2.: Mechanikus és kézi hajítófegyverek a késő római korban

 „Az ostromlottak védőeszközei:‎ ‏a nyíllövőgépek, vadszamarak, scorpiók, íves nyillövők, rudas és kézi parittyák.” (Vegetius)

Mint látjuk, Vegetius az erősségek védelmében magától értetődőnek tartotta a mechanikus fegyverek alkalmazását. Sajnálatos módon azonban mellőzi azok működésének részletes leírását arra hivatkozva, hogy azok általános használatuk miatt ismeretesek. Szerencsénkre viszont fennmaradtak Ammianus Marcellinus saját korára, azaz a Kr.u. IV. századra vonatkozó történelmi művei, amelybe nem kis mértékbe beledolgozta saját visszaemlékezéseit. Ammianus pedig nagy valószínűséggel egy ballistarii alakulatnál kezdhette a pályafutását, így nem csak hogy szakszerűen írja le a korban használatos torziós hadigépeket, hanem azok erődvédelemben játszott szerepét is bemutatja Aminda 359-es ostrománál, ahol ő maga a védelmet irányító főtisztek között volt, és egy dárdavetőkkel végrehajtott speciális operációt is személyesen vezetett. Ammianus leírásaiból az is kiderül, hogy Amidánál használtak könnyű, egy ember által kezelhető gépeket, állványra szerelt, lőállásba rögzített, de könnyen mobilizálható lövegeket, valamint súlyos, nehezen mozgatható kővetőket, amiket az ostromtornyok ellen alkalmaztak.

Mindezek alapján a késő római korban erődvédelemben alkalmazott torziós lövegeket több csoportba lehet sorolni. A római hadseregben ekkoriban egy és kétkarú vető-, illetve hajítógépeket használtak, melyek karjait úgynevezett torziós kötegekbe fogták. Ezek a torziós kötegek összecsavart lószőrből, inakból készültek és jelentős energia tárolására voltak képesek, amit a megfeszített kar, vagy karok kioldása után a lövedék kilövésére használtak fel. A lövedék egyaránt lehetett kőgolyó, vagy nyíl, illetve dárda. Ez utóbbi két esetben gyakran három- négy élű, speciálisan páncéltörésre kialakított hegyű lövedékeket is alkalmaztak. De tudomásunk van olyan speciálisan kiképzett páncéltörőfejű lövedékekről, amelyekbe gyúlékony anyagot töltöttek és azt a fémlemezekkel borított ostromtornyokra lőtték, hogy az a páncélt áttörve felgyújtsa a szerkezetet.

A késő római katonai terminológia catapulta elnevezéssel illette az egykarú követőket, melyeket scorpio vagy későbbi nevén onager típusba lehet besorolni, eltérően a korábbi korok megnevezéseitől, amikor a ballista jelentette a követőt és a scorpio még egyértelműen kétkarú szerkezet volt. A jelentésváltozás miatt a IV. századra a ballista már a kétkarú szerkezeteket jelentette, amik követ, dárdát vagy nyilat egyaránt kilőhettek mindenféle méretben. Vagyis ballista alatt lehet hatalmas rögzített szerkezeteket és könnyű, mozgatható, akár egy ember által is könnyen használható lövőgépet érteni. A scorpio kifejezést pedig egykarú kővetők egy típusára kezdték el használni.

A késő római ballisták és catapultok hatótávolságát illetően meglehetősen megoszlanak a vélemények. Ennek okát abban kell keresnünk, hogy az antik forrásokban szereplő adatok nem egyeznek meg a modern rekonstrukciók és kísérletek adataival. Mivel a porosz Erwin Schramm által az 1900-as évek elején elvégzett kísérletek adatai közelítik meg leginkább az ókori forrásokban leírtakat, ezért a későbbiekben ezt kívánom használni, kiegészítve a modernebb Marsden és Wilkins-féle kutatásokkal.

Mint láthatjuk, a különböző római vető- és hajítógépek hatótávolsága 150 és 450 méter között váltakozott, vagyis a falakról pásztázva egy több száz méter széles halálzónát hoztak létre a falak előtt, amit a korban 50-150 méter közti hatótávolságot elérő íjak és a nagyjából 30 méterre hajítható kézi fegyverek tettek még veszélyesebbé a falak felé közeledő ellenség számára. Egy átlagos római ballista tűzgyorsasága, a kísérletek szerint kb. 1 perc volt, ezért a falakra és bástyákra elhelyezett több tucat szerkezet gyakorlatilag folyamatosan tudott lőni. Nem beszélve az íjakból leadott lövésekről és a kézi hajítófegyverekről.

Külön említést kell tennünk a Wilkins által cheiroballistákkal végzett kísérletekről a melyek szerint 140 méter távolságból, szembeszélnél mintegy 9-10 méteres szórás mellett egy 1 méter széles, 1.5 méter magas célt 33%-os valószínűséggel lehetett eltalálni, azonban a páncél áttöréséhez már közelebb kellett lennie a célnak, a közelség viszont a találati arányt növeli. A kísérlet szerint egy 60 méterről kilőtt, 85 grammos 40 cm-hosszú 18 mm-es fejjel rendelkező lövedék 8 cm mélyen üti át a 6 mm széles préselt rétegelt falemezt.

Ez tehát azt jelenti, hogy a rómaiak számára rendelkezésre állt egy nagy hatótávolsággal, nagy tűzgyorsasággal és átütőerővel rendelkező könnyen mobilizálható, állványra szerelten és kézben tartva egyaránt alkalmazható mechanikus fegyver. Ami azért fontos, mert így a cheiroballista lehetőséget adott arra, hogy a kisebb méretű erődök is rendelkezhessenek hatékony mechanikus hajító- vetőgépekkel, még ha nagy, nehéz gépek elhelyezésére nem is lett volna mód bennük.

Elmondhatjuk tehát, hogy a késő római korban könnyű, közepes és nehéz torzióslövegeket egyaránt alkalmaztak az erődítmények védelmében. Idetartozik azonban még az extranehéz, folyamvédő torzióslöveg, amiről egy a IV.-V. század fordulóján alkotó névtelen szerző a De rebus bellicis című művében ír és kifejezetten folyamatvédelmi feladatok ellátására javasolja. Az általa ballista fulminalisnak nevezett szerkezet képes volt egy lövedéket átlőni az Al-Dunán. Márpedig az ilyen, folyamvédelemre kifejlesztett fegyvereket nyilván a folyók pártján stratégiai fontosságú helyekre telepített erősségekbe kellett elhelyezni. Azt pedig, hogy a rómaiak a stratégiailag fontos folyószakaszokon emelt erődökben, a folyó felé néző tornyokba telepítettek torzióslövegeket, alátámasztják a Vaskapunál Orosvánál és Gorneánál talált leletek. Ennek alapján élhetünk azzal a felvetéssel, hogy a szokásosnál nehezebb lövegek jelenléte indokolhatja, hogy a Visegrád-Gizellamajornál található és a passaui Boiotro nevű kiserődök folyásirányba néző saroktornyok többi toronytól eltérő alakját és nagyobb méretét.

A késő római korban nem csak torzióslövegeket alkalmaztak az erődök védelmében, hanem egyéb, kézifegyvereket az egyszerű 100-150 méterre hordó íjtól a kézzel hajított kövekig. Ez utóbbiak szerepét, amint arra Baatz is rámutatott egyik tanulmányában, gyakran lebecsülik, ám legalább olyan hatékonyak voltak mint a többi kézzel elhajított fegyver. Sőt, érdekességként meg lehet említeni, hogy Vegetius leírásában szerepelnek olyan metelláknak nevezett, kövekkel megtöltött kosarak, amelyeket az ellenség saját maga old ki a létrák falaknak támasztásával.

A kutatás úgy tartja, hogy a hagyományos hajítófegyver a pilum is eltűnt a Kr.u. III. századra a római katonák fegyvertárából, igaz Vegetius arról tudósít, hogy spiculum néven még a IV. században is használatban volt, amit alátámasztani látszik, hogy a spiculum kísértetiesen hasonlít a pilumra a maga trianguláris hegyével, 20 cm-es nyakával és 162.8 cm-es nyelével.

De egy vericulumnak nevezett hajítódárdákat is használtak a korban Vegetius szerint, aminek 11.4 cm-es fejét egy 103 cm-es nyélhez erősítették. Hajításra és szúrásra egyaránt használt fegyver volt a lancae, ami valószínűleg a köztársaság kori hasta késői megfelelője lehetett. Kisebb kézi hajítófegyver volt még a pajzs belső oldalára függesztett ötöt az úgynevezett plumbatat, vagy martiobarbulust, amik ólomsúllyal ellátott dobónyilak voltak. Ezeket a megközelítőleg 50 cm-es hajítófegyvereket, amiket 30 méterről hajítottak az ellenségre. Hasonló szerepet töltött be a frank származású katonák jellegzetes rövid nyelű hajítóbárdja, a francisca is.

Azt már a rómaiak is tudták távolsági fegyverek objektumvédelemben történő használatát igazán a kérdéses objektumok előterébe telepített műszaki zárak és akadályok teszik hatékonnyá, ezért a későbbiekben a műszaki akadályok késő római korban játszott szerepével szeretnék foglalkozni...

Forrás: http://limes.blog.hu/2011/08/03/torzioslovegek_szerepe_a_keso_romai_erodok_vedelmeben_2_mechanikus_es_kezi_hajitofegyverek_a_keso_ro

Szerző: Bernát Péter