Hadrianus, teljes nevén CAESAR TRAIANUS HADRIANUS AUGUSTUS, eredeti nevén (117-ig) PUBLIUS AELIUS HADRIANUS (szül. 76. jan. 24. Italica, Baetica [ma Spanyolországban] - megh. 138. júl. 10. Baiae [Baia] Nápoly mellett [ma Olaszországban]), római császár 117-től, Traianus császár unokaöccse és utóda, a görög kultúra lelkes csodálója; egyesítette és megszilárdította a hatalmas Római Birodalmat.
Családja Hispania déli részéből származott. Az ősök római telepesek voltak, akik az itáliai Picenumból Hadrianus születése előtt kb. 250 évvel keltek útra. Hadrianus a kozmopolita Rómában kapott neveltetés jegyeit viselte magán.
Apja 85-ben meghalt, és a gyermeket két férfi gondjaira bízták: gyámja unokatestvére, Traianus, a későbbi császár volt, de gondját viselte még Acilius Attianus is, aki Hadrianus uralmának első éveiben a császári praetorianus testőrgárda parancsnoka volt. 90-ben Hadrianus - valószínűleg először - hazalátogatott Hispaniába. Italicában némi katonai kiképzésben részesült, és egész életére megkedvelte a vadászatot. A jelek szerint nem rajongott az italicai életért, csak néhány évig maradt ott, s amikor császárként tért vissza Hispaniába, Italicát egyenesen elkerülte.
Amikor 91-ben Traianus consul volt, Hadrianus megkezdte a római senatorok hagyományos pályafutását: sorra töltötte be a szokásos tisztségeket. Három római légiónál szolgált katonai tribunusként: 95 táján Felső-Moesiában, a Duna mentén, a II. Adiutrix Légiónál, majd a következő évben Alsó-Moesiában az V. Makedóniai Légiónál.

Traianus kegyeiben

A 97-es év végén őrá esett a választás, hogy Galliába utazzék, és elvigye a jókívánságokat Traianusnak, akit az idős Nerva császár örökbe fogadott, s ezzel utódjául is jelölt. Traianus gyámfia immár a birodalom irányítójának köréhez tartozott, így nem kerülte el az ellenségeskedés és az irigység. 98-ban Julius Servianus, a sógora, sikertelenül próbálta megakadályozni, hogy Hadrianus vigye meg elsőként Traianusnak Nerva halálhírét. Attól kezdve a két férfi valószínűleg soha többé nem volt baráti viszonyban. Servianus állandóan fenyegette Hadrianus pozícióit.
A Traianus császár mögött álló legfontosabb politikus Lucius Licinius Sura volt, aki mesterien intézte Traianus trónra jutását. Hadrianus szintén élvezte Sura kegyét, és amíg ő élt, dolgai is jól álltak. Traianus felesége, Plotina, aki alighanem szintén közel állt Surához, pártfogolta Hadrianust, így egy ideig Servianus nem árthatott neki. Plotina közvetítésével Hadrianus 100-ban nőül vehette Vibia Sabinát, Traianus unokahúgát. 101-ben Hadrianus quaestor volt, 102-ben Traianus oldalán harcolt a Dunánál a császár első daciai háborújában. 105-ben néptribunus, majd 106-ban - rendkívüli előléptetéssel - praetor lett. 107-ben rövid ideig Pannonia Inferior (a Dunántúl keleti része és a Drávaköz) provincia helytartója volt, 108-ban azután elérte a senatori pályafutás áhított csúcsát, a consuli rangot.
Licinius Sura 107-ben harmadízben töltötte be a consuli hivatalt, s ez a megtiszteltetés kevés embernek jutott osztályrészül. Halála kegyetlen csapás volt, amely Hadrianus karrierjét hosszú időre megakasztotta, akárcsak más sokat ígérő római ifjakét. Traianus udvarában ekkor a Sura, Plotina és Hadrianus irányvonalával ellentétes új politikai befolyás érvényesült, amiben némi szerepe Servianusnak is volt. Egyetlen konkrétum ismert Hadrianus életének homályos időszakából: 112-ben, Athénban arkhón volt; amit egy Dionüszosz színházában fennmaradt felirat örökít meg. Hadrianus csillaga akkor ívelt fölfelé, amikor a császár, nem sokkal a halála előtt, visszafogadta a kegyeibe.
Egy forrás szerint 117-ben Hadrianus Traianus tisztjeként szolgált a parthusok elleni háborúkban. Amikor a császár visszaindult nyugatra, a kulcsfontosságú szíriai hadsereget Hadrianusra bízta, aki augusztus 9-én tudta meg, hogy Traianus örökbe fogadta: ez a trónutódlás biztos jele volt. 11-én híre jött, hogy Traianus útban Róma felé, még a mai Törökország területén meghalt, s ekkor a sereg Hadrianust császárrá kiáltotta ki.

Politikája

Hadrianus levelet írt a senatusnak, kérve, hogy örökbefogadóját részesítsék az elhunyt császároknak kijáró isteni tiszteletben, és hagyják jóvá a sereg döntését. A testület mindenbe beleegyezett. Az új császár megindult hazafelé Itáliába, de nem sietett. Egyrészt bizonyos akart lenni a létfontosságú provinciák irányítása felől, másrészt az is kapóra jött volna, ha hazatérte előtt elintézik otthoni ellenfeleit, lehetőleg valaki másnak a parancsára (hogy majd ő erre hivatkozhassék). Az új uralkodó mindenesetre azonnal feladta Traianus örményországi és mezopotámiai hódításait.
Acilius Attianus a praetorianus gárda parancsnokaként kormányzott Rómában Hadrianus hazatértéig. Elrendelte négy igen magas, consuli rangú senator kivégzését gyorsított eljárással - azzal az ürüggyel, hogy fenyegették a császár biztonságát. Nyugtalanító volt az új rendnek ez a véres nyitánya, s Hadrianus később azt állította, hogy mindez akarata ellenére történt. Az ügyért Attianust tette felelőssé, miként a népszerűtlen törvények meghozatalában gyakran hivatkozott a halott Traianus végakaratára is. Mire a császár 118 nyarán Rómába ért, helyzete meglehetősen megszilárdult. A közpénzek bőséges osztogatásával, cirkuszi játékokkal és az állami adók formális eltörlésével igyekezett megnyerni Róma népét. Attianust azonban leváltotta tisztségéről a testőrök másik vezetőjével, Sulpicius Similisszel egyetemben. Praefectussá nevezte ki a kiváló Marcius Turbót, egy hadvezért, akinek sokat köszönhetett, valamint Septicius Clarust, az életrajzíró Suetonius pártfogóját. Néhány éven belül mindkét férfiú kegyvesztett lett. Hadrianus vagy szeszélyes volt, vagy, ami valószínűbb, csak ravaszul kiszámította, kiknek s mikor osztogat kegyet.

Utazásai

Az új császár három évig maradt Rómában, 121-ben elindult, hogy beutazza a birodalmat, ellátogasson a nyugati és a keleti provinciákba, szemlét tartson a csapatoknál, és ellenőrizze a határok védelmét. Járt Galliában és Germaniában, 122-ben Britanniába ment, majd Hispaniába utazott, és a telet Tarracóban (a mai Tarragona) töltötte, ahonnan egy mauritániai (ma Marokkó) lázadás leverését irányította. Keletnek fordulva, átkelt a Balkánon, és az Égei-tengeren Kis-Ázsiába hajózott. Gyorsan elrendezett néhány kérdést a parthusokkal, majd ellátogatott Kis-Ázsia északnyugati részébe. 124-ben visszatért a nyugati partra, innen hajóval Athénba utazott, és 125-ben tért haza Rómába.
Elsősorban politikai okokkal magyarázható, hogy ilyen sokáig távol volt a birodalom fővárosától. Nem egy provinciában zavargások törtek ki, gondot okoztak a parthusok: mindenütt szükség volt a császári felügyeletre. A császárt ugyanakkor még a minden dolog és minden ember iránti olthatatlan kíváncsisága is hajtotta. Joggal nevezte őt Tertullianus keresztény író omnium curiositatum exploratornak, azaz minden különlegesség felfedezőjének. E kíváncsiságot éles szelleme és a gyötrődő lelke táplálta. Mindez kérlelhetetlenül, bár kerülő utakon, a görög Keletre vezette Hadrianust. 123 elején elhagyta Hispaniát, és soha többé nem látta viszont a nyugati provinciákat. Csakhamar úgy tekintett önnön uralmára, mint egy új augustusi korra. 123-ban kezdte önmagát Hadrianus Augustusnak nevezni, így idézve fel nagy elődje alakját. Pénzérméin új aranykor beköszöntét jelentette be.  Az általa oly nagy becsben tartott béke is újabb augustusi békének minősült, és a tetteiről az Augustuséhoz hasonló nyilatkozatot hagyott az utókorra.
Ismét három évet töltött Rómában, aztán 128-ban útra kelt. Észak-Afrika meglátogatása után Athénba ment, majd onnan áthajózott Kis-Ázsiába, s eljutott Szíria és Arábia keleti vidékeire. Egyiptomban felhajózott a Níluson Thébáig, majd - immár harmadszor - újra Athénba látogatott. Nem tudni pontosan, hogy 132-ben vagy valamivel később tért-e vissza Rómába, de 134 májusában már bizonyosan ott tartózkodott. Ekkor azonban a júdeai lázadás ismét külföldre szólította. Palesztinába katonai parancsnokként érkezett; ez lett utolsó utazása.
Kalandozásai minden másnál jobban jellemzik a császárt; útjain emlékezetes eredményeket ért el, Britannia északi részén elrendelte a Hadrianus falaként ismert, a mai Wallsend-on-Tyne és Bowness-on-Solway között húzódó római védővonal építését. Az algériai Lambaesisben hosszú felirat örökíti meg azt a szigorú fegyelmi normákról szóló beszédet, amelyet 128-ban egy szemle alkalmával tartott a katonáknak. Athénban a helybeliek kérésére szakszerűen módosíttatta törvényeiket, majd befejeztette a Peiszisztraitosz alatt elkezdett hatalmas Zeusz-templom, az Olümpieion építését. Létrehozta a Pánhelleniont, a görögök Athén-központú szövetségét, amelyen belül minden görög városnak egyenlő jogai voltak, s amely aztán kiemelkedő szerepet játszott a római uralom alatt álló Görögország életében. Delphoiban támogatta az építkezések újrakezdését. Mindez rendkívüli hatással volt a személyiségére. Amint előtte már Augustusszal is megtörtént, Hadrianust is beavatták az eleusziszi misztériumokba, s miután felszentelték az olümpiai Zeusz-templomot, a császár felvette az Olympius melléknevet.

Vallásosság és művészet

Hadrianusban nagyon erős volt az irracionalizmus. Mint minden művelt római jártasságra tett szert az asztrológiában. A szépség szerelmeseként pusztán azért mászta meg Szicíliában az Etnát és a szíriai Antiochia mellett a Dzsebel Agrát, hogy a csúcsról láthassa a napfelkeltét. Izgatta a múlt, sokra tartotta a régi szerzőket, s önmagáért kedvelte a régiséget. Forradalmasította a birodalom divatját: a császárok közül elsőként viselt szakállt, s ezt azután utódainak egész sora utánozta.
Bithynium-Claudipolisban (ma Bolu), Kis-Ázsia északnyugati részén megismerkedett egy 110 táján született, Antinous nevű, enervált ifjúval, aki elbűvölte őt, s állandó társa lett. Amikor együtt utaztak 130-ban a Níluson, a fiatalember a folyóba esett, és vízbe fulladt. Hadrianus vigasztalhatatlan volt, és nyilvánosan megsiratta. Az a hír járta - s ezt széles körben el is hitték az emberek -, hogy Antinous szándékosan ugrott a folyóba, valamilyen szent áldozatot teljesítve. Hadrianus tagadta ezt, de Dio Cassius, a józan III. századi történetíró igaznak tartotta. Ha volt is Hadrianus és Antinous kapcsolatában vallásos jelleg, az ma már teljességgel kibogozhatatlan, az érzelmek mélysége azonban egyértelmű. A görög világ igyekezett megfelelő vigaszt nyújtani a gyászolónak, és tiszteletben részesíteni az elhunytat. Keleten mindenütt elterjedt Antinous kultusza, s onnan átkerült nyugatra is. A birodalomban megjelentek a fiú szobrai. Egyiptom pedig Antinoopolisz városával állított neki emléket.
Hadrianus művészi alkata megmutatkozott verseiben, építészeti terveiben, egész életstílusában. Fennmaradt négy teljes költeménye, amelyek kivételes verselési technikáról tanúskodnak, habár kifejezésmódjuk gyakran mesterkélt, és témájuk túl könnyed. Leghíresebb saját lelkéhez írt pár soros verse, amelyet állítólag haldoklása közben elszavalt. Ami az építészetet illeti, a császár nevezetes vitába bocsátkozott kora egyik vezető építészével, a damaszkuszi Apollodórosszal, sőt még azt is állították, hogy megölette őt. Legnagyobb művészi teljesítménye kétségkívül az a villa volt, amelyet saját részére építtetett a Rómához közeli Tivoliban. Itt utazásainak legszebb emlékeivel vétette körül magát: tájformálással, pompás másolatokkal megteremtette magának azokat a helyeket, amelyeket legjobban szeretett, s úgy utazhatott képzeletben, hogy nem kellett többé elhagynia Itáliát.
Hadrianus nem tartozott a legkiválóbb művészetpártolók közé. Uralma alatt a latin irodalom nem fejlődött. Kora legnagyobb írói - Suetonius, az életrajzíró, Juvenalis, a szatíraköltő és Tacitus, a történetíró - bizonyos értelemben mind a traianusi kor túlélői voltak. Nem követték őket méltó utódok. Suetonius Hadrianus uralkodásának első éveiben elnyerte az ab epstulist, a legjelentősebb írói tisztséget az udvarban, de 122 táján hirtelen el is bocsátották - valószínűleg egy irodalmi vita miatt. A két kiváló szónok, a milétoszi Dionüsziosz és az arelatei (ma Arles, Franciaország) Favorinus közül Hadrianus nyíltan az előbbit kedvelte és támogatta, aki azután megkísérelte őt megbuktatni, uralma vége felé pedig Favorinust. A császár ízlése uralkodott az egész világon.
Habár Hadrianus Rómában mindig csak rövid ideig tartózkodott, emlékét ott is számos jelentős épület őrzi. Róma és Venus templomának tervei miatt támadt vita a császár és Apollodórosz között. Hadrianus teljesen újjáépíttette a Pantheont, amely elődje idején leégett. Saját hatalmas síremléke (a mai Angyalvár) a Julius-Claudius-mauzólem mintájára készült.

Az utolsó évek

Amikor Hadrianus 134-ben elindult utolsó külföldi útjára, Júdeában kellett megoldania a Bar Kochba vezette lázadás nyomán kialakult súlyos válságot. A lázadást mozgatórugói nem teljesen világosak. A rabbinikus irodalom szerint Hadrianus üldözte a zsidó vallást, ez félelmet keltett, és többeket a hit megtagadására brit. Elítélte és a 130-as évek elején betiltotta a körülmetélést, mivel csonkításnak tartotta; és bizonyosan nem azért hozta rendeletét, hogy büntesse vagy provokálja vele a zsidókat. A felkelés azonban elkerülhetetlenül kirobbant. Az, hogy Hadrianus 131-132-ben meglátogatta Athént, s hogy 134 nyaráig Rómában maradt, arra utal, hogy nem szívesen lépett fel személyesen a júdeai zavargások ügyében. A megoldást először egy rátermett hadvezérére, Sextus Julius Severusra bízta. Egy évvel azután, hogy Hadrianus megérkezett a Közel-Keletre, a júdeai lázadásnak vége volt. Az újabb kutatások rávilágítanak arra, hogy a lázadást elfojtására hozott számos intézkedés - amelyekre gyakran úgy hivatkoztak, mint a császári szigorúság jeleire - legalább hat évvel korábban született.
Hadrianus idős vetélytársa, Julius Servianus, aki 134-ben harmadszor viselt consulságot, unokájában, az ifjú Pedanius Fuscusban látta a császár utódját, 136-ban azonban mindkettőjüket kivégezték.
A császár az utódlás rendezését a maga módján kívánta megoldani. Miután Fuscust kiiktatta a sorból, örökbe fogadta a 36 éves, kicsapongó, különc életet élő Lucius Ceionius Commodust, Ceionius azonban két évvel később meghalt, így Hadrianusnak ismét döntenie kellett. Választása a 18 éves Annius Verusra esett - ő lett később Marcus Aurelius császár.
Hadrianus 138-ban elrendezte, hogy az utóda a fiatal Verus legyen, s igen bölcs intézkedéseket tett terve megvalósítása érdekében. Örökbe fogadott egy közmegbecsülésnek örvendő, érett korú senatort, Antoninus Piust, és elrendelte, hogy ő kövesse a trónon, ugyanakkor felkérte arra, hogy fogadja örökbe mind a fiatal Verust, mind pedig a nem sokkal korábban meghalt Ceionius 8 esztendős kisfiát. Így megemlékezett az elsőnek kiválasztott utód családjáról is, ugyanakkor Annius Verus számára elérhető közelségbe hozta a trónt. Azzal, hogy kettős örökbefogadásra kényszerítette közvetlen utódját, ismét az első császárt, Augustust utánozta, aki hasonlóra kötelezte Tiberiust. A sors iróniája folytán Hadrianusnak a jövőről alkotott elképzelése nem valósult meg teljesen. Antoninus ugyanis - Tiberiushoz hasonlóan - sokkal tovább élt, mint bárki gondolta volna: csak 161-ben halt meg.
Hadrianus tengerparti Baiaeban hunyt el, hosszú és fájdalmas haldoklás után. Egyik levelében beszámol arról, milyen rettenetes vágyni a halálra, s mégis képtelennek lenni a távozásra. Uralma, mely egy négyes kivégzéssel kezdődött, két évvel egy kettős kivégzés után zárult. Amikor meghalt, nem sokan gyászolták. Olyan embert volt, akinek úgy kellett a kegyét keresni, mint egy istennek - írta róla egy ismerője -, de nem tudott szeretetet ébreszteni maga iránt.

forrás: http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=10801&pIdx=1