Róma vízellátása és csatornázása

Hosszú időn keresztül Róma lakosságát a városban és annak környékén levő források és kutak látták el vízzel. A lakosság számának növekedésével egyenes arányban nőtt a víz iránti szükséglet, s mivel a források és kutak nem voltak képesek elegendő vizet adni, a rómaiak mesterséges megoldásokra törekedtek. A Róma vízellátását biztosító vízvezeték-hálózat összesen 260 mérföld, azaz 416 kilométer hosszú volt. Ebből mindössze 29 mérföldnyi (47 kilométer) épült a föld felett, a „maradék” a földfelszín alatt fut. Ez naponta több mint egymillió m3 vizet szállított. A bő vízellátásnak köszönhetően a városban számos szökőkút és megszámlálhatatlan közkút díszítette Róma utcáit. A vízvezetékek szélessége nagyjából szabványosított, 1,7 méter. Működésüket egyedül a gravitáció biztosította. A földalatti csatornákban a nyomás tolta a vizet a városba, ott pedig kutak segítségével hozták fel a felszínre. A megépítése mellett a vízvezetékek karbantartására is ügyelniük kellett, s ehhez sem kis mérnöki tudásra volt szükség. A legkiválóbb ivóvizet forrásokból nyerték, s szűrésükre még külön iszapfogókat is építettek. Kevésbé jó volt a folyókból, s még kevésbé a tavakból nyert víz. A vízvezeték maga hol földalatti, hol földfelszíni, hol pedig magas pilléreken nyugvó árkádokon futott. Építészeti megoldásaiban nagyban alkalmazkodtak a terepviszonyokhoz. Azt mindenekelőtt szem előtt tartva, hogy a megfelelő víznyomást biztosítsák, hol árkokban vagy alagutakban a föld alatt, hol a völgyeken átívelő magas völgyhídon, hol alacsonyan épített nyomócsöveken (siphon), hol pedig föld feletti magas építményeken, falak vagy árkádok, néha több emeletes árkádok tetején vezették a vizet. A földalatti vezetékek részben a szennyeződéstől, részben az időjárástól, részben az ellenségtől óvta a vezetéket. Gondosan ügyeltek arra, hogy a víznyomás megfelelő legyen, ezért meghatározták a vezeték lejtési szögét, s szellőzőkkel, kiegyenlítő nyílásokkal látták el, hogy a vízzel együtt áramló levegő nehogy összenyomódjon és felrobbantsa a rendszert.

Az alépítmények általában tufából vagy égetett téglából készültek. A víz a vezetékben kezdetben csupán betonnal vízzáróvá tett, nyitott csőben, később fa, agyag vagy ólom csövekben (fistulae, tubi) vezették, noha az ólmot már Augustus korában sem tartották egészségesnek. A római víz kemény. Ezért a vezetékeket nemcsak a víz homokos és egyéb szennyeződéstől, hanem a lerakódó ásványi sóktól, vízkőtől is tisztítani kellett.

A városba érkező vezetékeket egy vízgyűjtőhöz (castellum), vagy víztoronyhoz vezették, ami a város magasabb pontján feküdt. Ebből a tározóból három egymás fölött haladó csövön három kisebb elosztó medencébe folyt a víz, ezek alapján látták el a közösségi vízvételi helyeket (castella publica), majd az utcákat, házakat ellátó rendszer víztározóiba (castella privata) vezették, ahonnan magukban a házakban is gyűjtőmedencékben (castella domestica, cisterna) tárolták a vizet. A gyűjtő-elosztó medencék egyszersmind a víznyomás kiegyenlítésére is szolgáltak. A rendszer több pontján alkalmaztak ülepítő medencéket is, amik a vizet mechanikai módszerekkel szűrték, tisztították.

A víz a lakossághoz vagy közkutakból, vagy közvetlenül a lakóházakba vezetve jutott el. A lakóházak vízvezetéke szabványosított átfolyó csatlakozócsövekkel kapcsolódott a vezetékekhez, így a napi 420 liternyi vízzel meghatározták az átlagos fogyasztást. A vízellátás Augustus uralkodását kivéve a magánházak esetén nem volt ingyenes. Az insulák emeleteire már nem volt elég nyomás, hogy feljuttassák a vizet, ezért vagy a lakók cipelték fel az utcai kutakból, vagy vízhordók (aquarii) vitték fel. Az aquariusok rabszolgák vagy felszabadítottak (libertini) voltak. A közkutak gyakran maguk is márványból készültek, s általános szokás volt őket márvány vagy bronz szobrokkal díszíteni.

A vízvezetékek karbantartásáért a curator aquarum volt a felelős, akik évszázadokon keresztül gondoskodtak megfelelő számú karbantartó személyzetről, akik közül a tanult vízvezeték szerelők sem hiányoztak. Hogy az állami terheket csökkentsék, azokat a földbirtokosokat, akiknek a földjén az aquaeductus keresztülhaladt, arra kötelezték, hogy a vízvezetéket megtisztítsák és karbantartsák, amiért a vizet a vízvezetékből közvetlenül saját földjükre vezethették. A vízvezeték beszennyezése már a köztársaság korában is jelentős pénzbüntetést vont maga után.

Nemcsak a karbantartást, de a vízhasználatot is hatósági előírások szabályozták. Az állami vezetékekből való vízelvezetés, és annak mértéke is engedélyhez volt kötve. Nem csak a kivehető víz mennyiségét, de vízvétel idejét is megszabták. A visszaélések azonban napirenden voltak. Részben megfúrták a vezetéket, és ingyen használták a vizet, részben az elsőrendű ivóvizet egyéb célra fordították. Ezért, különösen az elsőrendű ivóvíz, az aqua Marcia vizére fokozottan ügyeltek.

A csatornázás

Rómában tetemes mennyiségű szennyvíz is keletkezett. Ezt egy gondosan megtervezett és csatornahálózat segítségével vezették el. A szennyvíz a közeli folyókba, illetve a tengerbe folyt. A csatornahálózat gerincvezetéke egy hatalmas, kikövezett, boltozatos folyosó volt, amelynek méretei olykor az embermagasságot is meghaladták, s néhol még kocsival is be lehetett hajtani. Ezen a későbbi szakaszon a csatorna 4.20 méter magas, és 3.20 méter széles. A gerincvezetékekbe alvezetékek vezették be a lakóházak, a nyilvános illemhelyek, a fürdők szennyvizét, és az esővizet. Ez a hálózat szellőzőnyílásokkal és kivezető csatornákkal volt kiépítve.

A római főcsatorna, a Cloaca Maxima volt az első ilyen jellegű csatorna, aminek építését a hagyomány Servius Tullius nevéhez fűzi. A tufából épült, dongaboltozatos Cloaca későbbi szakaszait nemesebb anyagokból, égetett téglából készítették. Az eredeti csatorna csak a későbbi Forum mocsaras-ingoványos területének lecsapolására szolgált. Legrégibb szakasza is innen került elő, a basilica Aemilia alatti, capellaccio építmény. A teljes csatornahálózat megépítése azonban hosszú időt vett igénybe, s befejezése már a köztársaság korára esik. A csatorna az Argiletumnál kezdődik, ahol összegyűjti a Viminalis, Esquilinus és Quirinalis szennyvizét, majd a Forum Magnumon és a Velabrumon keresztül a Tiberisbe ömlik.

A hatalmas építményt évszázadokon át gondosan karbantartották, tatarozták, bővítették. Traianus jelentősen kiszélesítette oly módon, hogy egyes szakaszain állítólag egy megrakott szénásszekér is elfért benne. A Cloaca Maxima számos római építményhez hasonlóan ma is használható állapotban van.

Vízvezetékek:

Aqua Appia: Róma első vízvezetéke. Kr. e. 312-ben Appius Claudius Caecus és C. Plautius Venox építtette. A 16,561 km hosszú vezeték nagy része földalatti (aquaductus subterranei), csak a Porta Capena melletti részt helyezték ívekre, majd az Aventinuson Decius és Sura fürdője után ismét a föld alatt folytatta útját.

Az ismert vezetékek közül a legmélyebben fekszik. Az Aqua Appiát Rómától keletre, 62 méternyire a tenger színe fölött levő forrás táplálta, ami a Via Praenestina közelében a hetedik és nyolcadik mérföldkövek között fakadt az Ager Lucullanuson, a vezeték végződése a Porta Trigemina közelében volt.

Az egészséges, friss víz 1,6 méter magas és 0,88 méter széles, 16,5 5 km hosszú vezetékben folyt, s ez az egy vízvezeték jó ideig kielégítette a lakosság igényeit. Az Aventinus, a Palatinus és a Capitolinus közötti igen sűrű lakosságot látta el vízzel.

Napi vízhozama 73,000 m3. Helyreállítói között Kr. e. 144-140-ből Q. Marcius Rex és Kr. e.11-4 között Augustus szerepel. A Spes Vetus melletti elágazását Aqua Augustának nevezik, ugyanis Augustus hozzátoldotta a via Collatina melletti forrás vizét.

Anio Vetus: Róma második vízvezetéke volt. Kr. e. 272-ben kezdték építeni, kezdeményezője M. Curius Dentatus censor, és M. Fulvius Flaccus fejezte be. A költséget a Pyrrhustól szerzett zsákmányból fedezték. Az Esquilinus számára biztosított vizet.

Hossza 63,64 km, vízhozama napi 175 920 m3 volt. Vizét az Anióból nyerte, az ókori Varia mellett, ami Tiburtól 8 km-re fekszik.

Stratégiai okok miatt teljes hosszában föld alatt futott. Helyreállította Q. Marcius Rex és Agrippa is Kr. e. 33-ban, valamint Augustus 11-4-ig.

Ma is jelentős maradványai láthatók az Aurelianusi falon Porta Maggiore közelében, valamint Tivoli környékében.

 vezetéket peperino tömbökből építették, és a vízelvezető csatornát vastag cementbevonattal bélelték, így téve víz át nem eresztővé.

Aqua Marcia: Q. Marcius Rex praetor építette Kr. e. 144-140-ben. Építésével a város bőségesebb vízzel való ellátását kívánták biztosítani, különösen azért, mert az Anio Vetus olyan rossz minőségű volt, hogy ivásra majdnem teljesen alkalmatlan. Az új vízvezeték tervét először M. Aemilius Lepidus és M. Flaccus Nobilior censorok vetették fel Kr. e. 179-ben, de a terv megbukott, mert Licinius Crassus megtagadta, hogy a földjein vigyék keresztül.

A két létező csatornát elhanyagolták, pusztulásnak indult, ráadásul a rendszer akadozását jelentették azok a magánemberek, akik leeresztették a vizet saját ellátásukra. A senatus azért megbízta a praetort, hogy javítsa meg az öreg csatornákat, és építsen hozzá egy harmadikat, melyiket róla nevezték el. Ez az első olyan vízvezeték, ami magas íveken nyugodott.

A Capitolinust és környékét látta el vízzel. A vízvezeték hossza 91,424 km, napi vízhozama 187 600 m3 volt. Az építkezés teljes költsége 180 000 000 sestretiusra rúgott. Kr. e. 33-ban Agrippa, majd Augustus javíttatta ki, aki egy harmadik forrás vizével növelte vízhozamát. A vízvezeték egyes részeit a modern korig használták.

Vize tiszta és igen hideg, annyira friss, jó és egészséges volt, hogy építőjének a hálás rómaiak a Capitoliumon szobrot állítottak. A csatorna a Via Valeria oldalánál, Rómától harminchat mérföldre kezdődött. A via Latina hatodik mérföldkövénél a vízvezeték csatlakozott az Aqua Tepulához és az Aqua Iuliához, s hat mérföldet közös alépítményen tették meg. Mint Róma legmagasabb vezetéke képes volt vízzel ellátni a Capitoliumot. 1870-ben a vezetéket helyreállították Acqua (Marcia)Pia néven.A 91 km hosszú aquaeductus i. e. 146-ban épült, és a szabin hegyek forrásainak vizét vezette a városba. A terepszint különbségeinek kiegyenlítésére helyenként 15 m magasságot is elérő, faragott kövekből épült pillérek 5,50 m széles közeit ék alakú kövekből boltozott, félkörös ívek hidalják át. Ezek fölött húzódik a kőtömbökből falazott; vízzáró habarccsal bélelt, vályú alakú vízvezető csatorna. Az Aqua Marcia teremti meg a római vízvezetékek végleges típusát, amely a későbbiekben csak kevéssé módosul.

Aqua Tepula: Kr. e. 125-ben építették Cn. Servilius Caepio és L. Cassius Longinus censorok. Forrása a via Latina 10. mérföldkövétől jobbra két mérföldre fakadt. Ezt, Acqua Preziosának nevezik és ma is működik, de az eredeti vezetéket már nem találják.

Kr. e. 33-ban Agrippa összeépítette saját vízvezetékével, az aqua Iuliával. Eredeti hossza 17,745 km, napi vízhozama 17 800 m3 volt. A Capitolinust és környékét látta el vízzel.

Aqua Julia: Agrippa építtette Kr. e. 33-ban, majd Augustus Kr. e. 11 4 között kijavíttatta.

Forrása Frontinus szerint a via Latina 20. mérföldkövétől 2 mérföldre jobbra eredt, bár ezt többen cáfolták. Vezetéke a porta Tiburtináig közös alépítményen nyugszik az aqua Tepulával, valószínűleg a Tepula volt az eredeti, ez helyezkedett el alul, a Iulia pedig felül.

Később ráépült az Aqua Marcia is.

Hossza 21,677 km, napi vízhozama 48 240 m3 volt. Városi elosztó medencéjének romjai ma Trofei di Mario néven ismertek.

Aqua Virgo: Agrippa építette, hogy vízzel lássa el a fürdőjét. Egy mocsaras terület forrásából táplálkozott, ami a Via Collatina a nyolcadik mérföldkövénél fakadt. Ezt egy kerülő úton a föld alatt a Mons Pinciusra vezette, ahonnan íveken vitték a Campus Martiusra. A via Latát egy Constantius építette íven keresztezte.

Föld alatti részén több forrás vizét is hozzácsatolták, s kiválóan alkalmas volt fürdésre. Az építkezés Kr. e. 19. jún. 9-én fejeződött be. Hossza 20,697 km, napi vízhozama 100 160 m3 volt. Plinius csodálattal emlékezett meg Agrippa városfejlesztői tevékenységéről:

„Agrippa aedilisi tisztsége idején a Virgo-val szaporította a vízvezetékeket, s a többi egyesítése és kijavítása révén 700 víztárolót létesített, azon kívül 500 szökőkutat, 130 elosztó tartályt, mégpedig többet pompás kivitelben: 300 bronz, illetőleg márványszobrot állítottak fel rajtuk, továbbá 400 márványoszlopot, valamennyit egy év leforgása alatt.”

A Tiberis bal partján ez az egyik vízvezeték, ami még mindig használatban van. Nevét többféleképpen magyarázták, legmesésebb az a Frontinus által is megörökített esemény, miszerint egy lány panaszt tett, hogy a forrásnál néhány katona megerőszakolta. Ezt az esetet egy forrás menti szentélyen meg is örökítették.

Procopius elbeszélése szerint a gótok Róma 537. évi ostrománál a vízvezeték földalatti csatornáján jutottak be a városba, amikor ezt és a város több más vízvezetékét is átvágták. Ma is működő része az Acqua Vergine, amit V. Pius pápa 1570-ben állított helyre és tovább szépített XIV. Benedek és XIII. Kelemen.

Fő ága a Fontana di Trevit látja el vízzel, de ugyanez lát el vízzel tizenkét másik nyilvános szökőkutat, és város az alacsonyabb részének nagyobb hányadát.

Aqua Alsietina: (néha Aqua Augustaként jelenik meg a forrásokban), a Tiberis másik oldalán építette Augustus. Egyike a két nyugati vezetéknek.

Kr. e. 2 körül épült. A Lacus Alsietinus (Lago di Martignano) vizét vezette Careiae (Galera) mellől, illetve egy mellékággal a lacus Sabatinusét (Lago di Bracciano) a városba. Mindkettő a via Clodia tizennegyedik mérföldkövénél, az út jobb oldalán feküdt.

Teljes hosszából 358 láb íveken vezetett. Vize rendkívül rossz volt, leginkább Augustus Naumachiájának vízellátására használták.

A víztárolója jelentős, 1800 láb hosszú és 1200 széles. Hossza 32,815 km, napi vízhozama 15 680 m3 volt. A mai Acqua Paola, az ősi Alsietina egy része, ellátja a Trasteverét és a Vatikánt vízzel, és egyebek között Szt. Péter tér szökőkútjait.

Aqua Claudia: Róma két legnagyszerűbb csatornájának egyike volt, az Aqua Claudiát az Anio Novus-szal (vagy Aqua Aniena Nova) együtt Caligula kezdte el építeni 8-ban, és Claudius fejezete be 52-ben. Alig tízéves használat után bedőlt, s csak kilenc évvel később.

71-ben javította ki Vespasianus, majd újabb tíz év múlva Titus állíttatta helyre ismét. Az egész építkezés csak 88. júl. 3-án, a Tibur melletti mons Aeflanus alatti alagút elkészültével fejeződött be.

Az impozáns vezeték 69 kilométer távolságból (ebből 13 kilométert hatalmas íveken át) hozta a vizet, Két fő forrása a Caeruleus és a Curtius a via Sublacensis 38. mérföldkövénél ered. Ezekhez később egy harmadik forrást, az Albudinus csatolták, hogy növeljék vízhozamát. A római vízvezetékek közül ennek volt a második legjobb vize.

A vezeték jó része íveken futott, a város közelében az Anio Novusszal közös alépítményen osztozott, alul a Claudia, felül az Anio Novus vize folyt. A mai Porta Maggiore (porta Maia) eredetileg a vízvezeték egyik nagyszerű dupla íve volt, aminek segítségével a csatorna vizét a Via Labicana és a Via Praenestina fölött vezették. Domitianus kihasználva a víz kitűnő minőségét és magas nyomását, egészen a Palatinusra vezette, ellátva vele a császári palotákat vízzel.

Hossza 68,681 km (ebből 14 km-t 31 méter magas íveken), napi vízhozama 184 280 m3 volt (más adatok szerint 191 190 m3).

A mai Acqua Felice, amit a restaurátorának, V. Sixtusnak szerzetesi nevéről neveztek el (Fra Felice), valószínűleg az ősi Aqua Claudia egy helyreállított része. Ez lát el vízzel huszonhét nyilvános szökőkutat, és a város keleti részét is.

Anio Novus: Az Aqua Claudiával együtt Kr. u. 38-ban Caligula kezdte el építtetni, de csak 52-ben fejezte be Claudius. Mindkettőt aug. 1-jén szentelte fel.

Hossza 86,876 km, napi vízhozama 189 520 m3 volt. A 350,000,000 sestertius költséggel megépített vízvezeték az Anio folyó vizét hozta a városba a via Sublacensis 43. mérföldköve mellől. Vize azonban meglehetősen zavaros volt, leginkább öntözésre, tisztításra, Traianus a Nero által létrehozott mesterséges tavak táplálására használta.

Az Anio Novus az Aqua Claudiával együtt a város legmagasabb vízvezetéke.

Aqua Traiana: Az Aqua Traianát 109-ben építette Traianus. A vizet a Lacus Sabatinus északnyugati forrásától (most Bracciano) vezette, hogy ellássa a Janiculum lakóit és a Regio Transtiberinát megfelelő vízzel.

A vizével vízimalmokat is hajtottak. Hossza 32,500 km, napi vízhozama ismeretlen. A vezeték modern neve Acqua Paola, ugyanis V. Pál 1611-ben helyreállította, s vízvezetékének ez az alapja.

Arcus Alexandriana

Víztározók.

A forrásoknak nem a teljes vízmennyiségét jutatták a városokba. Gyakran földalatti víztárózókban raktároztak vizet, vízhiány esetére, vagy a hadsereg, a helyőrség részére. Ezeket a tározókat szilárd kőzetbe, Itália területén általában tufa rétegbe vájták. Magasságuk, szélességük és hosszuk meghaladta a több tíz métert. Megfigyelhető bennük a boltíves szerkezet, az oszlopos tartás.

2010 januárjában jelentették be, hogy Edward és Michel O’Neil ókori víztározót fedezett fel Róma közelében, 2009 június 24-én. A tározó (Kr.e.109-ben épült) Rómától 56 kilométerre a Bracciano-tó partján egy középkori templom alatt rejtőzött. Az Aqua Traiana vízellátását biztosította, összegyűjtve a vulkáni tufán átszűrődött és így megtisztult vizet. A falakat egyiptomi kék színező anyag fedi, melyet igen drága festékként tartottak számon.

Annak ellenére, hogy az elmúlt közel 1900 évben mindvégig víz alatt állt, a festék nem kopott le, mondhatni, teljesen vízálló. Ennek ellenére a vizet engedte át szivárogni. Az egyiptomi kék előállítása nátrium-karbonát vagy kalcium-karbonát, kovasav és rézreszelék hevítéséből történt.

Kalcium-karbonátból:

Cu2CO3 (OH)2 + 8SiO2 + 2CaCO3 → 2CaCuSi4O10 + 3CO2 + H2O

Nátrium-karbonátból:

Cu2CO3 (OH)2 + 8SiO2 + 2Na2CO3 → 2Na2CuSi4O10 + 3CO2 + H2O

Eddigi feltételezések szerint a tározót egy némileg kibővített grottából (kisebb barlang) hozták létre. Sajnos, arról nem számolnak be a források, hogy az elmúlt egy évben mennyire haladtak a feltárásokkal, illetve, hogy a tározó pontosan milyen célokat szolgált. Bár nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni, a császárkorban valószínűleg földalatti vízgyűjtőként üzemelt. Nyilván a XII. században sem véletlenül építették fölé a templomot. A szerzetesek ismerhették a helyet és minden bizonnyal használták is, hiszen vize ivásra alkalmas volt.

Egy másik tározó Misenum városa alatt épült. A legnagyobb ismert tározó, a Piscina Mirabilis, amelyet a rómaiak építettek. Eredetileg 15 m mély, 72 m hosszú és 25 m széles volt. Boltozatát 48 oszlop tartotta és 12000 m3 vizet tudott tárolni. Feladatául szolgált, hogy a Misenumban állomásozó helyőrséget ellássa ivóvízzel.

A tartályt a város alatti tufarétegből vájták ki Augusztus császár parancsára, és a falakat illetve az oszlopokat stukkóréteggel vonták be. A tufa könnyen bányászható, ennek ellenére nagy terheket elbíró kőzet. A tartószerkezetet emiatt könnyen alakíthatták oszlopos-dongaboltozatos rendszeré, nem kellett önsúly miatti rongálódástól tartani.

Vízelosztók

A városokba futó vezetékek egy elosztóépületben végződtek. Ezek feladata volt a beérkező vizet elosztani és rendeltetésüket tekintve különböző csövekbe vezetni.

Pompei városában még ma is megtekinthető a Castellum Aquae, egy vízelosztó épület maradványa, amelyet a Serino-vezeték táplált. A vezeték a Vezúv keleti oldalán feltörő egyik forrás vizét vezette a városba. Egy része föld alatt, egy része föld felett vitt.

A Castellum Aquae a város legmagasabb pontjára épült. Benne kőből faragott terelők vezették a megfelelő csőbe a vizet. Nem csak a Castellum Aquae, de a birodalom többi elosztója is magasabb területekre épült. Az innen elvezetett víz még mindig lefelé haladt, engedelmeskedve a gravitációnak. A pompeii elosztó három részre osztotta a befolyó vizet.

Az első cső biztosította a közterek, második a termák, harmadik a magánházak ellátását. Vízhiány esetén az utolsó kettőt csappal el lehetett zárni. A városba vivő vezetékek ólomból készültek, legnagyobb átmérőjük 30 centiméter volt. Jogos lenne a kérdés, hogy miért épp a magánházak vízellátását zárják el és miért nem a közterekét. A mai ember számára legfőbb vízforrás, ha otthon megnyitja a csapot.

A római városokban nem vezettek be minden házba vizet. Csak a legmódosabb polgárok igényelhették ezt a luxust, szemben a bérházak népes tömegével, akik ivóvízért az utcákon, tereken eredő kutakra jártak korsókkal, vödrökkel.

A köztereken mindig kellett víznek folyni. A kutakat általában domborművekkel díszítették. Ilyen volt Rómában a ma „Igazság szájaként” nevezett kút. Ebből ma már nem folyik víz, helyette a turisták dugdossák bele kezeiket, várva hátha valamelyikükét leharapja. Egykor a száj egy kút részeként szolgált, víz folyt belőle és sokan tartották alá kancsójukat, kezüket, a frissülést jelentő nedűért. Ezen az elven működtek a birodalom többi elosztói.

WC történet

A késő köztársaságkortól mindenfelé nyilvános latrinák (úgynevezett foricá-k) álltak a járókelők rendelkezésére, amelyekben sós vizes edény és botra erősített szivacs helyettesítette az ekkoriban még föl sem talált papírt.

Ezeket az intézményeket külön felügyelő, a foricarius irányította. Tunéziában, Tuburbo Majusban magam is láttam olyan, többszemélyes, kőből épült, félkör alakú, kerekülőkés, nyilvános illemhelyet, amely nyilvánvalóan némi társadalmi életre is módot adott.

A magánházakban néhol vízöblítéses és zárható ajtajú (!) árnyékszéket, többnyire azonban csak kübliket és serbliket használtak, amelyeket éjjelente, szervezetten, tartályokba ürítettek: a faecest azonban nem a földekre, hanem a Tiberisbe öntötték.

Egyes 19. századi német történészek szerint Róma vesztét éppen az okozta, hogy a latinok ürüléküket a folyóba vagy a kanálisokba szórták A földek ugyanis így elvesztették termőképességüket, ami az itáliai parasztság elszegényedéséhez, a hadsereg elzülléséhez, majd a birodalom bukásához vezetett. Nehéz azonban elképzelni, hogy az ürülék beszolgáltatás a nyomornegyedekben is ilyen szép rendben ment volna. Itt az emberek egyszerűen kizúdították az ablakon bilijük tartalmát – ha nem egyenest az utcára pottyantottak.

Rómából származnak egyébként az első luxusvécékre – helyesebben luxus bilikre – vonatkozó adatok is. Martialis egy helyütt aranybilit említ, másutt ezüstből készült serblikről olvashatunk. Az egyszerű nép körében azonban nem dívott az aranybili.

A nagy, öt-hat emeletes római bérházakban – amilyet Fellini Satyricon-jában láthattunk - sem fürdőszoba, sem vécé nem létezett. Hogy az emberek mégis hol végezték a dolgukat, arról azokból a fennmaradt feliratokból következtethetünk, amelyek a házak tövébe ürítkezőket fenyegetik és átkozzák. Az egyik szerint: „A tizenkét isten, Diána és a nagy Juppiter verje meg azt, aki ide hugyozik vagy kakál!”

A Birodalom összeomlásával a nagy vízvezeték-rendszerek is tönkrementek.

források : https://sites.google.com/site/thorvathagnes/oktatasi-segedanyagok/az-antik-roma-varostoertenete/rma-vzelltsa

Részletek Juhász Judit Környezetmérnök szakos hallgató (Széchenyi István Egyetem Műszaki Tudományos Kar Baross Gábor Építészeti Tanszék Környezetmérnöki Szak) „A vízgazdálkodás és a környezet kapcsolata a Római Birodalomban” c. OTDK dolgozatából

http://www.romaikor.hu