Utak építése

Augustus, akárcsak a korábbi, őt megelőző korok római államférfiai, jól tudta, hogy a jó utak múlhatatlanul szükségesek a hadügyek, a közlekedés, a gazdasági élet, az államigazgatás számára. Ezt felismerve, még a köztársaság korában hozzáláttak kiépíteni Itália, majd pedig a meghódított tartományok úthálózatát.

Amíg azonban Augustus Kr. e. 27-ben megfontolta és elhatározta, hogy az utakra nagy gondot kell fordítani, s ezért elrendelte a már megépített itáliai, majd pedig a tartományi utak teljes tatarozását, addig bizony még sok víznek kellett lefolynia a Dunán és a Tiberisen.

Az itáliai közutak megépítésére a rómaiak aránylag későn szánták rá magukat. Az itáliai és római kereskedők már évszázadokkal előbb kitaposott ösvényeken közlekedtek. Ezt jól példázza a nevezetes „borostyánkő út”, amely - többek között - Savarián, a mai Szombathelyen át vezetett észak felé.

Az etruszk, majd római kalmárok egészen az Északi- és Keleti-tenger partjáig elmerészkedtek, hogy az Itáliában nagyon becses, nagy értékű kincset, a borostyánkövet megvásárolják és hazaszállítsák, hogy otthon ékszereket készítsenek belőle. Úttalan utakon, marhacsapásokon, az Alpok havas hágóin, folyók gázlóin áthaladva, vagy inkább átvergődve jutottak el utazásuk célpontjához, ahol a magukkal szállított árucikkeket borostyánkőért elcserélték.

A közutak építésénél mindenkor az az elv vezérelte a római államférfiakat, hogy azok csak meghódított, tehát Róma fennhatósága alá tartozó területeken vezessenek át. Az elsők kezdetben csupán szilárdan megalapozott, kaviccsal, kőzúzalékkal, murvával borított keskeny utak voltak.

A Kr. e. V. században alkotott „Tizenkét Táblás Tőrvény”-nek, a rómaiak első írásos törvénygyűjteményének egyik jogszabálya az utakkal foglalkozik. Eszerint az útnak nyolc láb, a kanyarban tizenhat láb szélességűnek kell lennie. (A római mértékek szerint 1 láb 24 centiméterrel egyenlő, tehát az út szélessége mintegy 192 centiméter volt.)

A római utak végül 80.000 kilométernél is hosszabbak voltak, és ma több mint 30 ország területén haladnak át.

Az első legfontosabb via publica, vagyis közút, Appius útja, azaz a Via Appia volt, melyet az utak királynőjének tartottak. Ez kötötte össze Rómát Brundisium (ma Brindisi) városával, melynek kikötője a Kelet kapuja volt. Az út Appius Claudius Caecus római tisztviselőről kapta a nevét, aki Kr. e. 312 körül kezdte meg ennek kiépítését. A Via Salaria és a Via Flaminia utak is Rómát szolgálták. Mindkettő kelet felé, az Adriai-tenger irányába vitt, utat nyitva a Balkán-félszigethez és a Rajna, illetve a Duna vidéke felé. A Via Aurelia északi irányba indult, a Pireneusi-félsziget és Gallia felé. A Via Ostiensis pedig Ostia irányába, Róma kedvelt kikötőjébe tartott, ahol az Afrikába induló és onnan érkező hajók kötöttek ki.

A római utakat gondosan megtervezték, és úgy építették meg, hogy azok masszívak, jól használhatók és tetszetősek legyenek. Ideális esetben a kezdőpontot és a célállomást összekötő útvonal a lehető legrövidebb volt. Ez a magyarázata annak, hogy sok útszakasz miért hosszú és egyenes. Legtöbbször azonban az utaknak követniük kellett a terep felszíni formáját. A római építészek a hegyes vidékeken, ha csak lehetett, az utakat a hegyoldalak középmagasságában és a napos oldalon építették. Mivel az utaknak ilyen volt a fekvésük, a használóik nem voltak annyira kitéve a kedvezőtlen időjárási viszonyoknak.

A római utak megfeleltek az akkori hadászat és a földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó rómaiak igényeinek. Inkább csapások, dűlőutak voltak, amelyeken a csordákat a legelőkre hajtották.

Az áruk szállítása, a katonai alakulatok menetelése azonban az idők múltával már szélesebb úttestet kívánt. Ezért a későbbi szabályozás a közutak építését elrendelő tisztségviselő feladatává tette, hogy az úttest szélességét meghatározza. Augustus átlagosan húsz-negyven lábban állapította meg a műutak szélességét.

A modern kutatás szerint a római birodalomban az utak szélessége nem volt egyforma, míg Itáliában többnyire négy-hét méter között, addig Galliában öt-hat méter, Arabiában öt és fél-hat méter, Pannoniában öt és fél-tíz és fél méter között váltakozott az utak szélessége.

Hellenisztikus mintákat követve, hellenisztikus hagyományokat felhasználva, saját tapasztalataikon okulva alakították ki a rómaiak műútjaik építési módszereit.

Útépítés

Először az út nyomvonalát határozták meg (Ezt a munkát az akkori kor földmérőinek adták ki.), majd az építéshez szükséges szélességben és mélységben kiásták a műút helyét.

 Az alapozás legalább 1 méter mély, de legalább a fagyhatárig ért le. Ezt a kimerítő ásási munkát légiósok, kubikosok vagy rabszolgák végezték.  Alapját úgy készítették el, hogy a mélyedésbe legalább 30 cm vastagságban, öklömnyi nagyságú kődarabokat raktak és azt jól ledöngölték. Ez volt a műút alapja (statumen).

Reá ugyanilyen vastagságban mésszel kevert kőtörmeléket szórtak, s miután ezt is alaposan ledöngölték, egyenletes, tömör alapot kaptak. Ezt a réteget nevezték rudusnak. Erre durva szemcséjű kavicsot, murvát, kőzúzalékot borítottak, amelyet akár úthengerrel, akár nyeles bunkókkal addig döngöltek, amíg teljesen szilárddá nem vált. Ezt a réteget - amelyet az úttest kemény magjának (nucleus) neveztek - úgy készítették el, hogy jobbra és balra enyhén lejtsen, tehát az esővíz az út melletti árkokba, csatornavájatokba folyhassék.

Kezdetben ezen a szilárd, kemény úttesten mentek az utasok, a katonák, gyalog vagy lóháton vagy kocsin. Később, valószínűleg a császárkor elején már egy vagy két rétegben szabálytalan alakú kőlapokkal borították az utat, gondoskodva arról, hogy ennek a fedőrétegnek a széle szintén lejtsen mindkét oldalra, az esővíz elvezetése céljából.

A kőlapokat nem tudták hézagmentesen lerakni, ezért kötőanyagot, caementumot (a beton őse) öntöttek a hézagokba. Ennek a kötőanyagnak a legcélszerűbb összeállítását hosszas kísérletezés után állapították meg: három rész kavicszúzalékhoz egy rész mészhabarcsot kevertek.

A dél-itáliai Puteoli (ma Pozzuoli) város mellett talált mésztufából állították elő a legjobb habarcsot. Az ebből készített kötőanyagot építkezéseiknél oly eredményesen használták, hogy az, ahol megmaradt, még ma is szilárdan tartja mind a követ, mind a téglát.

Az itáliai útépítéseknél is alkalmazták, a caementum megkötötte a hézagokat kitöltő kavicsokat. Az így készített útburkolat (pavimentum) szinte teljesen sima volt. Így elérték azt, hogy az úttesten haladó járművek csaknem zökkenőmentesen szállították az utasokat. A kővel borított utat via stratának nevezték a rómaiak, innen származik a napjainkban használatos - olasz közvetítésű - strada szó, a német Strasse, az angol strada és más nyelvek hasonló értelmű és hangzású szava.

Hogyan tudtak az utak áthaladni a természeti akadályokon, köztük a folyókon? Az egyik megoldást a hidak jelentették, melyek közül néhány még mindig áll, bizonyítékát adva az ókori rómaiak kimagasló szakmai tudásának. Talán kevésbé ismertek a római úthálózat alagútjai, pedig ezek megépítése még nagyobb kihívás volt, ha figyelembe vesszük a kor szakmai ismeretét és a rendelkezésre álló eszközöket. Egy forrásmű ezzel kapcsolatban ezt írja: „a római építészetnek évszázadokon keresztül nem volt párja.” Ennek egyik példája a Furlo-szorosnál épített alagút a Via Flaminián.

                                                        Furlo-szoros

Az építészek gondos tervezése után, Kr. u. 78-ban egy 40 méter hosszú, 5 méter széles és 5 méter magas alagutat vájtak a tömör sziklába. Ez elképesztő teljesítmény volt, ha arra gondolunk, hogy milyen eszközök voltak abban az időben. Ennek az úthálózatnak a kiépítése az egyik legnagyobb emberi vállalkozás volt.

Bár az útépítés munkáját rabszolgák tömege, közmunkára kirendelt vidéki lakosság és nem utolsósorban a katonaság végezte, az útépítés mégsem volt olcsó. És bármilyen nagy költséggel, bármily sok verejtékes munkával készültek is el ezek a műutak, az idők folyamán elhasználódtak. Az úton járó emberek és a vasszöges bakancsokban menetelő legionáriusok kevésbé ártottak a kövezetnek, mint a rugózási nélküli nehéz társzekerek vas kerékabroncsai.

A kedvezőtlen időjárás is megviselte a rugalmatlan kőburkolatot, a repedésekbe, hézagokba becsorgott víz pedig tovább rongálta az úttestet. Az időnként fellobbanó polgárháborúk is sokat ártottak, mind az úttorlaszok építése, mind az ostrom- és hadi gépek szállítása megviselte az útburkolatot.

Mivel a Caesar halála utáni polgárháborúk idején erősen megromlott az itáliai utak állapota, röviddel Krisztus születése után Augustus császár rendelkezett az utak karbantartásáról.

Tisztviselőket nevezett ki, akik egy vagy több út felügyeletét látták el. Augustus arra kötelezte a diadalmenetben részesülő hadvezéreket, hogy a hadizsákmányból egy-egy utat hozassanak rendbe. Ő maga jó példával járt elöl, amikor a Via Flaminiát Rómától Ariminumig, tehát az Adriai-tenger partjáig a saját költségén kijavíttatta.

Ő állíttatta fel a Forum Romanumon azt a mérföldkövet is, amely úgy vált ismertté, mint milliarium aureum, azaz arany mérföldkő. Arannyal bevont rézbetűkkel feliratozták az oszlopot, mely méltó módon jelezte, hogy minden római út ott ért véget Itáliában. Innen jött az a szólás, hogy „minden út Rómába vezet”. Augustus térképeket is készíttetett a birodalom úthálózatáról, melyek ki voltak állítva. Úgy tűnik, hogy az úthálózat kiválóan szolgálta az akkori emberek szükségleteit, és minden szempontból megfelelt a kor kívánalmainak.

Hogy könnyebbé tegyék az utazást, egyes ókori utazók még útleírásokat vagy útikalauzokat is vittek magukkal. Ezek tájékoztattak a pihenőhelyek közötti távolságokról, és felsorolták az egyes állomásokon elérhető szolgáltatásokat. Mivel az ilyen útleírások sokba kerültek, csak a tehetősebbek tudták megfizetni.

Utazás

Katonák, kereskedők, igehirdetők, színészek, gladiátorok és más utazók mind-mind igénybe vették ezeket az utakat. Egy nap körülbelül 25-30 kilométert lehetett megtenni gyalog. Különféle formájú, általában henger alakú mérföldkövek adtak tájékoztatást a távolságokról. Ezeket egymástól 1480 méterre, azaz egy római mérföldre helyezték el. Voltak pihenőhelyek is, ahol az utazók lovat válthattak, ennivalót vehettek, sőt egyes állomásokon meg is szállhattak. Később több ilyen kiszolgálóhely kisebb várossá nőtte ki magát.

Felhasznált irodalom: Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak Panorama 1979

http://wol.jw.org/hu/wol/d/r17/lp-h/2006764

Miliarium Aureum 0-kilométerkő

A Miliarium Aureum, az arany mérföldkő, mai szóhasználattal élve a „0-kilométerkő”.

A Míliarium Aureum magasba nyúló, henger alakú márványoszlop volt, amelyet aranyozott bronzlapok fedtek. Augustus rendeletére rávésették a nagyobb itáliai varosoknak Rómától való távolságát római mérföldekben számítva. 1 római mérföld = 1480 mai méter.

A számítást azonban nem az oszloptól, hanem a Servius Tullius király (legalábbis így tudták) építtette ősi városfalak kapuitól mérték. E mérföldkő elhelyezésével a császár hangsúlyozni kívánta Róma kiemelkedő helyzetét, Itália és az egész birodalom fölötti uralmát.
Ezt a birodalmi gondolatot kifejező oszlopot azért is állíttatta ide, hadd lássa mindenki, aki a Forum Romanumon a nap fényében tündöklő, márványlapokkal burkolt középületek, szentélyek kőzött jár, hogy minden út Rómából indul ki és Rómába vezet vissza. És ezt ne csak Róma - egyébként is öntudatos - lakossága, hanem a Városba vetődő idegenek is lássák, vegyék ezt az elvvé magasztosult gondolatot tudomásul. Mert nemcsak a római legiók fegyverei, hanem a jól megépített közutak is összekapcsolják a hatalmas birodalom minden területét, tartományát. Ekként vált nevezetessé az „arany mérföldkő” így lett az augustusi birodalmi politika egyik emlékezetes jelképévé.

Forrás: Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak? Panoráma 1979 ISBN 963 137 5