Ókori Római Birodalom
Ókori Római Birodalom
Róma bemutatása
     
Hadsereg
     
Ütközetek
     
Életrajzok
     
Róma háborúi
     
Pannonia
     
Linkek
     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
RÓMAIAK ÉS GÖRÖGÖK EGYMÁSSAL SZEMBEN. MAKEDÓNIAI HÁBORÚ. HELLAS FELSZABADÍTÁSA. RÓMA

RÓMAIAK ÉS GÖRÖGÖK EGYMÁSSAL SZEMBEN. MAKEDÓNIAI HÁBORÚ. HELLAS FELSZABADÍTÁSA.

A rómaiak sikereinek kétségkívül erkölcsi alapja volt. Inkább saját érdemük juttatta diadalaikhoz, mint ellenfeleik hibái és tévedései. E felsőbbséget elsősorban erős és határozott jellemüknek lehet tulajdonítani, mely bizalmat öntött beléjük. Épp úgy tudtak önmaguknak, mint másoknak parancsolni; összetartozásuk érzetét nagyra növesztették az együtt kiállt veszedelmek és az együtt szerzett diadalok; amellett tudatában voltak hatalomra termettségüknek. Fennen magasztalt hazafiságuk az egymástól való függés és a másoktól való függetlenség érzetén alapult; ez érlelte meg bennük azt a hitet, hogy városuk a világ központja. Igazi római sohasem hagyta el Rómát fájdalom nélkül pár hónapra sem; a száműzetést pedig épp oly főbenjáró büntetésnek nézték, mint a halált.

Ellenfeleik nem tűntek ki ez erkölcsi tulajdonságokkal. A gallusokban nem volt politikai ösztön és közös érzés; az etruszkoknál az elernyedt és hitvány arisztokrácia rabszolgákat hajtott a csatatérre; a karthágóiak kereskedők és vállalkozók voltak, kik a közérdeket alárendelték egyéni érdekeiknek. Egyikük sem tudta ellesni Róma sikereinek titkát, mi abból állott, hogy beolvasztotta a meghódított népfajokat s az alattvalók nagy tömegét belevonta nemzeti életébe. A tengerparton vagy Itália belsejében alapított római colonia kezdettől római volt; buzgón utánozta a főváros szokásait és büszke volt rá, hogy onnan kölcsönzi nemzeti életének alapjait. Minden latin colonia, s utánuk csakhamar minden itáliai colonia fokozatosan megkapta az összes kiváltságokat, s így magát azon faj tagjának kezdte tekinteni, mely az egész félszigeten uralkodik. Nem vak véletlen védte meg Rómát Pyrrhostól vagy Hannibaltól, hanem az assimilatio elve; ez döntötte meg mind a két támadó számításait, s ez tette az itáliai szövetségest ép oly határozott ellenfelükké, mint magát a rómait.

Világosan látni, mint szaporította ez az elv Róma haderejét, s mint öntött belé kimeríthetetlen erőt. Amióta a legiókat nem évenként toborozták össze pár hónapra, hanem állandósították és a mindig terjeszkedő birodalom bármelyik határához parancsolhatták: a gallusok, etruszkok és a többi itáliai népek csapatosan tódultak a római zászlók alá. A római katonát és segítő társát egyaránt lelkesítette a zsákmány és a rangemelkedés reménye. A hadi költséget szívesen fedezték az itáliai gyarmatok és városok. Róma egy szavára csak úgy ömlött a pénz és ember, akár azért, hogy rátegye kezét Capua vagy Tarentum gazdagságára, akár pedig, hogy rabszolgákat fogjon össze Illíriában vagy Hispániában. A nagyobb katonai rangnak is vonzó hatása volt, mert a sikeres háborúval járó tiszteletek legbiztosabban vezettek polgári kitűntetésekhez. Erre különösen azok számíthattak, kik hivatva voltak a szavazó polgárok között kiosztani a zsákmányt. Míg a derekabb polgárokat távol tartották katonai kötelezettségeik, a választások jogát a hitványabb néposztály gyakorolta, melyet nem méltattak arra, hogy hazáját fegyverrel szolgálja. Ezek a tribusok és centuriák gyűlésein szinte nyíltan árulták az állami hivatalokat. A consuli és praetori méltóságok e tényleges osztogatóinak kegyét különösen látványosságokkal és mulatságokkal lehetett megnyerni. E korszaktól kezdődik a csábító művészetek általános alkalmazása, melyek révén a római nagyurak nagy hivatalaikat elnyerték és megtartották. Ily eszközök voltak a gladiátori játékok is, melyek mind nagyobb túlságba csaptak, meg a rendszeres gabona kiosztás mindazon polgárok közt, a kik a kiosztásnál jelentkeztek.

A rómaiak visszavonulása a mezei munkától egész Itáliában megváltoztatta a földművelés módját. Régebben a kisbirtokosok családjaikkal művelték a földet, most majdnem az egész félsziget egynéhány nagyúr birtokába került, kik rabszolgákkal dolgoztattak bérelt felügyelők ellenőrzése alatt. E gyökeres rendszerváltozás talán három nemzedék alatt ment végbe, Pyrrhos betörésétől Hannibal visszavonulásáig. Hiába fejlődött Róma alkotmánya demokratikus irányban, a társadalmi viszonyok lassanként az ellentétes utat készítették elő.

Róma mindinkább egynéhány gazdag nagybirtokos tényleges befolyása alá került, kik részint vesztegetés, részint erőszak útján a köztársaság uraivá emelkedtek. A senatus és a fórum nagyurai, a kik így lefoglalták és megosztották családjaik közt az állam hivatalait és méltóságait, egész külön osztályt alkottak a nemesség neve alatt. Egészben véve még erkölcsös arisztokráciát alkottak; de másfél század alatt a római társadalom erkölcsileg teljesen elzüllött, a legborzasztóbb szenvedésekkel sújtva a hatalma alá kerülő világot, Gadestől az Euphratesig, Britannia partjaitól a nílusi kataraktákig. Harminc év óta nézett Róma farkasszeme Hellasra, a római kapzsiság és nagyravágyás a görög ravaszságra és finomságra. De míg Karthágó hatalma fönnállt, addig a római birodalom egyik oldalról védtelen volt. Csak a mióta a punok kivonultak Itáliából, s Hannibal maga is tétlenségre volt kárhoztatva, gondolhattak a zámai és metaurusi győzők komolyan a hellén műveltségű világ meghódítására.

Ha Itália lakossága, mint forrásaink állítják, a második pun háború következtében megfogyott is, még akkor sem apadt le nagyon a köztársaság hadereje. A rómaiak veszteségét pótolta az alattvaló népek gyors befogadása. Róma a polgároktól fölvett kölcsönt földek kiosztásával fizette vissza; lakosaiból mindig juttatott újonnan alapított coloniáknak. Saját kikötőibe vitte át Karthágó kereskedelmét s azon államokét, melyekkel Karthágó kereskedett.

A görögök nagy aggodalommal figyeltek a két fél küzdelmére; nagyon jól tudták, hogy egyiknek hatalmi vágyát sem fogja kielégíteni Hispánia és a szigetek birtoka, melyekért a harc egyelőre folyt. Róma Karthágót nemcsak megalázta, hanem olyan ellenséget állított oldala mellé Mauretania és Numídia királyaiban, akik mindig leköthették és gyöngíthették. Viszont a kelet el volt borítva Alexandros birodalmának romjaival. Ázsiában több állam alakult azon provinciákból, melyeket először a Seleukidák foglaltak el. Thrakiában a bennszülött népek lerázták a makedón igát és saját vérükbeli fejedelmeket uraltak. Egyiptom külön királyság maradt, melyen a Ptolemaiosok görög zsoldos seregre támaszkodva uralkodtak. De Kyrene termékeny vidéke elvált tőle s szintén egy görög udvarnak hódolt. A görög szárazföld és a szigetek általában visszanyerték függetlenségüket, s majdnem eredeti politikai állapotukra tértek vissza, arra a sok helyi kényuraságra vagy köztársaságra, melyek alkalomadtán szűkebb körű szövetséget kötöttek. E sok független államocska között Spárta volt a legerősebb. Az achaiai liga, vagyis a korinthosi öböl két oldalán elterülő kis államok szövetsége, politikai tekintetben kivált a többi vidékek fölött. Athén, Thebai és az ókor többi híres városa régi fényének csak árnyéka volt. Makedóniától alig függtek ugyan, de hazájuk viszonyainak alakulására csak lényegtelenül folyhattak be. Egynéhány sziget, különösen Rhodos, kereskedelmileg jelentékeny kikötőt teremtett, de az európai szárazföldön nem vágyott birtokra. V. Philippos, Makedonia királya, még nagy katonai hatalmat tartott fönn, de minden tervét zavarta a féltékeny Attalos, Pergamon királya, és Ptolemaios, ki alexandriai trónjáról igazgatott néhány görög várost Makedonia és Thrakia tengerpartján. E messzefekvő birtokok megvédésére Egyiptom királya már barátságot kötött a római köztársasággal. A rabló aitoliai népség pedig, most már Róma szövetségese, folyton háborgatta szomszédait.

A régi görög városok gyöngesége részben azon hanyatlásból eredt, melyet a túlzott fényűzés idézett elő, részben a legtehetségesebb polgárok kivándorlásából, kiket Antiochia, Alexandria, Kyrene és Pergamon fényes udvarainak társasága vonzott. Athénben és Thebaiban egyáltalán megszűnt minden politikai élet; a boiotiaiak a hagyomány szerint meg is tiltották a polgároknak, hogy a politikába avatkozzanak. Spartában a forradalmak egész sora követte egymást, melyekben a tisztviselőket gyakran legyilkolták. Korinthos városát makedón őrség tartotta megszállva, fellegvárát achaiai katonák foglalták el. A népesség mindenhol rendkívül megfogyott. A nemes spártaiak száma 9.000-ről 700-ra olvadt le, s Athén tengeri hadereje három hajóból állott. Görögország földje sohasem tudott nagy népességet eltartani; Athén és sok más tengerparti város csak nagy kereskedelmének jövedelméből táplálta lakosságát. Szabadságuk hanyatlásával társadalmi tevékenységük is megapadt; az ősök fölhalmozott kincseiből éltek, s ezeknek fogytán ők is elpusztultak.

Makedónia ereje szívósabb, szelleme elevenebb volt. A makedónok még büszkén emlegették nagy győzelmeiket, s fejedelmeik folyton egy Philippos ügyességével és Alexandros seregeivel szerzendő második világbirodalomról álmodoztak. De a nemzet szegény volt, s csak rablóháborúra vállalkozhatott. A phalanx, mellyel a görögök sorait megtörte és a perzsákat szétszórta, nem versenyezhetett sokáig a római legiók vonalaival. Támadásának ereje megtört a cohorsok és manipulusok szervezetén, mely megnyílt és bezáródott, jobbra és balra fordult, harcolt elől és hátul. Makedónia bizonyára jobban kifejthette volna erejét, ha birtokai kisebb területen vannak. Saját földjén kívül sok helyen tartott őrséget Görögország területén, Thessaliában, Euboiában, Opusban, Lokrisban, Phokisban, Elateiában, Korinthosban és Arkadia zugaiban. Uralmához tartozott a szigetek közül Andros, Paros, Kythnos és Thasos, több város Kariában és Kis-Ázsia egyéb partvidékén. Megerősített várai Thrakiában, a Propontison és Bosporuson, melyek a két világrész közlekedését tartották kezükben, Ázsia fejedelmeinek gyűlöletét keltették föl ellene; a szabad görög államok ép oly féltékenyek voltak rá. Minden oldalról támadástól félhetett; egyszerre sok helyen kellett hadsereget tartania; nem bírt egységes terv szerint eljárni, s katonáit kimerítették a végtelen hosszú menetek. Ily birodalom nem gátolhatta a római hatalmat állandó haladásában, mely most az aitoliaiak közvetítésével ellentétbe jutott vele.

A római senatus tíz évvel a második pun háború befejezése előtt üzente meg először a háborút Makedónia királyának; a hat évig tartó küzdelem azonban Itália és Afrika halálos viaskodásával szemben csak másodrangú szerepet játszott, s Philippos a békekötés után is mert 4.000 makedón katonát küldeni Zámához Karthágó segítségére. De már előbb is ellentétbe került Rómával Makedónia thrákiai és illíriai hódításai miatt. Ugyanis Egyiptom királya, IV. Ptolemaios Philopator Kr. e. 205-ben meghalt, s kiskorú fia mellett az alexandriai kormány tehetetlen emberek kezére jutott. Philippos az alkalmat megragadva, Syria hatalmas fejedelmével, III. Antiochossal megegyezett az egyiptomi birodalom megosztására nézve. Mialatt Antiochos Coelesyriát lassanként meghódította, Philippos Egyiptomnak az
Égei-tenger mellett fekvő városait és szövetségeseit támadta meg, s Kr. e. 203-tól kezdve elfoglalta Lysimachiát, Chalkedont és a Hellespontos egynéhány más városát. Erre Rhodos, mely a szabad görög városok pártfogója volt s különben sem akarta tűrni, hogy a fontos tengeri út Philippos hatalmába kerüljön, szövetséget kötött Attalossal, Pergamon királyával, a ki különben Philippos sógorának, a Bithyniában uralkodó Prusiasnak is nagy ellensége volt, és háborút üzent Philipposnak. De ez folytatta hódításait; elfoglalta Samost, s bár az egyesült haderő Chios mellett leverte, Lade mellett viszont ő győzött a rhodosiak fölött, s Karia egy részét is meghódította (Kr. e. 201). Ezután a thrák tengerparti városokat kerítette hatalmába, utoljára Abydost, mely kétségbeesetten védte magát (Kr. e. 200). Végre Rhodos, Egyiptom és a Philippost gyűlölő Athén Róma segítségéért folyamodtak, s a győztes köztársaság legnagyobb versenytársának leverése után teljes erővel léphetett föl érdekükben. A római követek Abydosban felszólították Philippost, hogy a görög városokat hagyja békén, Egyiptom birtokait adja vissza, Rhodossal és Attalossal való pörét pedig bízza egy választott bíróságra. Midőn a király követeléseiket visszautasította, a senatus rögtön elhatározta, hogy másodszor is hadat üzen Makedóniának. De a római köznép nem akart áldozatokat hozni, kimerültségről panaszkodott; féltékeny volt a nemesekre, mert a győzelmekből csak ezek húztak hasznot. A senatus erélyesen hajtotta végre intézkedéseit. Kr. e. 200-ban Publius Sulpicius Galba és Gaius Aurelius Cotta lettek a consulok, s az előbbi nyomban sereggyűjtéshez fogott. Talán a nép ellenkezését akarta megtörni egy decemviratus választása, mely samniumi és apuliai földek szétosztásával volt megbízva.

A rómaiak a kelet meghódításának útjára léptek, s nem álltak meg, míg a Kaszpi-tengerig és a Perzsa-öbölig nem hatoltak. A nemeseket főleg az a cél vezette, hogy a köztársaságot biztosítsák a makedón uralkodók terjeszkedő hatalma ellen. Még inkább lelkesítette őket a harcvágy, a zsákmány, a tiszteletek és az ezzel járó hatalom; s ha a nép ellenkezett is, az izgalmak, és a zsákmány reményében szívesen követte vezéreit. E közvetlen indítékokon kívül a terjeszkedés vágya is közreműködött, mely a civilisált világ minden vezérlő államában fölébred. A kis köztársaságok és laza szövetségek ideje elmúlt.

A görögség csodálatos keleti hódításai fölkeltették a világbirodalom vágyát. Karthágó úr akart lenni a nyugaton; Makedónia, Syria és Egyiptom királyai Alexandros örökébe akartak lépni; s ha Róma még nem tűzte is ki célul a világ meghódítását, a pillanat valóban csábító volt. Attalos és a rhodosiak felbátorították Athént, hogy rázza le a makedón jármot, de segítségük csak annyira terjedt, hogy Rómát kérték föl a beavatkozásra; s midőn a római consul a népgyűlésen elmondta, mily gőgösen viselkedett Philippos a köztársaság követeivel szemben, jól kiszámított szavaival megnyerte az ingadozó nép beleegyezését.

Minthogy Róma haderejének nagy részét Itáliában volt kénytelen visszatartani, hogy északon a gallusok, délen a bruttiumiak lázongását megfékezze, csak 20.000 embert küldhetett át az Adriai-tengeren. A 200. és 199. év hadműveleteinek élén az egymást követő consulok, Publius Sulpicius Galba és Publius Villius Tappulus állottak; Athén kivívta függetlenségét. A 198. évben Titus Quinctius Flamininus consul vette át a legiók vezetését; a néptribunusok tiltakoztak ugyan megválasztása ellen, a mennyiben az alig harminc éves férfiú még nem járta meg a hivatali létra minden fokát; de a senatus visszautasította fellebbezésüket, s a centuriák meghajoltak a senatus akarata előtt. Flamininus tekintélyes sereget vitt magával a régi legiókhoz. Buzgósága katonáira is átszállt; elhatározta, hogy Philippost saját országa területén támadja meg, s összes legióit ellene vezette. A királynak olyan békefeltételeket szabott, melyekről tudta, hogy nem fogja elfogadni. A csatában Flamininusnak sikerült egy hadosztályt az ellenség háta mögé küldeni, mely a phalanxokat zavarba hozta, s Philippos az Aoos folyó (Viosa) szűk völgyében vereséget szenvedett. Mialatt a király megfogyott seregével Pella várában tartózkodott, a római vezér alkudozásba bocsátkozott Dél-Görögország városaival, melyek közül többet sikerült szövetségre bírnia. Felszólítására az achaiai liga képviselői is összejöttek, hogy politikájuk fölött tanácskozzanak. Az eredmény az volt, hogy két pártra szakadtak, s egynéhány város Makedónia ügyéhez csatlakozott; de Flamininus kihirdette, hogy a szavazatok többsége Róma felé hajlik, tehát a liga védőjének és a hellén szabadság zászlóvivőjének jelentette ki magát.

Flamininus consuli évének lejártával, mint proconsul igazgatta tovább a makedóniai háborút s igyekezett gyorsan végét is vetni. Mindkét fél óhajtotta a békét, s Thermopylainál alkuba bocsátkoztak. Az aitoliaiak, kik Philippos hatalmának teljes megsemmisítésére vágytak, mindenképen ellene voltak a békének. Flamininus csillapította hevüket. Philippost rábírta, hogy küldjön követeket Rómába s bízza a senatusra a végleges döntést. Midőn a senatus a tárgyalás elején azt kívánta, hogy a makedóniaiak ürítsék ki Demetrias, Chalkis és Korinthos várait, a követek kijelentették, hogy ily fontos kérdés tárgyalására nincsenek fölhatalmazva. Róma e sikertelen békebíróság révén is tekintélyesebb lett, s az államok, melyek eddig tartózkodtak tőle, most hajlandóbbak voltak azon vezér mellé állni, a kik közös ügyük védőjének vallotta magát. Flamininus Kr. e. 197-ben nagyobb görög segítőcsapatokkal vonulhatott Thermopylaitól északra; az aitoliaiak is nagyobb lovas sereggel jelentek meg s hasznos szolgálatot tehettek a makedón phalanx nehézkes tömegeivel szemben. Philippos nem mert a hegyes vidéken az előre nyomuló Flamininussal megütközni, hanem a thessaliai csatasíkon, Skotussa közelében várta be ellenségét. A döntő ütközet a Kynoskephalai nevű dombok mellett történt, hol a makedóniai hadsereg teljesen kifejthette erejét, de azért gyengének bizonyult. Philippos seregének nagyobb részét két phalanxban állította föl, mindegyikben 8.000 emberrel. Az egyikkel áttörte a legiók sorait, melyek azonban nagyobb veszteség nélkül ismét összezáródtak; a másikat hirtelen támadás érte alakulása közben, s rögtön szétfutott. A győzelem a rómaiak érdeme volt, de diadalukat elkeserítette egy pillanatra az aitoliaiak fennhéjázása, kik az érdem felét maguknak követelték. A sérelmet azonban eltitkolták, s csak titokban őrizték meg emlékét. Többi szövetségeseikben még nem bízhattak eléggé, de később könnyen állhattak bosszút.

Philippos a hadsereg elpusztulása után belátta, hogy hatalma megtört. A béke feltételeinek megszabását a senatusra bízta, s szívesebben fogadta tőle a békét, mint a közvetlen szomszédaitól, kik engesztelhetetlen gyűlöletükben keményebb pontokat állapítottak volna meg. Az aitoliaiak kijátszottaknak érezték magukat, de Flamininus érvényre juttatta a senatus politikáját, mely nem akarta végleg összetörni azokat az államokat, melyek szövetségéből még hasznot húzhatott. Philipposnak ki kellett vonulni Görögországból, hajóhadát átszolgáltatta Rómának és 1.000 talentum sarcot fizetett. Egy tíztagú bizottság Flamininussal a helyszínen megállapította a görög államok jövendő helyzetét. Egy évvel a kynoskephalaii csata után (Kr. e. 196), az isthmosi versenyeken, midőn az összes görög államok képviselői jelen voltak, harsonák közt kihirdették a népnek, hogy a római senatus és Flamininus egész Hellast megszabadították Makedónia uralma alól. Úgy tett, mint a perzsák Antalkidas békéjében 200 évvel ezelőtt. A töméntelen szabad város sokkal kevésbé állhatott ellen idegen hódításnak, mint egy-két hatalmas állam. A görögök tomboltak örömükben; versengve tolongtak szabadítójukhoz, s koszorúkkal borították fejét, mintha minden versenyükben ő lett volna a győztes.

A megállapodás szerint Thessalia, mely sokáig Makedóniához tartozott, több kisebb köztársaságra szakadt, Korinthos az achaiai szövetség tagja lett. Illíriában és Epirusban több város önálló alkotmányt kapott, Athén pedig szabad állami szervezetet, s több sziget, így Delos és Paros fennhatósága alá került. Csak az aitoliaiak csalódtak. Flamininus a senatushoz utasította őket, a senatus pedig követeléseiket nem vette figyelembe.

Róma elvállalta Görögország protectoratusát; de ebbeli kötelezettségeit Európa határain túl is kiterjesztette. III. Antiochos, Syria királya, megállapodott Philippossal Kis-Ázsia görög városainak megosztásában, melyek abban az időben a Ptolemaiosok birtokához tartoztak. Míg Philippos a rómaiakkal háborút viselt, szövetségese maga számára foglalta el az egyiptomi birtokokat, s egyéb területet is meghódított a félsziget nyugati részén. Hellespontos nyugati partvidékét is meg akarta támadni, s követeket küldött Flamininushoz, hogy eddigi hódításainak békés birtoklása ügyében alkudozzanak. De a római hadvezért sem megfélemlíteni, sem megcsalni nem lehetett. Követelte, hogy Antiochos minden görög városból kivonuljon, s megtiltotta, hogy Európába átkeljen seregével. Mialatt rendeleteinek teljesítését várta, figyelmét másfelé kellett fordítania. Sparta Machanidas halála után Kr. e. 206-ban Nabis zsarnoki uralma alá került, s mindinkább elkülönült a többi görög államtól. De csakhamar Argos is meghódolt Nabisnak, mire Flamininus kívánságára a liga csapatai a legiókkal együtt Sparta kapui elé vonultak. Ugyanekkor egy római hajóhad is megjelent a tengerparton, hogy lehetetlenné tegyen minden kivülről jövő segítséget. Nabis a legnagyobb szorultságba jutott, Argost elszakították tőle, s magának a zsarnok birtokának egy részét is függetlennek nyilvánították (Kr. e. 195).

Flamininus majdnem négy évig állt hadserege élén, s most már vissza kellett vonulnia hőstetteinek színhelyéről. Úgy látszik, Róma még nem volt elkészülve arra, hogy görögországi protectoratusát feltétlen uralommal váltsa fel; hadvezérének megengedte, hogy az összes görögöknek szabad állami életet biztosítson, s valamennyi városból visszavonja az őrcsapatokat (Kr. e. 194). Flamininus még egyszer összehívta az államok képviselőit, ünnepélyes búcsút vett tőlük, s intette őket, hogy legyenek méltók a szabadságra, mellyel Róma megajándékozta őket. Ismét örömtől áradó jelenet folyt le, mely Flamininust is könnyekre fakasztotta. Scipio Africanus és Quinctius Flamininus tekinthetők a római nagyság típusának legegyszerűbb és legmagasabb kifejlődésében. Megvan bennük cselekvés közben a római határozottság, sőt kíméletlenség az érzés szelídségével együtt; személyes nagyravágyásuk pedig mindig alá volt rendelve a hazafiságnak. Senki sem érdemelte meg a nagy római vezérek közül jobban a diadalmenetet, mint Hannibal legyőzője és Hellas fölszabadítója.

E fölszabadulás után következő ötven év Hellas egész történetében talán a legboldogabb, ha nem is a legfényesebb korszak. Fölszabadult Makedónia százötvenéves zsarnoksága alól; elégséges erőt gyűjtött, hogy ellenőrizhesse a kis államok versengését, melyeket most ismét politikai kapcsok fűztek össze. Műremekeinek pusztulása szünetelt; meggátolhatta iparának gyors hanyatlását és lakosságának apadását. Róma védelme alatt ismét messze vidéket bejárhattak kereskedő hajói. Róma névleg elismerte függetlenségét, s Hellast a sors nem részesíthette nagyobb szerencsében, ebben sem sokáig. Voltak nemes szellemű fiai, kiket hazájuk alárendelt helyzete elkeserített; de azok voltak a legőszintébb hazafiak, kik lelkük hevét honfitársaik érdekében fékezni tudták.

RÓMA HATALMÁNAK KITERJEDÉSE A FÖLDKÖZI-TENGER KÖRNYÉKÉN.

A rómaiak Hellas meghódítása után sem pihentek, hanem véres csatákat vívtak a gallusokkal és a hispániaiakkal; délen Karthágó nem szűnt meg állandóan fondorkodni Róma ellen. Karthágót azonban nyugati szomszédai, a mauretaniaiak és a numídiaiak, féken tartották; belül dúló pártviszályait is a maga hasznára tudta fordítani Róma. Keleten az aitoliaiak lettek a győzelmes köztársaság engesztelhetetlen és féktelen ellenségei, de őket Róma protectoratusa alatt az achaiai liga ellensúlyozta. Az achaiaiak is folyton háborúban voltak Nabissal, Sparta zsarnokával; a belső viszályok pedig, melyek a szövetség egyes városai között még a derék Philopoimen vezérlete alatt sem szűntek meg, a rómaiak bizalmatlankodását is fölkeltették. Philippos, Makedonia királya, a syriai Antiochos folytonos terjeszkedéseivel szemben érdekeit a rómaiak szövetségével akarta biztosítani. Antiochos ugyanis győzelmesen harcolt a baktriaiakkal és az indusokkal; sikereitől felbuzdulva a «nagy» jelzőt vette föl, s kyrosi vagy xerxesi birodalomra áhítozva, a galatoknak és Kis-Ázsia egyéb harcias népeinek segítségével a kis Bithynia és Kappadokia királyainak függetlenségét fenyegette. Oldalt azonban szintén volt egy féltékeny szomszédja: Egyiptom ura. Ez egymással küzdő elemek közt kétségkívül Róma és Syria ereje volt a legnagyobb. Syria királya hozhatta a legtöbb katonát a csatatérre; a rómaiak viszont legióik bátorságával és vezéreik ügyességével tűntek ki, s Antiochos tömegeit úgy szétszórták, mint a polyvát. Míg vezéreik és a senatus híven szolgálták hazájuk ügyét, a siker biztos volt. Csak midőn a civilizált világ lábuknál hevert, feledkeztek meg Róma iránt tartozó kötelességeikről, s fordították egymás ellen a fegyvert.

A köztársaság figyelmét most az Ázsiával és Görögországgal sok éven átvívott háborúk kötötték le. Antiochos Róma fenyegetése ellenére a Hellespontos európai partjain katonáival őriztette az elfoglalt várakat, sőt behatolt Thessaliába is. Hadseregével Thermopylainál találkozott Kr. e. 191-ben Manius Acilius Glabrio consul, a ki őt a tengeren át visszakergette Kis-Ázsiába (M. Porcius Cato mint katonai tribunus tüntette ki magát e csatában), s kényelmesen fordulhatott az aitoliaiak ellen, kiket ellenséges támadásaikért keményen megfenyített. A rómaiak ez ellenféltől megszabadulva és Philippostól támogatva, ki a sereget előrehaladásában eleséggel ellátta, a következő évben Scipio Africanus és testvére, Lucius vezérlete alatt átkeltek a Hellespontoson és Antiochost megtámadták ephesosi táborában. Hiába állt oldala mellett Hannibal, ki sokáig volt lelke mindazon mozgalmaknak, melyek Róma ellenségeit támadásra bírták, s a ki száműzetése óta országról-országra vándorolt, míg végre Kr. e. 196 óta Antiochos bizalmas tanácsadója lett. Hannibal nyomorult syriai csapatai élén nem tudott ellenállni a rómaiaknak; a rómaiakat pedig fölháborította gyűlöletének mélysége s örökös ármánykodása; nem átallottak bizalmatlanságot kelteni iránta oly módon, hogy barátilag közeledtek feléje és szolgálataiért jutalmat ígértek neki. Antiochos végre békét kért, de a rómaiak azzal a paranccsal feleltek, hogy seregét egész a Taurusig vonja ki Kis-Ázsiából. Antiochos inkább csatát kockáztatott, melyben Lucius Scipio Magnesia mellett 30.000 katonát vezetett 80.000 ázsiai ellen, s a források szerint 50.000 embert koncoltak fel diadalmas legiói, míg a rómaiak közül csak pár százan estek el (Kr. e. 190). Csupán a galatok, a múlt századbeli gallus betörők ivadékai, szolgáltattak olyan csapatokat, a melyek szembe mertek nézni az ellennel. E csata a római birodalom egész fönnállása idejére megpecsételte Ázsia sorsát. Antiochos 15.000 talentum hadi sarcot fizetett, lemondott Kis-Ázsiára nézve minden jogáról, átadta harci szekereit, elefántjait, kincseit, s megengedte, hogy tíz hajója kivételével egész hajóhadát fölperzseljék. Hannibalt is kiadta volna, de ez megszökött, hogy másutt szítsa izgatásait, bár nem nagyobb sikerrel.

Antiochos vereségének közvetlen eredménye egy «ázsiai királyság» szervezése volt, melyet a Taurus hegylánc és a Hellespontos között a syrus fejedelem birtokaiból alakítottak. I. Attalos fia, Eumenes, a pergamoni király (Kr. e. 197-158), szerencséjére a rómaiakkal tartott. Rábízták Lydia, Phrygia, Karia, Mysia és Lykaonia gazdag vidékét, tehát a kis-ázsiai nagy félsziget nagyobb felét. A fejedelmeknek és népeknek egyaránt jól esett, hogy megszabadultak a galatok fosztogató portyázásaitól és Antiochos rendszeres zsarolásától. Róma fennhatóságának elfogadása révén a római katonaság fosztogatásaitól is szabadulni reméltek; mert Kr. e. 189-ben Gaius Manlius consul szabadjára hagyta a rablást. Róma szövetséget kötött ugyan az ázsiai királlyal, de e szövetség tényleg hódolat volt; a senatus már gyönyörködni kezdett a hízelgő látványban, hogy királyok tisztelegtek előtte. Még az Euphrates mellett lakó népeket is félelemmel töltötte el a nagy nyugati köztársaság neve; a parthus király udvarában pedig azt suttogták, hogy a római birodalom Kilikia határáig terjed.

Manlius és tiszttársa, Marcus Fulvius Nobilior, voltak talán az első római vezérek, kik a kormány beleegyezése nélkül mertek háborút viselni. Manlius legyőzte a galatokat, Fulvius az aitoliaiakat, ez utóbbi megtámadta Epirusban Ambrakiát s az ellenséget arra kényszerítette, hogy békefeltételeit elfogadja. Így a győzelmes legiók bizton térhettek haza, de gazdag zsákmányuk jó részét elrabolták a lázongó thrákok. A rómaiak nem részegültek meg győzelmüktől; Hellassal szemben megtartották szavukat, s egyetlen őrséget sem hagytak ott hátra. Megelégedtek a fegyvereik keltette rettegéssel, melyek győzhetetlenségét buzgón hirdette a keleten minden állam vagy város hűséges arisztokráca pártja. A 189. évben Lucius Cornelius Scipio diadalmenetet tartott Antiochoson nyert győzelméért, s bátyjával, Africanussal versenyezve, az Asiaticus nevet nyerte; 187-ben Manlius és Fulvius is részesültek a triumphus örömében.

A legióknak ezalatt állandóan dolguk akadt nyugaton is; Róma még Itália földjén sem volt ment a gondoktól. Hispánia harcias néptörzsei sem voltak hajlandók belenyugodni a római fennhatóságba, miután a karthágóiak a félszigetről visszavonultak. A rómaiak nem sok kincset találhattak a zord hegyekben, melyek az Atlanti óceánig nyúltak; csak a félsziget déli partvidékén alapítottak régebben a föníciaiak gyarmatokat, melyet virágzó városokká fejlődtek. Itt-ott arany és ezüstbányákra is akadtak, s a nemes ércet, mely ebben az időben forgalomba került, legnagyobbrészt talán a hispániai bányák erei szolgáltatták. A kitartást, mellyel a rómaiak Hispánia függetlenségét ostromolták, csak a küzdelem gyönyöréből magyarázhatni, másképpen nagy veszteséggel járt rájuk nézve s csak egy szempontból volt hasznos: a hispániai háborúkban tanulták meg a katonák a rendszeres gyakorlatot; itt erősödött meg a legiók fegyelme, melyet a keleten szerzett könnyű győzelmek lazítottak és aláástak. Később, midőn a birodalom az egész világon megszilárdította hatalmát, bevallhatták a rómaiak, hogy Hispánia meghódítása 200 évig tartott; mert majdnem ily nagy időköz választja el a Hispánia ügyeibe való első beavatkozást, Saguntum ostroma alkalmából, a félsziget végleges meghódításától, mi Augustus érdeme. E hosszú idő alatt Hispánia nevelte Róma legvitézebb katonáit és legtehetségesebb hadvezéreit.

Hannibal legyőzése és Karthágó megalázása után, Kr. e. 200-ban a rómaiak az ibériai félsziget urainak tekinthették magukat. A bennföldi pásztornépek azzal az ígérettel szerezték meg pártfogásukat, hogy alávetik magukat fennhatóságuknak. De a punok visszavonulása után Közép-Hispánia lakói hamar megunták ezt az uraságot. A celtiberek, kik azon hegyláncokba voltak beékelve, ahonnan a félsziget nagy folyói erednek, hosszantartó háborút idéztek elő. Kitörésére Kr. e. 197-ben az adott okot, hogy a rómaiak az egész területnek provinciai szervezetet akartak adni s Hispániát egy innenső (keleti) és egy túlsó (nyugati) részre osztva, két praetor gondjaira bízták. Nyugaton a lusitanusok egyesültek a vaccaeusokkal, a vettonokkal és a celtiberekkel, s folyton nyugtalanították a rómaiakat. Városaik nem voltak, falvaikhoz alig lehetett férni, de nem tudtak kellőleg szervezkedni, s nem voltak felszerelve rendszeres háborúra. A rómaiak kitartása diadalmaskodott rajtuk. Marcus Porcius Cato volt e rettenetes háborúnak egyik legkiválóbb vezére (Kr. e. 195). 400 várfalat romboltatott le a Baetis és a Pyrenaeusok között, de igazságszeretetét a hispániai népek is megbecsülték. Egy Gnaeus Scipio, egy Fulvius, egy Quinctius és egy Calpurnius emelkedett ki a sok kis csatában a győzelmes római vezérek között. Tiberius Sempronius Gracchus, a híres testvérek atyja, hadaival a celtiberek földjén 300 várat vívott meg (Kr. e. 178). Ő próbálta meg először a barbár ellenséget a civilisatio eszközeivel szelídíteni, s kísérlete dicsőségére válik, habár szelídebb politikájának csak futólagos eredménye volt is.

Hispánia második meghódítása 178-ban fejeződött be. Midőn a karthágói sereg a félszigetről távozott, északi szövetségesei már szervezték a lázadást Róma ellen, s egy Hamilcar nevű karthágói ember vezérlete alatt, Kr. e. 200-ban 40.000 gallus fölperzselte Placentiát és megtámadta Cremonát. Lucius Furius Purpureo praetor azonban e coloniát megmentette s forrásaink szerint 35.000 embert ölt meg az ostromló ellenség közül. Mindazáltal e háború még három évvel később is olyan komolynak mutatkozott, hogy mind a két consul szükségesnek látta legióit odavezetni. A gallusok közt szokásos árulás most is bekövetkezett, s a leghatalmasabb néptörzset, a boiusokat, saját honfitársaik segítségével győzték le a félsziget urai. Maga a nagy Scipio is részt vett e viszontagságos és dicstelen hadműveletben, melyet be is fejezett a boiusok erejének megtörésével. Nagy részük kivándorolt a Pó mellől s a Duna partjainál keresett menedéket. Gallia Cisalpinában római provincia alakult. Placentiát és Cremonát ujra felépítették, Parmába, Mutinába, Aquilejába és Bononiába új gyarmatosokat telepítettek, kiosztva közöttük a gallusok birtokait; viszont 40.000 gallust Itália belsejébe költöztettek át, Samnium kipusztult vidékeire; Pisae és Luca pedig mint római coloniák a ligurokra ügyeltek. Azokat a gallusokat, kik az Alpokon túlról betörtek a cisalpin vidékre, visszakergették, s megparancsolták nekik, hogy ezentúl saját területükön tartózkodjanak. Istria félszigete Kr. e. 177-ben került Róma uralma alá, s ugyanebben az időben fékezte meg Tib. Sempronius Gracchus Korzikát és Szardíniát. Nagy adóteher háramlott a két szigetre, s oly sok szardíniai került rabszolgavásárra, hogy ezentúl «szardíniai árú» mindenben a legolcsóbbat és legértéktelenebbet jelentette.

Róma alapításának 571. éve (Kr. e. 183) e korszak három legnagyobb emberének, Hannibalnak, Scipio Africanusnak és Philopoimennek halálát jelöli. Hannibalt a rómaiak Antiochostól kikérték, de elmenekült, s előbb Krétán, majd egy másik Antiochosnál, aki Armeniában uralkodott, végre Bithynia királyánál, Prusiasnál talált menedéket. Életének utolsó éveiről nincsenek biztos adataink; tovább szőtte terveit Róma ellen s igyekezett pártfogóinak kegyébe jutni, támogatva őket kisebb jelentőségű küzdelmeikben, így Prusiast II. Eumenes ellen. Végre a kiváló római hadvezér, Titus Quinctius Flamininus, a senatus kívánságára kikövetelte Prusiastól. A király csapatokat küldött Hannibal elfogatására, melyek minden menekülő utat elzártak előle. Erre Hannibal a magánál rejtegetett méreggel véget vetett életének. Sok modern hadvezér Hannibalt tartja a világ legnagyobb katonájának. Emelkedését azon hadseregnek köszönte, melyet atyja és sógora a maguk tehetségével a legkülönbözőbb népekből toboroztak össze, s a mely őt személyes tulajdonai miatt kiáltotta ki vezéréül.

Vele egy évben múlt ki nagy versenytársa, Scipio Africanus, aki élete vége felé nem részesült már abban a becsülésben, mely zámai győzelme után környezte, bár honfitársainak nagy tömege tisztelettel és szeretettel tekintett reá. Vele is az történt, ami demokratikus államokban a nagy férfiakat előbb-utóbb éri: a pártok megelégelték nagyságát. Az Antiochossal kötött béke feltételeit a senatus nagyon enyhéknek tartotta, s Lucius Scipiót hazatérése után csakhamar bevádolták, hogy hűtlenül sáfárkodott hazája ügyeiben. Midőn pedig Scipio Africanus felháborodásában széttépte a vád okiratait, őt is nyomban megvádolták fennhéjázása és a polgárok iránti tiszteletlensége miatt. Luciust kemény birsággal sújtották, Publiust pedig Naevius tribunus a nép elé idézte. A nagy Africanus nem méltatta feleletre a vádat, de fényes szónoklatot tartott a maga tetteiről. Emlékeztette a népet, hogy a kihallgatás e napja a zámai győzelem évfordulója, s felhívta, hogy az eléje terjesztett hitvány ügyet mellőzve, jöjjön vele a Capitoliumra és mutasson be a halhatatlan isteneknek ünnepi hálaáldozatot. E merész fordulat megtette hatását: a vád elejtetett. Scipio aztán visszavonult campaniai birtokára, Linternumba, s többé nem látta viszont Rómát; sőt meghagyta, hogy holttestét is a várostól távol temessék el. Nem érdektelen, hogy e korszakban az összes nemes közül csak a Corneliusoknak, a Scipio család törzsének volt megengedve, hogy halottaikat Róma határain belül eltemessék; a többi rómait elégették. E kiváltságnak a híres Scipio-szarkofág is bizonyítéka.

A következő évek dicső korszakot jeleznek Róma történetében. A legiók Hispániában és Istriában győzelmesen hatoltak előre. Királyok és egyéb hatalmasságok követeket kezdtek küldeni Rómába, mint pártfogójukhoz. Makedónia királya, V. Philippos, megengedte, hogy Demetrios fia római nevelésben részesüljön s így a római politika kész eszközévé váljék. De aztán az apa elvesztette bizalmát a fiú iránt, s midőn ez haza tért, áldozatul esett testvére, Perseus érdekeinek. A bútól és lelkiismeret furdalástól megtört Philippos csakhamar követte fiát a sírba (Kr. e. 179), s utóda, Perseus nem tudta oly türelmesen viselni alárendelt helyzetét. Ezalatt Róma utcái megteltek a pergamoni Eumenes, a kappadokiai Ariarathos, az armeniai Pharnakes, valamint Achaia, Sparta és Rhodos követeivel; Egyiptom messzi vidékéről sem hiányoztak közbenjárók a senatus előcsarnokában. A rómaiak megrészegültek rendkívüli szerencséjüktől, s higgadt politikájuk kíméletlen hatalomvággyá alakult.

Így a harmadik makedóniai vagy perseusi háborút teljesen a rómaiak akarata idézte elő. Vádat emeltek Perseus ellen, hogy némely szövetségesüket megtámadta, másokat elcsábított tőlük, s hogy Eumenes király élete ellen tört. Mindezt tagadhatta volna; de hogy a római consul ellen kivívott első sikere után is békét ajánlott, bizonyítja, mennyire óhajtotta a nyugalmat, bár a háború sem találta készületlenül. A rómaiak válasza határozott volt. Minden alkudozást visszautasítottak s föltétlen megadást követeltek. Perseust ez nem lepte meg s kétségbeesett ellenállásra készült. Két évig nem tudtak vele boldogulni a legiók, de Kr. e. 168-ban Lucius Aemilius Paullus consulnak, a Cannaenél elesett Aemilius fiának ügyes vezérlete alatt a háború véget ért. Pydna mellett június 22-én győzelmet aratott Perseuson, s megdöntötte Makedónia régi hatalmát. Az ország városai ellenállás nélkül meghódoltak. Perseus is megadta magát a rómaiaknak, talán abban a hiú reményben, hogy kíméletre talál. De neki részt kellett venni legyőzőjének diadalmenetében, azután börtönbe zárták, hol pár év múlva a kegyetlen bánásmód miatt kiszenvedett. A rómaiak Makedónia népének nagy részét Itáliába telepítették át, magát az országot négy részre osztva külön tisztviselők fennhatósága alá rendelték. A makedóniai királyság ettől fogva eltűnik a történet lapjairól, de az ország csak pár évvel később vált római provinciává, midőn egy Andriskos nevű ember azon ürügy alatt, hogy ő Perseus fia, lázadást szított Kr. e. 151-ben, melyet azonban könnyű szerrel elfojtottak. Makedónia ekkor végleg elvesztette függetlenségét.

A perseusi háborúnak más következményei is voltak; Róma ezentúl szigorúan ellenőrizte szövetségeseit és alattvalóit. Talán egy sem volt közöttük, aki titkon ne kívánta volna, hogy a művelt államok függetlenségének utolsó bajnoka megállja helyét a mindent letipró köztársaság ellen. Senkit sem lehetett ugyan vádolni, hogy nyíltan támogatta Perseust, de az út készen volt a következő támadásokra. Eumenessel fennhéjázólag bántak és megfenyegették; a rhodosiakat tényleg megbüntették és megfosztották kis-ázsiai birtokaik egy részétől. De legszigorúbban bántak el Epirussal, melyet Aemilius Paullus borzasztóan elpusztított. A legiókat ugyanis el kellett látni, a tisztek vagyonra áhítoztak, a főváros népe pedig látványosságokat és mulatságokat követelt.

Az achaiai szövetség mindig alárendelt helyzetéhez híven viselkedett; egy városra sem lehetett a hűtlenség vádját rábizonyítani. De a sor most rájuk következett. A rómaiak nem átállották egy Kallikrates nevű áruló fondorlatait fölhasználni, a ki megígérte nekik, hogy kikutatja azokat a görög férfiakat, a kik Perseussal összeköttetésben álltak. Sem az egyes államok kormányaira, sem magán emberekre nem lehetett bizonyítani semmit. De a kiváló polgárok úgy jártak, mint az előkelő makedónok: ezret közülük Rómába idéztek, hogy tisztázzák magukat a vádak alól. Egymástól messze eső helyeket jelöltek ki számukra Itáliában, s minden kihallgatás nélkül itt tartották őket tizenhét évig, míg Scipio Aemilianus kérelmére maga Cato nem járt közben értük. Így szabadult meg Scipio személyes barátja, Polybios, a történetíró, ki véletlenül e szerencsétlenek közé került.

Ez önkényes eljárás a vég előjátéka volt. A görögök szerencsétlenségére a rómaiak végre tűrhető ürügyre találtak. Az ingatag népkormányt kormány után buktatott, s Achaia egy féktelen párt uralma alá került, mely elfeledte, hogy a szövetség függetlenségét csak Róma kíméletének köszönheti. Az achaiaiak megtámadták Spartát hűtlensége miatt, s a spártaiak rögtön panaszt emeltek Rómában. A senatus vizsgálat ürügye alatt megbízottakat küldött Görögországba. Ezek kijelentették a senatus határozatát, melynek értelmében nemcsak Sparta, hanem Argos, Korinthos és a liga több jelentékenyebb állama is megszabadult az achaiaiakhoz fűző kapcsoktól. E zsarnoki intézkedésforrongást vont maga után; de e forradalom nem a nép kétségbeeséséből eredt, hanem egy kis demagóg kör esztelen hiuságából, mely a rabszolgákat fölszabadítva, a nemzeti sereg gyönge csapataiba sorozta, a szükséges költségeket pedig erőszakos úton békés birtokosoktól csikarta ki. A kísérlet az egész nép büntetését vonta maga után. Quintus Caecilius Metellus praetor még békésen akarta Görögország ügyeit rendezni, s hódolat esetére enyhe feltételeket szabott. De a lázadás vezérei, Diaios és Kritolaos, elhitették a néppel, hogy e mérséklet gyöngeségnek a jele és sereget küldtek Thermopylai elfoglalására. A legióknak csak mutatkozni kellett, hogy az ellen futásnak eredjen. Metellus akadály nélkül nyomult Korinthosig; de hadvezérségének ideje lejárt, s a sereget a durvább és szigorúbb Lucius Mummius consulnak volt kénytelen átadni, ki Korinthost elfoglalta és kifosztotta (Kr. e. 146). Rengeteg zsákmányt raboltak össze, a vezér durva könnyelműséggel töretett össze szobrokat, romboltatott szét képeket és egyéb művészi tárgyakat. A romok közül sok arany került elő, de a tönkretett bronzszobrok még értékesebbek voltak az aranynál. Korinthos ép egy századig maradt romhalmaz, hogy azután mint római colonia ismét nagy kereskedő emporiummá és művelt, fényűző várossá fejlődjék. Korinthos elestével Hellas szabadságának árnyéka is letűnt; Achaia városai Athén és Sparta kivételével a makedóniai provincia felügyelete alá kerültek, s ebből az állapotból ezentúl sohasem vergődtek ki. Görögországnak, mint az emberi lángész és szabadság klasszikus földjének története Róma alapításának 608. évében befejeződik.

Ugyanebben az évben dőlt romba véres ostrom után Róma legfélelmesebb versenytársa is. Mióta a punok Zámánál vereséget szenvedtek, Karthágó élete lassú haldoklás volt. Meg volt fosztva minden védelmi eszköztől ellenséges szomszédaival szemben. Massinissa akadály nélkül fondorkodhatott ellene és többször betört területére, hangoztatva, hogy a punok csak becsempészték magukat a mauretaniaiak és a numídiaiak birtokába, s itt az idő, hogy kikergessék őket e földről. Karthágó panaszt tett Rómában e sérelmekért, de Róma nem sokat törődött vele, sőt titokban talán bátorította is Massinissát. A numídiaiak folytatták betöréseiket, s bár a senatus megígérte, hogy megbünteti őket, tovább is tétlenül tűrte az önkényt. Midőn Cato Kr. e. 153-ban követként járt Karthágóban, a senatusnak tett jelentésében hangoztatta, hogy a régi ellenség épp oly félelmetes, mint azelőtt, s nem szabad tűrni, hogy tovább is fennálljon.

Cato ekkor volt tekintélyének és befolyásának delelőjén. A senatus vitáiban vezérszerepet vitt, s minden beszédét e rettenetes szavakkal végezte: «Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.» Kijelentéseit és érveit szívesen hallgatták, s Róma egyéb küzdelmektől menten Kr. e. 149-ben a harmadik pun háborúra készült. Könnyű volt ürügyet találni abban, hogy Hasdrubal, a karthágói demokrata párt vezére, Róma engedelme nélkül fogott fegyvert, bár siker nélkül, a támadó Massinissa ellen (Kr. e. 150). Róma összes háborúi közül talán egy sem volt oly jogtalan, mint ez, mely szerencsétlen versenytársának gyors leverésével és pusztulásával végződött. Még a háború megindítása évében halt meg Massinissa, szintúgy Cato, az előbbi kilencven, az utóbbi nyolcvanöt éves korában, s így az elátkozott város legnagyobb ellenségei már nem láthatták pusztulását. Róma a 149. év consulait, Manilius Nepost és Marcius Censorinust nagy hadsereggel küldötte Karthágó ellen, s közeledtükre Utica meghódolt. Karthágó engesztelni iparkodott a rómaiakat. Minden kívánságukat kész volt teljesíteni, sőt kapuit is kitárta volna; de sorsa már meg volt pecsételve. Róma kezeseket követelt tőle, az Uticában partraszállt consulok összes fegyverkészletét és hadigépeit átvették. Csak ekkor adták ki a rómaiak a parancsot, hogy a 700.000 lakosnak el kell hagyni a várost, s csak a tengertől 80 stadium (15 km.) távolságra alapíthatnak új hazát, mert Karthágónak el kell pusztulnia a föld színéről. E kegyetlen parancs kétségbeesett ellenállásra sarkalta a várost. Rögtön védelmi munkálatokhoz látott, s a nemrég száműzött Hasdrubalt választotta vezérévé. Midőn a consulok hajóhadukkal és seregükkel a város alá értek, az erős falak és újabb sáncok dacoltak támadásaikkal. Az ostromló seregben ragadós betegség ütött ki, s a consulok nem tudtak boldogulni Hasdrubal ellen. Csak Aemilius Paullus fia, a zámai győző Publius nevű fiától adoptált Publius Cornelius Scipio Aemilianus (a későbbi Africanus Minor), katonai tribunus, munkálkodott sikeresen. Ő eszközölte ki, hogy Massinissa fia, Micipsa, a numídiai lovassággal segítségére jött a rómaiaknak; szintúgy sikerült neki Himilco lovasvezért, ki Hasdrubal seregében nagy érdemeket szerzett, Róma pártjára csábítani. Manilius utóda, Lucius Calpurnius Piso, a 148. év consula, szintén eredménytelenül harcolt az afrikai vezérek ellen; a karthágóiak érintkezésbe léptek a külfölddel, sőt a numidákkal is. A föléledő remény teljesen a harcias demokrata párt kezébe juttatta az ostromlott város kormányát. Róma türelmetlen lett; a görög és hispániai vidékek is gondot okoztak neki; ezért az ifjú Scipio Aemilianust, bár még nem érte el a törvényes kort, választotta 147-ben consullá s néphatározattal rábízta az afrikai ügyeket. Scipio első sorban hatalmas táborvonalával elzárta Karthágót a bennföldtől, s csak a tengerbe nyúló földnyelvre szorította, a melyen épült; majd pedig merész tengeri molo építésével a tengeri közlekedést is megnehezítette. Karthágó szárazföldi seregét a tunesi tónál (El-Bahira) megverte, s a külvilágtól elzárt városban a tél folyamán éhség ütött ki. Hasdrubal hasztalan iparkodott Scipiót kíméletre bírni; a 146. év tavaszán ez elfoglalta az új-várost, majd a Cothon nevű tengeri kikötőt, s a rómaiak a biztos győzelem tudatában rendíthetetlenül közeledtek a Byrsa nevű fellegvár (ó-város) felé, melyet a karthágói férfiak és nők egyaránt védelmeztek. Az utcai harcban minden házat külön kellett elfoglalni, miközben Scipio nyugodtan osztogatta parancsait s a megtérőknek kegyelmet ígért. A rómaiak végre az ó-város legmagasabb pontjáig, Asklepios templomáig hatoltak. Hasdrubal maga meghódolt és kegyelmet kapott, de neje és rokonai a templom lángjaiba vetették magukat. Körülbelül ezeréves dicső pályája után a város falai a föld színével váltak egyenlőkké (Kr. e. 146). Mialatt a senatus bizottsága megállapította a karthágói terület határait, mely «Africa» név alatt római provinciává alakult, maga Scipio merengve szemlélte a város füstölgő romjait, s szomorúan idézte Homeros verseit, melyekben Zeus megjósolja, «hogy eljő az a nap, mikor elpusztul a szent Ilion Priamossal és a dárdás Priamos népével». Ugyanebben az évben (más adatok szerint három évvel előbb) ünnepelte Róma negyedízben a saecularis ünnepet, mióta tudatára ébredt nagy hatalmának. Alapításának 608. évfordulójakor foglalta el véglegesen Görögországot és pusztította el Karthágót, s ezóta nem akadt olyan ellenség, a kitől félnie kellett volna. Hódításainak hosszú sora még nem vitte ugyan jövendő birodalmának véghatáraihoz, de összes ellenfelei fölé emelte.

Görögország és Karthágó meghódítása után csak Hispániában akadt még dolguk a római fegyvereknek, hol a háború a 178. évben beállott nyugalom után 154-ben újra kitört, s a római vezérek kegyetlenségei miatt elmérgesedve, a rómaiaknak többször érzékeny veszteséget okozott. Főleg a celtiberek és a nyugaton lakó lusitanusok szították Róma ellen a lázadást; az előbbieket Marcus Claudius Marcellus Kr. e. 152-ben megbékéltette ugyan, de az utóbbiak Hispánia nyugati felén szilajan garázdálkodtak, sőt az africai partvidéken is raboltak. 150-ben Lucius Licinius Lucullus consul és Servius Sulpicius Galba praetor egyesült hadai megfékezték a lusitanusokat, s Galba békét kötött velük. De adott szavát megszegve, a fegyver letétele után sok emberüket kivégeztette, vagy eladta rabszolgákul, s bár az öreg Cato vádat emelt ellene Rómában, a senatus fölmentette. A lusitanusok ekkor Viriathusban kiváló vezérre találtak, ki többször megverte a rómaiakat, úgy hogy a köztársaság 141-ben békét kötött vele és barátjává fogadta. De a következő évben Quintus Servilius Caepio ismét megtámadta a lusitanusokat, s Viriathus kénytelen volt meghódolni. Alkudozás közben egy áruló Viriathust éjjel sátrában megölte. A lusitanusokat csak Decius Junius Brutus consul fékezte meg végleg, mire a többi néptörzsek is meghódoltak Kr. e. 138-ig; csak Numantia állott ellen sikeresen, s Pompeius Strabo olyan egyezséget kötött lakosaival, melyet a senatus nem akart elfogadni. Kr. e. 137-ben Gaius Hostilius Mancinus vette át Numantia ellen a vezérletet, azonban körülkerítve csak esküvel fogadott szerződés után bocsátották szabadon katonáival. A senatus ismét visszautasította a békét s Mancinust kiszolgáltatta a numantiaiaknak, akik őt ismét visszaküldték. E város küzdelme a leghősiesebb és legmakacsabb volt; nyolcezer lakosát csak kevés szövetséges támogatta s mégis sikerrel harczolt Mancinus utódaival. Végre a senatus 134-ben Karthágó meghódítóját, Scipio Aemilianust küldte consulnak Hispániába, hogy véget vessen a háborúnak, mely kilenc év óta annyi veszteséget és gyalázatot hozott a rómaiakra. Scipio a 60.000-nyi seregben helyreállította a fegyelmet, a még meg nem fékezett népeket ügyes vezérletével legyőzte, végre Numantiát ostrom alá vette. A város tizenöt hónapig állt ellen, végre az éhség megnyitotta kapuit (Kr. e. 133). Az életben maradt lakosok a karthágóiak és korinthosiak sorsára jutottak: némelyek Rómába hurcolva követték a győztes diadalmi kocsiját, másokat helyben rabszolgákul adtak el. Magát a várost lerombolták, s nem jutott osztályrészéül, hogy újra fölépítsék, mint Karthágót vagy Korinthost; még romjait is nehéz megállapítani a Duero folyó legkeletibb forrásainál (Puente de Don Guarray mellett).

Ezalatt Kis-Ázsiában is úgy alakultak a viszonyok, hogy a pergamoni birodalom teljesen Róma birtokába került. II. Eumenes halála után az okos II. Attalosnak (Kr. e. 158-138) sikerült Róma kegyét családja számára visszaszerezni; de midőn halála után Eumenes fia, III. Attalos, lépett a trónra, az új uralkodó borzasztó zsarnoki uralma izgalomba hozta az országot, melytől csak a király hirtelen halála (Kr. e. 133) szabadította meg. Ekkor egy híve megjelent Rómában egy okirattal, mely Róma népét nevezte ki a birodalomnak és az uralkodó királyi ház kincseinek örökösévé. Vajon e végrendelet igaz vagy hamis volt-e, s nem a rómaiak fondorlata játszott-e benne közre, nem lehet biztosan megállapítani. Már a senatus öttagú bizottsága rendezni akarta Kis-Ázsia viszonyait, midőn kiderült, hogy az országot előbb el is kell foglalni. Eumenes törvénytelen fia, Aristonikos, trónkövetelő gyanánt lépett föl, s bár egy tengeri csatában vereséget szenvedett, több helyütt támogatásra talált és zsoldos csapataival az ország nagy részét birtokába kerítette. A rómaiaknak fegyveres erővel kellett közbelépniük, de csak két évi küzdelem után sikerült végre Kr. e. 129-ben Marcus Perpenna consulnak Aristonikost legyőzni, Stratonikében elfogni és Attalos kincseit Rómába szállítani. Perpenna utóda, Manius Aquillius, Pergamon birtokából «Asia» névvel provinciát szervezett, csak a keleti részeket osztotta szét a szövetséges királyok között: Phrygiát V. Mithridatesnek, Pontos királyának, Lykaoniát az Aristonikos ellen elesett V. Ariarathes fiainak adományozta. A senatus nagy megvesztegetés árán egyezett bele az ajándékokba, melyeket később visszavont. A pergamoni birodalom meghódítása által Róma az Égei-tenger mindkét partvidékének ura lett, s e vidék kereskedelmének Rómába terelése a gazdagodás nagy forrását nyitotta meg polgárainak. A tőkepénzesek Ázsia adóinak bérbevétele által a provinciák pénzügyeinek kezelését is átalakították, s e bérlők (publicani) a római polgárság fejlődésére nagy hatással voltak.

A Földközi-tenger délkeleti partjai körül Róma e korban még nem hódított, de diplomáciájával meg tudta akadályozni, hogy e vidéken nagyobb hatalom alakuljon. A Seleukidák és Lagidák küzdelmeiben az utóbbiakat támogatta s mindig azok pártjára állott, kik a syriai királyok ellen harcoltak. IV. Antiochos (Epiphanes), ki a görög kultúrát összes kinövéseivel együtt szenvedélyesen terjesztette, az egyiptomi viszályok után sikertelen háborúba keveredett a zsidókkal. Bármily nagy hatással volt is e szívós és hagyományaihoz ragaszkodó népre a hellenismus varázsa, mégis csak a kisebbség vette át a görög műveltséget, s végzetes gondolat volt az ifjú Antiochos részéről, hogy Kr. e. 168-tól kezdve a görög istentiszteletet is rájuk akarta erőszakolni. Bizonyára a jeruzsálemi templom kincseire vágyott. Az ellenállás vérengzésre ragadta, s a zsidók 167-ben föllázadtak. A kis népet vallásos lelkesedése és erős nemzeti érzése Matathiás főpap vezérlete alatt legyőzhetetlenné tette; ennek halála után pedig a vezérlet fiaira, a hősies chasmonaeus Makkabaeusokra szállott. Antiochost kicsapongó életmódja már 164-ben megölte, s ekkor a római senatus sikerrel avatkozott a feloszlásnak induló birodalom ügyeibe. Seleukida családtagok és egyéb vakmerő trónkövetelők viszálykodásai Syria hatalmát teljesen aláásták. A rómaiak 161-ben elismerték a zsidók függetlenségét. A Seleukidáknak és a Lagidáknak megtiltották, hogy Palaestinán átvonulhassanak, s syriai támadással szemben a zsidóknak támogatást igértek. A kis nép persze a maga erejére szorult s több, váltakozó szerencsével vívott ütközet után II. Demetrios (Nikator) uralma alatt nemcsak önállóságukat és adómentességüket vívták ki, hanem 139-ben hős vezérük, a chasmonaeus Simon, a zsidók elismert főpapja és fejedelme lett. A Seleukidák hatalmának pedig nemsokára a parthusok vetettek véget.

 

A lap tetejére                                            RÓMA történelme                                               Folytatás

     
Menü
     
 
 
BLOG
Friss bejegyzések
2016.04.13. 21:20
2016.04.13. 21:11
2016.01.15. 21:14
2015.10.28. 21:16
2015.10.20. 16:10
Friss hozzászólások
     
Érdekességek, cikkek

Pompeji utolsó órái I.

Pompeji utolsó órái II.

     
Chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
     
Látogatók száma
Indulás: 2008-07-03
     
Video
     

Magyarország egyetlen Olicity és legaktívabb Arrow rajongói oldala! Minden infó az aktuális 6. évadról és egyéb finomság    *****    Megjelent a The Sims 4 legújabb kiegészítõje, a Laundry Stuff Pack. Vajon megéri megvenni? Derítsd ki Te magad!    *****    Állatok - Könyvek - Zene - HobbiZoona Blog - Állatok - Könyvek - Zene - HobbiZoona Blog - Állatok - Könyvek - Zene -Katt    *****    Lépj be a lovak csodálatos világába! Nevelj te is nálunk! KATT KATT KATT KATT    *****    Nem lehet saját lovad? Nevelj virtuálisan ITT! Nevelj, versenyezz, licitálj szebbnél szebb lovakra!    *****    -Portálépítés és portáldíszítés kezdõknek és haladóknak! Rengetek leírás, JavaScriptek , CSS ,HTML kódok,Naptár,Design!-    *****    The Resident - A kórházi drámasorozat január 21-én indul Matt Czuchry és Emily VanCamp fõszereplésével! Nézzetek be!    *****    Mindenféle kérdésedre õszinte választ kaphatsz a valódi Kérdõasztrológia segítségével.    *****    Részletes személyiség és sors analízis / születési horoszkóp / ajándék 3 év elõrejelzéssel. Most érdemes ide látogatni!!    *****    Ha diplomás asztrológust keresel, aki BECSÜLET KASSZÁS alapon ad tanácsot és INGYEN OKTAT, akkor keress bizalommal!    *****    A BIOTÉRKÉP AZ IGAZI KARMA! MEGMUTATJA PONTOSAN,MILYEN FELADATTAL SZÜLETTÉL.EGY PRÓBÁT MEGÉR. SOK SEGÍTSÉG MINDEN NAP!!!    *****    Megnyitott a madárvendéglõ! Gyertek vendégségbe ti is Mályvához és Pipitérhez! Irány a Mesetár!    *****    Megnyitottam cikkes, véleményes blogomat! Sok-sok érdekes bejegyzéssel várlak naponta, ne hagyd ki! - Alice    *****    Sztárokról és idolokról írok,ajánlókat hozok,tippeket és tageket osztok meg veletek!Nézz be egy blogkóros lány oldalára!    *****    Az igazi karma a horoszkópodban a Felszálló holdcsomópont,a Chiron,a Lilith (Fekete Hold),Rendeld meg most!Várlak, katt!    *****    családi adókedvezmény 2018 nyomtatvány letöltés, feltételek tudnivalók    *****    Rendelj születési horoszkópot és 3 év elõrejelzés ajándékba a tiéd. Ne feledd a horoszkóp a lélek tükre,bele kell nézni!    *****    családi pótlék utalás 2018 - csp utalás - utalás idõpontja 2018 - családi pótlék kifizetések !    *****    Ismerd meg az Olicity párost! Minden a Zöld Íjász címû sikersorozat imádott szerelmespárjáról! Mindennap friss!    *****    SZEREPJÁTÉK! Ha aktív oldalon szeretnél játszani, nézz be és légy része egy egyedi történetnek! Csatlakozz!