Az ütközetben az ellenség legnagyobb és leginkább harcra kész egységei megsemmisültek. Az első vonalban a katonák övükön áthúzott lánccal kötötték össze magukat egymással, hogy soraikat megbonthatatlanná tegyék. A rómaiak a megfutamodókat visszaűzték az erődítményekig, és ott félelmetes látvány szemtanúi voltak. Az asszonyok fekete ruhában, tábori szekereken állva a menekülőket - férjüket, testvéreiket, apáikat - mind megölték. Két kezükkel fojtották meg gyermekeiket, és a szekerek kereke, az igavonó barmok lába alá dobták őket, majd magukkal is végeztek. Mondják, hogy az egyik asszony a szekér rúdjára akasztotta fel magát két gyermekével, akik nyakuknál fogva kötélen lógtak bokájáról. A férfiak meg, minthogy fa nem volt a közelben, nyakukat az ökrök szarvához vagy lábához kötötték, és az ökröket ösztökélve, halálra hurcoltatták vagy tiportatták magukat. A germánok tömegesen követtek el öngyilkosságot, a rómaiak mégis hatvanezer foglyot ejtettek. Az elesettek száma állítólag kétszer ennyi volt. Az ellenség személyes vagyontárgyait Marius katonái harácsolták össze, de minden egyéb harci zsákmányt, így a hadijelvényeket és kürtöket is állítólag Catulus táborába vitték. Catulus azt bizonygatta, hogy a győzelmet ő vívta ki. Ezen természetesen civódás keletkezett a katonák között is, és a közeli Parma küldötteit kérték fel döntőbírául. Catulus emberei a küldötteket a csatatérre vezették, és megmutatták nekik az ellenséges katonák holttestét; nyilvánvalóan az ő dárdáik ölték meg őket, ezt bizonyította az is, hogy a dárdák nyelére vésve ott állt Catulus neve. Mégis, részben korábbi győzelme miatt, de consuli rangja révén is Marius művének tekintették az egész dolgot. Sokan Róma harmadik megalapítójának nevezték, mert a várost legalább akkora veszedelemtől mentette meg, mint a gallok garázdálkodása volt. Valahány római a maga otthonában feleségével és gyermekeivel együtt megünnepelte a győzelmet, az étel- és italáldozatot mindig az isteneknek és Mariusnak ajánlotta fel. Azt akarták, hogy egyedül tartsa meg mind a két diadalmenetet, de Marius nem akart így diadalmenetet tartani, csakis Catulusszal együtt, így is bizonyítani kívánta, hogy legnagyobb szerencséje idején is mértékletesen tud viselkedni. Meglehet ugyan, hogy félt Catulus katonáitól is, akik bizonyára nem hagyták volna Mariust diadalmenetet tartani, ha ettől a dicsőségtől Catulust megfosztották volna.

Az ötödik consulság vége felé Marius annyira vágyott a hatodik elnyerésére, mint más az elsőre sem. Hízelgéseivel igyekezett népszerűvé tenni magát, és mindenben a nép kegyét kereste, ellentmondva nemcsak tisztsége tekintélyének és méltóságának, hanem saját természetének is, mert hajlékony és népszerű akart lenni, pedig a legkevésbé sem volt olyan. Sőt a népgyűlésen a tömeg színe előtt jó hírneve megőrzése végett a lehető legbátortalanabbul viselkedett. Amilyen bátor és rendíthetetlen volt a csatamezőn, bátorsága népgyűléseken teljesen cserbenhagyta, és valósággal elvesztette a fejét, ha a legkisebb dicséretben vagy szidalmazásban részesült. Egyszer mintegy ezer camerinumi lakosnak háborús bátorságáért római polgárjogot adatott; ez állítólag törvénytelen volt, és mikor felelősségre vonták miatta, kijelentette, hogy a harci zajtól nem hallja a törvény szavát. És mégis, minden harci zajnál félelmetesebb és szörnyűbb volt neki a népgyűlések lármája. Háborúban tekintélyre és hatalomra tett szert, mert szükség volt rá, de a politikai élethez szükséges tulajdonságoknak híjával volt, ezért a tömegek jóindulatához és kegyéhez folyamodott, mivel a legjobb és nem a legnagyobb ember kívánt lenni. Természetesen így is összeütközésbe került a patríciusokkal; különösen félt Metellustól, hiszen vele valóban hálátlanul viselkedett, az pedig nemes természeténél fogva mindig szembeszállt az olyan emberrel, aki tisztességtelen szándékból hajszolja és különféle kedvezésekkel óhajtja megnyerni magának a tömegek kegyét. Marius mindenáron száműzetésbe szerette volna küldetni Metellust, ezért szövetkezett Glauciával és Saturninusszal, két szemtelen alakkal, akik nagyszámú elszegényedett és a közrend ellen lázadó elemet tartottak hatalmukban, és kettőjük segítségével több törvényjavaslatot terjesztett a népgyűlés elé. Feltüzelte továbbá a kiszolgált katonákat is, odarendelte őket a népgyűlésre és megtámadta Metellust. Rutilius előadása szerint - akinek megbízhatók és hasznosak az állításai, de személyes ellentéte is volt Mariusszal - Marius jelentős összegek szétosztása útján szerezte meg hatodik consulságát és csak vesztegetéssel sikerült elérnie, hogy Metellust mellőzzék. Valerius Flaccus pedig inkább szolgája volt, mint hivatalnoktársa a consulságban. Bizonyos azonban, hogy a nép őelőtte senkit nem választott annyiszor consullá - Valerius Corvinus az egyetlen kivétel, de az ő esetében negyvenöt év telt el első és utolsó hivatali éve között; Marius pedig az első megválasztása után megszakítás nélkül ötször egymás után viselte szerencsésen a consuli hatalmat.

Marius leginkább utolsó consulságával gyűlöltette meg magát, különösen mivel Saturninusszal és híveivel sok visszaélést követett el. Ezek sorába tartozott Nonius meggyilkolása. Noniust Saturninus azért tétette el láb alól, mert vele szemben pályázott a néptribunusi hivatalra. Saturninus néptribunusi minőségében földosztási törvényjavaslatot terjesztett elő, amely kimondta: a senatus tagjai esküdjenek meg, hogy megtartják, amit a nép határozott, és semmit sem tesznek ellene. A senatusban Marius ellenezte a törvénynek ezt a záradékát; kijelentette, hogy az esküt nem teszi le, és szerinte nem fogja egyetlen más értelmes ember sem, mert igaz, hogy a törvényben semmi rossz nincs, mégis sértés a senatussal szemben, ha ilyesmire nem rábeszélik, hanem akarata ellenére kényszerítik. Nem azért mondta ezt, mert valóban így gondolta, hanem hogy Metellusnak ekképpen vessen kikerülhetetlen kelepcét. A hazugságot erénynek és ügyességnek tartotta, és pillanatig sem gondolt rá, hogy a senatusnak adott szavát megtartsa. Metellusról ellenben tudta, hogy elveihez mindig hű, és, Pindarosz szavai szerint, hiszi, hogy színigazságon épül fel a fényes erény.

Éppen azért azt akarta, hogy Metellus kötelezze el magát az eskü megtagadására, és ha majd csakugyan megtagadta, kitegye a nép jogos haragjának. A dolog így is történt. Metellus kijelentette, hogy nem teszi le az esküt, mire a senatus ülése szétoszlott. Néhány nappal később Saturninus mint néptribunus szónoki emelvénye elé szólította a senatorokat, és kényszerítette őket, hogy letegyék az esküt. Marius is megjelent, mire mindenki elhallgatott, és minden szem feléje fordult. Ő meg kijelentette, hogy búcsút mond éretlen szájhősködéseinek a senatusban, mert nem elég vastag a nyaka ahhoz, hogy ilyen fontos ügyben egyszer s mindenkorra végleges nyilatkozatot tegyen. Kész megesküdni és engedelmeskedni a törvénynek, ha már egyszer ez a törvény. Bölcselkedő megjegyzésével azonban csak szégyenletes állásfoglalását akarta takargatni. Marius esküjét a nép nagy tetszéssel és tapssal fogadta. Az arisztokraták azonban mélyen elkeseredtek és gyűlölködtek Marius köpönyegforgatása miatt. De féltek a néptől, és sorban egymás után letették az esküt. Végre Metellusra került a sor. Barátai kérve kérték, tegye le ő is az esküt, és kerülje el a kellemetlen következményeket, melyek Saturninus fenyegetése szerint az esküt megtagadó senatorokra várnak. Metellus azonban kitartott elhatározása mellett, hogy - elveihez híven - nem teszi le az esküt, és inkább vállalja tettének következményeit, mint hogy becstelenséget kövessen el. A forumról távozóban így szólt a körülötte állókhoz: „Valóban hitvány ember, aki rosszat cselekszik; de mindennapi dolog az, ha valaki olyankor cselekszik jót, mikor veszélytelenül teheti. A jó embert az jellemzi, hogy akkor is jót tesz, ha az veszéllyel jár.” Saturninus ekkor határozatot hozatott, hogy a consulok tiltsák el Metellust tűztől, víztől, továbbá a lakásától is. A csőcselék legalja szívesen meg is gyilkolta volna, de a legelőkelőbb polgárok sietve védelmére keltek. Metellus el akarta kerülni, hogy személye miatt zendülés törjön ki, és a következő józan szavakkal hagyta el Rómát: „Vagy jobbra fordulnak a dolgok, és akkor, ha a nép megbánja tettét, és hív, visszajövök, vagy minden marad a régiben. Akkor pedig jobb, ha távol vagyok.” Hogy milyen tiszteletet és szeretetet élvezett Metellus száműzetése alatt, hogyan élt a bölcselkedésbe merülve Rhodosz szigetén, jobb, ha majd a róla szóló életrajzban mondjuk el.

Marius viszonzásul ezért a szolgálatért kénytelen-kelletlen szemet hunyt Saturninus szélsőséges vakmerősége és hatalma fölött. Nem vette észre, hogy így végzetes bajt okoz, amely háborúval és vérengzéssel zsarnoksághoz és az alkotmány megdöntéséhez vezet. Marius nagyra becsülte az arisztokratákat, bár ugyanakkor a nép kegyét is hajszolta; ezért vállalkozott aztán méltatlan és csalárd tettekre. Egy éjszaka vezető emberek gyűltek össze nála, hogy módot találjanak Saturninus megfékezésére. Marius tudtuk nélkül Saturninust is beeresztette egy másik ajtón. Hasmenés ürügyén a ház egyik végéből a másikba futkosott; egymás ellen uszítva és ingerelve a két felet. Mikor a senatorok és a lovagok végül is összefogtak egymással, Marius a forumra vezényelte csapatait, s a Capitoliumra űzte és vízhiánnyal megadásra kényszerítette őket, minthogy a vízvezetéket elzáratta. A senatorok és lovagok lemondtak az ellenállásról, magukhoz hívatták Mariust, és az úgynevezett közhűségre hivatkozva megadták magukat. Marius minden igyekezetével meg akarta menteni őket, de hiába; útban a forum felé mindegyiket megölték. Így aztán Marius gyűlöletessé tette magát mind a főnemesség, mind a köznép előtt. Legközelebb, mikor a censorokat újraválasztották, nem jelöltette magát, bár mindenki várta. Inkább engedte, hogy kevésbé kiváló jelöltek pályázzanak, mert félt a kudarctól. Eljárását szépítette, hangoztatván, hogy nem szeretné magát a polgárok életmódjának és erkölcseinek szigorú megbírálása miatt meggyűlöltetni.

A Metellus visszahívását indítványozó javaslat megtárgyalásakor Marius szóval és tettel mindent elkövetett ellene, de hiába, végül is letett róla. A nép nagy lelkesedéssel elfogadta a javaslatot, és mivel Marius nem tudta Metellus visszatérésének látványát elviselni, elhajózott Kappadokiába és Galatiába. Ürügyül azt hozta fel, hogy áldozatot kell bemutatnia Kübelének, mert már korábban fogadalmat tett rá. Távozásának valódi oka más volt, mint amit a nép tudott. Mivel a béke és a polgári életmód semmiképpen sem felelt meg természetének, és a háborúban nőtt nagy emberré, biztosra vette, hogy lassanként dicsősége és befolyása elhervad a tétlenségben és a nyugalomban; ezért keresett alkalmat új lehetőségekre. Remélte, hogy zavart kelthet az ázsiai országok uralkodói között, kiváltképpen pedig, hogy harcra ingerelheti Mithridatészt, akiről úgyis az a hír járta, hogy háborúra készül Róma ellen. Így rögtön rábíznák a háború vezetését Mithridatész ellen, s megtölthetné Rómát új diadalmenetekkel, házát pedig a pontoszi királyságból szerzett zsákmánnyal és fejedelmi kincsekkel. Bár Mithridatész a legudvariasabban és kellő tisztelettel fogadta, ő hajthatatlanul és megingathatatlanul így szólt hozzá: „Király, vagy igyekezz erősebb lenni a rómaiaknál, vagy némán teljesítsd parancsaikat.” Mithridatészt megdöbbentették ezek a szavak, mert bár gyakran tárgyalt a rómaiakkal, ilyen nyers őszinteséggel még sohasem beszéltek vele.

Rómába visszatérve Marius a forum közelében építtetett magának házat. Talán, mint maga mondta, hogy kímélje látogatóit a hosszú út fáradalmaitól, talán azt gondolta, hogy pusztán a távolság miatt nem keresik fel őt többen, mint másokat. Ez azonban korántsem igaz. Mivel a baráti társalgásban és a politikai életben elmaradt mások mögött, mint valami háborús intézményt, béke lévén, egyszerűen elhanyagolták. Mariust nem bosszantotta, ha mások elhomályosították dicsőségét, de igen bántotta, hogy Sulla kettőjük viszálykodására alapozta szerencsés politikai pályafutását, noha főként az arisztokraták Marius elleni gyűlölete tette őt fontos személlyé. Amikor a numidiai Bocchus kitüntetésképpen a Róma szövetségese címet kapta, és a Capitoliumon győzelmi jelvényeket tartó Niké-szobrokat helyezett el és melléjük egy aranyozott figurákból álló szoborcsoportozatot is állított, amely azt a jelenetet ábrázolta, amint Iugurthát átadja Sullának, Marius a haragtól és a féltékenységtől valósággal dührohamot kapott, és azt hajtogatta, Sulla ellopta tőle győzelme dicsőségét; azt is fejébe vette, hogy a szoborcsoportozatot erőszakkal eltávolíttatja a helyéről. Sulla is igen felbőszült Marius ellen, és viszályuk már csaknem nyílt erőszakhoz vezetett, amikor közbejött a szövetséges háború, amely váratlanul zúdult Rómára. Itália legharciasabb és legnagyobb néptörzsei fogtak össze Róma ellen, és kis híján megtörték Róma vezető szerepét, mert nemcsak fegyverekkel és katonákkal látták el magukat kitűnően, hanem hadvezéreik is rendkívül bátrak és ügyesek voltak, így mindenképpen méltó ellenfelei lettek a rómaiaknak.

Ez a háború, amely tarka volt viszontagságokban és változatos esélyekben, oly mértékben növelte Sulla hatalmát és tekintélyét, mint ahogyan Mariusét csökkentette. Az a vélemény alakult ki róla, hogy lassú a támadásokban, félénk és nem vállalkozó szellemű minden egyéb ügyben, vagy mert öregsége kioltotta belőle korábbi tettvágyát és szenvedélyét (Marius ekkor már elmúlt hatvanöt éves), vagy mert, mint maga is beismerte, teste gyenge volt és idegbántalmakban szenvedett, és erejét túlhajtva, merő szégyenérzetből vállalkozott a hadjáratra. Nagy harc után így is győzelmet aratott, és megsemmisítette az ellenség hatezer főnyi haderejét. Vigyázott, hogy az ellenség tőrbe ne csalja, és noha körülzárták, kitartott állásaiban, és visszautasította az ellenség gúnyos kihívását. Mint mondják, egy alkalommal Publius Silo, a legkiválóbb ellenséges hadvezér így szólt hozzá: „Ha valóban olyan nagy hadvezér vagy, Marius, jöjj, és küzdjünk meg egymással.” Erre Marius így válaszolt: „Ha nagy hadvezér vagy, kényszeríts rá, hogy harcoljak akkor is, ha nem akarok.” Más alkalommal az ellenség kedvező alkalmat nyújtott a támadásra, de a rómaiak bátortalanok voltak, és mindkét fél visszahúzódott. Marius ekkor gyűlésbe hívta katonáit, és így szólt hozzájuk: „Nem tudom, kit nevezzek gyávábbnak, titeket-e vagy az ellenséget. Az ellenség nem tudta elviselni, hogy a ti hátatokat nézze, ti pedig azt, hogy az ellenség tarkóját lássátok.” Végül is betegségére való hivatkozással lemondott a főparancsnokságról.

Később, mikor az itáliaiak vereséget szenvedtek, nagy versengés folyt Rómában különböző népvezérek közreműködésével, hogy ki nyerje el a Mithridatész elleni háború főparancsnokságát. Mindenki meglepetésére Sulpicius néptribunus, egy erőszakos ember, Marius nevét vetette fel, és proconsuli rangú fővezérnek javasolta Mithridatész ellen. A nép véleménye megoszlott. Egyesek Mariust támogatták, mások inkább Sullát kívánták, és felszólították Mariust, menjen a baiaei fürdőbe és gyógyíttassa öregségtől és reumától gyötört testét, hisz ő maga is elismeri, hogy beteg. Marius tudvalevőleg ott a Misenumi-hegyfok közelében fényes villát épített, amely sokkal kényelmesebb és fényűzőbb volt, mint amilyen illett volna a számtalan háborúban és hadjáratban tevékenyen részt vett férfihoz. Ezt a villát egyébként, mint mondják, Cornelia hetvenötezer, majd nem sokkal később Lucius Lucullus két és fél millió drakhmáért vásárolta meg. Ilyen gyorsan nőtt a fényűzés, és ilyen sok pénzt fizettek ki a pompáért. Marius gyermekes becsvággyal próbálta legyőzni öregségét és gyengeségét. Napról napra megjelent a Campus Martiuson, részt vett az ifjak tornagyakorlatain, és megmutatta, hogy szervezete gyors a fegyverforgatásban, és kitűnő a lovaglásban, bár öregkorában erősen elhízott, és így mozgása nehézkessé vált. Egyeseket mindez igen meghatotta, és külön elmentek megnézni, milyen lelkesen vesz részt Marius az atlétikai versenyeken. De a helyesen gondolkodó emberek szánalmas látványnak tartották becsvágyát és kapzsiságát. Hiszen Marius szegény emberből lett dúsgazdaggá, és az ismeretlenségből emelkedett a legmagasabb helyre, de nem ismerte fel jó szerencséje korlátait. Nem elégedett meg vele, hogy csodálják, és ahelyett, hogy csendben élvezte volna, amit szerzett, híres ember létére, többszöri diadalmenettel maga mögött úgy viselkedett, mint akinek mindent ezután kell még elnyernie. Öregkora nem gátolta, hogy útra keljen Kappadokiába és Pontoszba, és hadat viseljen Arkhelaosz és Neoptolemosz, Mithridatész helytartói ellen. Különösen nevetségesnek tűnt az az ürügy, amellyel eljárását megindokolta; azt mondta ugyanis, csak azért vállalja a hadjárat fővezérségét, hogy fiát megtanítsa a hadviselés tudományára.

A közállapotok már régen megromlottak és lezüllöttek Rómában, mikor Marius Sulpicius vakmerőségében megtalálta a legalkalmasabb eszközt a közjó teljes lerombolásához. Sulpicius sok tekintetben Saturninus csodálója és utánzója volt, kifogásolta, hogy közügyekben bátortalan és határozatlan. Ő azonban teljes határozottsággal a lovagrend tagjai közül hatszáz főnyi fegyveres testőrséggel vette magát körül, és ezeket „ellen-senatusának” nevezte. Testőreivel fegyveres támadást intézett a népgyűlésen a két consul ellen, és mikor az egyik elmenekült, Sulpicius a fiát fogatta el, és ölette meg. Sulla, üldözői elől menekülve, elhaladt Marius háza előtt, és meglepő módon nála keresett menedéket. Így sikerült megmenekülnie, mert üldözői mit sem sejtve futva továbbmentek. Azt mondják, Marius később maga engedte ki Sullát egy másik ajtón, s így baj nélkül kiszökve, eljutott hadseregéhez. Emlékirataiban azonban Sulla tagadja, hogy Marius házába menekült, hanem odahurcolták, hogy megbeszélje vele az intézkedéseket, amelyek megszavazására Sulpicius kényszerítette akarata ellenére. Sulpicius előzőleg fegyveres testőreivel körülvéve, kivont karddal Marius házába hurcoltatta; végül is onnan a forumra ment, és teljesítette Sulpicius pártjának követelését és visszavonta a törvényszünetet elrendelő senatusi határozatot. A hatalom ekkor Sulpicius kezébe került, s ő Mariust választatta meg hadvezérnek. Marius nyomban hozzákezdett a hadjárat előkészületeihez, de mielőtt elindult, két katonai tribunusát Sullához küldte, vegyék át tőle a hadsereget. Sulla, azonban fellázította és Róma ellen vezette a parancsnoksága alatt álló, legalább harmincötezer főnyi sereget. A fellázadt katonák első dolga az volt, hogy a Marius által küldött tribunusokat megöljék. Marius ekkor Sulla több párthívét legyilkoltatta. A rabszolgáknak felajánlotta, felszabadítja őket, ha csatlakoznak hozzá, de állítólag csak három rabszolga engedelmeskedett a felhívásnak. Mikor Sulla bevonult a városba, Marius csak gyenge ellenállást tanúsított. Hamarosan leverték és elmenekült. Mihelyt elhagyta a várost, párthívei minden irányba szétszéledtek, és mivel már besötétedett, Marius Soloniumban, egyik vidéki birtokán húzta meg magát. Fiát elküldte, hozzon élelmet apósa, Mucius közeli birtokáról, maga pedig lement a tengerpartra, Ostiába, ahol barátja, Numerius hajója már várt rá. Majd mielőtt fia megérkezett, mostohafiával, Graniusszal elhajózott. A fiatal Marius közben megérkezett Mucius birtokára és beszerzett, összeszedett mindenfélét, de mivel a másnap ott érte, alig tudott ellenségei elől elrejtőzni, akik lovon érkeztek a birtokra, valamit gyanítva. A birtok felügyelője idejében meglátta őket. Erre elbújtatta a fiatalembert egy babbal megrakott szekéren, majd az ökröket befogta, és elindult a város felé; később szembetalálkoztak a lovasokkal, így a fiatal Marius szerencsésen eljutott felesége házába, összeszedte a legszükségesebb útiholmikat, és a következő éjjel ő is lement a tengerpartra. Itt felült egy hajóra, és szerencsésen átkelt Afrikába.

Az idős Marius hajója hátszéllel haladt az itáliai part mentén. Mivel azonban félt egy Geminius nevű ellenségétől, aki vezető ember volt Terracinában, kérte a hajósokat, kerüljék el ezt a várost. Szívesen teljesítették volna kérését, de szél támadt a tenger felől. Hatalmas hullámok keletkeztek, és félő volt, hogy a hullámok közt a hajó elsüllyed. Marius erősen szenvedett a tengeribetegségtől, ezért Circeiben nagy nehezen kikötöttek. Partra szálltak már csak azért is, mert a vihar fokozódott és élelmiszerük fogytán volt. Céltalanul bolyongtak a parton, mint mikor az ember nagy nyomorúságok idején szabadulni szeretne a jelentől, és reményét a bizonytalan jövőbe veti. Ellenségük volt a föld, és ellenségük a tenger is. Féltek, hogy találkoznak valakivel, de attól is féltek, hogy nem találkoznak senkivel s így élelemhez sem juthatnak. Már esteledni kezdett, mikor néhány pásztor vetődött útjukba, de azok semmit sem adhattak, amire szükség volt. Felismerték azonban Mariust, és azt tanácsolták, távozzék minél gyorsabban, mert rövid ideje több lovast láttak, amint átkutatták a vidéket, és őt keresték. Marius nagy szorultságában és látván, hogy társai az éhségtől teljesen elerőtlenedtek, letért hát az útról és a sűrű erdőben megbújva nagy nehezen eltöltötte valahogy az éjszakát. Másnap reggel éhségtől űzve és fel akarván használni megmaradt erejét, mielőtt teljesen kimerülne, visszament a tengerpartra és lelket öntött társaiba, bátorítva őket, ne csüggedjenek a végső remény előtt, amelyben ő rendületlenül bizakodott, amióta csak réges-régen egy jóslatot hallott. Fiatal gyermek korában falun élt, és egyszer egy fáról lehulló sasfészket fogott fel köpenyében; a fészekben hét sasfióka volt. Szülei csak álmélkodtak, mikor meglátták, és megkérdezték a jósokat, akik kijelentették, fiuk lesz a legnagyobb ember a világon, és hétszer nyeri el a legfőbb tisztséget és hatalmat. Sokan azt mondják, ez valóban így történt. Mások viszont Marius akkori és későbbi menekülése közben hallották ezt, és el is hitték, és feljegyezték, pedig nem egyéb üres mendemondánál. A sas két tojásnál többet sohasem tojik, és tévedett Muszaiosz is, mikor ezt mondta: Tojik épp hármat, kikotol kettőt, fölnevel egyet. De ismeretes, hogy Marius még a legnagyobb veszélyben, száműzetése idején is gyakran kijelentette, hét ízben fogja elnyerni a consulságot.

Mintegy húszstádiumnyira lehettek az itáliai Minturnae városától, mikor egy feléjük tartó lovascsapatot pillantottak meg és két teherszállító hajót is. Ahogy csak a lábuk bírta, minden megmaradt erejüket összeszedve rohantak a parthoz, és a vízbe vetették magukat, hogy kiússzanak a hajókhoz. Granius és társai elérték az egyik hajót, és az átszállította őket a szemben levő Aenaria szigetére. Marius azonban nehéz testű és gyámoltalan volt, és csak két szolgája támogatásával tudott a víz színén maradni, míg elérték a másik hajót. Közben a lovascsapat a parthoz érkezett. Kiabáltak a hajósoknak, hogy vagy kössenek ki, vagy dobják ki a hajóból Mariust, és menjenek, ahová akarnak. Marius könnyek között könyörgött és a hajó gazdái néhány pillanatnyi habozás után meg is mondták a lovas katonáknak, nem adják át nekik Mariust, mire azok gorombán szitkozódva továbbmentek. A hajósok nyomban ezután megint mást gondoltak. A hajót a part felé irányították és kikötöttek a Liris folyó torkolatában, erősen elmocsarasodott területen. Felszólították, szálljon ki a hajóból, szerezzen magának valahol élelmet és pihenje ki fáradalmait, míg kedvező szél jön. Ez hamarosan bekövetkezhetik, mondták, mihelyt a szél a tenger felől eláll, és a part felől kezd erősebben fújni. Marius beleegyezett; a hajósok kivitték a partra, ott lefeküdt egy réten, és sejtelme sem volt róla, mi történik vele. A hajósok hajójukra visszatérve nyomban felszedték a horgonyt, és továbbmentek. Úgy gondolkoztak, bizony nem lett volna tisztességes dolog Mariust kiadni, viszont saját biztonságukat veszélyeztetik, ha megmentik. Marius mostmár egészen magára maradt. Sokáig csendben feküdt a parton, majd nagy nehezen összeszedte magát és bolyongott úttalan utakon. Mély zsombékokon, sárral és vízzel tele árkokon botorkált keresztül, míg végre elérkezett egy öreg halász kalibájához, lába elé borult, és úgy kérte, mentse meg és segítsen rajta; ha megmenekül ettől a veszélytől, nagyobb jutalomban lesz része, mint remélné. Az öregember talán régebbről ismerte Mariust, vagy pedig külseje után előkelő embernek ítélte, és azt mondta, ha pihenni akar, arra jó a kunyhója, de ha üldözői elől menekül, elbújtatja valahol, ahol nagyobb nyugalma lesz. Marius ezt kérte; az öregember bevezette a mocsár közé, és felszólította, bújjon a folyó partján egy üregbe. Majd nádat és mindenféle könnyű anyagot rakott rá, hogy eltakarja anélkül, hogy felsértené.

Nem sokkal később zaj és zavaros hangok hallatszottak a kaliba felől. Geminius ugyanis több emberét elküldte Terracinából Marius felkutatására. Közülük néhányan véletlenül rábukkantak az öregemberre, megijesztették és megszidták, hogy Róma ellenségét fogadja be és rejtegeti. Marius ekkor előjött rejtekhelyéről, levetkőzött és a mocsár sűrű iszapos vizébe vetette magát. Üldözői elől azonban így sem menekülhetett, mert kihúzták az iszapból és úgy, ahogy volt, ruhátlanul Minturnaeba vitték, s ott átadták a helyi hatóságoknak. Ekkor már minden várost értesítettek, hogy közérdekből fel kell kutatni Mariust, és ha bárki elfogja, végezzen vele. A hatóságok mégis úgy döntöttek, kivizsgálják előbb az ügyet, és Mariust egy Fannia nevű asszony házában őrizetbe helyezték. Fanniáról feltételezték, hogy régebbi sérelme miatt ellensége Mariusnak. Az asszonynak egy Titinnius nevű férfi volt a férje. Elváltak, s ő visszakövetelte hozományát, amely jelentékeny összegre rúgott. Titinnius erre házasságtöréssel vádolta meg az asszonyt, és ügyük Marius elé került hatodik consulsága idején. Az ügy tárgyalása közben kiderült, hogy Fannia erkölcstelen életmódot folytatott, de férje ezt akkor is tudta már róla, mikor feleségül vette és hosszú ideig együtt élt vele. Marius az ügyet nagyon szigorúan bírálta el: a férjet a hozomány visszatérítésére, az asszonyt pedig szeméremsértés okán négy rézsestertius bírság megfizetésére kötelezte. Fannia semmi jelét sem adta sértődöttségének. Ellenkezőleg, mihelyt meglátta Mariust, nemhogy neheztelt volna rá, inkább jól ellátta, és biztatta. Marius megköszönte, és azt mondta, valóban bizalommal néz a jövő elé, mert egy előjelet látott. Az előjel ez volt: Mikor őrizőivel megérkezett Fannia házához, kinyílt a kapu, és egy szamár jött ki rajta, majd elszaladt inni egy közeli forráshoz. A szamár először megállt Marius előtt, és szemtelen, vidám tekintettel mérte végig, aztán nagyot ordított, és vadul ugrándozott körülötte. Marius e jelből azt olvasta ki, mint mondta, hogy az istenség tengeren és nem a szárazföldön át óhajtja menekvését, mert a szamár hozzá sem nyúlt a száraz szénához, hanem a vízhez sietett. Marius ezt elmondta Fanniának, aztán lefeküdt pihenni, és kérte, csukják be szobája ajtaját.

Közben Minturnae vezetői és elöljárói megbeszélték a helyzetet, és úgy határoztak, hogy Mariust haladéktalanul kivégeztetik. Mivel azonban erre a feladatra a város polgárai közül senki nem vállalkozott, egy gall vagy kimber származású lovas katona - mindkét változatot ismeri a hagyomány - ment be karddal kezében Marius szobájába. A szobának az a része, ahol Marius feküdt, alig kapott világosságot, sőt meglehetősen sötét volt, és állítólag a katona úgy látta, hogy Marius szeme szikrázik a sötétben, és dörgő hangja így szólt a sarokból: „Ember, hogyan merészeled te Caius Mariust megölni?” Erre a barbár katona eldobta kardját, és kirohant a szobából. Közben csak azt kiáltozta hangosan: „Nem tudom megölni Caius Mariust.” Mindenki nagyon megdöbbent, az emberek szívében részvét és megbánás ébredt. Szemrehányást tettek maguknak, hogy törvénytelen és hálátlan határozatot hoztak az ellen a férfiú ellen, aki megmentette Itáliát, és akitől a segítséget megtagadni önmagában bűn volna. „Hadd menjen hát, meneküljön, ahová csak akar, érje utol másutt a sors keze. Mi pedig imádkozzunk az istenekhez, bocsássák meg nekünk, hogy Mariust szegényen és ruhátlanul engedtük el magunktól.” Ettől a gondolattól vezettetve valamennyien elmentek hozzá, hogy közrefogva kísérjék le a tengerpartra. Mindenki lelkesen segíteni akarta valamivel, és bár nagy sietségben voltak, mégis késlekedtek; a tenger felé útba esett ugyanis Marica szent ligete, és a helyi vallási szokások megtiltották, hogy a ligetből bármit kivigyenek, ami egyszer ott volt. Ha pedig a ligetet elkerülik, az nagy időveszteséggel jár. Végül is egy idősebb ember hangos szóval kijelentette, hogy egyetlen út sem tilos vagy járhatatlan, amelyen át megmenthetik Mariust. Elsőként magához is vett néhány tárgyat, amit a hajóra készültek vinni, és keresztülment vele a szent ligeten.

Ezzel a lelkesedéssel mindent gyorsan összeszedtek és egy Belaeus nevű ember hajót ajánlott fel Mariusnak. Később ugyancsak ő megfestette a történteket, és a képet felajánlotta a szentélynek, melyet ott emeltek, ahol Marius hajóra szállt. Kedvező szél és jó szerencse segítségével Marius eljutott Aenaria szigetére; ott találta Graniust és többi barátját. Együtt indultak el hajón Libüába, de ivóvizük elfogyott, és így kénytelenek voltak kikötni a szicíliai Erycina kikötőjében. A terület a római quaestor fennhatósága alatt állt, és kicsi híja, hogy el nem fogta Mariust, amikor partra szállt. Emberei közül, akik vízért mentek, tizenhatot megölt. A menekülők sietve folytatták útjukat és a nyílt tengeren át eljutottak Meninx szigetére. Marius itt értesült róla, hogy fiának Gethegusszal együtt sikerült elmenekülnie, és útban vannak Hiampszalhoz, Numidia királyához, hogy segítséget kérjenek tőle. Ennek a jó hírnek Marius nagyon megörült, felbátorodott, majd folytatta útját Karthágó felé. Afrikában a propraetor ebben az időben Sextilius volt, egy római férfi, akit Marius sem jóban, sem rosszban nem részesített soha. Azt várhatta volna, hogy szánalomból segítségét is felajánlja. Ehelyett alighogy Marius néhány társa kíséretében partra szállt, egy lictor jelent meg előtte, megállt, és a következőket mondta neki: „Marius, Sextilius propraetor megtiltja, hogy partra szállj Afrikában. Ha parancsának nem engedelmeskedel, azt üzeni, hogy a senatus határozatának értelmében Róma ellenségeként fog bánni veled.” Mariust e szavak hallatára a fájdalom és méltatlanság érzése szinte elnémította. Sokáig némán állt és nézett a lictorra, aki végül is megkérdezte tőle, mit felel, mit üzen a propraetornak. Marius hangosan felsóhajtott, és ezt mondta: „Mondd meg neki, hogy láttad a számkivetett Mariust ülni Karthágó romjain!” E szavakkal Marius találóan vont párhuzamot Karthágó sorsa és a maga változó szerencséje között. Közben Hiampszal, Numidia királya kétszínű szerepet játszott. A fiatal Mariust és kísérőit elhalmozta figyelmessége minden jelével, de valahányszor távozni akartak, valamilyen ürüggyel mindig visszatartotta őket. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a huzavona semmi jóra nem vezet. Ekkor azonban olyasmi történt, ami hasznukra vált. A fiatal Marius nagyon jóképű legény volt, és a király egyik ágyasát igen felháborította, hogy így bánnak vele. A szánalom csak ürügy volt a kezdődő szerelemre. Marius eleinte visszautasította a nő közeledését, de mikor látta, hogy nincs más út a menekvésre, és a leányt őszinte érzés, nem érzéki szenvedély vezeti, viszonozta érzelmeit és segítségével sikerült megmenekülnie kísérőivel együtt, sőt hamarosan atyjával is találkozott. Apa és fiú nagy szeretettel üdvözölték egymást, majd a tengerparton sétálgatva, egymással viaskodó skorpiókat láttak. Marius ezt rossz jelnek tekintette. Tüstént felszálltak egy halászhajóra és átkeltek a szárazföldtől nem nagy távolságra fekvő Cercina szigetére. Alighogy elindultak, észrevették a király lovasait, akik ugyanoda tartottak, ahonnan ők elindultak. Marius szerint ez volt az egyik legnagyobb veszedelem, amelyből megszabadult.

Rómában közben híre érkezett, hogy Sulla több csatát vívott Boiótiában Mithridatész hadvezéreivel; ezalatt a két viszálykodó consul fegyvert fogott és megütköztek egymással, és Octavius győzött. Elűzte Cinnát, aki már-már megpróbált zsarnokként uralkodni, és helyére Cornelius Merulát választatta meg consullá. Cinna viszont Itália más részein toborzott hadsereget magának, s háborúra készült Octavius és Merula ellen. Marius az eseményekről értesülvén elhatározta, hogy mihelyt lehet, áthajózik Itáliába. Maga mellé vett néhány mór lovast Libüából, továbbá olyanokat, akik Itáliából menekültek, együttesen mintegy ezer embert. Ezekkel indult útnak és az etruriai Telamonban kötött ki, és mihelyt partra szállt, kiáltványban szabadságot ígért a rabszolgáknak. De sok szabad ember, földműves és pásztor is sietett a tengerpartra, amikor nevét meghallotta. Mariusnak sikerült rábeszélnie a fiatal és erős férfiakat, csatlakozzanak hozzá. Így néhány nap alatt jelentős haderőt gyűjtött, azonkívül felfegyverzett negyven hajót. Marius tudta, hogy Octavius feddhetetlen jellemű férfiú, aki hatalmát csak szigorúan törvényes keretek között hajlandó fenntartani. Tudta azt is, hogy Cinna gyanús Sullának és ellensége a jelenlegi alkotmánynak. Marius tehát úgy döntött, hogy Cinnához csatlakozik haderejével. Követeivel megüzente Cinnának, hogy mint consulnak mindenben engedelmeskedik neki. Cinna örömmel fogadta Marius ajánlkozását, proconsuli címmel tüntette ki, és vesszőnyalábokat és más hatalmi jelvényeket küldött neki. Marius azonban azt mondta, hogy ezek a kitüntetések nem illenek sorsához. Szegényes ruhát öltve, száműzetése napjától növesztett hosszú hajjal, a hetvenen túli aggastyán roskatag lépéseivel járkált, hogy könyörületet keltsen, de szánalmasságába belevegyült tekintetének megszokott vadsága, és megalázkodás hatotta át lelkét, amelyet azonban a sorscsapások inkább elvadítottak, mint megtörtek. Bármennyi megalázás érte, szellemét semmi sem tudta megtörni, és balsorsában még féktelenebbé vált.

Miután üdvözölte Cinnát és találkozott a katonákkal, nyomban munkához látott, és teljesen új helyzetet teremtett. Azzal kezdte, hogy hajóival elzárta a gabonaszállító hajókat, a kereskedőket kifosztotta, így ura lett a piacnak. Ezt követőleg körbehajózott és elfoglalta a parti városokat, végül árulás útján bevette Ostiát. A kincseket elrabolta, sok embert meg öletett, és mikor hidat veretett a folyón, teljesen elvágta az ellenséget minden, tengeren érkező szállítmánytól. Ezután hadait Róma ellen vezette, és először is elfoglalta a Ianiculust. Octavius nem annyira tapasztalatlanságával, hanem azzal ártott a közügynek, hogy túlzottan figyelembe vette a törvényességet, miközben a közérdek rovására elhanyagolta a szükség követelményeit. Így például, bár többször is unszolták, sorozzon be rabszolgákat hadseregébe, és ígérje meg, hogy felszabadítja őket, Octavius azt válaszolta, nem adja át a rabszolgáknak azt a hazát, melyből Caius Mariust a törvényeknek engedelmeskedve kizárta. Amikor a fiatal Metellus - annak a Metellusnak a fia, aki fővezér volt Libüában és később Marius mesterkedésére száműzték - Rómába érkezett, sokkal jobb hadvezérnek bizonyult, mint Octavius. A katonák ott is hagyták Octaviust, és Metellushoz jöttek és kérték, vegye át ő a fővezérséget, és mentse meg Rómát. Nemcsak jól harcolnának, mondották, hanem győznének is, ha tapasztalt és erélyes hadvezérük lenne. Metellus haragosan válaszolt nekik, és azzal küldte el őket, menjenek vissza a consulhoz, mire a katonák átpártoltak az ellenséghez. Metellus emiatt annyira kétségbeesett, hogy elhagyta Rómát. Octavius Rómában maradt. Kaldeus csillagjósok, papok és Sibylla könyveinek magyarázói elhitették vele, hogy majd minden jóra fordul. Octavius minden tekintetben józan gondolkodású férfiú volt, aki nagyon vigyázott, hogy minden hízelgés nélkül, az ősi szokásoknak és törvényeknek megfelelően változtathatatlan szabályrendszerként megőrizze consuli tisztsége tekintélyét. Ebben a vonatkozásban volt mégis egy gyengéje. Több időt töltött kuruzslók és csillagjósok, mint államférfiak és hadvezérek társaságában. Végül is mielőtt Marius bevonult Rómába, előreküldött emberei a forumon leráncigálták Octaviust a szónoki emelvényről és meggyilkolták. Állítólag ekkor is kaldeus írásokat találtak nála. Valóban a sors szeszélye, hogy e két kiváló hadvezér közül Mariusnak javára vált, hogy hallgatott a jóslatokra, Octaviusnak pedig vesztét okozta.

A senatus ilyen körülmények között ült össze, hogy követeket küldjön Cinnához és Mariushoz. Kérték mindkettőt, vonuljanak be a városba, és kíméljék meg a lakosok életét. A követeket Cinna, a consul hivatali székén ülve fogadta és szavaikra jóakaratúan válaszolt. Marius ott állt a consul széke mellett, és bár egyetlen szót sem szólt, dühös arckifejezése és komor tekintete világosan mutatta, hogy mihelyt teheti, vérfürdőt rendez a városban. A követek távozása után Cinna testőrségével vonult be Rómába, de Marius megállt a kapunál. Haragosan gúnyolódva azt mondta, hogy őt száműzték, és a törvény tiltja, hogy hazája földjére lépjen. Ha szükség van rá, új határozattal töröljék a száműzetést kimondó törvényes határozatot. Ő maga teljes tisztelettel viseltetik a törvények iránt, és szabad városba érkezik. Erre összehívták a népgyűlést, de mielőtt három vagy négy tribus leadta volna szavazatát, Marius felhagyott a színleléssel. Mellőzte törvényes visszahívását a száműzetésből és bevonult a városba testőreivel, akiket a felszabadított rabszolgák közül válogatott ki és „bardüai gárdájának” nevezett. A gárda Marius egyetlen szavára, gyakran egyetlen fejbólintására sok embert megölt. Többek közt szeme láttára karddal megtámadtak és felkoncoltak egy Ancharius nevű senatort és volt hadvezért, aki mikor Mariusszal találkozott, Marius nem viszonozta köszöntését. Ettől kezdve, ha Marius valakinek nem viszonozta megszólítását, testőrei jelnek tekintették, és az utcán nyomban végeztek vele. Így Marius személyes jó barátai is rémülettel és aggodalommal köszöntek neki, ha véletlenül találkoztak vele. Mikor már sok embert lemészároltak, Cinna megelégelte és megunta a vérengzést, de Marius vérszomjas dühe napról napra fokozódott, és legyilkoltatott mindenkit, akire a legcsekélyebb ok miatt is gyanakodott. Minden utca, az egész város tele volt a rejtőzködők és menekülők üldözőivel és nyomozóival. Bebizonyosodott, hogy sem a vendégbarátság, sem a barátság nem megbízható a végzettel szemben. Alig akadt olyan ember, aki el ne árulta volna a nála menedéket keresőket. Épp ezért külön dicsérettel kell megemlékezni Cornutus rabszolgáiról. Ezek elbújtatták gazdájukat saját házában, majd a sok holttest közül egyet nyakánál fogva felakasztottak, ujjára pedig aranygyűrűt húztak, így mutatták meg Marius testőreinek, és mintha csakugyan Cornutus lett volna, díszesen eltemették. A csalást senki nem vette észre, és így Cornutusnak rabszolgái segítségével sikerült elmenekülnie Galliába.

Marcus Antoniusnak, a szónoknak is akadt egy jó barátja, de mégis szerencsétlenül járt.Az illető szegény plebeius volt. Mivel Róma egyik legkiválóbb vezető emberét fogadta házába, tehetségéhez képest a legjobbat akarta nyújtani neki, és ezért elküldte egyik rabszolgáját borért a közeli vendéglőbe. A rabszolga gondosan kóstolgatott, és mikor az egyik drágább fajtából vásárolt, a vendéglős megkérdezte tőle, miért vesz ilyen drágát és jót a megszokott, közönséges újbor helyett. A rabszolga minden további nélkül elmondta neki, mint régi ismerősének, hogy Marcus Antonius rejtőzködik náluk, gazdája neki viteti a bort. A vendéglős azonban aljas és jellemtelen ember volt, s mihelyt a rabszolga elment, rohant Mariushoz, aki éppen vacsoránál ült. Eléje vezették, és felajánlotta, hogy elárulja Marcus Antoniust. Azt mondják, Marius a hír hallatára felkiáltott és örömében tapsolni kezdett. Fel akart kelni az asztaltól, hogy személyesen siessen a megjelölt helyre, de barátai visszatartották, és így Anniust küldte el néhány katonával; azt is megparancsolta neki, hozza el mielőbb Marcus Antonius levágott fejét. A házhoz érkezve, Annius megállt a kapuban, a katonák pedig a lépcsőn felmentek a lakásba. Ott találták ugyan Antoniust, de egyik katona a másikat biztatta és noszogatta, hogy végezzen vele. Úgy látszik, valamennyit megbűvölte Antonius elragadó szónoki egyénisége, és mikor beszélni kezdett hozzájuk, s életéért könyörgött, egyikük semmert nemhogy hozzányúlni, de még csak rá sem nézni, hanem fejüket lehajtva könnyeztek. Múlt az idő, Annius is felment a lakásba. Látta, hogy a katonák Antonius szavaitól egészen ellágyultak és elérzékenyültek. Leszidta őket, odarohant Antoniushoz, és maga vágta le a fejét. Lutatius Catulus Marius consultársa volt, együtt tartottak diadalmenetet a kimbereken aratott győzelem után. Mikor többen szót emeltek érdekében, és kérlelték Mariust, csak annyit mondott: „Meg kell halnia.” Catulus erre bezárkózott szobájába, nagy halom szénből tüzet rakott, és megfulladt. A lefejezett, utcára dobott holttestek - az emberek egyszerűen átlépkedtek rajtuk - már szánalmat sem keltettek, mindenki csak remegett és félt a látványtól. Legnehezebb volt elviselni az úgynevezett „bardüai gárda” kegyetlenkedéseit. Lemészárolták a családapákat otthonukban, meggyalázták gyermekeiket, megbecstelenítették feleségüket. Fosztogattak, gyilkoltak korlátlanul, míg Cinna és Sertorius csapatai közös megegyezéssel körül nem vették táborukat és alvás közben mind egy szálig le nem öldösték őket.

Közben más szelek kezdtek fújdogálni. Hírek érkeztek mindenhonnan, hogy Sulla befejezte a Mithridatész elleni hadjáratot, visszaszerezte az elveszített tartományokat, és nagy haderővel útban van a tengeren Itáliába. Ezek a hírek átmenetileg hoztak enyhülést és rövid pihenőt a sok borzalom után, mert az emberek is úgy gondolták, hogy legalább addig a háború újból nem szakad rájuk. Mariust ekkor választották meg hetedízben consullá. Az év első napján, január elsején foglalta el hivatalát, és még ugyanazon a napon egy Sextus Licinius nevű embert letaszíttatott a Tarpeii-szikláról. Ezt mindenki rossz előjelnek tekintette, nemcsak Marius pártja, de egész Róma szempontjából. Marius ekkor már a küzdelmektől elfáradt és a gondoktól kimerült, és összeroppant. Lelkiereje, amely a kiállott szörnyű félelmek és fáradságok közepette megrendült, nem viselte el az új háború, új küzdelmek roppant gondját. Tisztán látta, hogy ellenfele ez alkalommal nem Octavius vagy Merula, szedett-vedett csőcselék és lázongó tömeg vezetői, hanem Sulla, aki a múltban egyszer már elűzte Rómából, és most Mithridatészt a Fekete-tengerig kergette vissza. Az efféle gondolatok egészen összetörték; visszaemlékezett hosszú vándorútjaira, meneküléseire, a szárazföldön és tengeren átélt veszélyekre. Kibírhatatlan kétségbeesés fogta el; éjszakáit rettegésben töltötte, éjszakai látomások és nyomasztó álmok között. Közben mintha egy hang mindig csak ezt mondta volna neki: Rettentő az oroszlán odva, ha elhagyatott is. Leginkább az álmatlan éjszakáktól félt, és ivásra és korához nem illő részegeskedésre adta fejét, hogy elűzze álmatlanságát és borba fojtsa gondjait. Végül mikor a tengerről hírnök érkezett, új félelem vett erőt rajta. Így nem sok kellett hozzá, hogy a jövő miatt aggódva és a jelen fölött utálkozva és gyűlölködve megbetegedjék. Tüdőgyulladást kapott, amint Poszeidóniosz, a bölcselő mondja, ő ugyanis betegsége alatt személyesen kereste fel valami ügyben, melynek elintézését vállalta. Caius Piso, a történetíró másként adja elő az eseményeket. Szerinte Marius, egyszer barátaival együtt lakomáról távozva, útközben beszélni kezdett életéről, felsorolta sorsának sűrű változásait. Elbeszélését azzal fejezte be, értelmes ember ne bízza magát a sors szeszélyére. Ezután elköszönt társaitól, ágynak dőlt, és hét nappal később meghalt. Mások azt mondják, hogy kielégíthetetlen becsvágya nyíltan megmutatkozott betegsége alatt is s szinte az őrületig fajult: azt képzelte, hogy a Mithridatész elleni háború fővezére; különböző mozdulatokat és testhelyzeteket vett fel, amint a csatában szokása volt, sűrű harci üvöltést hallatott és nagy hangon parancsokat osztogatott. Ilyen őrjöngő és olthatatlan volt a vágya ez után a háború után mohósága és hatalomvágya miatt. Bár hetven évet élt, és Rómában először őt választották meg hét ízben consullá, királyokhoz illő háza, vagyona volt, mégis panaszkodott balsorsára, hogy szegényen kell meghalnia, mielőtt elérte élete vágyát.

Platón, amikor közel volt halála, magasztalta védőszellemét és jó sorsát, mert embernek született, hellénnek és nem barbárnak, nem oktalan állatnak, s hozzá még Szókratésszel egy időben élhetett. Ott van azután a tarszoszi Antipatrosz is, aki, mint mondják, halála óráján számba vett minden jót, amivel a sors életében megajándékozta, és még azért is hálás volt, hogy szerencsésen utazott Athénba, így kinyilvánította, mennyire hálás a sors minden adományáért, és hogyan őrzött meg élete végéig mindent, emberi sorsunk legbiztosabb kincsesházában, az emlékezetben. Feledékeny és értelmetlen emberek emlékezetéből nyomtalanul enyészik el minden élmény. Ezért semmit sem tudnak felfogni és megőrizni, hanem a jót nélkülözik, reménykedve tekintenek a jövőbe, a jelent meg elszalasztják. Pedig ami a jövőben történik, azt tönkreteheti a sors, a jelen viszont nem vehető el tőlünk. Eldobják a jelen ajándékait, mint ami nem is az övék, és csak álmodoznak a bizonytalan jövőről. De nincs ebben semmi meglepő. A külső világ áldásait csak úgy élvezhetjük, ha a józan értelem és a műveltség biztos alapjain nyugszanak, különben összehordva és halomba gyűjtve sem elégíthetik ki olthatatlan lelki szomjúságunkat. Így halt meg Marius tizenhetednapra hetedszeri consullá választása után. Róma megkönnyebbüléssel és örömmel fogadta a hírt, mert vad és kegyetlen zsarnokságtól szabadultak meg. De alig telt el néhány nap, Róma lakosai tapasztalhatták, hogy az öreg helyébe fiatal és friss erejű zsarnokot kaptak. A fiatal Marius hamarosan kimutatta irgalmat nem ismerő kegyetlenségét, mikor a város legnemesebb és legelőkelőbb polgárait sorra megölette. Mivel az ellenséggel szemben vakmerőnek és rettenthetetlennek mutatkozott, eleinte „Mars fiának” nevezték, de mikor tetteiből igazi jellemét megismerték, „Venus fiának” kezdték hívni. Végül a Sulla csapatai által körülzárt Praenestében több sikertelen próbálkozást tett élete megmentésére, de amikor a város elesett, s menekülésre nem maradt reménye, önkezével vetett véget életének. 

                                                                                                  1.      2.