Ókori Római Birodalom
Ókori Római Birodalom
Róma bemutatása
     
Hadsereg
     
Ütközetek
     
Életrajzok
     
Róma háborúi
     
Pannonia
     
Linkek
     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
Jugurtha. A címberek és teutonok. Az itáliaiak forradalma.

Jugurtha. A címberek és teutonok. Az itáliaiak forradalma.

A nemesek győzelme a jelen pillanatban teljesnek látszott, s rendkívüli diadallal ünnepelték. Opimius emlékpénzt veretett, melyen Hercules mint a szörnyetegek kiirtója volt ábrázolva. Utánozták Camillust s a lemészárolt Gracchus-pártiak vagyonából templomot emeltek Concordiának. Az optimaták a tribunusok összes alkotásait megingatták, s úgy alakították át a pártviszonyokat, hogy mindenből hasznot húztak. A Gracchusok hívei, bármennyire megfogytak is a véres küzdelemben, a gyűléseken és a törvényszékekben küzdöttek elveikért; de a semproniusi törvényeket lassanként megszüntették, vagy módosították. Az agrarius törvényeket eddig is nagyon tökéletlenül hajtották végre, az a tilalom pedig, melynél fogva az új birtokos nem adhatta el a neki kijelölt földet, ép a szegény nép anyagi érdekeibe vágott, mely nem sokat törődött az olcsó gabona következtében Rómától messze eső kis jószágával és szívesebben élvezte a nagyváros kellemességeit. A tilalmat visszavonták s a Tiberius által előre sejtett hatás nyomban bekövetkezett. Tőkepénzesek vásárolták össze a kis terjedelmű majorokat, s a nemesi latifundiumok visszakerültek az optimata családok kezébe. Az itáliaiakat kizárták a római polgárok jogaiból, s végre a censorok segítségével mindazokat kitörölték a senatorok és lovagok rendjéből, akikre gyanú esett, hogy az alkotmány reformja felé hajlottak. A lovagok sem maradtak a törvényszék egyedüli bírái; a köztársaság két hatalmas pártja bizonyára megosztotta egymás közt az igazságszolgáltatás teendőit.

Némely külső körülmény is támogatta a nemeseket e reakcióban. Kr. e. 113-ban) először hozta izgalomba Rómát a címberek és teutonok félelmes neve. Az Alpoktól északra, a mai Dél-Németországban és az osztrák tartományokban, kelta népek laktak, akik a görögökkel és rómaiakkal állandó kereskedelmi összeköttetésben voltak. A Rajna felső folyásánál laktak a helvetiusok, tőlük keletre, a mai Csehországban, a boiusok. Ezeket a vidékeket északról megtámadták a címberek. Először a boiusokkal ütköztek össze; visszaveretve, a Duna mentén délre vonultak, s Illyricum északi részén a scordiscusokat, majd nyugat felé csapva, Noricumban a tauriscusokat támadták meg, kik csak nemrég kötöttek barátságot a rómaiakkal. Néhány forrás szerint Itáliába is berontottak s követeket küldtek Rómába, hogy tőle lakóhelyet kérjenek és barátságukat ajánlják föl. A rómaiak ez időben lassanként terjesztették hatalmukat Illyriától a Dunáig és a thrák hegyekig szétszórtan lakó népek között. A raetiai Alpok hágóit elzárták, hogy át ne hatoljon rajtuk valamely barbár ellenség. Gnaeus Papirius Carbo, a rómaiak vezére, útját állta az ellenség tovább nyomulásának és visszavonulásra szólította föl. A címberek engedtek a fenyegetésnek, de midőn Papirius hátulról megtámadta őket, Noreia mellett nagy diadalt arattak rajta. A címberek most valószínűleg akadály nélkül kelhettek volna át az Alpokon, de hirtelen Gallia felé vették útjukat, s Rómát ezúttal elkerülték.

Külső veszedelmek gyakran megbénítják, a tömegek erejét s megtörik makacsságukat belső ellenfelükkel szemben. Viszont a felsőbb osztályok önérzetét növelik, mert egységes eljárásukkal erejük tudatára ébrednek. A nemesek a köztársaság védelmét magukra vállalták, a nép pedig vitézségük előtt meghódolva, hallgatagon tűrte a reakciót. Nagyszámú seregek vonultak a transalpin Galliába, hol Róma mindinkább tért foglalt, s az Alpoktól a Rhôneig virágzó provinciát teremtett. A kormánynak és a népnek nagy ellenállást kellett kifejtenie azon hordákkal szemben, melyek most e vidékre nyomultak. A címberek ugyanis a tauriscusoktól a helvetiusokhoz mentek, s itt hozzájuk csatlakoztak a teutonok és a tigurinusok, azon kívül az ambronok is, egy ismeretlen eredetű kelta vagy germán néptörzs. E fegyveres tömeg Kr. e. 111-ben a Rajnán átkelvén, Galliában rablásból élt, s a rómaiak itt találkoztak velük újra. Marcus Junius Silanus consul Kr. e. 109-ben nagy vereséget szenvedett a címberektől, a kik most is, később is hasztalanul kértek a rómaiaktól területet a letelepedésre; a senatus visszautasította ajánlatukat, s a háború tovább folyt. Lucius Cassius Longinus consul a tigurinusok visszavonulását vigyázatlanul nyomozva, a Garonne mellett a nitiobrogok területén szerencsétlenül járt; ő maga elesett, serege megadta magát (Kr. e. 106). Ekkor Quintus Servilius Caepio állott a hadsereg élére, s Tolosa (Toulouse) városát keményen megbüntette hűtlen elpártolásáért. A következő évben (Kr. e. 105) Gnaeus Manlius Maximus is segítségére jött seregével; de a barbárok is összeszedték erejüket, s a két római tábort kisebb csaták után október 6-án Arausio (Orange) mellett megverték. A csapást forrásaink a két római vezér viszálykodásának, főleg Caepio makacs gőgjének tulajdonítják, a ki nem akart Manlius csapatával egyesülni, s a katonákat oly veszedelembe kergette, mely a cannaeivel és az alliaival felért. A hagyomány szerint több mint 80,000 római maradt a csatatéren. A győztesek ezúttal sem törtek be Itáliába. Csapatokra oszolva pusztították a szomszéd területeket; némelyek a Pireneusokon átkelve, Hispániába nyomultak.

Az ellenség elvonulása jól esett Rómának, mely ugyanekkor messzebb is viselt háborút. Numídia királya, Massinissa, a római köztársaság dédelgetett szövetségese, birodalmát rendkívüli módon kiterjesztette. Hatalma Afrika északi részében a római provincia kivételével Kyrenéig terjedt, s így Karthágó hatalmának és tekintélyének örököse lett. A lakosságnak ugyan pún műveltsége volt, de Massinissa és utódai buzgón hódoltak a görögök szellemének, s Numídiában sok görög és itáliai telepedett le. Így Numídia fölkeltette a rómaiak féltékenységét. Massinissa halálakor Scipio Aemilianus azt követelte a fejedelem három fiától, hogy osszák föl egymás közt a birodalmat; kettőjük azonban idő előtt elhalt, s az egész királyság sértetlenül Micipsára szállott. Ennek az volt a terve, hogy a királyságot halála után két fiára, Adherbalra és Hiempsalra hagyja; de ezeket unokaöccse, Jugurtha, a kit fiává fogadott, szellemben és ügyességben messze felülmúlta. Micipsa szabadulni akart tőle, s veszedelmes háborúkba küldötte; így került Scipióhoz Numantia ostrománál. Innen azonban nagy hírnévvel és gazdag tapasztalattal tért vissza. Megismerkedett a hódító rómaiakkal, s éles szeme fölismerte romlottságukat. Micipsa halálos ágyán (Kr. e. 118) az országot két fia és Jugurtha között felosztotta, így remélve legalább fiainak birtokát biztosítani. De csakhamar viszály tört ki közöttük; Jugurtha Hiempsalt elkergette és megölte, Adherbalt pedig megvervén, arra kényszerítette, hogy segítségért Rómába meneküljön. Jugurtha a senatorokat megvesztegette s így büntetlen maradt, de kénytelen volt Numídiát Adherballal megosztani. Az egyezség nem tartott sokáig. Jugurtha Kr. e. 112-ben Adherbalt székhelyében, Cirtában (Constantine) ostrom alá vette s a város elfoglalása után, kivégezte. A rómaiakat látszólag fölbőszítette rendelkezésük e semmibevevése, de örömmel ragadták meg az alkalmat, hogy fegyveresen beavatkozhattak. Gaius Memmius tribunus a nép nevében követelte, hogy a köztársaságon esett sérelemért bosszút álljanak. El is határozták, hogy Numídiát consuli sereg foglalja el, s a feladattal Lucius Calpurnius Bestiát bízták meg (Kr. e. 111). Jugurtha színleg meg is hódolt; tényleg azonban biztosították, hogy meg fogja tartani birtokát. Memmius újra izgatni kezdett a megvesztegethető senatus és a tehetetlen vezérek ellen; különösen a nemesi párt vezérét, a táborban legátusként szolgáló Aemilius Scaurust támadta meg, a kivel Jugurtha állítólag összeköttetésben állott. Jugurthának igazolás végett meg kellett jelennie Rómában, a hol látszólag mindenbe beleegyezett, a mit tőle követeltek; de titokban egy másik tribunust az eljárás ellen tiltakozásra igyekezett bírni, sőt versenytársa, Massiva élete ellen merényletet tervezett. Végre megengedték, hogy visszatérjen hazájába. (Kr. e. 110) Jugurtha eltávozása után folytatták ellene a háborút. Spurius Postumius Albinus consul féken tartotta az ellenséget, de tartózkodott a döntő csatától, s midőn a választógyűlés megtartása végett Rómába visszatért, testvére, Aulus, vette át a vezérletet. Jugurtha vesztegetései következtében a sereg az ellenség kezébe került, s Albinus kénytelen volt Jugurthával olyan egyezséget kötni, hogy ez Numídia birtokában maradt. A tribunusok erre még hangosabban izgattak a megvesztegetett árulók ellen. A senatus kénytelenségből visszautasította a szerződést, Albinust a háború folytatására kötelezte, s a vesztegetés ügyében vizsgálatot rendelt el. Aemilius Scaurus, a kit leginkább támadtak a tribunusok, ügyesen kivitte, hogy ő legyen a bíróság feje, mely négy consul s egy pontifex fölött volt hivatva ítéletet mondani. De a város izgalmaiba külső események is beleszóltak. Silanus consul veresége miatt északról betörés fenyegette Itáliát; az afrikai háborút sem volt szabad elhanyagolni. Midőn a betörés veszedelmét elodázták, Quintus Caecilius Metellus, Silanus consultársa, megbízást kapott, hogy vegye át Albinustól a hadsereg vezérletét (Kr. e. 109).

Metellus azon kiváló családok egyikének tagja volt, melyek a római arisztokrácia dicsőségének megalapításában és fenntartásában nagy érdemeket szereztek. Különös érdeméül tudták be, hogy megőrizte becsületét abban a korban, midőn ez ritkaság számba ment. A polgárság nagy tisztelettel volt iránta, s midőn némi szabálytalanságok miatt vádat emeltek ellene, a bírák még a vádpontok vizsgálatát is megtagadták. A numídiai háborúban nagy segítségére volt legátusa, Gaius Marius (Marius, lásd itt.), a római köztársaság egyik legnagyobb katonája. A népies hagyomány szerint földművelő családban született Arpinumban, de már korán feltűnt bátor viseletével. Numantia ostrománál kitűnt a katonai fegyelem pontos megtartásával és hősi bátorságával. Scipio, midőn azt kérdezték hízelgői, hogy hol akad majd méltó utóda halála után, a hagyomány szerint Marius vállára tette a kezét, s mosolyogva így szólt: «Talán itt». Az ifjú katona becsvágya fölébredt. A béke beálltával polgári kitüntetésre vágyott, s mint a nép embere, a nép kegyét igyekezett megnyerni. Mint néptribunus a demokrata törvényjavaslatok mellett küzdött, de a politikában járatlan volt s pártállásában következetlen. Házassága a régi és előkelő Caesar-családdal hozta rokonságba; így a nemesek érdekei őt is magukkal sodorták. Valószínűleg ily összeköttetések juttatták Metellus oldala mellé, a kinek jobb keze lett. A légiókban a fegyelmet helyreállítva, önbizalmat öntött beléjük, s a sereg győzhetetlenné vált. Metellus sikerrel verte vissza Jugurtha támadásait, meghiúsította cselvetéseit, s ha döntő csatát nem tudott is nyerni, mégis jelentékeny sikereket aratott.

Hadvezérlete alatt Marius rendkívüli érdemeket szerzett. Hadosztályát egy hirtelen támadáskor megszabadította; ha nem volt csata, a közkatonákkal együtt dolgozott a sáncmunkán. Durva szokásai még jobban megkedveltették durva bajtársaival; talán épp ezért volt Rómában is népszerű, hol mint tribunus merészen megtámadta a nemeseket, sőt egy Metellust fogsággal is fenyegetett. Így jutott már a numídiai háború előtt a praetori méltósághoz, s vezette egy provincia közigazgatását. Mint Metellus legátusa negyvennyolcadik évében, előkelő összeköttetései és nagy híre révén megérett arra, hogy a consulságra is jelöljék. Csakhogy alacsony származású volt, s mint homo novus, mint a saját szerencséjének kovácsa, nem büszkélkedhetett olyan névvel, mely a köztársaság évkönyveibe lett volna beírva; az ilyenek pedig nehezen juthattak a polgári méltóságok legmagasabb fokára. Ekkortájt a consuli méltóság néhány előkelő család kiváltsága lőn; csak a Metellusok tizennégy év alatt hat ízben adtak consulokat Rómának, s most Metellus, a hadvezér, gőgösen állotta útját merész legátusa törekvéseinek. Nem adott Mariusnak szabadságot, hogy szavazatok szerzése végett Rómába utazhassék, de az a táborban is félelmessé tudta magát tenni, s Metellus közvetlenül a választás előtt kénytelen volt Marius távozásába beleegyezni. Még kellő időben ért Rómába, hol a nép nagy küzdelemmel diadalhoz juttatta, s Numídiát jelölte ki működése teréül, bár a senatus Metellus kezében akarta hagyni a vezérletet. Ezelőtt mindig a senatus intézkedett a consulok provinciái ügyében, s Marius joggal tarthatta megválasztását a nemesek fölött kivívott diadalnak. Méltán tekinthette magát a senatus legyőzőjének (Kr. e. 107).

Uj hivatalában a köztársaság hadseregét jobb fegyverekkel látta el, harcmódját teljesen átalakította s a légiókat a proletariátusból toborozta össze. Kétségkívül sürgős szükség volt ez újításra. Róma szabad népét kifosztotta a folytonos háború; latinok és itáliaiak nem lehettek legionáriusok, csak a segítő csapatokban szolgálhattak, s északon és délen félelmes ellenség tűnt fel. De az újítás következményeiben is forradalmi volt. A város koldusait feltüzelte a zsákmány reménye; szemük előtt lebegtek alacsony származású vezérük fényes sikerei; tömegestül tódultak tehát zászlaja alá.

Metellus folytatta volna a háborút Jugurtha ellen, kit újabban a gaetulusok és apósa, Bocchus, Mauretania királya is támogattak; de arra a hírre, hogy a vezérletet Mariusra bízták, bosszús szívvel tért vissza Rómába. Aligha vigasztalta meg a triumphus és a «Numidicus» jelző, a mellyel nagy győzelmek híján is megtisztelték. Marius a sereg élén csakhamar majd minden várost meghódított Numídiában, de Jugurthának a sivatag bevehetetlen erőssége volt. Innen dacolhatott a rómaiak támadásaival, váratlanabbul lephette meg őket, s egy ízben zavarba is hozta a consult. Végre azonban – legalább római forrásaink állítják – mauretaniai szövetségese lett árulója (Kr. e. 106). Marius quaestora, Sulla, láncokba verve vitte Rómába Numídián keresztül, hol egyetlen kísérlet sem történt megszabadítására. Két évig szenvedett fogságot, hogy végre legyőzőjének diadalmenetében mutassák láncaiban a népnek; végre a Capitolium alatt, a mamertinus börtönben hatnapi éhség és fagyasztó hideg kínjai közt kiszenvedett (Kr. e. 104).

Jugurtha elfogása után Marius Afrikában maradt. Numídia nyugati részét Bocchusnak ajándékozta, a keleti részt a római provincia, Afrika részére foglalta le, a közbensőt a Massinissa családjából származó Gaudának engedte át. Egynéhány évvel később, Kr. e. 96-ban Ptolemaios Apion, Kyrene területének utolsó görög fejedelme, Rómára hagyta királyságát. A köztársaság a függetlenség némi látszatával ruházta fel az öt várost, mely a hellén művészetnek és irodalomnak virágzó telepe volt. Róma fennhatóságát évi adójuk jelezte, a drága mézga, melyet annyira becsültek, mint az ezüstöt. A két Syrtis közt fekvő Leptis római őrséget kapott, s ez közvetítette az érintkezést az afrikai alattvalók és a kyrenei alárendeltek között.

Mire Marius Kr. e. 104. január elsején Rómába ért, hogy még aznap diadalmenetben vonuljon a városba, a római nép újból rábízta a consuli méltóságot. A címberek, kik a nyugati tájakon kóborolva pusztították a celtiberek szegényes falvait, minden pillanatban visszatérhettek a gazdag római provincia, Gallia Narbonensis fosztogatására, hogy azután gyorsan átkeljenek az Alpok hágóin Itáliába. A numídiai háború alatt az Alpok és a Rhône között elterülő vidék nyitva állott a betörők előtt; öt seregének elpusztulása után Róma irtózott újabb hadat küldeni e tájra, s lakosai kénytelenek voltak váraikban keresni menedéket.

De a rómaiak végre megelégelték a gyalázatot, a nép szabadítóra vágyott, a nemesség elfojtotta féltékenykedését, s Mariust a közóhaj másodízben emelte a consulságra, hogy a háború viselését az ő gondjaira bízhassa.

Az új hadsereg, melyet a köztársaság vezére a provinciába vezetett, nem volt begyakorolva s hamar megijedt az óriás testű és ijesztő külsejű barbároktól. De a betörők rendetlenül kóboroltak szerteszét s időt engedtek a rómaiaknak, hogy készüljenek a harcra. Marius a Rhône torkolatához közel ütött tábort, s a tengeri közlekedés könnyítése végett – mert így szállították Rómából az élelmet és katonákat – a folyónak új torkolatot (fossa Mariana) ásatott. E maig látható munka bizonyítja, mily gyakorlatok és fáradalmak edzették meg a római hadat, mielőtt szembeszállott volna az ellenséggel. E munkák közben Róma harmad- és negyedízben választotta consullá Mariust; oly komolynak látta a nép a helyzetet s annyira kiválónak a férfiút, kitől szabadulását várta. A negyedik választás biztosítására Marius személyesen jelent meg Rómában, s csak arra a hírre sietett vissza táborába, hogy a barbárok Hispániából visszatértek. A címberek és a tigurinusok az Alpok megkerülésével a mai Tirolon át akartak Itáliába törni, a teutonok és az ambronok Marius seregét készültek megtámadni, hogy a tengermelléken hatolhassanak be a félszigetre; a négy nép azután a Pó mellett akart találkozni, hogy egyesült erővel vonuljanak Róma ellen. A köztársaság két részre osztotta haderejét. Marius megtartotta táborhelyét a transalpin provinciában, consultársa, Quintus Lutatius Catulus pedig egy másik consuli sereggel az Adige mentén Itália északi határait védte. A teutonok hasztalan iparkodtak Mariust erősen védett táborából kicsalni; pedig a római hadvezér nehezen fékezte katonái harcvágyát, biztatva őket, hogy egy Márta nevű ihletett syrus jósnő sugalmait követi. Az ellenség végre megunta a várást, s a római tábor mellett elhaladva, gúnyosan kérdezte a katonákat, mit üzennek haza feleségeiknek. Marius nyomon követte őket s alkalmas helyet keresett a csatára. Aquae Sextiae környéke (a mai Aix mellett) kedvezett a rómaiaknak, csak vize nem volt. Midőn a katonák erre figyelmeztették Mariust, nyugodtan azt felelte, hogy az ellensége háta mögött elég vizet fognak találni a folyóban. A nagy csata három napig tartott (Kr. e. 102). Előbb az ambronok támadták meg a rómaiakat, de csúfos vereséggel vonultak vissza. A rómaiak az üldözés után régi állásukat keresték föl, s itt várták be a teutonok támadását, mely két napig késett. Végre a barbárok egyesült erővel rontottak a római táborra, de megtörve, futásnak eredtek. Rengeteg halott maradt a csatatéren, s Marius jövendő triumphusának fényét emelendő, gazdag zsákmányt halmozott össze; a többit halomba gyűjtve, az isteneknek akarta áldozni. A katonák körben sorakoztak, mialatt Marius díszes köpenyében áldozópap módjára készült meggyújtani a máglyát. Egyszerre lovas követ ugratott elő s azzal a szerencsés hírrel üdvözölte, hogy Róma ötödízben választotta consullá.

Időközben a címberek a tigurinusok kalauzolása mellett átkeltek az Alpok északi hátán, s nagy szekereiket a Brenner hágón átszállítva, előre hatoltak. Catulus, úgy látszik, nem bízott abban, hogy a hegyi utakat elzárhatná előttük, s az Adige mentén ütött tábort. Itt sem maradt sokáig, mert a rómaiakat a barbárok ellenállhatatlan erejének híre zavarba ejtette. Catulust magát is félelem fogta el katonái miatt, s a Pó mellékére húzódott vissza. A rómaiak gyorsan visszahívták Mariust Galliából, ki diadalmenetét jobb időkre halasztva, a haza megmentésére sietett. Catulust visszavonulásában megállította, az ellenséget pedig saját győztes csapataival a Pó bal oldalán szorította össze. A címberek kijelentették, hogy míg szövetségeseik meg nem érkeznek, nem bocsátkoznak nyílt csatába; midőn pedig újra földet kértek maguk és a teutonok számára, Marius azt felelte, hogy a «teutonok már mindnyájan kaptak földet az Alpokon túl». Minthogy a tigurinusok visszatértek helvetius törzsrokonaikhoz, a cimberek kénytelenek voltak egyedül harcolni. A döntő csata Kr. e. 101. augusztus 30-án a «Campi Raudii» nevű téren, Vercellae (Vercelli) közelében, az ellenség teljes vereségével végződött. Maga Marius légiói élén keresztül tört a címberek sorain, s bár a győzelem oroszlánrésze tényleg Catulusra vagy inkább legatusára, Sullára esett, a nép mégis Mariust üdvözölte megmentője gyanánt s a város harmadik megalapítójakét emlegette.

Míg Marius Galliában tartózkodott, Rómát egészen új jellegű belső zavargás hozta izgalomba. A rabszolgák föllázadtak Itáliában. Harminc évvel előbb egy szicíliai rabszolgalázadás tört ki, s Róma a terjedő tűz elfojtására kénytelen volt fölfegyverezni légióit. Most közelebb esett a veszedelem. A rabszolgamunkások végtelen nyomort szenvedtek. Uraik szigorú ellenőrzése miatt nem érintkezhettek egymással, s nem szőhettek sikeres összeesküvést. Lázongásaik múlékonyak és szervezetlenek voltak. Egy mozgalmat Nuceriánál fojtottak el, egy másikat Capuánál vertek le; egy harmadik, melynek egy Lucius Vettius nevű gonosz római lovag állott az élén, már félelmesebb volt. Rabszolgáival megölte hitelezőit; királyi jelvényeket öltött, lictorokkal vette körül magát, s felszólította Campania rabszolgáit, hogy legyenek alattvalói és harcoljanak oldalán. A lázadás csakhamar Szicíliában is elterjedt. A nyugati részen a mozgalom hamarabb lelohadt, de Enna környékén vagy 20.000 rabszolga Salvius vezérlete alatt félelmes sereggé egyesült. Salvius mint király «Tryphon» nevet viselt és sikeresen harcolt Lucius Licinius Lucullus praetor ellen. Mert a praetort hagyomány szerint saját katonái árulták el, s hogy nagyobb kínoktól szabaduljon, önmaga vetett véget életének. Csakhamar a Lilybaeumnál fellázadt rabszolgahad is Tryphonhoz csatlakozott a kilikiai Athenio vezérlete alatt, a ki Tryphon halála után (Kr. e. 102) a mozgalom feje lett, s keleti szokás szerint állítólagos ihlettsége révén óriási hatással volt a népre. Több római hadsereg hasztalan próbálta e tömeget megfékezni; végre Marius consultársa, a kitűnő katonai képzettségű Manius Aquillius, kétévi küzdelem után (Kr. e. 101–100) megverte Athenio 100.000 főnyi hadát s a lázadásnak, legalább egy időre, véget vetett.

Marius ellenzéki álláspontját a senatussal szemben sikeresen ellensúlyozták a hazának teljesített szolgálatok. Az optimatáknak nem volt ellenökre, hogy a nép kegye Mariust hazatérése után hatodízben is a consuli méltósággal tüntette ki. Mariusnak azonban nem voltak magasabb politikai eszméi, csak személyes hatalmát akarta békében és háborúban biztosítani, s azért a lármás demokrata párthoz szegődött, mely a Gracchusok agrarius törvényeit akarta fölújítani. A lovagok is haragudtak, hogy Servilius Caepio consulsága alatt (Kr. e. 106) megfosztattak a bíráskodás kizárólagos jogától. Személyes gyülölség és önérdek minden politikai érzéket elölt. A nép haragja különösen Servilius Caepio ellen fordult, ki a címberektől vereséget szenvedett, de előbb árulás révén kézre kerítette a tolosai templomok kincseit (aurum Tolosanum, állítólag 150.000 talentum = 830 millió korona). Ekkor még megbocsátottak neki; veresége azonban fölkeltette a nép haragját, mely azt hitte, hogy a gallus istenektől elorzott aranyhalmaz zúdította Caepio seregére az ég bosszúját. A proconsult megfosztották hivatalától, vagyonát elkobozták (Kr. e. 105), s a demagógok izgatására lépett életbe a Caepio ellen hozott lex Cassia, melynek értelmében a népítélet által imperiumától megfosztott tisztviselő örökre elveszti a senatusban ülését (Kr. e. 104). A senatus védelmébe vette a szerencsétlen proconsult, ki consul korában azon volt, hogy a nemesek bírói székeiket visszanyerjék. A pártok erőszakoskodni kezdtek; egy tribunus a nemeseket elkergette a népgyűlés helyéről; Aemilius Scaurus, a senatus feje, a tolongásban sebet kapott. Maga Caepio fogságba, majd számkivetésbe került; némely adat szerint börtönében fojtották meg. A népies hagyomány szerint nemes házának becsületét sárba tiporta erkölcstelen leánya, s az «aurum Tolosanum» közmondásszerű kifejezés lett a jogtalan nyereség megjelölésére, mely tulajdonosát nyomorba és gyalázatba taszítja.

Az erőszakoskodásoknál fontosabb vívmánya volt a demokrata pártnak a Kr. e. 103-ban hozott lex Domitia, mely szerint a pontifex maximust többé nem a papi testület választja cooptatio (a maga tetszése) útján, hanem a nép. A nemzeti vallás feje fontos politikai személyiség volt; ő nyitotta föl és zárta el a jósló Sibülla-könyveket; ő rendelt el szertartásokat és áldozatokat; ő hirdette ki minden állami aktusnál az égi jeleket. A kormányzat e hathatós eszközeit a nemesek sokáig tartották kezükben, s pontifex maximus csak patrícius lehetett. De a patríciusok érdekei ebben a korban már nem voltak azonosak az uralkodó oligarchia, az úgynevezett optimaták érdekeivel, s a régi alkotmány hagyományait épen patrícius eredetű demokraták döntötték meg. Az, hogy ezentúl a nép szavazata adott Rómának főpapot, hatalmas eszköz lett az alkotmány fölforgatására. A nemesség hatalmát Lucius Appuleius Saturninus és Gaius Servilius Glaucia tribunusok is gyöngíteni iparkodtak törvényjavaslataikkal; az előbbi újabb földfelosztást indítványozott, Glaucia pedig a bíráskodás jogát ismét kizárólag a lovagokra kívánta ruházni. Saturninus indítványa megbukott, a másik törvényerőre emelkedett.

Marius hatodik consulatusa (Kr. e. 100) nem emelte a hős katona tekintélyét; törvényjavaslatai nem a népnek, hanem katonáinak voltak javára. Ügyes szónok sem volt, politikája sem simult eléggé híveinek érdekeihez. Főleg az itáliaiaknak kedvezett, kiknek óhajait a római köznép féltékenyen visszautasította. Utolsó győzelme után ezer camerinumi veteranus katonának adott polgárjogot. Intézkedése épp oly törvénytelen, mint népszerűtlen volt, s nem vált tetszetősebbé, midőn Marius avval védekezett, hogy «a fegyverzörej között nem hallhattam a törvények szavát». Mindazáltal a tribunusok segítségére voltak; a vitéz katonák közt földet osztottak ki, különösen Gallia Transalpina területén, hol felfogásuk szerint a birtokosok náluk nélkül elvesztették volna vagyonukat; a rómaiak tehát oly szabadon rendelkezhettek velük, mintha visszahódították volna. De ezt sem vihették ki veszekedés és erőszak nélkül. Lucius Appuleius Saturninus néptribunus, ki Mariusnak hatalmas kortese volt, a nép élén elűzte az ellenpártot a fórumról. Különösen Quintus Metellus Numidicust, a nemesi párt fejét, üldözte gyűlöletével, s bár az arisztokraták meg tudták volna védeni vezérüket, ez fölháborodásában inkább önkéntes számkivetésbe vonult.

Saturninus jól tudta, hogy a nemesek bosszút akarnak rajta állani; tehát a következő évre is jelöltette magát a tribunatusra, Glaucia meg a consuli méltóságra pályázott. Midőn Gaius Memmius kifogást emelt megválasztatása ellen, Saturninus a fórumi zavargásban megölette ellenfelét. Ekkor önvédelmében elfoglalta a Capitoliumot s fegyveres lázadással válaszolt a nemesek támadásaira. Az optimaták azzal vádolták, hogy királyi hatalomra tör, s a nép ismét hitelt adott a vádnak. A senatus kimondta, hogy veszélyben a köztársaság, s Mariust rendkívüli hatalommal ruházta föl. A consul hűtlen lett támogatóihoz; megszállotta a várat, s a Capitoliumi vízcsöveket elzárva, a lázadókat megadásra kényszerítette. Saturninusnak megígérte, hogy meg fogja kímélni életét; de a nép Saturninust Glauciával együtt megölte. Saturninus híveit is üldözték ezután különböző perekkel, Metellus pedig nagy tisztelettel tért vissza Rómába 98-ban.

Az itáliai népek régóta hangoztatták óhajukat, hogy a római polgári rendbe jussanak. Nem játszottak itt közre a méltányosságról alkotott modern fogalmaink; «Róma a rómaiaké» – vagyis a hódítás összes gyümölcseinek élvezete: ez volt a római állam alapelve. Ha a köztársaság ez alapelvtől eltért, a megkímélt államok csak a pillanatnyi szükségtől kicsikart engedményt láttak benne. A római hivatalokhoz és méltóságokhoz vezető út kívánatosnak látszhatott ugyan egynéhány előkelő embernek az itáliai városokban; maga a köznép általában hosszú ideig nem igen vágyódott a polgári jogokra. A szigorú fegyelem, mely a római népre súlyosodott, a kötelező katonai szolgálat, a sokáig fönnálló tilalom ipar és kereskedelemtől, a tisztviselők gyámkodása: mindez a tömegre nem volt akkora vonzóerővel, hogy értök elhagyta volna nemzetiségét, – mert a római polgárrá lett itáliai különvált népétől. Voltak ugyan kézzelfogható előnyök is: az adómentesség, a jövedelmező provinciai hivatalok; csakhogy az utóbbiak oly kis osztály előtt állottak nyitva, hogy egy itáliai «homo novus» alig juthatott hozzájuk. Csak a Gracchusok keltette mozgalom óta lett hangos e kétes értékű jogok követelése, minek oka nagyon természetes volt. A félsziget állami földeit nagyurak tartották kezükben, kik birtokaik egy részét a lakosságnak adták ki albérletbe. Az itáliaiakat a hódítás megfosztotta ugyan saját földeik birtokjogától, de a haszonélvezet jogát visszanyerték, azon visszaélés alapján, mely egynéhány optimata családnak juttatta a nemzeti vagyon élvezetét. Ha már most a Gracchusok kívánsága szerint a római polgárok között szigorú következetességgel osztották volna föl az állami földeket, akkor az itáliai albérlő kénytelen lett volna majorjából kiköltözködni, s azt a plebeius tulajdonos foglalta volna el. A tribunusok javaslatai még inkább fenyegették az itáliai parasztot, mint a római arisztokratát. Ezt az osztályt csak büszkeségében és kiváltságaiban sértették a reformok, az előbbinek létfeltételét semmisítették meg. Az itáliainak ennél fogva nem volt más választása: vagy tiltakoznia kellett a nép kívánságai ellen, vagy megszereznie a római polgár jogait, hogy így az új felosztás alkalmával ő is kapjon földet. A második utat választották, s ez volt az eszesebb eljárás. A plebeius izgatás vezetői az itáliai mozgalomnak is szószólói voltak, a két áramlat egybevegyült. A köztársaság külső háborúi alatt mindkettő szünetelt, de ha a külső veszedelem elmúlt, az itáliaiak még hangosabban követeltek, mint előbb. Előre volt látható, hogy az uralkodó római osztálynak nagy küzdelmet kell vívnia idegen alattvalóival. A lovagok a senatussal szemben már is fölhasználták az idegen támogatást, s a római oligarchák kiváltságaik védelmében a legszélesebb és a legfélelmesebb szövetkezés ellen voltak kénytelenek összeszedni erejüket.

Bármennyire alá volt is ásva az optimaták hatalma, még mindig bőséges forrásból buzogott erejük. A papi hivatalokat az ő soraikból töltötték be, s az államvallás hathatós eszköz volt kezükben a nép előítéleteinek irányításában. Azonkívül a nemeseket szoros kapocs fűzte Róma katonai intézményeihez, clienseik és híveik fegyelmezett csapataihoz, melyek ép oly hűségesen adták rájuk szavazatukat, a mily készséggel kisérték őket a háborúba. De a római polgári jogért küzdő itáliai népek is erős fajok vegyületei voltak, melyek századokon át akadályozták a rómaiakat hatalmuk kiterjesztésében. Városaik a hódítás után is megtartották alkotmányukat, mi ügyes szónokokat és államférfiakat nevelt közöttük. A címber háború sok ezer vitéz veteranust edzett meg, kik a Vercellae mellett vívott csata után hazatértek. Ez erőforrásokon kivül hatalmas szövetségesre találtak egy római tribunusban. Marcus Livius Drusus, a Gracchusok ellenfelének fia, a legőszintébb odaadással követte azt a politikát, mely az itáliai fajoknak polgári jogokat akart adni. De bár a mozgalom feje lőn, azért nem lett hűtlen a nemesekhez, kikhez származásánál fogva tartozott. Becsületesen akarta az ellentételeket kiegyenlíteni. A bíráskodás jogát visszavívta ugyan a senatoroknak, de ugyanekkor 300 lovagot vitt be a megfogyott senatusba. A szegény polgároknak földosztást ígért, az itáliaiaknak polgári jogokat. Joggal nevezték őt a legbölcsebb és legügyesebb népvezérnek. Őszinte és merész volt. Midőn az építész olyan tervet mutatott be neki, hogy lakása védve lesz a szomszédok kíváncsi tekintetétől, azt felelte: «Építs inkább olyan házat, mely összes polgártársaimnak föltárja, a mit teszek!» Helyzeténél fogva az összes pártokkal jó barátságot kellett ápolnia, de ez oly rengeteg költséget okozott, hogy kiadásainak fedezete miatt gyanú támadt ellene. Költekezése összes elődjeiét felülmúlta, a nép kegyét bámulatos leleményességgel tudta biztosítani; joggal dicsekedett, hogy utódai fönt már csak az eget, lent csak a földet ajándékozhatnák oda a népnek. Ha betegségbe esett, a félsziget összes városaiban imádkoztak fölgyógyulásáért. Nem is merült neve feledésbe több nemzedéken át. Nem véletlen, hogy Augustus feleségét Liviának hívták, s hogy utódainak Tiberius és Gaius volt a nevük. Ez is hozzájárult, hogy a császárság népszerű intézménnyé váljék.

Mihelyt Drusus az itáliaiak érdekeinek szószólója lett, a kiváltságos osztályok esküdt ellenségeivé váltak. Még otthonában is féltek politikai terveitől s a haza ellenségének tekintették. Családja körében nevelkedett unokaöccse, a később oly híres Marcus Porcius Cato (Uticensis), a ki Drusus tribunatusa évében (Kr. e. 91) négy éves kis fiú volt. Egy előkelő marsus férfiú római tartózkodása alatt Drususnál ebédelvén, tréfálva kérdezte a gyermektől, hogy pártolja-e az itáliaiak ügyét. A kis Cato dacosan felelt. Kínált neki játékszert, kalácsot; a gyermek tovább is ellenkezett. Végre a marsus megharagudván, megragadta és lábainál tartva kemény szavakkal fenyegette, ha nem szavazza meg neki a polgárjogot. De a fenyegető szavak ép oly kevés hatással voltak rá, mint a beszélgetés; s az itáliai sóhajtva gondolta el, mily ellenállást fognak kifejteni Róma polgárai, ha már a gyermek is ily hajthatatlannak mutatkozik. Drusus pályája rövid volt és gyászos véget ért. A senatorok és a lovagok mindig hevesebben ellenezték indítványait, s ő a Rómában letelepült idegenek és vendégeik karjaiba vetette magát. Mindazáltal a törvény határai között igyekezett őket tartani, s maga jelentett föl összeesküvőket, kik a consulok élete ellen törtek. Az itáliaiak azonban nem törődtek már ellenőrzésével. Quintus Pompaedius Silo mellékutakon 10.000 emberrel Róma alá ért és a várost megrohanással fenyegette. A senatus megígérte, hogy tárgyalásba bocsátkozik vele. Egy pillanatra elhárult az erőszak veszedelme, de a senatusban heves viták folytak, s az eredmény kétséges volt. Még az itáliaiak is ingadoztak, s pártfogóik közül többen az ellenpárthoz csatlakoztak. A szavazás napján Lucius Marcius Philippus consul föl akarta oszlatni a gyűlést, mire egy tribunus megragadta és fojtogatni kezdte. A várost a legnagyobb izgalom fogta el; tribunus tribunus ellen, nemesek nemesek ellen, rómaiak és itáliaiak honfitársaik ellen húztak fegyvert, s a polgárháború réme fenyegetett. E válságos pillanatban Drusus híveitől környékezve ment haza; egy sötét sikátorban egy hatalmas csapás földre terítette, majd kilehelte lelkét. A merénylő a tömegben eltűnt.

A gyilkosság értelmi szerzőjét mindenki a senatori pártban kereste, s leginkább a consult, Philippust gyanúsították. A tisztviselők nem akarták nyomozni a bűnöst, sőt Drusus egynéhány törvényét érvénytelennek mondatták ki; híveit ezalatt a váratlan esemény megfosztotta erejüktől. Fölbérelt vádlók panaszára többet a legelőkelőbb optimaták közül törvény elé hurcoltattak, mert résztvettek az izgatásban. Egy Memmius, egy Cotta, egy Mummius, egy Pompeius és egy Bestia bűnösöknek ítéltettek. A vádlottak közt volt a híres Amilius Scaurus is, s ő csak ennyit mondott: «Az ibériai Varius vádolja Scaurust, a senatus fejét, hogy az itáliaiakat lázadásra izgatta. Scaurus tagadja. Ugyan kinek adtok ti hitelt, rómaiak?» A nép egyhangúlag fölmentette.

Az itáliai népek Livius Drusus halála után rögtön szövetségre léptek egymással és fegyvert fogtak Róma ellen. A marsusok állottak a háború élére, s vezérük, Pompaedius Silo, volt a szövetség lelke. A pelignusok, picenumiak, vestinusok, marrucinusok, samnitok, Lucania és Apulia lakosai a marsusokkal együtt kezeseket adtak egymásnak s egyszerre lázadtak fel. Szövetséges köztársaságot akartak szervezni consulokkal, praetorokkal, 500 nemesből álló tanáccsal, melynek székhelye a pelignusok földjén Corfinium vára, vagy a mint ők elnevezték, Italica lett volna. A szövetség tagjai legnagyobb részt a sabell törzshöz tartoztak. A latinok hívek maradtak Rómához, az etruszkok és az umbriaiak is; Campania lakosai már egészen el voltak rómaiasodva. Bruttium népe, mint nemzet többé nem szerepelt, s a dél-itáliai görög városok minden jelentőségüket elvesztették. Gallia Cisalpina lakói, kik hajdan Hannibált támogatták Róma ellen, régóta kimerültek vagy nyugalomban éltek, s nem gondoltak függetlenségük visszavívására. A két küzdő fél hadi erejét illetőleg forrásaink a következő számokat őrizték meg. Három századdal előbb, a gallus betörés korában, Sabellia népei Apuliával együtt 200.000 embert fegyverezhettek föl; viszont Etruria, Umbria és a latinok 120.000 katonát állíthattak ki. Föltéve, hogy az arány ebben a korban is ugyanaz volt, a köztársaság hű alattvalói az ellenség haderejének három-ötödét ellensúlyozhatták. Maga Róma e korban legalább 400.000 katonát szerelhetett fel, s bőséges segítséget rendelhetett Itáliába a külső provinciákból. Ereje háromszor, sőt négyszer akkora volt, mint ellenfeleié. Azonkívül a legerősebb várak az ő birtokában voltak, s ezeket nagy katonai utak kötötték össze egymással. Mindazáltal nem használhatta föl teljesen segédforrásait az itáliaiakkal szemben, mert nagy birodalmának minden pontján erős őrséget kellett tartania. A római katonák mindig készen állottak Görögországban, Ázsiában, Hispániában, Afrikában; a szövetséges államokban nem igez bízhatott, saját vezéreit pedig féltékenység és gyanú izgatta egymás ellen.

A szövetséges vagy marsus háború Kr. e. 91-ben kezdődött és teljes három évig tartott. Fellobbanása váratlanul érte a köztársaságot. Közép-Itália minden részében egyidejűleg tört ki a háború. A történetírók mindkét részen fölsorolják a hadvezéreket és a csatákat, melyekben állításuk szerint a rómaiak győztek. Róma hadvezérei közt sok név merül föl, mely később nevezetessé vált. Marius ebben a háborúban csak, mint Publius Rutilius Lupus consul legátusa szerzett érdemet, midőn a vezér a Tolerus vagy a Liris mentén jelentékeny veszteség után elesvén, ő mentette meg a sereget. Nagy szerepet talán azért nem viselt, mert szorosabb viszony fűzte az ellenséghez, hogysem szigorúan léphetett volna föl. A római vezérek között kiváltak Lucius Julius Caesar, Gnaeus Pompeius Strabo, de valamennyit fölülmúlta Lucius Cornelius Sulla, ki legtöbb babért szerzett. Érdekes megemlíteni, hogy a fiatal Gnaeus Pompeius, a későbbi nagy hadvezér is részt vett a csatákban, s hogy Cicero, Róma legnagyobb szónoka, Strabo alatt érdemelte ki első és egyetlen «stipendiumát». A szövetségesek között a legtehetségesebb vezér volt a marsus Pompaedius Silo, ki az északibb vidékeken harcolt, Gaius Judacilius a picenumi Asculumból, s a samnit eredetű Gaius Papius Mutilus, a déli hadak feje. A római vezérek sikeres műveletei a háború első évében nem tarthatták volna vissza Etruria és Umbria lakosait, hogy a szövetségesekhez ne csatlakozzanak, ha Róma a fenyegető veszély nyomása alatt fel nem ruházza ezeket és az el nem pártolt itáliai lakosokat a lex Julia alapján polgári jogokkal. Kr. e. 89-ben Marcus Plautius Silvanus és Gaius Papirius Carbo néptribunusok még szabadelvűbb törvényt fogadhattak el (lex Plautia Papiria), melynél fogva a Pótól délre minden itáliai lakos, ki 60 nap alatt Rómában jelentkezik, a köztársaság egyenjogú tagjává lesz. A már meglevő 35 tribushoz ezért tíz újat szerveztek. Így akarták a föllázadt szövetségeseket megtérésre bírni. De a törvénynek nem volt nagy vonzó ereje. A római vallás megkívánta, hogy minden törvényes eljárást bizonyos szertartás előzzön meg, s ez csak a város szentelt falai közt mehetett végbe. Szavazni sem lehetett másutt, csak Rómában. A polgári jogok megszerzése ezért eleinte nem igen csábította a távol lakókat, a kik helyi illetőségükkel járó előnyeikről kénytelenek voltak lemondani olyan kiváltságokért, melyeket ritkán élvezhettek. A szövetséges háború sok vérontása után az itáliaiak nagyobbrészt beérték azzal, hogy régi közjogi állásukban megmaradjanak. A római polgárok száma, melyet a 114. évi census 394.336-ra becsült, huszonnyolc év alatt (mert csak a Kr. e. 86. évről vannak ismét adataink) csak 463.000-re szaporodott, s 16 év múlva lefogyott 450.000-re. Mindazáltal megtörtént az első lépés, melynek a római történet későbbi korszakaiban áldásos következményei voltak. Egyes esetekben már most megkapták afrikai, hispániai és galliai lakosok a teljes polgárjogot; a latin jogot, mely a rómaihoz lépcsőül szolgált, még nagyobb bőkezűséggel osztogatták. Pompeius Strabo Gallia Transpadana összes lakóit felruházta ezzel. E válságos években a szabadelvű engedmények élesen kidomborítják a római kormányzat bölcsességét. A római írók kivétel nélkül magasztalják e politikát; ennek tulajdonítják az állam fennmaradását és azt az erőt, mely fejlődésének útját egyengette. Róma tényleg elvesztette a városállam jellegét, s az itáliai népek elvesztvén faji tulajdonságaikat, a latin törzsbe olvadtak bele.

A lap tetejére                                                                     RÓMA történelme                                                                            Folytatás

 

     
Menü
     
 
 
BLOG
Friss bejegyzések
2016.04.13. 21:20
2016.04.13. 21:11
2016.01.15. 21:14
2015.10.28. 21:16
2015.10.20. 16:10
Friss hozzászólások
     
Érdekességek, cikkek

Pompeji utolsó órái I.

Pompeji utolsó órái II.

     
Chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
     
Látogatók száma
Indulás: 2008-07-03
     
Video
     

Minden héten anime/managa hírek , minden nap Anime ajánlók , Mondocon hírek. Itt nem fogsz unatkozni!! :)    *****    KÜLÖNLEGES CSILLAGJÖVÕ AKCIÓ JÚNIUSBAN.TE DÖNTHETED EL MENNYIBE KERÜLJÖN A SZÜLETÉSI HOROSZKÓP! VÁRLAK!RENDELD MEG MOST!    *****    Minimálbér és a garantált bérminimum összege 2019-ben    *****    Lépj be a lovak világába! Nevelj, versenyezz, szórakozz! Virtuális lónevelde, szerepjáték, olvasó sarok!    *****    Részletes születési horoszkóp, ajándék 3 év elõrejelzés, ingyenes konzultáció,tájékoztatás az oldalon! Rendeld meg most!    *****    A Világon egyetlen messengeren nézhetõ filmes oldal! NÉZZ FILMET FACEBOOK MESSENGEREN! Csatlakozz hozzánk!    *****    Outsider - Gay - Creative - Rebel - Tolerant - Furry - Brony - Hipster - Gamer - Otherkin - Geek - Autistic    *****    Ayang - Avagy milyen is a világ az én szememmel    *****    KÉRDÕASZTROLÓGIA OKTATÁS AZT ALAPOKTÓL, SAJÁT TANULÁSI TEMPÓD SZERINT - CSAK ITT!    *****    Konyhatündér blog! Egészséges, gyorsan elkészíthetõ ételek. Recept blog    *****    Konyhatündér    *****    Nokedli lapja **** Családi magazin **** Minden ami érdekelhet 18-89 éves korodig ****    *****    Nokedli-lapja *** °_|_° *** Családi magazin *** --*** Mindenrõl olvashat itt ami érdekes lehet 18-98 évesig!! ******___******    *****    Asztrológiai tanácsadás, részletes elemzésekkel,a legkedvezõbb áron és ingyenes konzultáció,a csillagjövõ oldalon. Katt!    *****    ~~~~ SOS ~ KÉRLEK, KÖVESD BE EZT A PROFILT, DIPLOMAMUNKÁMHOZ SZÜKSÉGES! DOBJ OTT EGY ÜZIT, ÉS VISSZAKÖVETLEK! ~ SOS ~~~~    *****    Rendelj részletes születési horoszkópot,3 éves ajándék elõrejelzéssel. Várlak szeretettel az oldalamon, kattints ide!!!!    *****    3D VIRTUÁLIS VILÁG!REGISZTRÁLJ TÖLSD LE A JÁTÉKOT ÉS ISMERKEDJ VILÁG SZERTE ÚJ EMBEREKKE!CLICKELJ A REGISZTÁLÁSHOZ!!!    *****    Vonatozzunk együtt a gyereknapon! Robogjatok Budapesten vagy Balatonfenyvesen, vagy készítsetek kisvonatot a Mesetárban!    *****    Filmes hírek és kritikák lelõhelye. ÚJ oldal, ami filmekkel és színészekkel foglalkozik. Nézz be most és máskor is!    *****    Az egyetlen magyar forrás a BOSSZÚÁLLÓK univerzumáról | Az egyetlen magyar forrás a BOSSZÚÁLLÓK univerzumáról