül. Ezalatt a dictator diadalmenetben vezette föl a Capitoliumra seregét; a gazdag zsákmányból a két kevésbbé szerencsés consul nem részesíthette a maga csapatait.

Cincinnatus, a tisztes szegénység e hagyományos eszményi alakja, a diadal után visszatért ekéjéhez. De az aequusok és volscusok azután is pusztították a római határokat, s néha csak öt kilométer távolság választotta el őket a város kapuitól. Róma hagyományai nagy győzelmekről beszélnek ugyan, mégis valószínű, hogy a város hatalma hanyatlott. A latin községek közül, melyek Rómát déli és keleti szomszédaitól elválasztották, 13 az ellenség kezébe került. Északra 15 km. távolságban, a Tiberisen túl, Veii városában más állandó ellenség lakozott, melyet semmiképp sem tudott tönkre tenni. Újból és újból hadat indított a veiibeliek ellen, de kétes sikerrel. Egy ízben saját biztonsága is veszélyben forgott, s a Janiculumon ellenséges hadi tábor nézett vele farkasszemet. De éhínséggel tetézett kétségbeesésében újra összeszedte erejét. Spurius Servilius és Aulus Verginius consulok vezérlete alatt nagynehezen visszahódították a Janiculumot (Kr. e. 476, u. c. 278). Publius Valerius 474-ben (u. c. 280) újra diadalt aratott, s az ostromlottakból támadók lettek. Aulus Manlius consul tényleg megkezdte Veii ostromát, mire a küzdő felek 40 éves fegyverszünetet kötöttek. Ekkor rendült meg az etruszk hatalom, a mennyiben hajóit a cumaeiek I. Hieron syrakusai királlyal szövetkezve megverték. Róma most összeszedhette volna erejét, csak arra kellett törekednie, hogy a belső viszálykodásnak véget vessen, mert mindaddig lehetetlen volt helyzetét állandóan biztosítani, míg polgárait otthon zavargás és egyenetlenség pártokra szakította. És mégis e csatározásokban és e belső villongások között képződött ki az a hősies nemzet, melynek vitézsége, elszántsága és katonai fegyelme lassanként meghódította az egész világot. Ebből a szempontból érdemes a fiatal köztársaság külső és belső küzdelmeiről szólani, már a mennyire a hagyományok elégtelensége miatt a történeti homályt eloszlatni lehetséges.

A lap tetejére                                                    RÓMA történelme