Ókori Római Birodalom
Ókori Római Birodalom
Róma bemutatása
     
Hadsereg
     
Ütközetek
     
Életrajzok
     
Róma háborúi
     
Pannonia
     
Linkek
     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
AZ ELSŐ PÚN HÁBORÚ

AZ ELSŐ PÚN HÁBORÚ.

A nyugati világ birtokáért több mint száz évig tartó küzdelem tört ki a rómaiak és a karthágóiak között. Karthágó idáig kevés akadályra talált, hogy hatalmát nyugatra mindinkább kiterjessze; a népek szinte ellenállhatatlannak tekintették. Az emberi faj leggazdagabb, legműveltebb és erkölcsileg legfejlettebb népeinek jövendő sorsa függött azon küzdelem végétől, mely most kitörőben volt, mely tehát ebből a szempontból, valamint lefolyásának több részleténél fogva, az emberiség történetének egyik legérdekesebb része.

Karthágó a kelet nagy kereskedelmi emporiumának, Tyrusnak gyermeke; föníciai gyarmatosok alapították, kik kétségkívül épp oly politikai és vallási hagyományokat ápoltak, mint a syrus faj, a melyből eredtek. Alapítása nagyon régi korba esik. Dido történetét Vergilius költészete megható keretbe foglalja, s aligha követett el anachronismust, midőn háromszáz évvel régebbre teszi a város eredetét Rómáénál, mert Karthágó sokkal régibb város, mint Róma. A kapcsolat közte és anyavárosa között sohasem volt benső s később minden politikai jelentőségét elvesztette. A hagyomány szerint ugyanis Xerxes a tyrusi hajókhoz Karthágótól is kívánt támogatást, de a karthágóiak nem sokat törődtek parancsával. Különben az észak-afrikai partvidéket végig szegélyező tyrusi gyarmatok közül Karthágó csak egy telep volt, a legifjabb, s ezek közül egy sem látta szükségesnek, hogy versengve fogjanak fegyvert anyavárosukkal, melyről már majdnem megfeledkeztek.

Karthágó ennél fogva teljesen független állam gyanánt szerepelt, melyet nem fűzött semmiféle kapocs a kelethez. Teljesen önálló hatalmat alapított, melynek mindentől elütő jelleme volt. Politikai tehetségével sikerült a Kr. e. ötödik században jobbról és balról, a görög Kyrenétől az Atlanti-óceánig, nagy földterületet közvetlen fennhatósága alá vonnia, szintúgy befelé Afrikában is, a mennyire a föld megmunkálásra alkalmasnak látszott. De gazdagságának főforrása kereskedelmi szelleme volt, mely őt a Földközi-tenger partjának majdnem minden kereskedő helyével összeköttetésbe hozta. Politikája arra irányult, hogy egy néppel se jusson összeütközésbe; a görögökhöz, föníciaiakhoz, egyiptomiakhoz őt tisztán kereskedelmi viszony fűzte; a rómaiakkal kötött kereskedelmi szerződései a politikai benemavatkozás elvén alapultak. Most Szicília partjainak gazdagsága és gyengesége csábította, hogy idegen területet csatoljon birodalmához.

A karthágóiak Afrika északi partjain, Hispánia, Szardínia és Korzika tengermellékén kereskedelmi emporiumokat alapítottak. Sűrű összeköttetésben állottak Massilia (Marseille) phokaiai lakosságával és Gallia Transalpina népeivel. Ők művelték Ilva (Elba) szigetének vasbányáit, a Baleari szigetek ezüstbányáit, Hispánia aranybányáit. Hajóik Britanniába mentek ónért, a frízek és címberek vidékéről hoztak borostyánt. A hol szükséges volt, ott várakat alapítottak és őrséggel látták el. Katonáikat afrikai mórokból és líbiaiakból, Hispániából, Galliából, Hellasból, sőt itáliai népekből is toborozták. Minden sereget saját aristokratiájából választott tisztek gyakoroltak be. A katonát felesége és gyermekei is követték állomása helyére; ha pedig idegen földre vonult, Karthágó mindig kezesekül tekintette családját. A karthágói köztársaság erős szervezetében is nagy erő rejlett. Az állam alkotmánya erős hagyományokon alapult s kevés módosításon ment keresztül. Régi oligarchia tartotta kezében a hatalmat, melynek alapjai századokon át rendületleneknek bizonyultak.

Róma és Karthágó már rég féltékeny szemmel néztek egymásra. Pyrrhos támadása Róma ellen fölbátorította a karthágóiakat. De midőn Szicíliát szorongatni kezdték, Pyrrhos ebben jó ürügyet látott, hogy a szárazföldről a szigetre szállítsa hadait s a szicíliaiak védőjéül lépjen föl a karthágóiak ellen. A küzdelemben azonban kudarcot vallott s a görög városok védelmét abba hagyta. De Karthágó nagyravágyása nyilvánvaló lett, s Róma, régi politikájához híven, védelmébe vette Karthágó ellenségeit.

E korszaktól kezdve már hitelt érdemlő történetírók adják elő az eseményeket. A legfőbb tekintély, Polybios, a háború kitörése után hatvan évvel (Kr. e. 204) született, s mint Aemilius Paullus meg az ifjabb Scipio barátjának bő alkalma volt a főbb szereplőkkel személyesen érintkezni. Azon kívül művelt görög író volt, ki a történetírás módszerét ismerte, hozzászokott kikeresni és megbírálni az adatokat, melyeken elbeszélése alapul. Ha kevéssé lát is a vázolt jellemek lelkébe, s nem érti is át egészen az idők szellemét, legalább őszinte és elfogulatlan, s a mit saját élményeiből közöl, azt ténynek fogadhatjuk el.

Róma régibb történetét először görög emberek írták meg, mint a peparethosi Diokles, Timaios és Hieronymos. Már Aristoteleshez is eljutott a fejlődő köztársaság híre, s ő megjegyezte Rómának a gallusoktól szenvedett pusztulását. Többen akkor kezdenek iránta érdeklődni, midőn közvetlen érintkezésbe jut Epirus fejedelmeivel, Alexandrossal és Pyrrhossal. Az első görög írók természetesen Nagy-Görögország gyarmataihoz fordultak felvilágosításért, ezek pedig csak szállongó hagyományokat közölhettek, melyek az előbbi században terjedtek el Neapolisig és Tarentumig, inkább felcifrázva a szóbeszéd, mint igazolva azon gyér bizonyítékok által, melyek még Rómában meglehettek. Ezek az első történetírók nagy súlyt fektettek azon mondákra, melyek Rómát Görögországgal kapcsolatba hozták. Ilyenek Evander és Aeneas története, Delphoi jóslatai és az athéni alkotmány fontos szerepe, melyeknek a következő kutatók kelleténél nagyobb hitelt adtak. Valószínűleg ez idegen írók művei keltették föl a versengés kedvét az első római krónikásokban, mint Quintus Fabius Pictorban és Cincius Alimentusban, kik Róma fennállásának hatodik századában kezdték szerkeszteni, szintén görög nyelven, a város történetét. Minden jel arra vall, hogy a történeti irodalomnak sem Rómában, sem más nyugati nemzet körében nincs önálló fejlődése, még a nagy műveltségű etruszkoknál sem, kik, úgy látszik, teljesen elhanyagolták történetüket. De midőn a rómaiak utánzó szelleme a történetírásig hatolt, más forrásokhoz is férhettek, mint előttük a görögök, s összevegyíthették rosszul értesült előzőik koholmányait s a maguk hagyományait azokkal a sovány krónikákkal és töredékes emlékekkel, melyek még fennmaradtak. A római papok már nagyon régi kortól fogva följegyezték az eseményeket, melyekben hivatásszerűlég maguk is szerepeltek, akár ómenek, akár más, vallásos jelentőséggel bíró természeti tünemények megfigyelésével. Lajstromaikban (fasti) régtől fogva föl voltak jegyezve a főtisztviselők nevei, s föltehetjük, hogy imitt-amott politikai eseményeket is megemlítettek ez évkönyvekben. Azonkívül bizonyos, hogy a nagy családok külön is följegyezték kiváló tagjaik hőstetteit, s őseiket időről-időre házi ünnepekkel és dicsőítő halotti beszédekkel tisztelték meg. Legrégibb történetükben sok a költői és regényes vonás; több népies hagyományuk talán költői alakban is élt ajkukon. De Niebuhr felfogása, melyet kritikai iskolája oly gyorsan elfogadott, hogy ezek a régi történetek elveszett balladákon és epikus dalokon alapulnak, már elavultnak tekinthető. Több ily hagyománynak kétségkívül igaz a magva, csakhogy a képzelet nagyította s egyiket patrícius, másikat plebeius színezettel látta el. Viszont sok mondának valószínűleg az volt szülő oka, hogy velük törvények és alkotmányos intézkedések eredetét magyarázzák. A régi eseményeket fenntartó szájhagyomány ingadozó, s az írott történet csekély emlékeit a gallus pusztítás alkalmával a tűzvész tette tönkre. A rómaiak ugyan azt állították, hogy a város elfoglalásakor legalább a Capitolium sértetlen maradt, de jogunk van hinni, hogy a várossal együtt a vár is a támadók kezére került. A régebbi feljegyzések közül nagyon kevés maradt fönn, s kétes, vajon az a két vagy három emlék, melyeket Polybios és Plinius a maguk korában hiteleseknek tartottak, valóban eredetiek voltak-e. Nagyon hihető, hogy e korszaktól kezdve rendszeresen gyártották a régibb időkre vonatkozó történeti emlékezéseket, s ezekből a hagyományokon alapuló gyártmányokból meríthették Róma első krónikásai – görögök és rómaiak egyaránt – adataik nagy részét. Az első krónikásoknak bizonyára voltak adataik, csak nem tudták helyesen földolgozni; legalább Pyrrhos koráig számos nyilvánvaló hamisítás történt. A hatodik század kezdetétől (Kr. e. 254) azonban feltehetjük, hogy a történetírók friss emlékezettel jegyezték föl az eseményeket, s nem követtek el nagyobb tárgyi hibákat.

Már Pyrrhos észrevette a Róma és Karthágó közt meginduló küzdelmet, s midőn Szicília partjait odahagyta, hogy utolsó csatáját vívja Itáliában, környezetéhez fordulva felkiáltott: «Milyen csatateret hagyok itt a rómaiak és karthágóiak számára!» Szicíliát, melynek keleti partja elárulja, hogy hatalmas természeti erő – a régiek szerint Poseidon szigonya – szakította el Itáliától, sohasem sikerült huzamosabb ideig politikailag elválasztani a félszigettől, mellyel eredetileg összefüggött. Dél-Itália és Sicilia nagy városainak uralkodó lakossága egy népfajból származott, nem vonzódhattak tehát két teljesen elütő jellemű hatalomhoz; Róma pedig más okból sem tűrhette, hogy a punok szilárdan megvessék lábukat Szicíliában. Karthágó hajóhada uralkodott a Földközi-tenger nyugati medencéjén, sőt Dél-Itália partjain is, melyre féltékenyen vigyáztak a rómaiak; legújabb hódításukat sem tekinthették végleges birtokuknak mindaddig, míg a karthágóiak könnyen megtámadhatták azt szicíliai telepeikről. Két hatalmas nép érdeke ütközött tehát össze Pyrrhos távozása után; mindkettő birtokába akarta keríteni a háromszög alakú szigetet. Azonban magán a szigeten is lakott két erős nép, mely nem védelmezhetvén meg függetlenségét, most választás előtt állott, hogy kit fogadjon el urának. Maguk a bennszülött szicíliaiak, kik a sokféle népfaj között a lakosság utolsó rétegét alkották, nem jöttek számításba. De századokon át a görögök hatalma volt Szicíliában az uralkodó, s bár régi erejében nagyon megfogyatkozott, még mindig föntartotta uralmát a legnagyobb városokban és a három tengerpart kikötő állomásain. Messana (Messina), Katana (Catania), Syrakusai, Egesta a legvirágzóbb görög gyarmatok voltak. Egymás mellett függetlenül éltek ugyan, de szülőföldjük városainak mintájára laza szövetségben állottak egymással, mely elégséges volt ugyan belső zavarok elnyomására, de gyöngének bizonyult szervezett lázadás vagy külső támadás ellen. A karthágóiak régóta aláaknázták a görögök hatalmát; midőn pedig ezek Pyrrhos segítségéhez folyamodtak, a rómaiak is alapot találtak a beavatkozásra.

A görögökön kívül itáliaiak is voltak Szicíliában. Kalandorcsapatok, melyek a félsziget hosszú háborúiban állandóan viaskodó nagy zsoldos hadtestektől elváltak, megtámadták Szicília tengerpartjának erős várait, s régi birtokosait kiűzéssel vagy szolgasággal fenyegették. Így a Marsnak oszk nyelvű alakja után elnevezett mamertinusok, Bruttium vidékéről, ostrom alá vették Messanát, Szicília egyik jelentékenyebb városát, mely a Calabriával való kereskedelemnek kikötő telepe volt. A rómaiak nemrég vertek le és pusztítottak el egy ilyen kalandorcsapatot, mely az átellenes oldalon Rhegiumot akarta hatalmába keríteni; most a mamertinusok kértek segítséget, minthogy Hieron szorította őket. Hivatkoztak itáliai közös eredetükre és, mint szárazföldi lakosok, közös érdekeikre. De a senatus nem helyeselhetett egyszerre oly feltűnő következetlen politikát, s a kérdést a népgyűlés elé terelte. A tribunusok nem léptek közbe. A tribusok új clienseik kívánságaihoz hajoltak, s a senatus, talán nem akarata ellenére, engedett. Róma nagyon jól tudta, hogy Messana a sziget legalkalmasabb pontja, hova seregét a szárazföldről átszállítva, megtámadhatja, s esetleg elfoglalhatja egész Szicíliát. A Kr. e. 264. év consulai, Appius Claudius Caudex és Marcus Fulvius Flaccus, buzgó vezetői voltak a vállalatnak, s a senatus határozata szerint gyorsan át kellett szállítani egy sereget a tengerszoroson a mamertinusok támogatására, kiket Hieron, Syrakusai királya, a karthágói csapatokkal egyesülten elűzni készült.

Gaius Claudius, katonai tribunus, éjjel átkelt a szigetre, s biztosította az ostromló hadat Róma támogatásáról. De Syrakusai vagy a karthágóiak hajóhada nagyobb sereg előtt elzárta az átkelést. A rómaiak elmulasztottak tengeri haderőt szervezni, s az ellenség hajóival szemben nem volt erejük a katonák átszállítására. Dél-Itáliában görög alattvalóiktól összegyűjtöttek egynéhány hajót; de első kísérletük nem sikerült s veszteséget is szenvedtek. Hanno, a karthágóiak vezére, kegyesen elbocsátotta az elfogott rómaiakat és tárgyalni akart vezéreikkel; midőn azonban követét visszautasították, megfogadta, hogy «annyira sem engedi őket a tengerbe, a mennyire kézmosáshoz szükséges». De a kedvező tengeráram a rómaiakat átvitte Szicíliába. Viszont a mamertinusok egy részének árulása révén Messana vára Hanno hatalmába került, ki leszállott a várból, hogy a tribunussal az egyesség pontjairól alkudozzék. Az értekezlet alatt Claudius merészen fogságba ejtette, s Hanno kénytelen volt szabadságáért a várat átszolgáltatni. A városba római katonaság vonult be, s ez időtől fogva Messana Róma birtoka lett. A karthágóiak azonban fellázadtak vezérük ellen, s őt keresztre feszítvén, Hieronnal együtt ostrom alá fogták a várost. Bosszúból leölték a táborukban szolgáló mamertinus és más itáliai zsoldosokat, hogy ne legyenek újra árulóik; de nem tudták megakadályozni, hogy nagyobb római hadsereg ne jőjjön a város megvédésére, s így Róma olyan kikötőt szerzett magának, hová mindig átszállíthatta legióit. Ez időtől fogva a köztársaságot kitartásán kívül rendes hadi szerencséje is támogatta, s végre az egész sziget urául küzdötte fel magát.

Az ostromlók egyesült seregét a rómaiak két csatában megverték. Hieron Syrakusaiba vonult vissza, a karthágóiak pedig Afrika partjain kerestek menedéket. A consulok 35.000 katonával a következő évben is Szicíliában maradtak, a hol nagyon sok kisebb-nagyobb várost hódítottak meg. Hieron rendkívüli sikerük láttán elvesztette bátorságát, elbocsátotta foglyait és felajánlotta szövetségét. A rómaiak elismerték Syrakusai és a szomszéd helységek királyának, s ezért évi 100 talentumnyi adót kaptak tőle. Hieron így birtokának hosszú békét biztosított, melyet udvari költője, Theokritos, csinos versekben magasztalt. A rómaiak elkerülve a sziget e szerencsés zugolyát, mely nyugalmát ily könnyen megvásárolta, tovább folytatták a háborút Karthágó ellen. Egyik legtekintélyesebb birtokát, Agrigentumot (görög neve Akragas, ma Girgenti) vették ostrom alá (Kr. e. 262), s hosszadalmas megvívásának ideje alatt Syrakusai ura híven teljesítette szövetséges kötelességeit. A karthágóiakat a pénzhiány nagy zavarba hozta, nehezen tudták fizetni zsoldosaikat, kik hangosan követelték bérüket. Egy alkalommal el is vezettek 4.000 gallust egy leshelyhez, hol az ő biztatásukra várták őket a rómaiak, s még örültek, hogy megszabadultak e katonáktól, kiket sem komoly küzdelembe vezetni, sem fegyvereiktől megfosztani nem mertek. A rómaiak büszkén emlegették, hogy bár a legionariusok zsoldjával ők is hátralékban voltak, de katonáik hazájukért harcoltak – bizonyára a bőséges zsákmány reményében is – és mindig hívek maradtak zászlóikhoz. A háború harmadik évében Karthágónak már csak egynéhány tengeri állomása maradt a szigeten; viszont a tengeren ő volt az úr s kegyetlenül pusztította Itália partjait; módjában volt a római hadsereget elvágni hazájától és minden szállítmányt elfogni.

De némi homály van itt. A rómaiak állítása szerint a köztársaság már húsz vagy harminc évvel ezelőtt szükségesnek látta rendszeres tengeri hajóhad szervezését, s most az adatok szerint nemcsak nem voltak ily hajóik kikötőikben, hanem még építésükhöz sem értettek. A fennhatóságuk alatt álló görög városok nem voltak hadihajók építésében járatosak. Csak midőn a tenger egy karthágói ötsorevezőst (quinqueremis) vetett ki Latium partjaira, kaptak a rómaiak mintát, mely szerint dolgozhattak. S ekkor valóban csoda történt; az erélyes köztársaság rövid két hónap alatt levágott erdőket, fölépített és vízre bocsátott száz rendkívül nagy és szilárd hadi gályát. Sőt mi több, a hajók építése alatt gyorsan katonákat toboroztak az itáliai városokban, fölfegyverezték Róma proletariatusát, a legszegényebb néposztályt; a katonák a szárazföldön ültek a padokra, úgy tanulták meg az evezőt forgatni. De e gyorsan összeszedett csapatok nem igen boldogulhattak Karthágó edzett tengerészeivel szemben. Nem is arra tanították hát őket, hogy rendszeres tengeri küzdelem módjára bekerítsék, és a hajóorrokkal támadják meg az ellent, hanem hogy várják be rohamát s igyekezzenek oldalt kerülni, vessenek erős gerendákat fedélzetükre s ezeket hidakul használva rohanjanak rájuk. Így történt, hogy midőn Mylae mellett első nagy tengeri csatájukat vívták Kr. e. 260-ban, a karthágóiak zavarba jöttek és vereséget szenvedtek. Hajóhaduk egyik fele Szardíniába menekült, a másik sok katonával együtt elpusztult, sokan fogságba kerültek. A vezéreket a szárazon saját zsoldosaik keresztre feszítették, így álltak bosszút személyes bántalmaikért.

E diadal bizalmat öntött a római nép lelkébe s azon sejtelmet keltette bennük, hogy a jövőben e téren is elsők lehetnek. Ezentúl sohasem irtóztak attól, hogy a karthágóiakkal tengeren összeütközzenek. De azért nem mindig győztek; sikereikért talán épp annyi vereséget is szenvedtek. A hadi szerencse a tengeren majdnem teljes egyensúlyt tartott közöttük. De most a rómaiak öröme nem ismert határt. Gaius Duiliusnak, a vezérnek, triumphust szavaztak, tiszteletére hajóorrokkal diszített márványoszlopot (columna rostrata) emeltek a forumon, [* Tiberius császár korában készítették ennek az oszlopnak utánzatát, melynek maradványai ma is megvannak.] s szolgákat bocsátottak rendelkezésére, kik fáklyát vigyenek előtte, ha éjjel megy keresztül a városon. E pillanatban teljes volt a győzelem, a rómaiak még arra is elég erősnek tartották hadseregüket, hogy kétfelé osszák. Az egyik rész hajókon üldözőbe vette a carthagóiakat, hogy tengeri erejüket megsemmisítse és megkezdje Szardínia és Korzika meghódítását, a másik pedig partra szállott Szicíliában s ott folytatta a háborút. Ezeket az ellenség egy hegyszorosban bekerítette; menekülésüket Calpurnius Flamma tribunus a maga és háromszáz vitéz katona elszánt halálán váltotta meg.

A háború Szicíliában változó szerencsével folyt. A rómaiaknak sikerült Egestát az ostrom alól fölszabadítani; több más várost elfoglaltak, majd ismét elvesztettek. A karthágóiakat mindenütt elűzték az Itáliához közelebb eső helységekből; úgy hogy ezek a sziget nyugati részére vonultak, s erős őrséggel látták el Drepanumot (Trapani) és Lilybaeumot (Marsala), melyekkel legkönnyebben tarthatták fönn a közlekedést. Ezalatt a rómaiak megkezdték a nagy munkát, hogy uraivá legyenek a tengernek. A hagyomány szerint csodálatos haderőt szereltek föl, mely esetleg Karthágó megtámadására is merészkedhetett. A hajóhad, mely Kr. e. 256-ban Marcus Atilius Regulus és Lucius Manlius Vulso consulok vezérlete alatt elhagyta Itália partjait, 330 hajóból állott, s 100.000 evezős meg 40.000 legionarius volt rajta. Ez óriási hadsereg Eknomos hegyfokánál, Agrigentum közelében, Szicília déli partján találkozott egy még nagyobb és még jobban fölszerelt karthágói hajóhaddal. Ismét az afrikaiak vesztettek csatát, s majdnem száz hajójuk veszett oda; a többi visszamenekült hazájába, nyomában a rómaiakkal, kik szintén kiszállottak Afrikában. De nem vonultak rögtön Karthágó ellen, hanem Clupeában (Kalîbia) ütöttek tábort. Egynéhány hónap alatt több tengerparti várost elfoglaltak, s biztosították maguknak a támogatás és a visszavonulás lehetőségét. A rómaiakat, úgy látszik, már maga a puszta gondolat is izgatta, hogy mesés szörnyekkel teli vidékre tették lábukat. Afrika képzeletükben sokáig borzalmas lényekkel elárasztott földterület volt. Regulus csak nehezen és a szigorú római fegyelemnek még tisztjeivel szemben is rideg alkalmazásával szoríthatta engedelmességre katonáit. A népies hagyomány mesélte azt is, hogy a betörő hadsereget a Bagradas (Medjerda) folyó partjánál nem a karthágóiak ereje tartotta föl, hanem egy száznegyven láb hosszú óriáskígyónak mérges lehelete.

A rómaiak mindamellett több ütközetben győztek, sok hadi fogoly és gazdag zsákmány került kezükbe. A senatus elbizakodva Regulus jelentéseitől, hogy a karthágóiak városuk falai közé vannak szorítva, megengedte, hogy Manlius a hadsereg felével visszatérjen. Másik részével sikerült Regulusnak elfoglalnia Tunest (Tunis), hol több ezer ellenséget megölt vagy fogságba ejtett, s így Karthágó több szövetségesét elpártolásra birta. Diadala után kedvező békét köthetett volna az ellenséggel, de oly lealázó föltételeket szabott, hogy a púnok újra megpróbálták a hadi szerencsét. Karthágó kétségbeesésében borzasztó emberáldozatokat mutatott be isteneinek, majd segítségül hívta a spártai Xanthippost, az ügyes és bátor hadvezért. A rómaiak legalább Xanthippos katonai lángeszének tulajdonították, hogy a csatában vereséget szenvedtek. Akármint történt is, Karthágó meg volt mentve; az ellenséges hadsereg teljesen tönkre ment; csak 2000 római menekült vissza Clupeába, Regulus maga katonái nagy részével fogságba került (Kr. e. 255). Xanthippos fényes jutalommal tért haza; de a rómaiak hitelt adtak a hírnek, hogy a karthágóiak féltékenységből, nehogy másoknak is hasonló szolgálatot tehessen, lyukas hajón küldték haza, mely az úton elmerült.

Más hírt is terjesztettek, melyet szívesen fogadott a római közvélemény, s melyet Horatius is megörökített egyik fenséges ódájában. E szerint a fogoly Regulust elküldték a karthágóiak Rómába, hogy alkudozásba bocsátkozzék a hadifoglyok kölcsönös kicserélése végett. De ő maga beszélte le honfitársait az ajánlat elfogadásáról, s szavához híven visszatért Karthágóba, bár jól tudta, hogy a kegyetlen punok halálra fogják kínozni. E hagyománynak az alkudozások hiteles történetírójánál nem találni nyomára; másrészt a római írók is említenek a maguk részéről karthágói foglyokkal elkövetett hasonló embertelen tetteket, s nagy okunk van hinni, hogy Regulus legendája csak ellensúlyozni kívánja a római barbárság bizonyítékait.

Regulus kudarca nagyon megrendítette a rómaiakat. Habár a nagy vereséget enyhítette később egynéhány diadalmas ütközet, s egy karthágói hajóhad is elpusztult Clupea vára előtt, mégis elhatározták, hogy odahagyják Afrika partjait. Visszavonulás közben kétszázhetven hajójuk tört darabokra Szicília partjain Kamarina mellett, s a karthágóiak kiaknázták e baleset okozta előnyt. Szigorúan megbüntették alattvalóikat, kik saját földjükön merészkedtek ellenük föllázadni, s hozzáláttak, hogy ismét Szicíliába tegyék át a háború színhelyét. Mielőtt a rómaiak új veszteségük gyalázatát kiheverték volna, a karthágóiak új hajóhadat építettek, melyben erős hadsereget és száznegyven elefántot helyeztek el. E haderővel megtámadták s csakhamar visszahódították Agrigentumot. De a senatus sem pihent; a rómaiak három hónap alatt kétszázhúsz hadi gályát építettek, s a consulok ismét átszállították legióikat Szicíliába, hol Panormos (Palermo) kikötőjében foglaltak állást. A következő évben átkeltek Afrika partjaira, bár csupán rablás és ijesztés céljából; a vihar azonban ismét sok hajójukat elpusztította. A senatust újra csüggedés fogta el, s elhatározta, hogy Róma hajóhada csak saját partjainak védelmére szorítkozzék. A Szicíliában állomásozó legiók elhagyatottaknak érezték magukat; vezéreik nem akartak az ellenséggel nyílt mezőn összeütközni s váraikban vesztegeltek, hol a katonai fegyelmet nagyon nehezen tarthatták fönn. Egy ízben négyszáz lovagot kellett lefokozni, máskor egy tribunust végzett ki a lictorok bárdja. Hasdrubal, a karthágóiak vezére, e hírekre felbátorodott s megtámadta Panormosnál a hadsereget; de a rómaiak élén a kiváló Lucius Caecilius Metellus állott, ki az ellenséget a falakig engedvén, az elefántokat égő nyilaival felbőszítette, s midőn ezek zavarba hozták a karthágóiak hadsorait, teljes erejével oldalt támadta őket s fényes győzelmet aratott (Kr. e. 250). A nagy zsákmány között száz elefánt volt, melyeket Metellus Rómába küldött, hol a nép a circusban rendezett vadászaton lenyilazta őket s így rájött, hogy Afrika szörnyei nem legyőzhetetlen ellenfelek.

A Panormosnál szenvedett nagy vereség arra ösztönözte a karthágóiakat, hogy békeajánlatot tegyenek, s ekkor küldték el Regulust, hogy a foglyok kicserélése érdekében alkudozzék. De Róma sorsukra bízta elfogott polgárait, mert a csere útján a karthágóiak ifjabb és használhatóbb katonákat kaptak volna vissza. Mindazáltal egyik fél sem volt elég erős a háború erélyes folytatására, s a karthágóiak Szicília nyugati partján vonultak meg váraikban. A 250. év őszén a rómaiak Lilybaeumot szárazon és vízen bekerítették, de nem tudták megakadályozni, hogy az Afrikából jövő segítség a városba ne hatoljon. Himilco, a karthágóiak vezére, nagyon kitüntette magát a szárazföld védelmében, pedig zsoldosai árulást követtek el; ez a veszedelem mindig fenyegette hazáját. Minthogy a karthágói hajóhad a szomszéd drepanumi kikötőben vesztegelt, Publius Claudius Pulcher, a consul, meg akarta támadni. Megfigyelték az ómeneket, de a szent tyúkok vonakodtak enni. «Itassátok meg!» kiáltott fel a consul, s a tengerbe fullasztva őket indult vállalatára. Honfitársai vallástalanságának büntetését látták a drepanumi csatában (Kr. e. 249), melyben a római haderő szárazon és vízen keményen meglakolt. Ugyanekkor a másik consul, Lucius Junius Pullus vezérlete alatt álló hajóhadat a vihar tette tönkre Kamarina mellett. A senatus ismét lemondott a tengeri háborúról s visszahívta a consulokat, kik öngyilkossággal kerülték ki a bűnvizsgálatot.

A karthágóiak részéről Lilybaeum hős védője, Himilco mellett nevezetes szerepet játszott egy Hannibal, bár nem lett oly híres, mint nagy névrokona. Drepanumnál Adherbal volt a győztes, Karthágó pedig Dél-Itália tengerpartját pusztította. Mindezeknél nagyobb történeti alak azonban Hamilcar, ki honfitársai a «Barcas» (= villám) névvel tiszteltek meg. Nagyon jól értette, miként kell zsoldosai hűségét biztosítani; gazdag zsákmányt juttatott nekik Bruttium partjain (Kr. e. 246), s rablóvágyukat kielégítvén, legalább egy időre biztosan számíthatott állhatatosságukra. Sikerült Panormos közelében, a Heirkte hegye (Monte Pellegrino) mellett állomást szerveznie, honnan biztonságban tudta ellenőrizni a rómaiak minden mozdulatát. A karthágóiak mindenütt erősebben megvetették lábukat, semhogy el lehetett volna őket kergetni, s hat éven át mind a két fél folyton szorította egymást, a nélkül, hogy nyílt csatára került volna a dolog. A rómaiak visszavonultak a tengertől; midőn tehát a karthágóiak látták, hogy hajóik szabadon cirkálhatnak a Földközi-tengeren, hadseregüket támogatás nélkül hagyták Szicíliában, s ismét kereskedői vállalatokkal szaporították vagyonukat vagy kisebb hódításokkal növelték hatalmukat. Ekkor a senatus újra megsejtette az alkalmas időt; sietve kiadta a parancsot újabb hajóhad építésére. A kincstár üres volt, de a nép önkéntes adakozással előteremtette a szükséges összeget. A kétszáz gályából álló tengeri hadsereget gyorsan fölszerelték, s Gaius Lutatius Catulus consul a Kr. e. 242. év végén hamarább vezette Drepanumhoz, semmint a karthágóiak odaérhettek volna hajóikkal. A rómaiak elfoglalták a kikötőt és körülkerítették a várost, bár a karthágóiaknak idesiető száz hajója ezt megakadályozni iparkodott; azután nagy győzelmet arattak e hajóhadon 241 márc. 10-én az Aegati szigeteknél, s így teljesen elzárhatták a közlekedést. Bármily erős várban volt is a körülkerített Hamilcar, élelemhiány miatt nem állta ki sokáig az ostromot. A karthágóiak elcsüggedve és kimerűlve a hosszú háborútól, mely a kereskedő népet minden pénzforrástól megfosztotta, újra békeajánlatot tettek. Hamilcarnak, a ki büszkeségében vonakodott meghódolni, Lutatius Catulus megengedte, hogy fegyveres katonáival és zászlóival vonulhasson ki a várból; viszont Hamilcar kénytelen volt hazája nevében beleegyezni, hogy Karthágó elismeri Hieron és a görögök függetlenségét, átadja Rómának az irigyelt Szicíliában összes telepeit és birtokait, szabadon bocsátja a foglyokat és hadi kárpótlásul húsz év alatt 2.200 attikai talentumot (körülbelül 12 millió koronát) fizet. A római népet nem elégítették ki Lutatius békefeltételei és tíz megbízottat küldött Szicíliába, kik még 1.000 talentumot csikartak ki Karthágótól, s azt is kieszközölték, hogy a punok az Itália és Szicília között elterülő szigeteket Rómának engedték át.

Így végződött huszonnégy évi küzdelem után (Kr. e. 241) az első pún háború, mely Polybios állítása szerint a vesztes félnek 500, a győztes félnek 700 gályájába került, s ezek nem voltak háromevezősorosak, amik a görög szabadságharcokban és a peloponnesosi háborúban szerepeltek, hanem a későbbi kornak sokkal nagyobb és drágább quinqueremisei. A köztársaság megfeszítette összes erejét, de sikerült végre megalapítania szárazon és vízen hatalmát. Megpróbáltatásokban megedzett bátorsága és ügyessége már most kijelölte arra, hogy meghódítsa a világot.

RÓMA ÉS CARTHAGO TERJESZKEDÉSE A MÁSODIK PÚN HÁBORÚ ELŐTT.

Feltűnő, hogy a hosszú pún háború válságos küzdelmei alatt a Rómának csak nemrég alávetett itáliai népek meg sem megkísérlték egykori ellenségük zavarát a maguk javára fölhasználni és függetlenségüket visszavívni. Ez eset később is többször ismétlődik; bizonyára inkább okos politikája, mint jó szerencséje védte meg Rómát oly pillanatokban, mikor más nép alig kerülte volna ki a veszélyt. Azonban e hosszú élethalál-harc után nyomban háborúja volt Rómának a faliscusokkal, mely kis nép egyik legrégibb versenytársa volt Romulus idejében. Ámde alig mozdult meg Róma, Falerii rögtön meghódolt. Ugyanekkor Karthágó kétségbeesett küzdelmet vívott saját zsoldos seregeivel és az ezekkel szövetkezett líbiai és libyphoeniciai alattvalókkal, politikájának végzetes hibája miatt, mely most három éven át állandó háborúba keverte, s a melyből csak véres harcok és kegyetlen vérontások után került ki végre győztesen Hamilcar vezérlete alatt (Kr. e. 238). A rómaiak mindjárt kezdetben társaikul fogadták alattvalóikat, hadi vállalataikban egyenrangú szövetségeseknek tekintették őket; nem pusztán kikötött zsoldot fizettek nekik, hanem egyenlőn osztozkodtak a zsákmány örömében vagy reményében is. Azért e szövetségesek megtartották nemzeti jellegüket, törvényeiket és szokásaikat, s látszólag függetlenségüket is. A rómaiakkal együtt küzdő katonák a köztársaság jó barátai voltak; viszont a kik a karthágóiakkal vagy inkább helyettük harcoltak, azokat uraik zsoldosoknak, sőt bérszolgáknak tekintették. Bármi volt is hát a faliscusok fölkelésének oka, gyorsan elfojtották és semmi nyoma nem maradt. De a seb, mely Karthágót seregének föllázadása és legvitézebb katonáinak lemészárlása miatt érte, sokáig nem hegedt be. Nemcsak magában véve volt ez veszteség, hanem a belső viszályok szítására is hatott, melyekben a harcias és demokrata párt vezéréül Hamilcar küzdötte fel magát, az aristokratia és a száztagú tanács féltékenységének főképviselője pedig Hanno volt. Több mint egy nemzedéken át áskálódott e két párt egymás ellen, mialatt a vezérszerep közöttük ingadozott.

Róma és Karthágó első küzdelme huszonnégy évig tartott, s majdnem épp annyi idő telt el, míg ismét összeütköztek érdekeik. Tisztelni és félni tanulták egymást, de egyikük sem remegett az uralomért való küzdelem kikerülhetetlen megújulásától, mire mindkettő serényen készült. A szünetet mind a két köztársaság nagy hódításokra használta fel. A rómaiak megszilárdították uralmukat Szicíliában, első provinciájukban, – ezzel a szóval jelölték Itália határain túl szerzett birtokaikat, – s oly szoros kapoccsal fűzték hazájukhoz, hogy az összetartozás érzete sohasem hanyatlott. A köztársaság mindazáltal elismerte Hieront a maga területén királyul, ki ezentúl is hű szövetséges maradt s talán ezentúl is adót fizetett; továbbá néhány szicíliai városnak, melyek – mint például Messana – különös szolgálatot teljesítettek, meghagyták önkormányzatát. A többi község különböző feltételek alatt élt a maga területén, de a provincia római igazgatás alá került, élén egy praetorral; területének nagy részét köteles volt a rómaiaknak átengedni, adóul gabonájának és egyéb termésének évi tizedét fizette. Okos politikai előrelátással el volt tiltva, hogy a különböző községbeli polgárok egymás közt eladhassanak vagy vehessenek földbirtokot; csak római polgár vehetett ilyent tőlük, s kétségtelen, hogy a háború miatt eladósodott szigetlakók között sokan kínálták földjüket. Ily módon Szicília jó része korán került a hódító nép birtokába, s a Földközi-tenger legnagyobb és legtermékenyebb szigete Róma alattvalója lett. Szardínia és Korzika szigetét egynéhány csata szintén a köztársaság hatalma alá hajtotta Kr. e. 237-ben. Az itt állomásozó karthágói zsoldosok átadták a szigeteket a rómaiaknak; midőn pedig a karthágóiak vissza akarták foglalni, a háború megújításával fenyegették őket, s csak úgy mentették meg a békét, hogy a szigetekről lemondva, még 1.200 talentumot fizettek Rómának. Szardínia és Korzika bennszülötteitől vitték ezentúl áruikat a rabszolga-kereskedők az itáliai piacokra. E két szigetből szintén alkottak egy provinciát, s Kr. e. 227-től kezdve évenként eljött Rómából a közigazgatás vezetésére egy praetor, a negyedik tisztviselő, kit a római nép e címen választott.

Róma nem félt többé, hogy elveszti tengeri uralmát és birtokait, melyeket a tengeren szerzett; sőt inkább arra készült, hogy más irányban terjessze hatalmát a vizeken. Az adriai partvidék biztonsága megkövetelte, hogy a kalóztelepeket az átellenes illyriai partokon leigázza. E kalózfészkek kiirtásának kísérlete Rómát némely szárazföldi hatalommal, főleg Makedoniával, az aitolokkal és achaiaiakkal szövetségi viszonyba hozta. E vidékekért folytatott alkudozások több részletét elég hiteles történetíró (Appianos) őrizte meg számunkra, de kevés érdekes vonás található bennük. A rómaiak viselkedését itt is hagyományos politikájuk irányította; felajánlották támogatásukat a pharosi Demetriosnak, Illyria hatalmas királynője, Teuta alattvalójának, a ki így úrnője hatalmának Corcyra (Corfu) szigetén véget vetett. A sziget a köztársaság birtoka lett, meghódolt továbbá Apollonia és Epidamnos (másik neve Dyrrhachion, ma Durazzo) is, melyek névleg szabad alkotmány alatt éltek. Rómát e törekvései Görögország nyugati városaival is összeköttetésbe hozták, mert ezek épp úgy szenvedtek az adriai kalózok erőszakosságától, mint Itália partvidékei, s így örömmel üdvözölték az erőtől duzzadó köztársaságot, mely e törvénytelen állapotoknak véget vetni igyekezett. Rómát Görögország Kr. e. 228-ban szövetségeseként és bizonyos tekintetben rokonaként köszöntötte, mire Korinthos meghívta, hogy vegyen részt a isthmosi nagy hellén nemzeti játékokon. Athén lelkesedésében saját városi kiváltságaival ruházta fel Rómát, a hősök hazáját, s polgárait az eleusisi mysteriumokhoz bocsátotta.

E terjeszkedés azonban csak közvetve növelte Róma erejét; fontosabb az a hódító hadjárata, mellyel Galliától végleg elszakította az Alpesek és a saját északi határai közt elterülő vidéket. A legszélsőbb pontok, a meddig e területen hatalmát megszilárdíthatta, Ariminum az adriai tengerparton és Luca (Lucca) a Tyrrheni-tenger mellett. Az egész Pó-völgye és az északi Appenninek láncolata még mindig a gallusokat uralta, a kik gyakran harcoltak diadalmasan a rómaiak ellen, most is ellenséges viszonyban voltak velük, s néha pusztítottak vidékein. De a gallusok egymás közt is viszálykodtak; a boiusokat és senonokat, Etruria és Umbria legközelebbi szomszédait, folyton fosztogatták a cenomanusok, insuberek, ligurok és más északi rabló népek. Az alpesi szorosokban lakó szegény gallus népek állandóan fenyegették a cispadan tájak termékeny rónáit. Róma szerencséje volt, hogy legkonokabb ellenségeit saját otthonuk védelme abban az időben foglalkoztatta, midőn maga is kétségbeesetten viaskodott Karthágóval hosszú éveken át. De most ezek a gallusok is összeszedték erejüket, hogy újból megtámadják a gazdag déli tájakat; támogatták őket testvéreik az Alpeseken túlról is, különösen a gaesaták. Újra kitört a vágy a régi betörések megújítására, s a transalpin gallusok nagy tömege sorakozott a senonok és boiusok csapataihoz, melyeknek toborzása és fölszerelése már évek óta folyt, s ezúttal nem kalandos betörés céljából, mint a régebbi időkben, hanem végleges hódítás végett. Legalább a rómaiak hite szerint ez volt az új támadás célja. A régi félelem megújult, s a régi babona újra elfogta a lelkeket. A Capitoliumba beütött a villám, s ezt a nép prodigiumnak magyarázta. Felütötték a Sibylla-könyveket, melyek ily jóslatot adtak: «Ha villám éri a Capitoliumot, óvakodjatok a gallusoktól!» Még egy jóslat terjedt a nép között, mely szerint a görögök és a gallusok egy napon elfoglalják a római fórumot. A papok kijelentették, hogy az ómen elhárítható, s a jóslatnak is elég van téve, ha két görögöt és két gallust, mindkét népből egy férfit és egy asszonyt, a város közepén elevenen eltemetnek. S e borzasztó áldozatra megkönnyebbült a nép lelke (Kr. e. 226).

A rómaiak kihirdették a gallus «tumultus»-t s összes népeiket fegyverre szólították. Minden városnak meghagyták, hogy védelmi intézkedéseket tegyen, s lássa el magát élelemmel. Legfőbb törekvésük volt azonban, hogy segítő társakat szerezzenek, kik az ellenséget hátulról nyugtalanítsák. Fölbérelték a cenomanusokat és a venetusokat, hogy törjenek be a cisalpin vidékre, ha a gallus seregek előrenyomulnának. A támadók ereje így már kezdetben meggyöngült; kénytelenek voltak katonáik egy részét otthon hagyni, s római területre csak 50.000 gyalogos és 20.000 lovas törhetett be; ezzel a számmal pedig a rómaiak bátran szembe szállhattak. Mert akár Umbria felől választják az utat a gallusok Közép-Itáliába, akár Etrurián át másszák meg a hegyeket, mindkét irányban kellő számú római és szövetséges várta az ellenséget. Rómának ugyanis itáliai birtokain 700.000, magában Rómában pedig több mint 350.000 fegyverfogható embere volt, köztük 23.000 lovas.

De a gallusokat a túlerő nem rettentette vissza vállalkozásuktól. A jobbról és balról felvonuló római seregek között ügyesen átkeltek Kr. e. 225-ben az Appennineken, a Clusium felé vezető régi nyomon, s az Arno völgyébe szállottak le. Az egyik római sereg itt összecsapott velük, de vereséget szenvedett, s végleges pusztulásától csak a másik sereg megjelenése mentette meg. A gallusok győzelmükkel és gazdag zsákmányukkal megelégedve, hajlandók voltak ideiglenesen visszavonulni, s az egyesült ellenséges csapatok folytonos üldözése közt a tyrrheni tengerpart mentén igyekeztek hazafelé, midőn Telamon (Talamone) városánál váratlanul egy ujabb római hadseregre bukkantak, mely a fellázadt Sardinia megfékezése után Pisaeben (Pisa) szállott partra és Rómába igyekezett. A két tűz között a gallusok gyalogsága teljesen elpusztult, s csak a lovasság menekülhetett meg. De a rómaiak közül is sokan elestek, így az egyik consul, Gaius Atilius Regulus. A másik consul, Lucius Aemilius Papus, mindazáltal a menekülők nyomában betört a gallusok területére, s gazdag zsákmánnyal Rómába térve, diadalmenetet szavaztatott meg magának.

A rómaiak most gallus területre tették át a háború színhelyét, de a gallusokat saját határaikon belül nehezen lehetett megfékezni. Három éven át folyt a küzdelem, melyet különösen a római vezérek hősisége és nemes jelleme tett nevezetessé. Egyikük, Gaius Flaminius, vezére volt a demokrata pártnak, mely mind élesebb ellentétbe jutott a főváros hatalmas uraival. Őt különösen néptribunátusa (Kr. e. 233) tette népszerűvé, midőn Ariminum szomszédságában, a 285-ben meghódított picenumi és gallus területet a szegények között kiosztatta, s ezek szavazata juttatta őt 223-ban a consuli méltósághoz. A nemesek érdekeivel szemben heves ellenzékiségét bátorsága is mutatja, mellyel a háború folyamán egy augurium korlátait elvetette. Midőn ugyanis a féltékeny senatus levelet küldött hozzá, melyben kész eszközei, az augurok ómen-megfigyelései alapján megtiltotta, hogy döntő csatába bocsátkozzék: mindaddig vonakodott azt elolvasni, míg meg nem ütközött és alvezéreinek támogatásával diadalt nem aratott. Ekkor szertartásszerűleg felnyitotta katonái előtt a levelet s kijelentette, hogy most már nem teljesítheti a parancsot. Háborúját folytatva, legyőzte az insubereket, s gazdag zsákmánnyal tetézett harci sikerei után triumphust kért jutalmul. A senatus felháborodott vakmerőségén s megtagadta kívánságát, de a nép a tribunusok ösztönzésére teljes tiszteletet szavazott meg neki. Még tartósabb dicsőséget szerzett nevének a nagy via Flaminia tervezése. Ez az út Rómától az Appennineken át egyenesen a gallusok határáig, Ariminumig vezetett, s századokon át erre vonultak a legiók a fővárosból az északi provinciákba. Ezóta a cisalpin vidék szoros kapcsolatba jutott a köztársaság központjával, s Flaminius útja teljes kiépülése után minden pillanatban védőkar gyanánt szerepelt Róma halálos ellenségével szemben.

E dicső korszak másik herosa Marcus Claudius Marcellus, a 222. év consulja volt. A plebeius Marcellusok családját már száz év óta emlegették magasztalólag a város évkönyvei, később is kitünteti magát a köztársaság és a császárság történetében, de egy tagja sem lett olyan híres, mint a legiók vezére a gallus háború utolsó évében, midőn Gallia Cisalpina területe római provinciává lett. A csapatok ismét az insuberek ellen vonultak, kiket a transalpin vidékről toborzott gaesaták 30.000 katonája támogatott, úgy hogy mind a két consulnak akadt itt dolga. De Gnaeus Cornelius Scipio Calvus dicsőségét teljesen elhomályosította consultársa, ki Clastidiumnál (Casteggio) fényes győzelmet aratott. A két consul egyesült csapatai Mediolanumot (Milano), a transpadan terület legfontosabb pontját is meghódították, mely végleg Róma hatalma alá került. A hagyomány szerint Marcellus Clastidium mellett a gallusok vezérét, Virdumarust személyes párviadalban megölte, s így Romulus meg Cossus után ő a harmadik és Róma egész történetében az utolsó, ki spolia opima-t ajánlhatott fel Jupiter Feretrius templomában. Marcellus ötször nyerte el a consuli méltóságot (utoljára 208-ban), s rendkívüli szolgálatot tett hazájának ezután is, de midőn Vergilius nemzeti eposzában felsorolja Róma nagy fiainak hőstetteit, Marcellust ezért a diadaláért árasztja el dicséretével. A cisalpin terület meghódítását egy katonai út kiépítése biztosította, mely Ariminumtól az Alpesekig vezetett. Katonai gyarmatok alakultak a Pó mellett Cremonában és Placentiában, melyek az insubereket tartották féken, Mutina (Modena) pedig a boiusok területén képviselte Róma fennhatóságát. A következő évben a legiók Istria félszigetéig hatoltak, s szárazföldi utat törtek az Adriai-tengeren túl eső vidékre. A római birodalom óriás léptekkel haladt előre, de a senatus szeme még tovább hatolt. A hagyomány legalább úgy szól, hogy szövetséget és segítő csapatokat ajánlott Egyiptom királyának, hogy bátrabban indítson hadat versenytársa, Syria királya ellen.

Róma az első pún háború befejezése után bezáratta Janus templomát, kijelentve, hogy most békében él az egész világgal. De valójában a béke megkötését követő két évtizedben alig múlt el év harc nélkül. Küzdelmei Szardíniában és Illyriában csak apró csatározások voltak, de végzete nemsokára ismét szembe állította Carthagóval, habár újabb területen.

A karthágóiak fellázadt zsoldosaik megbüntetése után megkíséreltek ugyan Szardínia visszaszerzését, de midőn látták, hogy Róma nem tűr beavatkozást, visszavonultak. Új munkatér kínálkozott nekik. Az öreg Hamilcar, kinek terveit otthon az aristokrata párt Hanno vezérlete alatt mindig ellenezte, s fékezte, Hispániában talált magának alkalmas munkatért; elhatározta, hogy Karthágó hatalma alá hajtja. Hispánia, más néven Ibéria, megérdemelte, hogy a hatalmas nép fáradjon birtokáért. Területén sok aranybánya rejlett, míg Európa és Ázsia aranytelepeit a geológiai ismeretek hiánya miatt nem tudták kiaknázni. Még gazdagabb volt Hispánia emberekben. Szegény és elszórt népessége legnagyobb részt erős hegyi lakókból állott, kik alkalmasak voltak s készséggel ajánlkoztak zsoldért katonáknak. Egymás közt folyton hadakozva, foglyaik életét megkímélték, s nem annyira szolgáknak, mint zsoldosoknak adták el őket. Ibéria birtoka szerencsés meghódítójának rendkívül sok értékes ércet, nagy kereskedelmi piacokat, erős és fürge katonákat szolgáltathatott, kikkel folyton fölfrissíthette hadseregét.

A féltékenység, mellyel Karthágó senatusa legügyesebb hadvezére iránt viseltetett, igen természetes. A gazdag kereskedő állam, mely háborús vállalatok útján nagy haszonra tett szert, de melyet hosszabb küzdelmek nagy veszedelembe sodorhattak, csak gyanúval fogadhatta nagy fiának tetszetős terveit. Mihelyt azonban Hamilcar kicsikarhatta a tanács beleegyezését a hispániai háború megkockáztatására, többé nem szorult rá, hogy hazája anyagilag támogassa. A háború önmaga látta el magát a szükséges költségekkel. Hamilcar beleavatkozott a bennszülöttek ügyeibe, támogatta az egyik népet vagy főnököt a másik ellen, s így lépésről-lépésre csakhamar a félsziget jókora területét meghódította. Az így szerzett zsákmányt jórészt arra használta, hogy ellenfeleit otthon megvesztegesse. A demokrata Barkas-párt az ügyek vezetésére döntő hatást gyakorolt, s midőn Hamilcar kilenc évi sikeres hadviselés után Lusitania erdőségében ellenséges támadás közben elesett (valószínűleg Kr. e. 229-ben), a nép vejét, Hasdrubalt bízta meg tervének végrehajtásával.

A vitéz katona helyét most államférfi foglalta el; Hasdrubal politikája biztosítani törekedett Hamilcar hódításait. Karthágó uralma alatt békés együttélésre akarta bírni a meghódított törzseket. Az új hadvezért megkedvelték a hispániaiak; főnökeik buzgón keresték barátságát s kérelmére fölhagytak belső viszályaikkal. Hasdrubal Karthágó fennhatósága alatt erős és egységes cinföderációt kezdett létesíteni közöttük, s az ország termékeinek értékesítésére alkalmas központot teremtett Új-Karthágóban (Carthagena), mely a Földközi-tenger egyik legjobb kikötője volt s nagyon közel feküdt a punok fővárosához. A rómaiak felriadtak s útját akarták vágni törekvéseinek. Kijelentették, hogy háborút indítanak Karthágó ellen, ha nem köt velük olyan egyességet, mely szerint a pún hadsereg nem terjeszkedik túl az Ebrón. Róma talán már most akart összeköttetésbe jutni a Pyrenaeusokon túl lakó népekkel, de nyíltan csak a massiliaiak érdekében szólalt fel, a kikkel szövetségre lépett a transalpin gallusok ellenőrzése végett. Egy néppel az Ebrótól délre is megegyezett: a saguntumiak, kik a tengerparttól nem messze a Pallantias folyó mellett laktak, pártfogását kérték. Ily elővigyázatos intézkedések után a két versengő köztársaság kötelezte magát, hogy egyik sem bántja a másiknak szövetségeseit, s megujult bizalommal várták a jövendő eseményeket.

Kr. e. 221-ben (u. c. 533) Hasdrubalt egy rabszolga bosszúból, mert urát megfosztotta életétől, megölte. Karthágó hadcsapatai az ibériai félszigeten a vitéz Hamilcar fiát, Hannibalt (Hannibal, lásd itt.) kiáltották ki vezérükül, s a főváros pártjai nem ellenkeztek a katonasággal. Hannibal még csak huszonhat éves volt. Gyermekkorától fogva kísérte a Hispániában előrenyomuló tábort, atyja volt mestere a katonai gyakorlatokban, sógorától tanulta a hadvezetést. Midőn Karthágó kénytelen volt Róma fenyegetései elől meghátrálni és lemondott Szardíniáról, Hamilcar más vidéken kívánta foglalkoztatni hazája haderejét, s terve sikeréért nagy áldozatot mutatott be az égi hatalmaknak. A szertartás végén maga mellé szólította az akkor kilenc éves Hannibalt, s megkérdezte, volna-e kedve őt követni. A fiú lelkes arccal vállalkozott, s Hamilcar buzdította, szentelje életét hazájának és esküdjék meg oltárra tett kézzel, hogy sohasem lesz barátja Rómának. Hannibal kötelezettségének mély érzetében serdült föl, s az iberiai táborozások összes válságai között ápolta szándékát, hogy bosszút áll Rómán Karthágó gyalázatáért. A rómaiak mindjárt kezdetben észrevették, hogy az ifjú hadvezért bátorsága, képzettsége és szenvedélye veszedelmes ellenségükké avatja. Ekkor épp Illyriának végleges meghódításával voltak elfoglalva, mert a pharosi Demetrios, a közel kitörő karthágói bonyodalmakat látva, Rómával szakított és Kr. e. 220-ban Makedoniához csatlakozva megtámadta az illyriai partvidéket. De a viszonyok Róma javára alakultak. Makedonia királya, Antigonos, még 220-ban meghalt, s utóda, Philippos, a Demetrios fia, Hellasban a szövetséges háborúba bonyolódott. Így Lucius Aemilius Paullus consul gyorsan és szerencsésen legyőzte Demetriost, ki fiához menekült; Pharos (Lesina) szigetét és a szárazföldön Dimalét elfoglalta, az illyriai városok élére pedig Makedóniával ellenséges fejedelmeket állított. Ugyanekkor Saguntum is védelemért folyamodott Hannibal támadásaival szemben. A rómaiak követeket küldöttek táborába, hogy emlékeztessék a szerződés pontjaira; szigorúan megtiltották, hogy szövetségeseik ügyeibe avatkozzék, s még inkább, hogy tovább vezesse katonáit az Ebrónál. Már kétszer tartóztatták fel Róma fenyegetései Karthágót; most is kardjának félelmes erejét emlegette, de a varázs ezúttal megszűnt. Az ifjú hős, a kivel most tárgyaltak, nem törődött azzal, hogy Karthágó senatusa elé föllebbezték az ügyet; el volt tökélve, hogy saját belátása szerint szolgálja hazáját, mely érdekeit egyszer s mindenkorra ő rá bizta. Mialatt tehát a 219. év (u. c. 535) consulai, Marcus Livius Salinator és Lucius Aemilius Paullus, politikájuk sikerében bízva, Illyriába eveztek hadseregükkel, Hannibal a hispaniai népek ellen már két ízben győzelmes táborát Saguntum ellen indította; ez volt az Ebrótól délre az utolsó erősség, mely még nem tartozott Karthágó fennhatósága alá. Saguntum nyolc hónapig makacsul védelmezte magát, s Róma történetírói dicsőséggel árasztották el lakosait kitartásukért; de maga a köztársaság nem nyújthatott segítséget, s a kimerült nép kétségbeesésében felgyújtotta a várost és önmaga pusztította el magát (Kr. e. 219).

A karthágói köztársaság, mely jóval öregebb volt Rómánál, politikai kifejlettségében jó egy századdal megelőzte versenytársát. Alkotmányában a demokrata elem rendkívüli hatalomra jutott, s megtörte a végrehajtó hatalom erejét az aristokratiával együtt, mely oly sokáig és oly erélyesen vezette az állam ügyeit. Az első pún háborút követő hosszú béke alatt és a zsoldos katonai lázadás végleges leverése után Karthágó remélhette, hogy a demokrata Barcas-párt uralma alatt hosszú fáradozását kipihenni és friss erőre kap. De ez a felvirulás csalóka volt. Nem történt más, mint hogy az államhatalom a hadsereg vezéreinek kezébe került. A respublica kormánya a városból a táborba költözött. Midőn a senatus Hannibalt vezérségében megerősítette, maga adta kezébe a hatalom kulcsát és önként elfogadta uralmát. Végzete ugyanaz volt, mint száz évvel később a római senatusé, midőn a régóta uralkodó aristokratia a fegyveres demokrácia nyomása alatt kényszerült olyan politikát követni, melyet a provinciákban táborozó legiók hadvezérei előírtak. Csakhogy Rómának számos legiója, sok provinciája s ennek megfelelőlég sok hadvezére volt; e kényurak egyikét a másikkal szemben fölhasználhatta, s elhitethette magával, hogy fenntarthatja köztük az egyensúlyt. Ily politikának azonban okvetlenül polgárháború a gyümölcse, a polgárháborúban pedig a legerősebb ragadja magához a hatalmat, s Róma épp úgy kényszerült háborúkat viselni, melyeket egy Sulla vagy egy Caesar parancsolt reá, mint most Karthágó kénytelen volt engedelmeskedni Hannibal határozatainak. A rómaiak bizonyára sejtették az alkotmányt fenyegető veszedelmet, s úgy akartak tőle szabadulni, hogy consuljaikat és a consuli seregek vezéreit csak egy évre választották. De még Itália határain belül és Rómától csak pár napnyi távolságra sem volt tanácsos a legiók vezérletét minden évben más hadvezérre bízni. Ha pedig a csapatok a tengeren túl állomásoztak, ez az eljárás kivihetetlen volt. A proconsulok provincialis imperiumát kénytelenek voltak három évre megszavazni, de a hadvezérek ez idő alatt is képesek voltak a legiókat a maguk kedvére átidomítani. Midőn e hároméves imperiumot alkalomadtán meghosszabbították, mint például Caesarét, vagy több provinciára kiterjesztették, mint Pompeiusét, a fenyegető forradalom rögtön kitört. Csak az alkalom hiányzott, de ez sem késhetett soká, hogy a római köztársaság monarchiává alakuljon át.

Róma alkotmánya és belpolitikája nyíltan demokratikus volt. Különös szerencséje azonban, – miben alig egy-két más alkotmány részesült, s azok sem ily mértékben, – hogy az aristokratia szelleme demokratikus formák alatt is tovább élt benne. A kormány nagyjában most is az optimaták kezében volt, s ez az osztály gazdag, előkelő, régi nemes férfiakból állott. Otthon a főtisztviselők, künn a hadvezérek majdnem mindig nobilis emberekből kerültek ki; a rómaiak ugyanis azokat a férfiakat jelölték nobilis jelzővel, a kiknek elődei főméltóságot viseltek. A jó szerencsét csak tetézte, hogy a hivatalok betöltésénél nem uralkodott mindig a nemesek monopoliuma. «Új ember» (homo novus) is bejuthatott a tanácsba; e kifejezéssel azokat illették, a kik jelentéktelen apáktól származtak ugyan, mégis nyilvános méltóságokra törekedtek. Ilyeneket minden nemzedék szolgáltatott a köznépből; tehetségük vagy jó szerencséjük a nemesség hivatalaihoz juttatta őket, s új nemes házat alapítottak gyermekeik számára.

A lap tetejére                                                       RÓMA történelme                                                   Folytatás

 

     
Menü
     
 
 
BLOG
Friss bejegyzések
2016.04.13. 21:20
2016.04.13. 21:11
2016.01.15. 21:14
2015.10.28. 21:16
2015.10.20. 16:10
Friss hozzászólások
     
Érdekességek, cikkek

Pompeji utolsó órái I.

Pompeji utolsó órái II.

     
Chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
     
Látogatók száma
Indulás: 2008-07-03
     
Video
     

ANELIATH - varázslat és sárkányvér- Te ki leszel ebben a csavaroS Történetben? - SZEREPJÁTÉK    *****    ANELIATH - varázslat és sárkányvér- Te ki leszel ebben a csavaroS Történetben? - SZEREPJÁTÉK    *****    Gyere és csatlakozz a -Karstjäger- magyar airsoft csapatába!    *****    Szoba gyerekkel kiadó film meg tekinthetõ gportálon klikk ide!    *****    Simonyi ingatlan Debrecen Eladó luxus lakások, házak, telkek, üzletek, lakóparki ingatlanok. Simonyi ingatlan Debrecen    *****    Ajándékozz Horoszkópot! Lepd meg szeretteidet egy Személyre szóló asztrológiai elemzéssel és 1 éves elõrejelzéssel.    *****    A horoszkóp a lélek tükre,egyszer mindenkinek bele kell néznie, ehhez adok én,sok segítséget. Fordulj hozzám bizalommal!    *****    Az asztrológia sok segítséget ad az élet minden területén, de képzett, tapasztalt asztrológus kell hozzá, keress meg!    *****    Születési horoszkóp,3 év elõrejelzés,párkapcsolati elemzés,konzultáció.Tájékoztatás az oldalon! látogass,meg!!!    *****    | WATTPAD | Egy neves gimnázium, egy gazdag, arrogáns srác és egy ösztöndíjas lány nem mindennapi szerelme | WATTPAD |    *****    Bérkalkulátor    *****    Infrashape Horizontal fitness stúdió Debrecen    *****    Infrashape Horizontal fitness stúdió Debrecen    *****    too young and innocent | an aegyo queen | twice | neo culture technology    *****    LÉGY A MAGAD ASZTROLÓGUSA! Regisztrálj oldalamra és én segítelek elsajátítani az asztrológia tudományát!    *****    Tanuld nálam az asztrológiát teljesen ingyen, vagy kérj részletes asztrológiai elemzést „BECSÜLET KASSZÁS” alapon!    *****    Új lovas szerepjáték! * Új lovas szerepjáték! * Lépj be a lovak csodálatos világába! Nevelj te is nálunk!    *****    Születési horoszkóp,3 év elõrejelzés,párkapcsolati elemzés ingyenes konzultáció,tájékoztatás az oldalon! kattints ide!!!    *****    Bûbájos Boszorkák - Charmed - Hírek - Extrák - Érdekességek - Charmed - Bûbájos boszorkák - Sok - sok infó - Charmed -    *****    Pénzkeresés az Interneten! Csak is kipróbáld, tesztelt módszerekkel, melyek tényleg fizetnek!