A MÁSODIK PUN HÁBORÚ.

Midőn a római követek Saguntum elfoglalása után Karthágóba érkeztek, hogy a fennhéjázó Hannibal (Hannibal, lasd itt.) ellen támadásai miatt panaszt tegyenek, s ha őt ki nem adnák, háborút üzenjenek: a punok a lutatiusi és a hasdrubali békepontokra támaszkodva, védelmükbe vették Hannibalt, s bizonyítani akarták a saguntumi ostrom jogosultságát. A szóvita nem vezetett célhoz. Minthogy Karthágó nem akarta rosszallni Hannibal eljárását, a követek elő sem adták föltételeiket, melyek megtagadása hadüzenetet vont maga után. Ekkor történt az a jelenet, melyet Liviusból mindenki ismer. A követség feje, Quintus Fabius Maximus, hosszú tógája szegélyét fölemelte: «Itt hozzuk – úgymond – a békét és a háborút; válasszátok, a melyik tetszik.» A pún senatus rábízta a döntést, mire ő togáját lebocsátva, kimondta a háborút. A karthágóiak kénytelenek voltak a kihívást elfogadni és következményeit szenvedni.

Míg Róma a szigeteken, Illíriában és a cisalpin vidéken volt elfoglalva, Karthágó megfogyott haderejét érdekeinek megvédése végett Hispániába küldötte, remélve, hogy ez nem lesz közvetlen sérelmi ok. Kétséges, vajon senatusa átértette-e Hannibal mélyreható terveit, melyekhez Saguntum megtámadása csak az első lépés volt. Karthágó hadvezérei eddig csak Szicíliában és Szardíniában hadakoztak Róma ellen, meg akkor, midőn a legiók Afrika partjaira léptek; de egynéhány dél-itáliai rablótámadást és zsákmányolást nem tekintve, visszariadtak a gondolattól, hogy Rómát saját területén támadják meg. E nagy cél lebegett most Hannibal előtt, ennek szentelte lángeszét. Tudta, hogy Samnium, Etruria és Lucania népei elfelejtették volna hosszú, kínos és kudarccal végződő küzdelmeiket. Tudta, hogy Róma ereje nemcsak legióin alapul, hanem épp oly mértékben alattvalóinak és szövetségeseinek erején; valószínűleg csak annyira becsülte a római polgár önfeláldozó szolgálatát, mint a zsoldosokét. Mindenekfölött számított arra az engesztelhetetlen gyűlöletre, mely a rómaiak ellen a cisalpin gallusokban égett, kik annyi véres küzdelem után meghódolni voltak kénytelenek, de a kik számítása szerint új szövetségesek érkeztével felbátorodnának, s újból megkísérlenek függetlenségük visszavívását. Hannibalnak sikerült ugyan Róma egynéhány szövetségesét a maga részére nyerni, de nem tudta kellően mérlegelni a rómaiak és a latin népek önfeláldozó hazaszeretetét. Ebben rosszul számított, s így ereje, ügyessége, elszántsága nem hozott hasznot hazájának. Hogy e tévedése mennyiben érinti államférfiúi jellemét, nehéz eldönteni. A politikáját irányító tények bizonyára olyanok voltak, hogy azokat kellőleg mérlegelni nem állott hatalmában. Itáliai hadjáratát olyan reményekkel indította meg, melyek jórészt hamisaknak bizonyultak, s vak hitében rápazarolta a háborúra hazája összes kincseit, melyeket atyja oly lassan és oly takarékosan gyűjtött.

Felhasználva az előnyös pillanatot, mikor Róma legiói szétszórtan voltak elfoglalva, az ifjú hadvezér a Kr. e. 218. év nyarának elején 90.000 gyalogos és 12.000 lovas sereggel átkelt az Ebrón; táborát harminchét elefánt kísérte. Hannibalnak a Pireneusokon és az Alpokon át több mint ezer kilométer nehéz utat kellett hadával megtennie, így a nagy vállalat kezdete nyár elején kissé elkésettnek látszik. Az Ebrótól a Pyrenaeusokig gyanakodó és ellenséges törzsek között vezetett az út, s ha ezek nem gátolhatták is Hannibalt haladásában, bizonyára késleltették támadásaikkal, melyekben 20.000 emberét vesztette el. Hannibal a Pireneusok lábánál hátrahagyta testvérét, Hasdrubalt 10.000 emberrel, hogy féken tartsa mögöttük a területet, vagy talán inkább, hogy ne okozzon oly nagy gondot a sereg ellátása; azonfelül hazabocsátott 10.000 hispániai katonát, kiket az itáliai hadmenetre alkalmatlanoknak talált. Midőn tehát a Pireneusokon a Földközi-tenger partja mentén átkelt, tábora 50.000 gyalogosból és 9.000 lovasból állott. A Rhoneig lakó gallus törzsek szívesen kalauzolták és támogatták; de midőn a folyóhoz ért, a bennszülöttek útját állták. Hannibal a folyótól fölfelé küldött egy csapatot, hogy könnyebb átkelést találva, oldalt vagy hátul megtámadja az ellenséget, s így az ötödik napon, valószínűleg Roquemaure mellett, átszállíthatta seregét. De már ekkor beállt az ősz.

Hannibal a Pireneusokon a tengerpart közelében kelt át, s valószínűleg ugyanilyen irányban kivánt átjutni az Alpokon is, keresve azt a tengermelléki utat, melyet később a rómaiak is elfogadtak, midőn Itáliából egyenes katonai utat építettek Hispániába. Ha pár héttel előbb ér a Rhonehoz s akadály nélkül haladhat tovább, bizonyára előbb csapott volna a római előőrsökre, semmint várták, s nem fogadták volna Itáliában rendes legiók. De ez a pár heti késedelem megzavarta számításait.

A rómaiakat bizonyára nagyon meglepte a hadi vállalat, mellyel Hannibal ellenük készült. Nem is gondolták, hogy saját földjüket is meg kell védeniük egy vakmerő betöréssel szemben. Azt hitték, az ő dolguk lesz eldönteni, hol és mikor ütközzenek meg először. Még Saguntum eleste után sem gyűjtöttek erélyesen katonákat, csak a következő 218. év nyarán szerelték föl a szokásos két consuli sereget, s úgy intézkedtek, hogy az egyik Publius Cornelius Scipio alatt Hannibal ellen fog vonulni Hispániába, a másikat pedig Tiberius Sempronius Longus Szicíliába vezeti, hol kellő számú hajót gyűjtve, Afrikába evez s ott támadja meg a karthágóiakat. Midőn a hír eljutott Rómába, hogy Hannibal átkelt az Ebrón, s a Pireneusokat megmászva, gyors menetben Itália határaihoz közeledik, e terveket rögtön meg kellett változtatni. A második hadsereg már útban volt, de Scipio katonái még nem szálltak hajóra; most tehát a gallus partokhoz Massiliába eveztek, a köztársaság hű szövetségeséhez, hogy innen vágják el Hannibal útját. Scipio partra szállva már elkésett attól, hogy megakadályozza Hannibal átkelését a Rhoneon; e rossz hírt egy kémcsapata hozta meg, mely egy szintén kémlelő numídiai lovas csapattal összeütközött. Hannibalnak alig lehetett szándéka a rómaiakkal bárhol, mindjárt az első találkozásnál megütközni; bármennyire megfogyott is serege, elég erős volt, hogy bátran szembeszálljon a két consuli legióval. Nem akart csatát kockáztatni, míg Italia földjére nem lépett. Nem akarta előbb hadsorba állítani a rómaiak ellen hispániai és numídiai katonáit, míg diadalmasan be nem járták a gallusok, etruszkok, samnitok, görögök és campaniaiak földjét. Hannibal nagy terve nehéz problémákat vet fel a történetíró előtt; egyik ilyen nehézség számot adni arról, miért kerülte ki a csatát Scipióval, s választott inkább kanyargó utat a Rhone partja mentén felfelé. Miért hatolt át a Rhone és Isčre folyók alkotta félszigeten, – a régi történetírók szigetnek nevezik, – miért mászott meg az Alpokon között egy magas hágót, valószínűleg a Kis Szent-Bernát hegyét, holott az üldöző consulon aratott diadal egyszerre megnyitotta volna előtte az utat a Földközi-tenger partja mentén.

A boiusok a cisalpin vidékről követeket küldöttek Hannibalhoz; ezek biztatták, hogy az Alpokon át szálljon le Itáliába, hol mindjárt az ő területükre jut, s a honnan ők szívesen kalauzolják tovább. A Rhone és Isčre között az allobrogok királya ellátta élelemmel és ruhával, s egészen a hegy lábáig elkísérte. Scipio serege nem merte Hannibalt követni; egy része Scipio öccsének, Gnaeusnak vezérlete alatt átevezett Hispaniába; maga a consul pedig visszasietett Itáliába, hogy a Pó völgyében fogadja a közeledő ellenséget. De már ekkor október volt; a veszedelmes utakat elborította a hó, s a sereg nagyon kevés élelemre és fedélre talált a hegység egyik lábától a másikig. A barátságtalan tájak lakosai ellenségesen viselkedtek, s a csapatoknak szabad ég alatt kellett tanyázniuk.

Sem a katonák, sem az afrikai elefántok nem voltak úgy megedzve, hogy ily veszedelmes utat sikerrel megtegyenek. Emberek és állatok nagy számban pusztultak el. De Hannibal lankadatlan szívóssággal hatolt előre. Egész életét erre a kockára tette, s lelket öntött belé az a meggyőződés, hogy ha egyszer Itália földjére lép, összes fáradsága jutalmát megnyeri, mert Itália legyőzött népei valamennyien zászlója alá sorakoznak. A hegyszorosok közt legyőzte a kelta törzsek támadásait, s tovább törte az utat jég- és hómezőkön át a hágón keresztül. A rómaiak csodálatos dolgokat mesélnek, mint repesztett meg sziklákat tűzzel és ecettel. Azt is beszélték a karthagóiakról, hogy egyik kezükben karddal, a másikban ásóval törtek utat az Alpokon. De midőn a salassusok területén át végre leszállottak a mosolygó cisalpin völgyekbe, a hatalmas sereg 20.000 gyalogos és 6000 lovas katonára olvadt le, s nyomában csak hét elefánt kullogott.

Hannibal tehát legyőzte az út nehézségeit, de most kezdődtek csalódásai. A boiusok ígéretei hamisaknak bizonyultak; nem jöttek eléje szövetségesek, a meggyöngült sereghez nem csatlakoztak segítő csapatok. Csak úgy szerezhetett vezetőket és élelmet, hogy pártját fogta az insubereknek ellenséges szomszédaikkal, a taurinusokkal szemben. A rómaiak összegyűjtötték erejüket a Pó partjainál; de a gallusok, szenvedett csapásaikon okulva, egyik részhez sem csatlakoztak, s be akarták várni az első összecsapás eredményét. A rómaiak csak most vették észre a veszedelem nagyságát és szokott gyorsasággal láttak a munkához. Mialatt Scipio a transalpin vidékről visszavezette katonáit, Sempronius is; a ki Hieron támogatásával elfoglalta volt Máltát, megkapta a senatus rendeletét, hogy ne Afrikába, hanem visszavezesse legióit. Scipio seregének kisebb részével (a nagyobbat Gnaeus öccsével Hispániába küldte), kikötött Pisaeben, s a praetortól toborzott új hadsereggel egyesült. A karthágóiak már kipihenték fáradtságukat, s harcvágytól égve a Pó bal parti mellékfolyójáig, a Ticinusig hatoltak előre, hol végre a római sereg előőrseivel találkoztak.

Ily viszonyok között a vakmerő támadónak égető szüksége volt a győzelemre. E nélkül nem kaphatott szövetségeseket, szövetségesek nélkül pedig el volt veszve. A hagyomány érdekes vonásokkal beszéli el, mily eszközöket használt Hannibal, hogy katonáinak lelkét feltüzelje. Eléjük vezetett egy csapat kelta foglyot, rongyosan, láncokba verve és éhségtől elkínozva, s egy halom fegyverre, ékszerre és ruhára mutatva, rájuk parancsolt, hogy vívjanak egymással a zsákmányért. A szegény nyomorultak őrjöngve rohantak egymásra. Mire Hannibal elmondta katonáinak, hogy ép ilyen az ő sorsuk is; ők is a legnagyobb szorultságban vannak, de ott lenn gazdag jutalom vár; mutassanak olyan bátorságot, a minőt e nyomorult barbárok, s szerezzék meg a kincseket, melyeket a szerencse feléjük nyújt. A ticinusi csata csak kis ütközet volt, de a betörő ellenség határozott győzelmével végződött, s midőn Scipio a Pó mögé kényszerült vonulni, Hannibal meg lehetett elégedve az eredménnyel: kétezer gallus rögtön átszökött hozzá a római táborból, s a siker mintegy igazolta merész vállalatát.

Scipio a Ticinus fölött lebontotta a hidat, s nagy bajjal az új coloniába, Placentiába vonta vissza táborát. Hannibal, mivel utol nem érhette, a Pó mentén egy darabig visszafelé ment, míg alkalmas helyet talált, hol átkelhetett. A gallusok most szívesen fogadták, s a csata után másodnapra a pún tábor ismét szemben állott a római sereggel. De ez biztos helyzetében nem mozdult; utjai jó karban voltak, elesége bőven; be akarták tehát várni Semproniust, ki a téli viharok miatt nem hajókon tért vissza, hanem Lilybaeumtól Messanáig s ismét Rhegiumtól a Póig szárazon tette meg az utat. Megérkeztére a rómaiak visszanyerték bátorságukat; sáncaikból kivonulva a Trebia bal partján helyezkedtek el; viszont Hannibal, ki gallus segédcsapatokkal növelte erejét, de már eleségfogytán volt, közöttük és Placentia között a jobb parton foglalt állást. Mindkét részen körülbelül 40.000 ember volt a táborban. Hannibal örült a mérkőzésnek, de Scipiót sebe visszatartotta; csak Sempronius hevessége siettette az ütközetet, ki gyorsan áthajtotta seregét a folyón. A csatát Hannibal ügyes taktikája döntötte el; Mago testvérét válogatott csapattal lesbe állította, s váratlan hátba-támadással, nagy zavarba hozta a rómaiakat. Főhadtestük Placentiába vonult vissza, de sokan lelték halálukat a Trebia mellett. Ez a Kr. e. 218. év decemberének második felében történt.

A legiók két irányban menekültek; Scipio hadteste az adriai tengerparton Ariminumba vonult, Semproniusé az Apennineken át Etruriába. A cisalpin terület (Placentia és Cremona kivételével) s a ligurok vidéke az ellenség kezébe került. De a karthágóiak ellátása a lakosságra nagy terhet rótt, s a gallusok bosszús szemmel nézték vendégeiket, sőt Hannibal élete ellen is törtek. A hagyomány szerint a vezér gyakran álruhába öltözött, részint orgyilkos kéz kikerülése végett, részint azért, hogy a katonák, és a nép hangulatát megismerje.

Ily körülmények közt Hannibal nem maradt sokáig gallus területen, s a 217. év elején seregét az Appennineken át az alsó Arno völgyébe vezette. A katonák sokat szenvedtek a nedves talajtól; magát Hannibalt a betegség fél szeme világától fosztotta meg. Ezalatt a rómaiak is összeszedték erejüket s egyrészt állandóan nagy haderőt tartottak Hispánia északi részén, másrészt két sereget toboroztak a két consul számára, kik közül az egyik Ariminumban, a másik Arretiumban vonult a sáncok mögé, s nem mert az ellenséggel nyílt csatára kelni. Az egyik a nemesek kedveltje, Gnaeus Servilius Geminus volt, nem nagy katona; a másik a vitéz Gaius Flaminius, kiben a nép feltétlenül bízott, de a kire a nemesek nagyon haragudtak. Nem rég vitte keresztül, hogy a senatorok csak meghatározott könnyű teher szállítására tarthatnak egy-egy hajót, a mi kereskedelmi jövedelmüket nagyban korlátozta. Baljóslatú ómeneket koholtak, hogy ne mehessen legióihoz, de ő távozott a nélkül, hogy fölvette volna hadvezéri köpenyét a Capitoliumban s bemutatta volna áldozatát az albai hegyen. Ellenségei természetesen rosszat jósoltak a vezérség ily szabálytalan átvételéből, s ezúttal eltalálták a jövőt. Hannibal többször csatára csábította Serviliust és Flaminiust, de hiába; végre elhatározta, hogy táborukat mellőzve, merészen Itália szívébe hatol, a hol a Közép-Tiberis gazdag vidékén bőséges élelmet szerezhet nyugtalan katonáinak. Kérlelhetetlen vadsággal nyomult előre, mintha az utolsó betűig teljesíteni akarta volna fogadalmát, hogy egyetlen rómainak sem kegyelmez.

Flaminius végre elhatározta, hogy nyomon követi, s a Trasimenus tó mellett utol is érte a vérengző rablókat. Római történetírók szerint a döntő pillanatban a köd okozta vesztét, de bizonyára Hannibal lángesze, mely a talajviszonyokat ügyesen tudta felhasználni, vívta ki a diadalt. A csatát Livius gondosan leírja, de az állítólagos köd nemcsak a consult, hanem a történetírót is megtévesztette, mert leírásából nem állapíthatni meg a csata színhelyét. A rómaiak egy hegyszakadékba szorultak, honnan borzasztó veszteséggel menekültek a közeli falvakba. A sereg java elpusztult, maga a consul is a csatatéren maradt, s Hannibal a foglyokat kímélet nélkül leölette. A menekülők is erre a sorsra jutottak, de a segédcsapatok hazatérhettek, hogy terjesszék hírét szabadítójuk nagylelkűségének és vitézségének. A csata a kijavított naptár szerint áprilisban történt. Pár nappal később Servilius consul 4000 portyázó lovasát, kik Gaius Centenius praetor vezetése alatt előőrsi szolgálatot végeztek, megverte Maharbal, a numídiai lovasság vezére.

E borzasztó csapás után a római senatus, mely a ticinusi és trebiai vereséggel nem sokat gondolt, nem titkolhatta tovább a veszedelmet. Az egyik consul elesett, a másik a bátorságát vesztett sereggel messze Rómától Ariminum falai közé kuporodott, a traimenusi győző pedig közeledett lelkes katonáival. Pomponius praetor összehívta a népet s tudtára adta a csatavesztést. A város, a történetiró szavai szerint, úgy háborgott, mint a tenger. A senatus dictatorrá választotta Quintus Fabius Maximust, a nemesek pártjának fejét, s megengedte neki, hogy lovasvezérévé a népszerű Minucius Rufust nevezze ki. Imák és áldozatok kérlelték az isteneket; «ver sacrum»-ot (fiatal barmok föláldozását a jövő tavasszal) hirdették s lectisterniumokkal hódoltak az égi lakóknak. Ezalatt gyorsan négy legiót toboroztak, melyekkel Fabius Hannibal keresésére indult. Mert ez a helyett, hogy a gallusok módjára egyenesen Róma ellen vonult volna, a samnitok területére vezette katonáit, sőt Apulia görög gyarmataiban kalandozott. A merész hispániai gyalogság és a könnyű numídiai lovasság híjával volt azon hadi gépeknek, melyek olyan erősen védett városnak, a minő Róma volt, sikeres ostromlására szükségesek. A mellett Hannibal az etruszkok támogatásában ép úgy csalódott, mint a gallusokéban; s új szövetségesei csak azt óhajtották, hogy megszabaduljanak éhes és fosztogató védelmezőiktől. A samnitokba vetett reménye is nagyrészt csalóka volt, s most Dél-Itália görög lakosságát igyekezett elpártolásra bírni. De hiába járt kedvükben. A görögök inkább vonzódtak a rómaiakhoz, állítólagos rokonaikhoz, kikben szintén «pelasg» vér kering, mint az idegen karthágóiakhoz. Ők is áldozatokat mutattak be Róma győzelméért; Neapolis és Paestrum lakossága a templomok összes kincseit a római senatus rendelkezésére bocsátotta. Hieron is hű maradt s tehetségéhez képest támogatta Rómát, melynek erős hajóhada nem engedte, hogy a karthágóiak a tengeren segítő csapatokat szállítsanak Hannibalnak, ki Etruriából Dél-Itáliába majdnem oly veszedelmes utat tett meg, mint az Alpokon át, s új táborhelyén ismét rettenetesen csalódott számításaiban.

Fabius mindezt tudta s a szerint cselekedett. A halasztásba vetette reményét s ezért kapta a híres Cunctator nevet. Taktikája abból állott, hogy katonáit erős helységekben helyezte el, az élelmezést mindenütt elvágta, a hol az ellenség tábort ütött, folyton üldözte és támadta előőrseit, de nyilt csatába nem ereszkedett. Hannibal pusztításait nehéz volt tűrni, s a dictator állhatatosságának és józan okosságának kemény próbát kellett kiállnia. Midőn végre Hannibal a Volturnus völgyébe, Campania legszebb kertjébe hatolt, Fabius összevonta körülötte katonáit, s úgy látszott, hogy kelepcébe kerítette. Hannibal csellel szabadult veszedelmes helyzetéből. Éjjel a dombok közt nagy marhacsordát hajtatott el, s a szarvaikon égő fáklyák más irányba csalták a rómaiakat. A karthágói sereg megmenekülése forrongásba hozta a tábort és a római népet; hangosan zúgolódtak a dictator halogató eljárása ellen, mikor elég ereje volna nyilt csatában megverni az ellenséget, s egymagában álló példa ugyan, de a források állítják, hogy midőn Manucius Rufus, Fabius távollétében, némi előnyt vívott ki Hannibal fölött, szintén dictatori hatalmat kapott. Fabius becsületességére és határozottságára vall, hogy nem tett óvást; csak arról gondoskodott, hogy ne váltakozva álljanak a tábor élén, a mint Minucius kivánta, hanem átengedett neki egy sereget, hogy azzal saját felelősségére rendelkezzék. Minucius azonban csakhamar vereséget szenvedett s csak Fabius segítségével szabadult meg. Így bizonyult helyesnek a dictator taktikája a gyakorlottabb karthágói sereggel szemben.

A rómaiak bátorságát ápolták a jó hírek, melyek messze vidékekről érkeztek hozzájuk. Hispániában több néptörzs és város hozzájuk pártolt; Karthágó maga szinte megfeledkezett vezéréről, s azt az egynéhány hajót, melyet olykor-olykor hozzá küldött, rendszerint visszakergették a gyorsabb és nagyobb számú római hajók. Távoli szövetségesek csapatokat küldöttek Róma segítségére, sőt Caecilius praetor még Afrikába is át mert kelni támadó hajóival. Róma mindenütt körüljártatta szemeit, csak Itália szívében nem tudott sikert felmutatni.

A dictatura nem tarthatott tovább hat hónapnál, s Fabius Cunctatort ismét két consul váltotta fel. Lucius Aemilius Paullus, a senatori párt embere, a hadvezérletben a nagy dictator nyomába akart lépni. De a másik consul, Gaius Terentius Varro, ki plebeius családból származott, s így maga is a nép vad türelmetlenségének képviselője volt, arra használta hatalmát, hogy döntő csatára szálljon. A két consul hadseregében a köztársaság legjobb ereje szolgált; a 80.000 gyalogos és 6.000 lovas vezérlete naponként felváltva szállott egyikről a másikra. De a vezérek féltékenysége oly végzetes eredményt sohasem idézett elő, mint ekkor. A hadvezérek viszálykodtak, s egyik ellensúlyozta a másiknak intézkedéseit. Varro mindig csatát akart kezdeni, mit Aemilius megakadályozott; így jutottak el a síkra, melyet Hannibal magának Apulia szélén, Cannae (lásd itt)mellett kiválasztott. A csatatér kedvezett a könnyű numídiai lovasságnak, mely a rómait messze fölűlmulta. A púnok északra néztek, s nem vakította őket a napfény, míg az erős déli szél a száraz port az ellenség szemébe fujta. A vezérlet épp Varro kezében volt, aki magában is, seregében is bízott, mert kétszer akkora volt, mint az ellenségé. Mély oszlopokban állította fel a sereget s elmulasztotta a vonal kiszélesítésével az ellenfél kisebb erejét körülkeríteni. Hannibal viszont széles arcvonalban állította fel katonáit, s nem bánta, ha Varro a sorok közepébe hatol, mert lovasaival és könnyű fegyverzetű gyalogságával csakhamar bekerítette a rómaiak összeszorult és megzavart sorait. A csata, mely Kr. e. 216-ban– a régi naptár szerint augusztus 2-án, a kiigazított szerint június havában – történt, a rómaiak teljes vereségével végződött. A római krónikások 45.000 római és szövetséges halálát jegyezték föl, egyebek közt Aemilius Paullus consulét, Minucius volt lovas vezérét, huszonegy tribunusét, nyolcvan senatorét és számtalan lovagét. Polybios szerint 70.000 embert veszítettek a rómaiak.

Hannibal érezte, hogy szövetségesei nem lelkesednek az ügyért, mely nem az övék, s bár egyik tisztje sürgetésére megígérte, hogy öt nap alatt Róma kapui elé vezeti a sereget, nagyon jól tudta, hogy ez több időbe kerül s nagyon veszedelmes vállalat, mert nagy üggyel-bajjal szerzett szövetségesei az úton tűzzel-vassal pusztítanának és rabolnának. Cannae különben is 300 kilométernél messzebb esett Rómától; hegyek és folyók szakították meg az utat, melyre több colonia és őrség vigyázott. S mit használt volna, ha eljut a falakig? Az erős várost nem lehetett meglepetéssel bevenni, mint Brennus idejében. Bármily kevés sikerrel biztatták is tapasztalatai, nem volt mit tennie, mint fölkelteni a görögök, campaniaiak s egyéb dél itáliai népek elégületlenségét, bevárni Karthágó segítségét; csak így megnövelve erejét, veheti majd ostrom alá a héthalmú várost.

Már azok az adatok, melyek Róma hűtlen alattvalóinak elpártolását túlozva felsorolják, jelzik a cannaei vereség okozta ijedelmet. Livius hosszú névsorában vannak a capuaiak, az atellaiak, hirpinusok, az apuliaiak egy része, az összes samnitok, a bruttiumiak, a lucaniai görög városok majdnem kivétel nélkül. De sok város hű maradt urához. Így Nola és Campania tengerparti városai: Neapolis, Rhegium és Tarentum. Valószínű, hogy Hannibal sok élelmet és még több ígéretet kapott, a merre átvonult, de csak kevés város (Casilinum, Kroton, Locri, Petelium) nyitotta meg előtte kapuit, s több éven át munkát adott, hogy ellenállásukat megtörje és kivívott sikerét biztosítsa. Rómát nagyon meglepte, hogy megszabadult a veszedelemtől, mely közvetlenül fenyegette. Fabius és Marcellus sürgetésére új legiokat toboroztak, s nemcsak a proletariusokat vették be katonáknak, a kik eddig csak a hajóhadban szolgáltak, hanem az adósokat és rabokat is, sőt megvásároltak 8000 rabszolgát, biztosítva őket, hogy ha vitézül harcolnak, szabadon bocsátják. Minden vagyonos polgárt közadakozásra szólítottak fel, s a legiók összeírása ép folyamatban volt, midőn Terentius Varro, a vereség okozója, csüggedten visszatért a városba. A rómaiak nem gyalázták a vereség miatt, sőt a senatus testületileg elébe ment és köszönetet szavazott neki, a mért nem esett kétségbe a haza sorsán. Marcus Junius dictaturája alatt ujra elszántan kereste föl Terentius egy sereg élén gyalázatának színhelyét.

Hannibal pénzre szorulva, megengedte foglyainak, hogy egy tízes bizottságot küldjenek Karthágó vezetése alatt Rómába és alkudozzanak az összes foglyok megváltása ügyében. De a senatus meg sem hallgatta őket s kijelentette, hogy Róma nem érez szánalmat fiai iránt, kik elevenen jutottak az ellenség kezébe. A karthágóiak erre foglyaikat eladták rabszolgákul, vagy a római hagyomány szerint kényszerítették őket, hogy egymás ellen küzdve hulljanak el. A rómaiak egyáltalán gyalázatos színben tűntetik fel, a ki őket oly csúfosan megverte; viszont vitéz, de szerencsétlen honfitársaikról azt beszélték, hogy a kegyetlen kínzások sem bírták rá őket Hannibal parancsának teljesítésére.

Róma és Karthágó nagy küzdelme valóságos világháborúvá fejlődött; nemcsak a háború középpontja, Itália szenvedett miatta, hanem sok más vidék is. A rómaiak merész politikával szétosztották erejüket. Több felől támadták meg az ellenséget, hogy ne küldhessen segítséget vakmerő vezérének. Bizonyára sejtették, hogy Karthágóban a politikai pártok sokat civódnak egymással; Hanno pártja és a senatus még mindig féltékeny volt a demokrata Barcas-pártra, s nem akart áldozatot hozni Hamilcar fiának támogatására. A gazdag kalmárok inkább kereskedelmi érdekeik megvédésére fordították figyelmüket a Földközi-tenger partjain, semhogy vért és pénzt pazaroljanak egy meggondolatlan kalandra. Karthágó szelleme nem tudott versenyezni Róma szellemével. A római legiók, melyek látszólag haszontalanul vesztegeltek Hispánia partjain, tényleg nagyon hasznosan szolgálták lesújtott hazájuk ügyét. Karthágó többet törődött ibériai aranybányáival, mint a meddő győzelmek sorával Itáliában. A római fegyverek a Scipio-testvérek vezérlete alatt sikeresen harcoltak. Gnaeus már Kr. e. 217-ben megnyerte az Ebrótól északra eső vidéket; még ugyanebben az évben átkelt Publiussal az Ebrón, s a karthágóiak sok hispániai kezesét kerítette fogságba. De Hasdrubal csapatai itt erősebbek voltak, s csak akkor hatoltak a Scipiók győzelmesen dél felé, midőn Hasdrubal Syphax numidiai király lázadása miatt Afrikába evezett. Ekkor sok hispániai nép csatlakozott a rómaiakhoz, kik 214-ben Saguntumot is elfoglalták. A következő három évben mindkét fél nagy erőfeszítéssel küzdött a vidék birtokáért, mely oly gazdag volt aranyban és emberekben, de a lázadás elfojtása után visszatérő Hasdrubal túlnyomó ereje a Scipiókat seregük megosztására kényszerítette, s előbb (212-ben) Publius, majd 211-ben Gnaeus is elesett. Erre a rómaiak a csak 24 éves Publius Cornelius Scipiot, Publius fiát, küldték Hispániába az elvesztett vidékek visszaszerzése végett. Öt évi küzdelem után sikerült neki ezen a félszigeten Karthágó haderejét megtörni.

Épp ily szerencsével harcolt Róma Szicíliában. A hű Hieron a cannaei csata után nemsokára meghalt; fia, Gelon, Syrakusait már életében a karthágóiak szövetségesévé akarta tenni; de bár terve nem sikerült, s ő is csakhamar meghalt, fia, Hieronymos megszakította szövetségét Rómával, s két, Hannibaltól küldött syrakusaibeli száműzött, Hippokrates és Epikydes, rábeszélésére szerződést kötött Carthagóval, mely neki nagyobb földterületet biztosított. A karthágóiak abban a reményben, hogy Syrakusai példája sok követőre talál, egy sereget Mago vezérlete alatt nem Hannibal segítségére, hanem Szardínia elfoglalására küldöttek. Ugyanekkor V. Philippos, Makedonia királya is megigérte, hogy nagy hajóhaddal és sereggel fogja támogatni Hannibalt Itáliában. De mind e törekvések és fenyegető hírek nem valósultak meg. Titus Manlius Torquatus praetor a Szardínia partjain kiszálló karthágói sereget megsemmisítette. Philippos nagyon lassan készülődött, követeit útközben elfogták és Rómába hurcolták; mielőtt pedig átszállíthatta volna haderejét, maguk a rómaiak támadták meg tengerpartján s meghiusították szándékát. Ezalatt Siciliában Hieronymost meggyilkolták, s római támogatással az aristokrata párt ragadta magához Syrakusai kormányát. De a fordulat hamar beállott: a syrakusai sereg egy része Hippokrates és Epikydes vezetése alatt föllázadva, elfoglalta Leontinoit, melyet Marcus Claudius Marcellus, a harmadízben megválasztott consul, csakhamar visszavívott és keményen megbüntetett. De a többi syrakusai csapatok, melyek szintén Leontinoi ellen vonultak, útközben Hippokrateshez csatlakozva visszatértek a városba, a köznép támogatásával elkergették a kormányt és ismét Karthágóval szövetkeztek (Kr. e. 214). Erre Marcellus a várost szárazon és vízen ostrom alá fogta. De Syrakusai bőven el volt látva védelmi eszközökkel, s Archimedes, a nagy matematikus hadi gépeinek pusztításai arra kényszerítették Marcellust, hogy nyolc havi ostrom után visszavonuljon.

Végre 212-ben egy ünnep alkalmával sikerült meglepnie a várost, mely részben árulás következtében elesett. Syrakusai mint meghódított város kemény elbánásban részesült. Töméntelen kincs és műtárgy került a zsákmányoló katonák kezébe, a kik pusztítás közben Archimedest is megölték. A karthágóiak Agrigentumból tovább folytatták a küzdelmet, s az elesett Hippokratest a Hannibaltól küldött libyphoeniciai Muttines váltotta föl, de Hannótól, a carthagói sereg fővezérétől megsértve, Kr. e. 210-ben a rómaiakhoz pártolt, s Agrigentumot átadta Marcellus utódának, Marcus Valerius Laevinus consulnak. Erre a karthágóiak odahagyták a szigetet, melyet Laevinus teljesen meghódított.

A mellett tovább folyt az itáliai háború. Fabius taktikája következtében Hannibal nem tudta lábát Campania síkján megvetni, de cannaei diadala után nem talált ellenállásra, s téli táborául Capuát választotta, mely önként tárta föl előtte kapuit. Kemény veteranusai itt végre áttörték a szigorú fegyelem láncait s fényűző mulatozásba merültek, a minőt eddig sem Róma, sem Karthágó fiai nem ismertek. Talán maga Hannibal sem állt ellen az élvezetek csábításainak; nem kellett félnie, hogy a rómaiak megtámadják, s bízott abban, hogy testvére, Mago, segítséget hoz Karthágóból, vagy Hasdrubal Hispániából; biztosan számított Nagy-Görögország csatlakozására is. Minthogy azonban segítség nem érkezett, s a görög városok sem csatlakoztak hozzá oly tömegesen, a mint várta, végzetes pihenését megszakítva, hozzáfogott azon megerősített helyek elfoglalásához, melyek közvetlen szomszédságában kitartottak s most nagy veszedelmek közt várták támadását. De vállalkozását nem mindig követte siker. Kudarcot vallott Cumae előtt, melyet Tiberius Sempronius Gracchus védett, a híres történeti név első képviselője. Kétszer hátrált meg Nola előtt, s egy csatában ötezer embert vesztett megfogyott seregéből. Ugyanekkor Fabius átkelt a Volturnuson és támadó menettel három helységet foglalt el Capua közelében. Sempronius Longus Grumentum mellett győzelmet aratott a karthágóiak egyik tisztje, Hanno fölött, s hadosztályát Lucaniából Bruttiumba kergette. Valerius visszahódította a hirpinusok hűtlen városait, s Marcellus Nolából kitörve, végleg megfékezte az ellenség samniumi szövetségeseit (Kr. e. 214). E sikerek hatása alatt Hannibaltól egy nagy hispániai gyalog és egy numídiai lovas sereg is elpártolt, melyeket talán a capuai dőzsölő élet rontott meg.

Honfitársaitól elhagyatva, barátainak hitegető szavában csalódva, Hannibal csodaszerűen fenntartotta magát abban a helyzetben, melyet tudatosan választott ki magának. Ha érzékeny csapás volt is Syrakusai elvesztése Kr. e. 212-ben, még ebben az évben elfoglalta helyette Tarentumot. Innen ismét észak felé vonult, s mivel Róma seregének zöme Capuát ostromolta, azzal a cselfogással akarta ezt a várost megmenteni, hogy az ellenséget merészen oldalt megkerülve, Róma falainak közelében mutatkozott. A polgárok bezárták a kapukat és erélyes védelemre készültek, tudva, hogy nagy sereg siet védelmükre. De Hannibal megjelenése Róma előtt csak nagyzó fenyegetés volt; ily erős és nagyváros ostromához nem volt felkészülve, s visszavonulása balszerencséjének előjeléül szolgált. Capua Kr. e. 211-ben engedni volt kénytelen az ostromló sereg erős rohamainak, s a proconsulok, Appius Claudius Pulcher és Quintus Fulvius Flaccus, hidegvérrel borzasztó büntetést mértek e városra, mely egy izben elfoglalva, megkímélve, sőt elkényeztetve, hűtlen, mert lenni a köztársasághoz. Capua, Dél-Itália legnagyobb városa, azt képzelte, hogy versenytársa Rómának. Falainak kerülete körülbelül nyolc kilométer hosszú volt, s e korszakban olyannyira kivált, mint régebben Sybaris vagy Kroton. Görögország finom műveltsége és fényűzése itt otthonra talált abban az időben, midőn a görög művészetek bája szebben sugárzott a gyarmatokban, mint magában Hellasban. De Capua lakosaiban nem voltak olyan tulajdonságok, melyek őket Itália ura ellen dacos ellenállásra jogosíthatták volna; s midőn Hannibal serege rövid időre másfelé kalandozott, nem fejthetett ki sikeres ellenállást azon dühös támadással szemben, melyet viselkedése okozott. A híres várost rettenetes büntetés sújtotta. Hetven senatorát lictorok végezték ki, 300 előkelő polgárát láncokba verve hurcolták tova, s az iparosok kivételével a többi nép rabszolgaárúvá lett. A város és földbirtoka római állambirtokká vált, s ez volt az a campaniai föld, mely később oly sok viszály kútfeje lőn. A várost később római veteranusokkal telepítették be, csak «haragvó isteneit» hagyták meg Capuának.

Capua meghódítását még Kr. e. 211-ben egyéb sikerek követték. Ekkor kötötte meg Valerius Laevinus praetor a szerződést az aitoliai Skopassal, mely honfitársait biztosította a makedon Philippos támadása ellen, s jó alapul szolgált, hogy Róma nemsokára az Adriai-tenger keleti oldalán is hódítson. Ugyanebben az évben tartott Marcellus diadalmenetet az albai hegyen és árasztotta el Rómát Syrakusai műkincseivel. A következő évben hódította meg Laevinus, most már mint consul, Agrigentumot, az ifjú Scipio pedig Új-Karthágót.

A köztársaság szövetséget kötött a Numídia nyugati határában lakó messaesylusok fejedelmével, Syphax-szal, a ki régóta ellenséges viszonyban élt Karthágóval. Kr. e. 209-ben megújította barátságát az egyiptomi Ptolemaiossal, kinek támogatására a jövőben nagyon számított; ugyanebben az évben visszafoglalta Tarentumot, s hűtlensége miatt lakosai közül 30.000 embert adott el rabszolgául. Az itt szerzett zsákmány talán még nagyobb volt, mint a syrakusai, de a templomok istenszobrait nem hurcolták el helyükről.

Ezalatt Hannibal minden eszközt felhasznált, hogy megvédje itáliai szövetségeseit. De hiába volt minden igyekezete, ha Hispániában Karthágó hatalma mindinkább összeszorult, s Makedoniával kötött szövetsége sem nyújtott hathatós támogatást. Érzékeny csapást mért Rómára, mikor Marcellust Apuliában egy leshelyen meglepte és megölte (Kr. e. 208); de azért ereje napról-napra fogyott. Megszabadítására az utolsó kísérlet az volt, midőn testvére, Hasdrubal, elhatározta, hogy Hispániát sorsára bízza, s átkel Itáliába. De Scipio a felső Baetis völgyében győzelmet aratott fölötte, s ettől fogva Hasdrubal hosszú, kanyargós utakon vezette katonáit, melyek megvédték az üldözéstől és feltartóztatástól. A legiók a tengerparti útat őrizték, mely az Ebrótól Galliába vezetett, ő meg a nyugati dombos területen haladt előre, átkelt a Bidassoán és Adouron, s a Cevennek hágóin keresztül a Rhone folyóig ért. A Saône és Rhone összefolyásánál, a későbbi Lugdunum (Lyon) táján az Alpokon felé fordult, s valószínűleg testvére nyomán a Kis-Szent-Bernát hegyét mászta meg. Az utat kétségkívül kora nyáron tette meg, mert a tavaszi consulválasztáson csak híre járt még, hogy az Alpokhoz közeledik, s épen ez magyarázza, hogy oly könnyen járhatta meg a nehéz utat. Támogatták az arvernus gallusok, s a bennszülött népek is békén látták maguk között. Hatalmas sereggel szállott le Itáliába, s a római legiók kénytelenek voltak kitérni előle, midőn a Pó völgyén áthaladva, Umbriában, az Adriai-tenger mellett igyekezett Hanniballal találkozni és vele együtt Róma ellen vonulni.

A rómaiak megfeszített erővel 23 legiót toborzottak s a legvitézebb embereket akarták consulokká választani. De Marcellus már nem élt, Fabiust és Fulviust az évek súlya nyomta, Laevinusra pedig a senatusban uralkodó párt haragudott. Így a patrícius jelöltek közül Gaius Claudius Neróra, a plebeiusok közül Marcus Livius Salinatorra esett a választás (Kr. e. 207). Előbbire várt a feladat, hogy Hannibalt Bruttiumban visszatartsa, Liviusnak pedig Hasdrubalt kellett előnyomulásában megállítani. De ez nem sikerült. Hasdrubal akadálytalanul haladt el Placentia mellett, Ariminumot könnyű szerrel elfoglalta, átkelt a Metaurus folyón, s csak akkor pihent meg, midőn Sena Gallica falai előtt Livius táborával találkozott. Innen lovasokat küldött Hannibalhoz, hogy megérkezéséről tudósítsák, s megjelöljék az útat, melyet az Adriai-tenger mentén választott. A követeket Apuliában Nero katonái elfogták, kikkel Hannibal időközben több jelentéktelen csatát vívott, mialatt egynéhány ezer emberét elvesztette. A levelek elárulták a tervet, melyet a római consul ép úgy nem tudott, mint Hannibal. E fontos hírek birtokában Hannibalt rá akarta szedni; táborát seregének egy részével régi helyén hagyta, s maga Livius táborával egyesülten, sürgette társát, hogy rögtön fúvasson csatajelt, mert félt, hogy Hannibal nyomon követi. De Hasdrubal éles szeme észrevette, hogy az ellenséges tábor megnövekedett, s azonnal visszavonult a Metaurusig. A túlnyomó erő itt is kelepcébe szorította, s midőn Nero lovasai váratlanul oldalt támadtak reá, hadserege egészen odaveszett. Maga Hasdrubal restelt megfutni s a csatában vesztette életét. Nero most ép oly gyorsan hatolt délre, mint előbb északnak, s Hasdrubal halála hírét levágott fejével együtt küldte meg Hannibalnak. A karthágóiaknak érezniük kellett, hogy tovább nem tarthatják fönn magukat Itáliában; Hannibal mindazáltal makacsul a félsziget szélén maradt, s bár nem kockáztatott csatát, a következő év consuljait is foglalkoztatta. A metaurusi csata győztes vezéreit Rómába hívta a nép, mely átértve az elhárított veszedelem nagyságát, megszabadulása fölött féktelen örömben tört ki s diadalmenetet szavazott meg nekik. Régebben gyakran volt Róma ily ünnepély szemtanúja, de az utóbbi években nem kívánta látni, míg borzasztó ellensége Itália talaján tartózkodik.

A következő év (Kr. e. 206) consulai, Quintus Caecilius Metellus és Lucius Veturius Philo, a régi fabiusi taktikát követték, s nem ingerelték csatára az elcsüggedt hőst. A szerencse úgy is Rómának kedvezett. Mióta a karthágói sereg odahagyta Hispániát, a punok hatalma e vidéken mindinkább hanyatlott. Oly hadvezér harcolt ellenük, ki ritkítja párját Róma történetében. Az ibériaiak megint az erősebb rómaiakhoz szegődtek. A pún sereg teljesen kivonult Hispaniából, csak Mago, Hannibal testvére, maradt egy kis csapat élén Gades (Cadiz) falai között. Erre Scipio nyomban megtette előkészületeit, hogy átkeljen Afrikába, szövetséget kötött Syphax-szal s barátságos viszonyba lépett Mauretania fejedelmével, Massinissával. A római senatust azonban nehéz volt arra a merész politikára csábítani, hogy míg Hannibal Itáliában tartózkodik, Afrikát megtámadja, s bár akaratával nyerte el Scipio Kr. e. 205-ben a consuli méltóságot, működése teréül mégis Szicíliát jelölte ki. Macedoniával is békés egyezségre lépett, mielőtt a merész vállalkozásba beleegyezett volna.

Scipio nagy híre különös fényben ragyog forrásainkban, melyeket kellőleg mérlegelni alig vagyunk képesek. Liviusnál dicső tetteit oly költői színezet ragyogja be, hogy szinte a római nagy urakat környező magasztalók hatása látszik meg rajtuk. Scipio maga a legelsők közt hódolt meg a görög művelt szokásoknak, s környezetében sok görög hízelgő tartózkodott. Finom társalgó módja és szokásai élesen megkülönböztették durvább honfitársaitól. Nagy szelleme a gondolkodónak és az ihletett embernek különös összeolvadását mutatja. A rómaiak azt hitték, az istenekkel társalog, kik álmában közlik vele akaratukat. Polybios inkább vallásos, Livius inkább nemzeti jellemvonásait emeli ki. Első sorban nagy katona volt; Rómában úgy szerették, mint hajdan Camillust; az itáliai népek pártfogójuknak tekintették. Midőn a senatus nem szavazta meg neki a pénzt és hadat afrikai háborújára, az itáliai városok toborozták össze seregét; valamennyien hozzájárultak a fölszereléshez, s kérték, hagyja cserben a fabiusi politikát, mely leginkább megfelelt ugyan Róma érdekeinek, de mely miatt sokáig nyomorban sínlett az egész félsziget. Nagy sikerei közben önmérséklete annyira meghatotta a hispániai fejedelmeket, hogy királyuk üdvözölték. Scipio ügyet sem vetett rájuk, míg a karthágóiaktól hozzá pártolt nép is királynak nem kiáltotta ki. Ekkor kijelentette az összegyűlt seregnek, hogy királyi jellemként akar viselkedni, de benne ne királyt, hanem imperátort lássanak. Joggal kérdezi Ranke: nem itt rejlik-e a római császárság értelmi eredete? Julius Caesaron kívül egy római sem foglalkoztatta ennyire a nép képzeletét.

A senatus e válságos helyzetben nagy pénzkiadástól és aggodalomtól szabadult meg Makedónia és Görögország békés viselkedése révén. Néhány szóval szükséges jelezni a viszonyokat, melyek keleten Hannibal betörésének korszaka alatt uralkodtak. Róma beavatkozása Illíria ügyeibe nagyon érdekébe vágott e tartomány keleti szomszédjának, Makedoniának. A pharosi Demetrios, kit Róma nyugat-illíriai birtokairól elűzött, Philippos udvarába menekült s őt Róma ellen izgatta. Ebben az időben Philippos északról és az achaiai liga délről az úgynevezett szövetségi háborúban egyesültek az aitoliaiak ellen. A trasimenusi csata után, a nemeai játékok ideje alatt uralkodó fegyverszünet idejében, Hannibal követei Philippos elé járultak, s Demetriosnak sikerült a királyt rávenni, hogy szerződésre lépjen a karthágóiakkal s hogy elvállalja Görögország védelmét a rómaiak ellen. A köztársaság e szorult helyzetben diplomata ravaszsággal járt el, mi ép oly jellemző vonása volt, mint harcias bátorsága. Először szerződést kötött az aitoliaiakkal, a melyben elismerte e féktelen rabló nép birtokjogát minden görög város fölött, a melyet meghódíthat; maga részére a zsákmányból rabszolgákat, pénzt és egyéb rablott jószágot kötött ki.

Így ellátta magát hadi szükségletekkel, mialatt érdektársai viselték a vállalatok minden koczkázatát. Ugyanekkor távolabbi keleti népekkel is szövetséget kötött, s Philippos erejét folytonosan lekötötték a háborúk a pergamoni (I.) Attalossal Kis-Ázsiában, Antiochossal Syriában és birodalma északi határán Illíria és Dardania barbár népeivel. Így a Hannibalnak megígért támogató csapatok évről-évre elmaradtak s tényleg sohasem léptek Itália partjaira. Végre a metaurusi csata után Philippos is szakított a karthágóiakkal s a győzelmes köztársasággal lépett baráti frigyre (Kr. e. 205).

Bármily erős volt is Róma, Scipio csak úgy törhette meg a senatus ellenállását, hogy a néphez való fellebbezéssel fenyegetőzött, ha nem egyezik bele az afrikai háborúba. E nagy cél érdekében a diadalmenetről is lemondott, melyet a pártféltékenység megtagadott tőle. De a sikert Afrikában pillanatra meggátolta, hogy a hűtlen Syphax, nejének, a karthágói előkelő származású Sophonibének rábeszélésére a punokhoz pártolt. A női befolyást a szigorú köztársaság méltatlankodással fogadta; bár előrelátható volt, hogy a Massinissa hű marad Rómához, féltékeny szomszédja nem harcol vele egy táborban. Hosszú küzdelem várt még a rómaiakra, s Scipio elszántan szentelte magát feladatának. Valószínűleg maga engedte meg, hogy Mago odahagyja Gadest s Hannibal segítségére siessen. Mago Hispánia kereskedelmi központjában mindent összegyűjtött, hogy kellő pénzbeli fedezete legyen, s a liguriai partokon szállott ki, hogy csapatokat gyűjtsön az insuberek és egyéb gallus népek közt. De négy római legió állott útjába s talán meg is verte; megsebesülése miatt sem vonulhatott tovább. A karthágói senatus sürgősen visszahívta, s Hannibalhoz is parancsot küldött, hogy tüstént térjen haza Karthágó megszabadítására.

Scipio ugyanis 204-ben kikötött Afrikában s ostrom alá fogta Uticát. Az afrikai népek s a zsoldos katonák nem hagyták el a punokat. Scipio Massinissa kivételével nem talált szövetségesre; ez is csak egynéhány száz lovassal menekült hozzá, miután Syphax kikergette birtokából. Mindazáltal nép- és talajismeretével jó szolgálatokat tett a rómaiaknak, s midőn a karthágóiak Syphax-szal együtt Utica közelében megtámadták őket, talán az ő tanácsára gyújtotta fel Scipio egy éjjel a numídiaiak és a karthágóiak gyúlékony sátrait. A zavarban a rómaiak borzasztó mészárlást vittek véghez. Massanissa azzal tetézte e csapást, hogy a hazájába menekülő Syphaxot Cirta városában fogságba ejtette, s így Numídia szövetsége Karthágóra nézve elvesztette értékét. Viszont Scipiót is érzékenyen sújtotta hajóhadának elpusztulása; az uticaiak állhatatos védelme miatt egyelőre az ostrommal is fölhagyott. Carthago mégis békét kért, s Scipio azon föltétel alatt, hogy Mago és Hannibal végleg odahagyják Itáliát, a béke megkötéséig ideiglenes fegyverszünetet engedett. Karthágó teljesítette Scipio kívánságát, s az alkudozások megkezdődtek. Bármennyire szigorúak voltak is Scipio békepontjai, nem semmisítették meg az ellenség életfeltételeit. Kikötései ezek voltak: minden katonaszedés megszüntetése Liguriában; a pún tengeri erő nem lehet nagyobb harminc hajónál; Karthágónak csak Afrikában maradnak meg birtokai; Massinissát nemcsak régi birtokában ismeri el törvényes fejedelemnek, hanem Numídia azon részében is, a melyet Syphax tartományából elfoglalhat; végre Rómának 1600 talentum hadisarcot fizet. Karthágó e pontokat nem utasította vissza végkép; a római senatus sem tiltakozott a béke ellen, s ha már előbb a háború befejezéséig meghosszabbította Scipio imperiumát, most is őt bizta meg az alku megkötésével. Hannibal ezalatt visszatért Afrikába. Kroton városa mellett, a Lacinius hegyfokon Hera templomának falára érctáblákat szegeztetett, melyek görög és pún nyelven felsorolták hadi tetteit. E feliratokat Polybios látta, s bizonyos mértékben kijavíthatta a rómaiak dicsekedéseit.

Krotonból Kr. e. 203 őszén szállt tengerre Hannibal, s a fegyverszünet védelme alatt sértetlenül ért Afrikába. De nem Karthágóban, hanem Leptisben kötött ki s a telet Hadrumetumban töltötte. Megérkezése, nagy serege, melyben a szerződésszegő Philipposnak is voltak katonái, a harcias demokrata pártot juttatta uralomra Karthágóban, mely még a római követeket is megtámadta. Erre Scipio ismét betört Karthágó területére. Az összecsapás előtt megkereste őt Hannibal, bizonyára a békefeltételek enyhítését kérve, de sikertelenül. A csata Záma városától nem messze 202 október 19-én történhetett; küzdelem közben ugyanis a karthágóiakat nagyon megrémítette a napfogyatkozás, melyet rossz ómennek tekintettek. Scipio a szokástól eltérőleg állította fel kisebb haderejét (hastati, triarii, principes mind egy sorban), s Massinissa lovascsapatai is fényesen beváltak. A győzelmet bizonyára a legiók rendületlen ereje vívta ki, nem pedig az egyik vezér kiválósága a másik fölött. Nem Hannibalon, hanem katonáin múlt a vereség. Hannibalnak menekülnie kellett, s a két versengő hatalom hosszú küzdelme véget ért. Scipio elérte katonai dicsőségének legmagasabb fokát: legyőzte a trasimenusi és cannaei győzőt.

Még nagyobb dicsőségére válik, hogy diadalában is megőrizte mérsékletét. Karthágó végre Róma lábainál hevert, s meghódolt volna azon győzelem nélkül is, melyet Scipio serege Syphax fia fölött aratott néhány nappal később. Nagy vita fejlődött ki Rómában s a diadalmas legiók vezérei közt, miképp büntessék a még mindig veszedelmes ellenséget. Sokan Karthágó teljes lerombolását követelték Veii módjára, mások azt az enyhébb eljárást, mellyel Capuát és Tarentumot büntették. De Scipio a senatus küldötteit megnyerve, ellenállott honfitársai lármájának, részben emberiességből, részben talán azon liberalis politikai szempont alapján, hogy Róma ne maradjon versenytárs nélkül, tanulja meg alávetni magát a nemzetközi jognak, s ne hódoljon féktelen nagyravágyásnak. Elállott attól a követeléstől, hogy Hannibalt kiadják; Karthágónak meghagyta függetlenségét, törvényeit és afrikai birtokait. De mégis szigorúbb békefeltételeket szabott, mint előbb: Karthágó tengeri hadereje csak tíz hajóból állhat; az összes elefántok és egyéb hadi szerelvények átadandók Rómának; a római köztársaság szövetségeseit, főleg Massinissát nem támadhatja meg; Afrikában sem indíthat háborút Róma engedelme nélkül; végre hadi sarc fejében ötven év alatt 10.000 talentumot (körülbelül 50 millió korona) fizet.

Maga Hannibal is rábeszélte honfitársait e béke elfogadására, melyet azután Róma is szentesített (Kr. e. 201). Scipio Massinissát Róma hatalmas szövetségeseként hagyta Karthágó szomszédságában, mikor Itáliába visszahajózott. A fővárosig mindenütt üdvrivalgással fogadta a nép, mely oly sokszor volt tanúja Hannibal győzelmeinek. Rómába a legfényesebb diadalmenetben vonult be. A katonák és a polgárok az Africanus névvel tüntették ki, s Coriolanus legendai alakját mellőzve, ő az első római, kit legyőzött népről, meghódított földterületről neveztek el. Szobrát diadalmi ruhában, babérkoszorúsan Jupiter templomában állították föl, s nem hiányoztak hangok, melyek az istenek egyenes ivadékának magasztalták. A nép örökös consulsággal akarta megtisztelni, s a hangulat, mely a nagy hőst isteni és emberi tiszteletekkel halmozta el, már majdnem a császári korra emlékeztet. Ha tényleg történt ily ajánlat, azt Scipio veleszületett mérsékletével bizonyára visszautasította. De a római politika e forduló pontján nem lett volna lehetetlenség, hogy egy jó hazafi elfoglalja az alkotmányos uralkodó helyét, mi bizonyára útját állotta volna a politikai élet rohamos hanyatlásának. Később, midőn a bonyodalmak ily okos és mérsékelt megoldási módjának lehetősége már elmúlt, Cicero melancholikus gyönyörrel mutatja be egy művében az idősb Africanus nevének örökösét, Scipio Africanus Minort, mint a ki a korlátolt monarchiát igen jó kormányformának tünteti fel.

A lap tetejére                                                            RÓMA történelme                                                              Folytatás