Amida ostroma 6.: Előjáték az ostromhoz

Ursicinus kíséretének megtámadása nyilvánvalóvá tette, hogy a várost nem lehet biztonságosan elhagyni, így még a jobbik esetben is egy jó ideig tartó blokádra, a rosszabbikban pedig ostromra lehetett számítani. Különösen rossz hír volt, hogy a városban rengeteg idegen is tartózkodott, akik az éppen akkor esedékes éves vásárra érkeztek 20 ezresre duzzasztva ezzel a városban tartózkodók létszámát.

Ammianus mellett Aelianus comes, pár tribunus valamint Ursicinus két számvevője Iacobus és Caesius voltak a legmagasabb rangú tisztek a városban. Az ő vállukra nehezedett a védelem megszervezésének feladata, amelynek főparancsnoka a városban legmagasabb rangot viselő Aelianus volt.

Maga a város és annak Tigris felöli részén álló erődjének védművei korszerűnek voltak mondhatók, és megfelelő mennyiségű hadianyag is a rómaiak rendelkezésére állt. A vár mellett fakadó hőforrásból, valamint a Tigrisből elegendő ivóvízhez juthattak védők. Mindezen kedvező adottságok mellett Amidában megfelelő létszámú helyőrség is állomásozott, amelyet az utóbbi időkben jócskán kiegészítettek. Így a város védelmére a következő csapatok álltak rendelkezésre: legio V. Parthica, legio X. Fortenses, legio XXX. Fortenses, az Aelianusszal ékezett két könnyűfegyverzetű egység a Superventores, Preventores, valamint kettő közelebbről meg nem nevezett galliai légió, amelyek egy korábbi polgárháborúban II. Constantius ellenségeit támogatták, így a parancsnokok ezek hűségében és harcértékében is kételkedtek. A légiók mellett Amidában volt még egy lovas és egy barbár lovas íjász turma is.

Mivel a késő római korban a légiók 1000 fős egységek voltak, így az Amidában állomásozó hét légió keretlétszáma 7000 fő volt. Azt azonban nem feltételezhetjük, hogy mindegyik egység teljes feltöltöttséggel rendelkezett. Ez a két büntetésből keletre helyezett gall légiók esetében szinte teljesen elképzelhetetlen. A Superventores, Preventores egységek eredeti létszáma 500 – 1000 fő között mozoghatott, vagyis a körülbelüli 7000 - 8000 fős létszámmal csak a segédcsapatokkal együtt lehet számolni.

Ami a római katonák felszerelését illeti, a negyedik századra a Traianus oszlopról ismert II. századi légionárius felszerelés is kikopott a használatból. A hajlított téglalap alakú pajzsokat (scutum) felváltották az ovális, majdnem kerek formájúak és a hagyományosnak nevezhető gladius helyett is már a jóval hosszabb spatha-típusú kardot használták,  de a rég használt hajítódárdát a pilumot is végleg kezdte kiszorítani a szúrásra, döfésre és nem csak hajításra alkalmas lancea. A régi típusú sisakok is eltűntek, helyettük jóval egyszerűbb, könnyebben előállítható típusok kerültek használatba, mint például az intercisai (balra fent), vagy az úgynevezett spangenhelm (balra lent) típusba sorolhatók. 

Felmerül a kérdés, hogy a városban rekedt civil lakosság mennyire vehette ki a részét az elkövetkező harcokból, illetve mennyire duzzaszthatta fel a védősereg létszámát. Véleményem szerint nem játszottak fontos

szerepet a közvetlen összecsapásokban, maximum csak a végső összecsapás során bonyolódhattak közvetlen összetűzésbe az ellenséggel. Nagy létszámú civil jelenléte a falakon ugyanis az ostrom során csak gátolta volna a profi katonaságot feladata hatékony ellátásában. Ez persze nem azt jelenti, hogy sáncmunkákra, falak javítására nem használtak volna fel civil munkaerőt, éppen ellenkezőleg, ilyen feladatokra nyílván igénybe vették a lakosság munkaerejét.

Amida védelméhez tehát nem csak hadianyag, víz, élelem állt megfelelő mennyiségben rendelkezésre, de viszonylag sok katona is védelmezte. Ammianus és tiszttársai ezért joggal bízhattak abban, hogy képesek lesznek megvédeni a várost. De még az is elképzelhető volt, hogy nem is fog sorkerülni ostromra, hiszen eddig a perzsák minden nagyobb erődöt megkerültek, és a perzsa főerők még nem is mutatkoztak, ráadásul fő céljuk nem Amida elfoglalása, hanem az Eufráteszen való átkelés volt.

A perzsa fősereg július közepén ért Amida térségében, de egyáltalán nem úgy tűnt, mintha ostromra készülődne. Shapur először elhaladt a város mellett és a környező, könnyebb zsákmányígérő kisebb erősségek ellen fordult, amelyek egyből megadták magukat. Csak ezután vonult Amida alá, de még ekkor sem tett előkészületeket komoly ostromra, helyette kíséretével a falak alá lovagolt, hogy megadásra szólítsa fel a védőket. A rómaiak válasza azonban tömör és egyértelmű volt, különféle hajítófegyverekből össztüzet zúdítottak a királyra és kíséretére. 

Shapur első felindultságában el akarta rendelni a város lerombolását, hiszen a rómaiak azzal, hogy megtámadták durván megszegték a kor diplomáciai szabályait, ám a haditanács végül lebeszélte erről a tervről, mivel az ostrom túl nagy energiákat és túl sok időt kötne le. A király ezért úgy döntött, hogy másnap még egyszer megadásra szólítja fel a védőket.

Hajnalhasadtakor azonban mégsem Shapur kísérete jelent meg Amida falai alatt, hanem a chionita hun király Grumbatesé. Ammianus szerint a hun király maga döntött úgy, hogy nagy szolgálatot téve a perzsa uralkodónak, ő szólítja fel a védőket a megadásra, az előzmények ismeretében azonban az is elképzelhető, hogy a perzsák utasították erre a feladatra, mivel nem akarták kitenni Shapurt az előző napihoz hasonló támadásnak. Ez a döntés pedig végzetesnek bizonyult, Grumbates alig ért a város közelébe, amikor egy ballistából kilőtt lövedék átütötte a király fiának páncélját azonnal megölve a herceget.  A megrémült hunok először elmenekültek, ám nem hagyhatták a király fiának a testét a senki földjén, ezért egésznap újabb és újabb rohamokat vezettek a holttest megszerzésére, ám mindhiába. A római lövedékek sorra visszaverték a támadásokat. Azaz a herceg testének mélyen a római gépek hatósugarán belül kellett feküdnie. Az egész napos tomboló harc után végül az éj leple alatt sikerült megszerezni a holttestet. Ez az eset rámutatott egy komoly tényezőre, amelyet a perzsa hadvezetésnek is figyelembe kellett vennie. Az Amidában elhelyezett különböző vető- és hajítógépek a falak előtt egy olyan halálzónát hoztak létre, ami minden nyílt támadást öngyilkos akcióvá változtat. 

A késő római korban a különböző ballisták és catapultok fontos szerepet játszottak a megerősített helyek védelmében. A katonai építészet is ennek megfelelően alakult át, a kiszögelésekkel gyakran tarkított falakat különböző formájú tornyok erősítették, amelyek mind a falak oldalazását, mind pedig a falak előtti terep hatékony pászázását segítették, nem egyszer három - négyszeres kereszttűzbe fogva a támadókat. 

A falakon és a három-négy emeletes tornyokban előre kialakított lőállásokat hoztak létre a különböző szerkezeteknek.  A gépek hatósugarán belül minden olyan tereptárgyat, objektumot felszámoltak, amit fedezékként használhattak volna a támadók.  A szerkezetek hatósugarán belül különböző akadályokat telepítettek, melyek nem gátolták a szabad kilövést, de lelassították az ellenség mozgását, így a különféle árkok, vermek és egyéb akadályok megnyújtották azt az időt, amit a támadó ellenségnek a gyilkos lövedék záporban kellett töltenie. Amida esetében sajnos sem írásos, sem régészeti forrás nem áll rendelkezésünkre a falakon kívüli műszaki akadályokra vonatkozóan, azonban a magas sziklák, amikre a város épült, minden bizonnyal egyes falszakaszoknál önmagukban is elegendőek voltak a támadás ütemének lelassításához. Ráadásul a magasabbról kilőtt lövedék átütőereje is nagyobb volt és ezt már abban a korban is kihasználták. 

Azt a tényt, hogy a hun herceget egy „kézi” azaz egy cheiroballistával lőtték le Ammianus leírása valószínűsíti, mivel egy katona gyorsan és váratlanul leadott lövéséről ír. Márpedig a cheiroballista (lent) volt az egyetlen olyan ballista típus, mit egyetlen katona gyorsan működésbe tudott hozni, megfelelő pontos lövést lehetett vele leadni és kellő átütő erővel rendelkezett az uralkodó fia által viselt jó minőségű páncél átütésére. Egyaránt lehetett kézben tartva és állványra szerelve használni, gyorsan mozgatható mobil fegyver volt.

A herceg halálával ez az egyetlen leadott lövés teljesen új mederbe terelte az események folyását és megpecsételte a város védőinek végzetét. A herceg szelleme addig nem nyugodhatott, míg bosszút nem álltak haláláért, Grumbates pedig város elpusztításával akarta kiengesztelni. Shapurnak sem volt más választása ezután, minthogy megostromolja Amidát és elfoglalja, elvégre a védők őt magát, valamint egyik kliensét is megalázták. Ráadásul, ha nem sikerülne elfoglalnia a várost a Grumbatésszel nem rég kötött szövetség is felbomlana, a hun király  nem bízva többé a perzsák erejében újra kezdené ellenük a háborút. Ezért miközben a falakról nézték a királyfi elhamvadó halotti máglyájának lángjait, a római tisztek is tudták, hogy innentől kezdve nincs helye a tárgyalásnak, a perzsák győzelme esetén pedig nem számíthatnak kegyelemre. Hiába egyeztek meg egyhetes fegyverszünetben Shapurral, hogy a hunok tisztességesen elvégezzék a halotti szertartást, Ammianus tudta, hogy ez a hét csak a vihar előtti csend.

Amida ostroma 7.: Az első roham

Az egy hetes fegyverszünetet a perzsák az ostromzár kiépítésére használták fel. Ezért már közvetlen a temetéssel járó két napos szertartások után a megkezdték a környék pusztítását, miközben hermetikusan lezárták a városba vezető összes utat.

 A perzsa csapatok a falak egész kerületét körbevették, a kliensnépeket azonban egyes falszakaszokkal szemben, egy tömbben állították fel.  Így a várost minden oldalról perzsa és valamilyen egyéb nép katonái vették körbe. A chioniták a város keleti részével szemben álltak fel, ott ahol a herceg elesett. A terep a chionita állásoktól délre vált igazán sziklássá és meredekké így, nekik és a várostól északra álló albánoknak sokkal könnyebb terepet kellett leküzdeniük, mint a város magas sziklákra épült déli és nyugati falaival szemben felálló cusenoknak és segestanusoknak. A kedvezőbb terep miatt a perzsa főerők valószínűleg, várostól északra és nyugatra foglalhattak állást, ahonnan a legcsekélyebb nehézséggel lehetett támadni a várost.

Az a tény, hogy Shapur csak a hun herceg halála után rendelte el az ostrom előkészítését, jelzi, hogy a perzsa uralkodó azelőtt nem számolt komolyabb ostrommal. Mivel elsődleges stratégiai célja az Eufráteszen való átkelés volt, egy olyan komoly ostrom, mint amilyenre Amida esetében számítani lehetett, azzal a kockázattal jár, hogy végül kénytelen lesz feladni eredeti céljait. Amida ostromát tehát nem a katonai szükségszerűség, hanem a politikai okok idézték elő, mivel a város elfoglalása mind a chioniták, mind személyesen Shapur számára presztízskérdéssé vált.

Az ostromlók első feladata a város körülzárása után a támadás előkészítése volt. Ehhez mindenekelőtt a falakról kellett a lehető legtöbb információt begyűjteni és ezek fényében a szükséges méretű ostromeszközöket, létrákat előállítani. Erre kettő, a korban ismert, tigonometriát felhasználó módszert alkalmazhattak a perzsák. Vagy megmérték a falak árnyékát, és ebből számolták ki a magasságukat, vagy egy nyílvessző végére kötött kötelet lőttek fel a falra és a kötél hosszát vették a számítások alapjául. 

Az ostrom előkészítéséhez tartozott a védők demoralizálása is, melyre számos módszer alakult ki az idők folyamán, azonban közös eleme volt mindegyiknek, hogy valamivel rémületet akart kelteni és fokozni kívánta az ostromlottak feszültségét. Amidánál ezt a perzsa seregben lévő elefántok felvonultatásával érték el, melyek látványa Ammianust is megrémisztette. Ekkoriban ugyanis a Közel – Keleten már nem számítottak megszokott látványnak az elefántok, így a perzsák joggal számíthattak rá, hogy nem csak az európai születésű római katonákra, hanem a helyiekre is sikerül ráijeszteniük. Egyéb szándékuk nem is lehetett a látványos bemutatóval, mivel a falak elleni támadásnál nem sok hasznukat vehették ezeknek az állatoknak. 

A fegyverszünet lejártát követő napon az egész perzsa sereg felsorakozott a várossal a szemben, ám az egész napos várakozás után végül mégsem indítottak támadást, talán ezzel is a rómaiak idegeit kívánták még jobban felborzolni. Ellenben másnap hajnalban, amikor perzsa táborban felhúzták a rohamot jelző vörös zászlót és felharsantak a trombiták, egy váratlan jelenetnek lehettek szemtanúi a védők. Grumbates király szertátásosan egy véres lándzsát hajított a város felé.   Ez az aktus a hadüzenet legősibb formája volt a rómaiaknál. Rómában, a korai köztársaság idején a fetialis papok testületének egyik kijelölt tagja a pater patrias volt az aki egy véres lándzsa ellenséges földre, vagy a későbbiekben csak annak irányába, hajításával jelt adott a háború megkezdésére.  Ez a szokás Amida ostroma idején viszont már több évszázada kikopott a gyakorlatból. Lehet, hogy Grumbates egyáltalán nem kívánta követni a régi római szertartást és teljesen más okok vezették cselekedete végrehajtásában, de Ammianus és tiszt társai a régi római szertartást ismerték fel benne. Következtetésüket nem is lehet alaptalannak tekinteni, elvégre a perzsák behatóan ismerték a római történelmet így informálhatták a Grumbatest arról, hogy a rómaiaknál a szakrális hadüzenet régen ilyen szertartás keretei között történt. 

Grumbates akár tudatosan, akár véletlenül hajtotta végre, cselekedetének üzenete egyértelmű volt. Személyes vérbosszút akart és egyfajta szent háborút kívánt viselni a fia halálát okozó rómaiakkal szemben. Haragját nem csak a fia elvesztése által okozott fájdalom, hanem népe jövője irány érzett aggodalma is növelhette, elvégre a trónörökös halála politikai bizonytalanságot és az akár nagyobb katasztrófát is okozhat.

Ahogy a hun király lándzsája földet ért, a perzsa hadsereg megrohanta Amida falait. A perzsák gyakorlatilag minden jelentősebb előkészület nélkül kezdték meg a támadást, nem alkalmaztak semmiféle mozgatható fedezéket, mindössze csak íjászok és hajítógépek fedezték a rohamozókat, akiknek egy része Ammianus szerint lóháton harcolt. Maga a roham azonban megfelelő előkészítés nélkül nem hozhatott sikert, így a harc rövidesen a perzsa és a római íjászok, illetve hajítógép kezelők párharcává változott, ami egész alkonyatig tartott.

Első pillantásra meglepő lehet, hogy a magas hadművészeti színvonalon álló perzsa hadvezetés hogyan hajthatott végre egy olyan rohamot, ami a város erős védelme miatt eleve kudarcra volt ítélve, ám ennek is meg van a maga racionális magyarázata. Gyakran előfordult, hogy az ostromlottak lelki tartása megtört látva a feléjük rohanó embertömeget és bár korábban nem voltak hajlandóa tárgyalni, az első roham hatására inukba szállt a bártorságuk, az általuk védett hely így vagy azonnal elesett, vagy közvetlen a roham után megadták magukat. Ezért a korabeli ostromtaktika bevett része volt egy rémisztő, őrjöngő roham indítása a falak ellen még az ostrom első szakaszában, abban bízva, hogy kicsit nagyobb emberveszteségek árán, de el lehet kerüli egy hosszadalmas ostromot.  Azt pedig nem szabad elfelejteni, hogy Shapur főcélja még mindig az Eufráteszen való átkelés volt, így minél előbb végezni akart Amidával. Vagyis megérte a kockázatot a roham elrendelése. Ez amolyan dupla vagy semmi taktika volt a perzsák részéről.

Másnap a perzsák megismételték az előző napi akciójukat, ám ez esetben sem sikerült eredményt felmutatniuk. A védők lövedékei szabályos rendeket vágtak a támadók tömegeibe. Ráadásul a perzsa taktikát kiismerve a rómaiak egyfajta rotációs rendszert is kidolgoztak, hiszen egyszerre nem kellett, és valószínűleg nem is lehetett az összes védőt a támadott falszakaszra vezényelni. Mialatt a falak alatt kavargott a perzsák egyre nagyobb veszteségeket szenvedő tömege, a rómaiak folyamatosan váltani tudták csapataikat a falakon és ezáltal újra és újra kipihent erőket tudtak harcba vetni. Ráadásul sebesültjeiket is azonnal el tudták látni, mivel a római alakulatoknál külön orvosok és ápolók is szolgáltak, valamint a városbeli felcserek is segíthették munkájukat. Ammianus szerint az nyilak kihúzását is külön szakemberek végezték.

Bár a rómaiaknak is fokozatosan nőttek a veszteségei, a perzsák végül arra kényszerültek, hogy lemondjanak a város gyors elfoglalásáról. Mivel a kockázatos taktika nem hozta meg a várt eredményt, hosszantartó ostromra kellett berendezkedniük, ennek megfelelően megkezdték a város körülsáncolását, vesszőből font fedezékeket és ostromtornyokat kezdtek ácsolni. Az egyszerűen a falak felé rohanó katonák helyét átvették a hadmérnökök és a lázas készülődés. Megkezdődött a professzionális ostrom.

Amida ostroma 8.: Két tűz között

Augusztus elején rettenetes hőség köszöntött Amida vidékére, ami tovább rontotta a városba bent rekedt húszezer ember helyzetét. A helyhiány, és a romló közegészségügyi állapotok egyre rosszabbá tették a körülményeket, amit a halottak egyre növekvő száma is súlyosbított. A legtöbb halottat nem tudták időben eltemetni, így nem volt ritka, hogy a mindenfelé heverő holttesteket a férgek már azelőtt elkezdték felemészteni, hogy a halottvivők elszállították volna őket. Ezért nem meglepő, hogy mialatt a perzsák az ostromeszközök készítésével foglalkoztak a védőket a dögvész kezdte el tizedelni.

Amiada ostromának híre időközben az edessai római főhadiszállásra is elérkezett, ahol parázsvita alakult ki Ursicinus és Sabinianus között. Ursicinus aktívabb védelmi taktikát követelt, az tudta, hogy a nem gondolhat a város felmentésére, hiszen ahhoz nem állt rendelkezésre elegendő ember, de egy könnyűfegyverzetű alakulatokból álló különítmény felállítását tervezete, melynek az ostromlók nyugtalanítása, megzavarása lett volna a feladata. Sabinianus azonban elvetette a tervezetet és a passzív védelem mellett foglalt állást egy írásbeli császári parancsra hivatkozva. Constantius ugyanis megtiltott minden kockázatos vállalkozást és a katonák kímélését, vagyis, az emberanyag megóvását rendelte el.

Sabinianus ragaszkodott a császári udvarban kialakított stratégiához. Ennek az lehet a magyarázata, hogy mivel nem rendelkezett megfelelő katonai tapasztalatokkal, el akart kerülni minden olyan helyzetet, ami megítélése szerint felesleges kockázattal járt és magába rejtette a kudarc esélyét. Ursicinus ezzel szemben rugalmasabban reagált a hadi helyzet változására. Felismerte, hogy az Amidánál lecövekelt perzsa erők ellen eredményesen lehetne aszimmetrikus hadviselést folytatni. Bár terve megvalósítása nem befolyásolta volna jelentősebb mértékben az ostrom menetét, a város tágabb környezetét fosztogató perzsa alakulatok mozgását és pusztítását korlátozni tudták volna és jelentősebb ellenséges erőket köthettek volna le. Ursicinus azonban nem mondhatott ellent utódjának, ráadásul Constantius utasításai miatt semmit sem tehetett, amire később nem süthették volna rá a parancsszegés bélyegét.

Ursicinusnak meg kellett elégednie azzal, hogy követek útján tartja a kapcsolatot a város védőivel. A perzsa ostromgyűrű ugyanis nem bizonyult kellően hatékonynak, mivel Ammianus szerint, igaz nehézségek árán, de be és ki is jutottak hírnökök, valószínűleg a Tigris felé néző kevésbé védett falszakaszon át.

A városban eközben dühöngött a járvány, a két galliai légió kirohanásai sem hoztak jelentősebb eredményt, így a túl nagy veszteségek miatt felfüggesztették azokat, ami zúgolódást váltott ki a katonák körében. A Galliából származó, Magnentius-féle légiók ugyanis minden bizonnyal comitatenses állományba tartozhattak, mivel Ammianus közlése szerint nem értettek semmihez, amire szükség volt egy város védelménél. A történetíró külön kiemeli, hogy a gall katonák nem tudták kezelni a hajító- vetőgépeket, ami arra utal, hogy a korban ezeket a fegyvereket döntően a megerősített helyek védelemében és nem mezei ütközetekben alkalmazták, ezért a nem statikus védelemre kiképzett comitatenses alakulatok nem tudták használni őket. Így zúgolódásuk is érthető a kirohanások beszüntetése miatt, mivel a bezárt városban arra kényszerültek, hogy számukra idegen körülmények között harcoljanak.

Az ostrom tizedik napján megeredt az eső, ami nem csak felfrissülést hozott, hanem csodálatos módon a járvány tombolását is mérsékelte. A perzsák azonban nem pihentek. Miután a rómaiak az aránytalanul nagy veszteségek miatt beszüntették a kirohanásokat, már zavartalanul tudták folytatni a városfal felé magasodó töltés építését. Ezzel párhuzamosan azonban egyéb módját is keresték a város elfoglalásának.

Mint szinte minden ostrom esetében, Amidánál is voltak olyanok a városban, akik az ostromlókkal szimpatizáltak, vagy valami oknál fogva érdekükben állt azok győzelme. Ez tette lehetővé, hogy a perzsák, egy sziklába vájt rejtek folyosón keresztül egy városbeli segítségével, a király testőrségében szolgáló 70 íjászt becsempésszenek az egyik déli toronyba.  Az, hogy sikerült bejutniuk a toronyba és ott reggelig észrevétlenül maradni, rávilágít arra, hogy a rómaiak elhanyagolták a Tigris felöli déli falszakasz védelmét, ezért  egy igen csak kellemetlen meglepetésben volt részük.

Amikor másnap hajnalban a perzsák ismételten támadásra sorakoztak fel, a védők arra lettek figyelmesek, hogy valaki a város túlsó felének egyik tornyán bíborszínű zászlót lenget, majd kisvártatva perzsa katonák tömege jelent meg a torony tetején nyílzáport zúdítva mindenre, amit csak fegyvereikkel el tudtak érni. A rómaiak természetesen zavarba jöttek, nem számítottak perzsa támadásra azon az oldalon, ráadásul időközben az általános roham is megindult a falak ellen. A perzsák terve tehát bevált, sikerült meglepni a védőket és arra kényszeríteni őket, hogy megosszák erőiket. Normális esetben a jól elreteszelt torony tetejéről lövöldöző perzsa íjászkülönítmény súlyos veszteségeket okozhatott volna a rómaiaknak és hosszabb ideig jelentősebb erőket köthettek volna le, ha azok rohammal akarják visszafoglalni a tornyot. Ammianusnak azonban más ötlete támadt.

A perzsák még mindig nem vetettek be komolyabb ostromeszközöket, ebben nyílván az gátolta őket, hogy még nem készültek el. A kedvező alkalmat megragadva újabb frontális rohamot kíséreltek meg a város ellen, arra számítva, hogy az áruló által becsempészett különítmény révén két tűz közé szorult védők majd pánikba esnek és megtörik az ellenállásuk.

A védők a perzsa terveknek megfelelően tényleg megosztották erőiket, Ammianus azonban csak egy kisebb különítményt és öt könnyebb ballistát vitt magával.  A ballisták elmozdítása, szállítása és felállítása nem volt megoldhatatlan feladat és nem ütközött különösebb nehézségekbe. Ezért arra lehet következtetni, hogy valahova a cheiroballista és a nehezebb, komolyabban rögzített kővetők közötti típusba lehet őket besorolni. Miután felállították a gépeket, gyorsan elkezdték lövedékekkel elárasztani a torony felső szintjén lévő ellenséget. 

A leírásból az is kiderül, hogy a lövedékek nem egy esetben két ellenséges katonát is átszúrtak, azaz nem kőlövedéket használtak, hanem nyílvesszőt vagy dárdát és azokat nagy erővel lőtték ki. A perzsa íjászok a király testőrei voltak, így nyílván a legjobb íjakkal voltak felszerelve, ezért olyan gépekre volt szükségük a rómaiaknak, melyekkel kívül maradhattak a perzsa íjak hatósugarán, de az ők a ballistáikat még hatékonyan használhatták. Vagyis Ammianus viszonylag nagy hatótávolságú (több száz méteres), de könnyen mozgatható típusú ballistákat alkalmazott, melyek kitűnően megfeleltek a célnak. 

Miután az utolsó ellenséges íjászt is levadászták Ammianus visszavitette a gépeket az eredeti állásaikba, ahol újból harcba vetették őket a falakat támadó perzsák ellen. Így a könnyen, gyorsan mozgatható, nagy mobilitással rendelkező hajítógépeik révén a rómaiaknak sikerült keresztülhúzniuk a perzsák tervét. Ahelyett, hogy hosszú időn át nagy erőket vetettek volna be az elfoglalt torony ellen, könnyen, gyorsan, említésre nem méltó veszteségek mellett megoldották a feladatot. Shapurnak ezért nem volt más választása, délben, miután látta, hogy nem sikerült meggyengítenie a római védelmet, elrendelte a visszavonulást.

Amida ostroma 9.: A vég

Hiába verték vissza a rómaiak a harmadik perzsa támadást, az ostromtöltés egyre jobban magasodott, melynek építését tisztán a falakról kilőtt lövedékekkel már nem tudták megakadályozni, mivel az ostromlók ilyen esetben mindig valamilyen fedezéket ácsoltak az építők védelmére. Ráadásul a római fegyverek hatósugarán kívül megépített ostromtornyok is csaknem elkészültek.

Védekezés képen a rómaiak egyre jobban magasították a töltéssel szembeni falszakaszt, melyet belülről egy saját töltéssel támasztottak meg. Ezzel azonban nem lehetett megakadályozni az ostromtornyok bevetését, illetve a töltés építését sem tudták hátráltatni. Ahhoz egy kitörésre volt szükség, az ókori ostromok esetében a védők leghatékonyabb eszköze a különböző ostromeszközök megsemmisítésére ugyanis az volt, ha gyors rajtaütéssel sikerült meglepniük az ellenséget és elpusztítaniuk, vagy megrongálniuk azokat az eszközöket, amelyeket a falak ellen akarnak bevetni. Amit azt már előzőleg láthattuk a gall csapatok korábban többször végrehajtottak ilyen akciókat, amelyeket később leállítottak. Most azonban már nem volt mit kockáztatni, az ostromtöltés befejezését és a tornyok bevetését mindenképpen meg kellett akadályozni.

A kitörés elrendelés katonailag tehát mindenképpen logikus lépésnek tűnik, Ammianus azonban mégis úgy állítja be, mintha azt csak a katonák erőszakos követelésének hatására engedélyezték volna. Talán így akarta a felelőséget elhárítani magától és tiszttársaitól. Az viszont valószínűleg igaz, hogy a kitörést megelőzően a perzsák egy nagy csoport római foglyot hajtottak táborukba, akiket a Ziata nevű nagykiterjedésű megerősített hely elfoglalása során ejtettek. A nagytömegű római fogoly látványa pedig feltüzelte a védők harci kedvét és egyre hangosabban követelték, hogy ráronthassanak az ellenségre. 

Ammianus mindvégig elhallgatja, hogy a kitörés fő okát, úgy állítja be a történteket, mintha csak minél több perzsa megölése lett volna a cél. Ennek azonban nem sok értelme lett volna, mivel a falakról sokkal nagyobb emberveszteséget okozhattak az ellenségnek, mint a kirohanásokkal, amivel nagy kockázatot vállalnak. Az ok, ami miatt Ammianus hallgat arról, hogy a logikus katonai célpontok az ostromtornyok és más ostromberendezések voltak az az lehet, hogy ezek elpusztítása nem sikerült az akció során.

A római tisztek okosan nem engedték, hogy csapataik minden előkészítés nélkül fényes nappal törjenek rá a perzsákra. Egy ilyen akció öngyilkossággal ért volna fel, ezért vártak, amíg besötétedik, és úgy rendezték át a hajítógépeket, hogy azokkal támogatni tudják az akciót. Az éjszakai rajtaütéseket külön taktikai elemként kezelték a késő római korban, az előírás szerint nem hajthatták végre őket holdfényes estéken. Ezt ebben az esetben is betartották. A rajtaütést végrehajtó katonákat megeskették, hogy helyt fognak állni a harcban, míg a tisztek szintén esküt tettek arra, hogy a megígért jutalmat átadják az akció végén.

A romaiak tehát minden tőlük telhetőt megtettek a kockázatos rajtaütés megfelelő előkészítése érdekében, arra viszont számítaniuk kellett, hogy a perzsák erősen védik a célobjektumokat és számítanak hasonló akciókra.

Holdfény nélküli sötét éjszaka volt, mikor a gall csapatok halkan kiosontak a városból és minél kevesebb zajt csapva futólépésben igyekeztek a perzsa megerősített állások felé. Az előre tolt állásokban lévő őröket még sikerült elhallgattatniuk azonban mire elérték a az ellenség fő védelmi vonalát már lelepleződtek. Az egyik leszúrt őr hörgése elég hangosnak bizonyult ahhoz, hogy meghallják, és riadót verjenek a perzsa táborban. Kegyetlen közelharc bontakozott ki a gall légiók és az ostromberendezéseket védő perzsák között. Ammianus is leírja, hogy a harc egy pontban koncentrálódott, azt azonban már nem említi, hogy mi volt ez a pont, de logikusan csak az ostromtöltés és az annak a tövénél felállított tornyok körül bontakozhatott ki a harc, hiszen a rómaiaknak azokat kellett mindenáron elpusztítaniuk, a perzsáknak meg megvédeni.

A városból is látták, hogy nem sikerült meglepni az ellenséget, így visszavonulót fújtak. A gall légiók harcolva vonultak vissza, azonban nem sikerült elszakadniuk az ellenségtől és ez azzal fenyegetett, hogyha a rómaiak kinyitják a kapukat, akkor a saját visszavonuló csapatokkal együtt perzsák is bejutnak a városba. Ezt elkerülendő a rómaiak egy sajátos cselhez folyamodtak, parancsot adtak a hajítógépek személyzetének, hogy mindent tegyenek úgy, mintha lövéseket adnának le, de ne helyezzenek lövedékeket a gépekbe. A perzsák ezért a hajítógépek sűrű kattogásából arra következtettek, hogy a falakról lőnek rájuk miközben megnyíltak a város kapui és folyamatosan szóltak a római harcikűrtök. A perzsa előőrsök parancsnokai megijedtek, mert ha tovább üldözik a rómaiakat, akkor bekerülnek a hajítógépek hatósugarába és a városból kitörő friss római csapatok csapdába ejthetik őket. Az üresen kattogó hajítógépek így végül biztosították a szabad visszavonulást anélkül, hogy a kilőtt lövedékek a saját csapatokat is veszélyeztették volna.

Másnap hajnalban, mikor láthatóvá volt az éjszakai ütközet színtere, világos lett, hogy mind a két fél súlyos veszteségeket szenvedett. Bár a perzsák oldalán több sathrapa is elesett, az ostromberendezések érintetlenek voltak. A gall légiók ezzel szemben igen súlyos, 400 fős veszteséget szenvedtek. Ez még két teljesen feltöltött 1000 fős légió esetében is több mint 20%-os veszteséget jelentene, de ne feledjük, hogy Magnentius-féle két gall légió büntetésként került keletre, minden bizonnyal nem teljes létszámmal, valamint már az előző harcok során is szenvedtek veszteségeket. A 400 fős veszteség tehát akár az egyik légió teljes felmorzsolódását is jelenthette.

A kitörés kudarc volt, nem sikerült megsemmisíteni az ostromtornyokat és a rómaiak jelentős veszteségeket szenvedtek. Ennek fényében már érthető, hogy Ammianus miért igyekezett a kitörés ötletét a katonáknak tulajdonítani és nem a római parancsnokok döntése eredményeként bemutatni, valamint az is, hogy miért nem nevezte meg egyértelműen az akció katonai célját, ami nyílván az ostrom eszközök elpusztítása volt, mint Bezabde 360-as ostrománál, amikor a perzsa kitörések célpontjai a római ostromeszközök voltak.

A sikertelen kitörési kísérlet után három napos fegyverszünetet kötöttek a szembenálló felek. Mind a perzsák és mind a rómaiak a végső összecsapásra készülődtek, ám már ekkor a rómaiak tudta nélkül olyan dolgok zajlottak a mélyben, melyek megpecsételték a város és védőinek sorsát.

A szeptember végi hajnali nap sugarai egy új perzsa hadsereget világítottak meg, mi fegyelmezett alakzatba, ostromtornyok és vesszőből font fedezékek mögött lassan megindult a falak felé. Az eltelt több mit két hónap alatt egy roham alkalmával sem mutatott ekkora fegyelmet Shapur serege és ez megrémisztette a rómaiakat. A legnagyobb fenyegetést az ostromtornyok jelentették, melyeket vaslemezekkel fedtek, hogy megvédjék őket a védők gyújtó lövedékeitől. Ezek a szerkezetek a korabeli elvárásoknak megfelelően nem csak a falak, hanem a tornyok fölé is magasodtak, ezáltal megfosztva a védőket a magasság biztosította előnyöktől. Az ostromtornyok tetejére hajítógépeket is állítottak, melyeknek az volt a feladata, hogy felülről jövő lövésekkel elűzze a rómaiakat a támadott falszakaszról. A tornyok mozgatása nem lehetett egyszerű feladat. Az ókori hadtörténelemben ismerünk például olyan ostromtornyokat, melyeket fogaskereket segítségével belülről hajtottak, de nincs arra vonatkozó adat, hogy a perzsák valaha alkalmaztak volna ilyet. Sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen hátulról tolták őket előre.

Felmerül itt azonban az elefántok kérdése. Ammianus ugyanis a későbbiekben együtt említi őket a tornyokkal és egyértelművé teszi, hogy az elefántok is a falak alatt voltak, márpedig az elefántoknak nem lehet hasznukat venni a falak támadásánál, mint láttuk korábban is csak messziről használták őket pszichológiai fegyverként, hacsak nem a tornyok mozgatására alkalmazzák őket.

A támadás első napján a perzsáknak nem sikerült áttörniük a római védelmet, igaz a ostromtornyokra szerelt hajítógépekkel sikerül nagy veszteségeket okozni a védőknek. A rómaiak viszont időt nyertek arra, hogy a rögzített állásban lévő nehéz kővető scorpiókat új állásokba szállítsák. Ezeknek a gépezeteknek a mozgatása nagy nehézségekbe ütközött, vagyis más csoportba tartoztak, mint az az öt ballista melyeket korábban olyan könnyen mobilizáltak.

Az új helyen felállított scorpiókat másnap eredményesen be is vetették, mivel nehéz kőlövedékeikkel az ostromtornyokon felállított hajítógépeket és személyzetüket lesodorták a tornyok tetejéről. Ezután a rómaiak eredményesebben tudták folytatni az ellenállást. Tüzes lövedékekkel elűzték az elefántokat, majd felgyújtották a perzsa ostromtornyokat is. A római hadsereg rendszerint szurkot, ként, folyékony kátrányt és olajat alkalmazott gyújtó folyadékként, amit a gyújtónyilak speciálisan erre kialakított részébe töltöttek.

Az a tény, hogy az elefántok semlegesítése után váltak sebezhetővé a tornyok alátámasztja azt a feltevésemet, hogy a tornyok mozgatására alkalmazták őket. Így a mozgásképtelenné vált tornyokat a rómaiak már könnyebben támadták és gyújtották fel. Az ostrom ebben a szakaszában a szokástól teljesen eltérő módon, talán a pillanat fontosságát érezve Shapur maga is a falak felé tört. Kritikus pillanat volt ez a perzsák számára, ostromtornyaik lángoltak miközben a rómaiak minden támadási kísérletüket visszaverték, a nagykirály tehát minden bizonnyal saját példamutatásával akart lelket önteni a katonáiba, hogy ezáltal újabb lendületet adjon a megtört támadásnak. Csakhogy a rómaiak lövedékeiket a Shapurra és kísérletére koncentrálták, így vissza kellett vonulni a római hajítógépek hatósugarán kívülre. A harc a nap további részében is folytatódott, miközben Shapur végig katonái között volt, nagyon szerette volna befejezni a túlságosan is hosszúra nyúlt ostromot, de ez a nap még nem hozta el számára a már annyira áhított diadalt.

Miután az ostromtornyokat elvesztették a perzsák a töltésen keresztül támadták tovább a várost, ami nem tűnt túlzottan logikus lépésnek elvégre a töltés és a fal között még mindig rés tátongott, amit a támadóknak át kellett hidalniuk. Még október legelején is úgy tűnt, hogy a rómaiak képesek lesznek tartani a falakat, ám a töltéssel szemben lévő falszakasz egyszer csak nagy robajjal ledőlt, betemetve a töltés és a fal közötti rést, szabad utat nyitva a támadóknak a város belsejébe.

Ammianus nem írja le, de a történtekből egyértelműen kiderül, hogy mi történt. A perzsáknak sikerült alagutat fúrniuk a falak alá, úgy hogy arról a rómaiaknak fogalmuk sem volt. Az ókori ostromok során két céllal ástak alagutakat. Vagy a városba akartak észrevétlenül bejutni és csapatokat átküldeni rajtuk, miképp azt 363-ban Iulianus császár tette mesopotámiai hadjárata során, vagy, mint Amida esetében a falak ledöntését akarták elérni velük. Ebben az esetben egy nagyobb üreget kellett a falak alatt kialakítani, amit aládúcoltak és mindenféle éghető anyaggal töltöttek meg. Majd miután mindezzel készen voltak felgyújtották az aknát, ami a tartógerendák elégése után az üreg beomlását és a falak összeomlását eredményezte. Ez történhetett Amida esetében is.

Az a tény, hogy a rómaiak nem vették észre, hogy perzsák alagutat ásnak, a perzsák árkászait is logisztikáját dicséri, mivel a rengeteg kitermel földet képesek voltak úgy elszállítani és a szükséges nagyságú üreget úgy kialakítani a fal alatt, hogy a rómaiak ebből semmit sem észleltek. A fal leomlásával híd keletkezett a perzsák által emelt ostromtöltés és a rómaiak által a fal megtámasztására belülről emelt töltés között, amelyen véres küzdelem bontakozott ki. A rómaiak minden rendelkezésre álló csapatot a kritikus szakasz védelmére rendeltek, de a perzsák végül felülkerekedtek, Shapur serege bejutott Amidába. Vegetius hadtudományi munkájában azt írja, hogy egy várost még akkor is lehet védelmezni, ha az ellenség áttör a falakon, csak a magaslati pontokra kell visszavonulniuk a védőknek, Amidánál azonban ekkor megszűnt a szervezett ellenállás, a város 73 napos ostrom után elesett.

A perzsák nyitva tartották a kapukat, mivel jól tudták, hogy a sarokba szorított ellenség a legveszélyesebb, így ugyanis az életben maradt védők esélyt láthattak a menekülésre, bár a nyílt terepen könnyebben le is lehetett vadászni őket. Ammianusnak végül sikerült kijutnia a városból és szerencséjére egy lóba botlania, amely gazdája holttestét vonszolta a kötőfékénél fogva maga után. Ez a szerencse lehetővé tette Ammianusnak, hogy gyorsan maga mögött hagyja Amida környékét és Meliténén keresztül a biztonságot jelentő szülővárosába, Antiochiába meneküljön.

Grumbates fiának lelke megnyugodhatott, a herceg ezüsturnába zárt hamvait úgy vihették el Amida falai alól, hogy bosszút álltak haláláért. A védelmet irányító Aelianus comest és a tribunusokat keresztre feszítették, a várost kifosztották lakosainak jórészét lemészárolták. Shapur viszont egyáltalán nem lehetett nyugodt, igaz elégtételt vett a városon, de az a két és fél hónap amit az ostrommal töltött pótolhatatlan veszteséget jelentett. Kénytelen volt feladni eredeti tervét, hogy az Eufrátesztől nyugatra fekvő római területeket pusztítsa és feltehetően súlyos veszteségeket is szenvedett, még ha az Ammianus által megadott 30 ezres perzsa veszteséget túlzottnak tartjuk is. A következő évben 360-ban, Shapur újra hadjáratot vezetett a rómaiak ellen ám ezúttal nem akart mélyen behatolni a birodalomba, hanem megelégedett néhány határ menti erőd elfoglalásával.

Római részről a polgári lakosság veszteségeit megbecsülni sem tudjuk, de a város védelmében részvett római csapatokat teljes egészében megsemmisültnek kell tekintenünk, mivel a későbbi állományjegyzékekben már nem bukkan fel a nevük.

Ursicinus miután visszatért a császári udvarba hivatalba lépett mint magister peditum, de a vizsgálatot nem kerülhette el. Az Amida elestét vizsgáló bizottságot Arbitio és Florentius főudvarmester vezette, ami nem sok jóval kecsegtette az új gyalogsági főparancsnokot, hiszen Arbitio személyes ellensége volt. Csakhogy a vizsgálóbizottság vezetői jobban tartottak Eusebius főkamarástól, aki nem szerette volna, ha Sabinianusszal kapcsolatban negatív dolgokat állapított volna meg a vizsgálat, így nem került sor annak megvizsgálására, hogy a rómaiak miért nem kísérelték meg a város felmentését. Ennek köszönhetően Ursicinus végül megúszta azzal, hogy megfosztották frissen elnyert rangjától, de leköszönése előtt még egy memorandumban felhívta a császár figyelmét arra, hogy a keleti tartományok még mindig veszélyben forognak, sűrgőssen gondoskodni kell védelmükről.

Ammianus még egy ideig megmaradt a katonai pályán, részt vett Iulianus császár 363-as perzsák ellen vezetett nagyszabású hadjáratában, majd végleg leszerelt. Katona évei után történeti, retorikai és stílus tanulmányokat folytatott Antiochiában és Alexandriában. Majd Rómába költözött, ahol elismert történetíróként élt 395-400 körül bekövetkezett haláláig.

Veszteségek:

Perzsák: Ammianus 30.000 halottról ír.

Rómaiak: Teljes egészében megsemmisült

Forrás: http://limes.blog.hu/2012/02/01/amida_ostroma_1_az_ultimatum

A lap tetejére