Torzióslövegek szerepe a késő római erődök védelmében

1.: A mechanikus távolsági fegyverek megjelenése

Azzal egy időben, hogy az emberek először hoztak létre falakkal körülvett erősségeket, egy olyan fegyverkezési verseny indult el védők és támadók között, amely mind a mai napig tart. Onnantól kezdve ugyanis, hogy a támadók először ütköztek falakba, mindent elkövettek azért, hogy átjussanak az előttük tornyosuló akadályon. A támadás legkézenfekvőbb célpontjai persze a falakon nyitott bejáratok voltak, ami arra ösztönözte az ellenséget, hogy ezeken a helyeken támadjanak. Éppen ezért nem meglepő, hogy a Közel-Keleten az egyszerű kerítés-szerű falak megjelenése után a kapukat védő tornyok jelentették a következő fejlődési fokozatot, ahonnan a védők a magassági fölényüket kihasználva könnyedén visszaverhették a támadókat íjakat alkalmazva vagy köveket és dárdákat hajigálva. Természetesen a támadók ezt követően a falak kevésbé védett szakaszain próbálkoztak bejutni az ostromlott helyiségekbe, ami arra ösztönözte a védőket, hogy ne csak a kapukat, hanem a fal teljes szakaszát tornyokkal erősítsék meg, innentől kezdve pedig az ostromlóknak különféle ostromeszközöket kellett alkalmazniuk, ha át akarták törni a védelmet.

Az asszír hadsereg volt az első, amelyik tömegesen kezdett el egyre bonyolultabb ostromgépeket bevetni annak érdekében, hogy saját embereik védve legyenek, miközben megpróbálnak bejutni az ostromlott erősségbe. Márpedig akkor lehetett biztosítani a leghatékonyabban a támadás eredményességét, ha sikerült semlegesíteni a falakon harcoló védőket, akik persze mindent elkövettek azért, hogy az ellenséget és annak hadigépeit távol tartsák. Ennek érdekében az ostromlók nagy arányban alkalmaztak különféle lövedékeket (nyilakat, parittya lövedékeket), amiket koncentráltan lőttek ki a támadandó falszakaszon tartózkodó védőkre azért, hogy elűzve onnan őket, biztosítsák saját csapataik, ostromgépeik eredményes tevékenységét. Ezzel fedezetet biztosítottak a falakat közvetlenül támadó egységeknek.

Az asszírok által kidolgozott ostromtaktika túlélte magát az azt kidolgozó birodalmat is. Az új-babilóniaiak és a perzsák is tovább alkalmazták a jól bevált taktikai elemeket, amelyekkel a perzsák révén a görögség is megismerkedett. A görögök pedig nem csak felismerték, hogy a védők és a támadók közül az tesz szert előnyre, aki nagyobb hatósugárral rendelkező fegyvereket tud bevetni, hanem meg is alkották azt a fegyvert, amelyik lényegesen nagyobb távolságra volt képes lövedéket eljutatni, mint a korban használatos íjak vagy parittyák.

Az új szerkezet, ami elindította az ókori mechanikus távolsági fegyverek fejlődését, Kr.e. 400 körül, a korszak egyik legjobban megerősített görög városában, Szürakuszában született meg. Az úgynevezett gasztraphetész, más néven csípőíj, egy számszeríjra emlékeztető szerkezet volt, ami mechanikus felhúzószerkezettel, kioldóval és csúszó résszel rendelkezett.

Ez az új fegyver körülbelül 50 méterrel szárnyalta túl az összes, abban a korban használt íj hatótávolságát. Ezenfelül átütőereje is jóval nagyobb volt az átlagos íjak 18 – 27 kp-jánál a maga 68 – 90kp-os teljesítményével. Hátránya volt viszont, hogy a hagyományos íjakhoz képest rendkívül körülményes volt az újratöltése, de ostromoknál komoly előnyhöz jutathatta mind a védőket, mind a támadókat. Legelső alkalmazására Motüa Kr.e. 397-es ostrománál került sor, ezt követően pedig gyorsan elterjedt a Mediterráneum térségében.

Az új fegyvert hatótávolságának és átütőerejének növelése érdekében egyre nagyobb és nagyobb méretben készítették el, így pár évtizeden belül megjelentek a nehéz, állványokra szerelt változatok is. Megszületett a lőpor nélküli lövegek, amelyek igazából a már torzióserőt felhasználó oxübelész megjelenésével indultak fejlődésnek a Kr.e. IV. század közepén.

A torzióslövegek elterjedésével lehetővé vált a nehezebb kőlövedékek nagy távolságra (200-400 m) történő eljutatása is, vagyis kettévált a mechanikus hajítógépek fejlődése nyíl- dárdavetőkre, valamint kővetőre. A nagyméretű kővetők innentől lehetővé tették a falak rongálását és magas ívben kilőtt lövedékekkel az ostromlott erősség belsejének bombázását. Az ostromlottak számára pedig lehetővé vált, hogy a nagy kővetőkkel messziről rongálják vagy semmisítsék meg a támadók ostromgépeit. A torzióslövegek gyors karriert futottak be a hellenisztikus világban. Először Nagy Sándor alkalmazta őket nagy tömegben Türosz Kr.e. 332-es ostrománál, majd a későbbiekben már nélkülözhetetlen eszközök lettek a hellenisztikus erődítmények védelmében és ostromában is egyaránt.

A római hadsereg valószínűleg a dél-itáliai görög városok közvetítésével jutott a torziós technológia birtokába, amit gyorsan integrált a saját hadszervezetébe. Mindenesetre a pun háborúk idején a római hadseregben már biztosan alkalmazták a kérdéses eszközöket. Iulius Careasr hadmérnöke, Vitruvius, részletesen leírta a római hadseregben leggyakrabban alkalmazott nyíl- dárdavetőt, az úgynevezett scorpiót, amiből minden centuria (60-80 ember) magával vitt egyet, így egy teljes létszámú római legio 55 db scorpival rendelkezett. A legiok cohorsonként egy-egy nehéz kőhajítóval, azaz 10 db ballistával is rendelkeztek. Iosephus Flavius szerint ezekből az eszközökből nem csak köveket dárdákat és nyilakat lőttek ki, hanem gyújtólövedékeket is, sőt, az éjszaka kilőtt lövedékeket gyakran feketére festették, így kilövésük után gyakorlatilag észrevétlenek maradtak.

A római hadsereg történelmének első szakaszában leginkább hódítások során, támadó céllal használta a különféle mechanikus távolsági fegyvereket, de koránt sem csak ostromoknál alkalmazta őket. A Kr.u. II. század elején a Traianus-oszlop és a Marcus-oszlop tanulsága szerint léteztek mobil, mezei ütközeteknél is bevethető kerekekre szerelt öszvérek által vontatott úgynevezett carroballisták is. Emellett, torziós technika alkalmazásával, tovább továbbfejlesztették a gasztrapethészt és így a rómaiak szert tettek egy könnyű, egy személy által is működtethető torziós kézi hajítógépre, a manuballistára.

Vagyis, a fénykorában a római hadsereg rendelkezett, könnyű, egy katona által is kezelhető, mobil, kocsira szerelt valamint nehéz, falrombolásra is használható nehéz lövegekkel.

A Kr.u. III. századig azonban a római erődítmények, táborok védelmében nem töltöttek be fontos szerepet a torzióslövegek, tekintve, hogy ezek az objektumok inkább kaszárnyák és logisztikai központok voltak. A változás a hódítások elmaradása, a határok megszilárdulása és az erődépítészet átalakulása hozta el. Onnantól kezdve ugyanis, hogy Róma védekezésre kényszerült egyre nagyobb szerepet kaptak a különféle távolsági fegyverek is az immár ostromállóvá átépített erődítmények védelmében.

Forrás: http://limes.blog.hu/2011/07/06/torzioslovegek_szerepe_a_keso_romai_erodok_vedelmeben_1_mechanikus_tavolsagi_fegyverek_megjelenese?token=05c820e90a8fbab73ec2194ad2de9056

Szerző:  Bernát Péter