331. április 7. | Julianus, a „hitehagyott császár” születése

 „…őt magát egy vaktában kilőtt nyíl egy évre és 8 hónapra rá, hogy uralkodni kezdett, caesarságának 7-ik, életének 31. évében megölte. Mondják, hogy – midőn a nyilat maga felé repülni látta – megérté, hogy ez isteni bosszú következtében történik s mégsem bűnbánó, hanem megátalkodott lélekkel így káromolta Istent: Győztél, galilaeai! E néven szokta ugyanis Krisztust nevezni, így hát Isten teljesen megszabadította államát a legkegyetlenebb zsarnoktól, aki a keresztények vérét isteneinek fogadalmul felajánlotta.”
(Részlet Freisingi Ottó krónikájából)

331. április 7-én született Flavius Julianus császár (ur. 361-363), az utolsó római uralkodó, aki rokonságban állt Nagy Konstantinnal (ur. 305-337). A sors iróniája, hogy egyúttal ő volt az utolsó augustus a Római Birodalom történetében, aki megpróbálta feltámasztani a principátus világát és az ősi istenek kultuszát; mivel Julianus keresztény hitben nevelkedett, ezért később az apostata, azaz „hitehagyott” jelzővel illették őt.

Julianus az újonnan alapított fővárosban, Konstantinápolyban látta meg a napvilágot. Édesapja Nagy Konstantin féltestvére, Julius Constantius volt, akinek három fia közül a későbbi császár született legutoljára. Julianus nem sokáig élvezhette a boldog gyermekkort, ugyanis Konstantin 337-ben meghalt, fiai pedig kíméletlen irtóhadjáratot indítottak az elhunyt testvérei és más rokonai ellen. A mészárlások során Flavius Julianus édesapját és legidősebb bátyját is kivégezték, őt azonban fivérével, Gallusszal előbb Nikomédiába, majd a kappadókiai Macellumba vitték, ahol szigorú felügyelet alatt éltek. A fiatalember sokáig keresztény neveltetésben részesült, ám a Kis-Ázsiában töltött évek alatt a legkiválóbb filozófusoktól és rétoroktól – például Mardoniustól, Nicoclestól, Heceboliustól – tanult, ennek hatására pedig a neoplatonizmus felé fordult.

Vitatott, hogy Julianus mikor távolodott el végleg a keresztény egyháztól: sokan úgy vélik, ez már a 350-es évek elején bekövetkezett, amikor Gallus – II. Constantius (ur. 337-361) jóvoltából – caesari rangra emelkedett, így öccse is szabadabban mozoghatott Kis-Ázsiában és a hellén világban. Elképzelhető, hogy a fiatalembert már 351-ben beavatták a perzsa Mithrász kultuszába, ami azt jelenti, hogy később évekig színlelte hitét, hiszen 354-ben szerzetesi fogadalmat tett, és névleg még akkor is keresztény volt, amikor augustusszá kiáltották ki.

Julianus esetleges „rejtőzködésének” azonban komoly oka volt: jóllehet, Gallus caesari kinevezésével kiszabadult a szigorú felügyelet alól, bátyja 354. évi kivégzése után az ő élete is komoly veszélybe került. A fiatalember okkal rettegett attól, hogy II. Constantius vele is végez, ezért egy kolostorba menekült, a császár azonban felesége hatására másként döntött sorsáról. 355-ben mediolanumi udvarába hívta Julianust, hozzáadta húgát, Helenát és caesari rangban Galliába küldte őt, hogy tegyen rendet a provinciában és biztosítsa a rajnai határvonalat.

Ekkor bizonyára nem sokan gondolták, hogy a filozófiának és a szónoklat tudományának élő fiatalemberből rátermett hadvezér és kormányzó lesz, ám a következő években Julianus nagyszerű eredményeket ért el. A fiatal caesar a Rajnán túlra szorította vissza a betörő barbár törzseket, az adók csökkentésével békét teremtett a provinciában, közben pedig felújíttatta a limes erődítményeit, és több várost is benépesített. Julianus tehetséges és népszerű vezetőnek bizonyult, akit katonái már az alemannok elleni argentoratumi győzelem (357) után császárrá akartak kikiáltani, ám ő visszautasította ezt a címet.

A felajánlás azonban önmagában is elegendőnek bizonyult arra, hogy felkeltse II. Constantius féltékenységét, aki ebben az időben hadjáratra készült II. Sápúr perzsa király (ur. 309-379) ellen. Mivel a császár betegesen rettegett attól, hogy Julianus ez idő alatt hátba támadja, 359 végén több legio átadását követelte a caesartól, aki teljesíteni is akarta az uralkodó kérését, ám katonái fellázadtak Constantius ellen, és 360 februárjában augustusszá kiáltották ki vezérüket. Julianus ezúttal már elfogadta a császári címet, és miután sikertelenül próbált megegyezni riválisával, 361 nyarán felkészült a polgárháborúra. A galliai csapatok villámgyorsan elfoglalták a császári székhelyet, Mediolanumot, majd egészen Daciáig nyomultak előre, miközben II. Constantius Kis-Ázsiában vesztegelt. Összecsapásra végül nem került sor, ugyanis Constantius 361 novemberében elhunyt, és egyetlen életben hagyott rokonát, Julianust tette meg örökösének.

Az új császár elődje halálakor Daciában tartózkodott, decemberben azonban már Konstantinápolyban volt, ahol a következő másfél évben megpróbálta gyökeresen átalakítani a birodalom szerkezetét. Julianust – aki ekkor már deklaráltan elpártolt a kereszténységtől – a régi dicsőség igézete, a principátus eszményképe vezérelte, amit rövid uralkodása során meg is kísérelt feltámasztani poraiból. A császár igyekezett visszaállítani a senatus és a régi tisztségek tekintélyét, bírósági eljárásokat indított a hivatali korrupció felszámolására, és újjáélesztette a görög-római istenségek kultuszát. Miután a Nagy Konstantin uralkodása óta eltelt évtizedekben a kereszténység pozíciói fokozatosan megerősödtek, Julianus utóbbi terve elsősorban ennek a vallásnak a híveit sújtotta, és mivel Európa értékrendjét a következő évszázadokban az egyház határozta meg, a császár alakját is eszerint festették meg.

A rövid ideig uralkodó Julianus az apostata, azaz hitehagyott jelzőt kapta, a kora középkori szerzők pedig mint az Antikrisztus megtestesítőjét jellemezték őt, holott nem tört erőszakkal a kereszténység felszámolására. A császár ennél okosabb eszközhöz nyúlt: az „oszd meg és uralkodj” elve alapján engedélyezte a kisebb szekták működését, így hamarosan ádáz belharc tört ki az egyes felekezetek között, miközben a keresztények elveszítették a hivatalviselés lehetőségét, kiszorultak az oktatásból, az ősi szentélyekből kialakított templomokat vissza kellett szolgáltatniuk, a lerombolt ősi kultuszhelyeket pedig saját költségen kellett újjáépíteniük. Julianus uralkodása során mindvégig tartózkodott a véres cselekedetektől, hiszen filozófus volt, aki ellenfeleit inkább egy jól sikerült szónoklattal, vagy gúnyirattal, mintsem karddal igyekezett megsemmisíteni.

Ennek ellenére a császár – restaurációs ambíciói és egyéb tényezők miatt – augustusként már nem bizonyult annyira népszerűnek, mint egykor Galliában: összeesküvéstől ugyan nem kellett tartania, a keleti metropolisokban azonban a vallási ellentétek gyakran erőszakba torkollottak, a II. Constantiustól örökölt legiók egy részének lojalitása pedig elég ingatagnak tűnt. Többek szerint a hadsereg összekovácsolásának szándékával is magyarázható, hogy a császár 363-ban háborút hirdetett a perzsák ellen, melynek célja kétséges, kimenetele viszont végzetes volt. Julianus, aki a későbbi szerzők szerint Nagy Sándor (ur. Kr. e. 334-323) hódításait akarta megismételni, mintegy 65 000 katonával kelt át az Eufráteszen, majd kettéosztotta seregét. Az egyik hadtest a szövetséges Arménia felé indult, hogy átkaroló hadműveletet hajtson végre a perzsák ellen, míg a másik a Tigrisig nyomult előre, és a folyón átkelve ostrom alá vette Ktesziphón falait. Az utóbbi sereget személyesen Julianus vezette, aki a Szászánidák híres fővárosát megfelelő ostromeszközök híján nem tudta bevenni, hosszas várvívásra pedig nem nyílt lehetősége, hiszen a felégetett földekről nem szerezhetett élelmet.

A császár hamarosan belátta kudarcát, és elvonult Ktesziphón alól, ám ennek eredményeként állandó utóvédharcokat kellett vívnia a perzsákkal. 363 június 26-án, Maranga mellett egy ilyen csatában ért véget Julianus élete, akit a híradások szerint hátulról sebezett meg egy nyílvessző; a keresztények között később el is terjedt a legenda, hogy egy vértanú katona, Szent Mercurius végzett a „hitehagyott császárral”, hogy megakadályozza a kereszténység pusztulását.

Az uralkodó utolsó szavai állítólag így hangzottak: „Győztél, galileai!”, ez a mondat pedig tökéletesen demonstrálja, hogy Julianus eredménytelenül kísérelte meg a pogány hagyományok és az eszményített principátus feltámasztását. Programja miatt a keresztény szerzők hosszú évszázadokon át meglehetősen negatívan ábrázolták a „hitehagyott császárt”, a modern kor azonban már jóval árnyaltabb módon értékeli rövid országlását: egyesek úgy vélik, Julianus csupán egy volt a 4. század azon császárai közül, akik valamilyen módon fel akarták támasztani Róma dicsőségét, míg mások „elkésett görög filozófusként”, a letűnő antik kor egyik utolsó romantikus hőseként jellemzik őt.

Forrás: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/331_aprilis_7_julianus_a_hitehagyott_csaszar_szuletese/