Marcus Aurelius Antoninus (Róma,121.április 26. – Vindobóna, vagy Sirmium, 180. március 17.) – a Római Birodalom császára (161. március 8. – 180. március 17.)

Élete

Családja és ifjúkora

Neve:

- születésekor: Marcus Annius Catilius Severus (121);

- teljes-jogú római polgárrá válásakor (toga virilis felvétele): Marcus Annius Verus (136);

- adoptálása és házassági eljegyzéskor: Marcus Aelius Aurelius Verus (138);

- uralkodóként: Caesar Marcus Aurelius Antoninus Augustus (161).

Ő volt az utolsó az „öt jó császár” közül.

Apja Marcus Annius Verus, praetor, Antonius Pius császár feleségének fivére, anyja Domitia Lucilla. Előkelő hispániai (Beatica provincia, Ucubi kisváros), konzuli család (Annius) fia, az Antonuisok császári ház rokonságához tartozott. Édesapja korán meghalt, nagyapja nevelte és kisgyermek korától Róma leggazdagabb, patriciusok lakta részén (Collis Caelis) élt. – Fiatalon Hadrianus császár kedvelte tehetségéért, művelődési készségéért, igazságra törekvéséért, tetterejéért. – Kora gyermekkorának tanítói után tanárai közt volt: Diognetus, Alexander Cotiaeum, Trosius Aper és Tuticius Proculus. Bölcseleti (retorikai) tanulmányokkal foglalkozott Herodes Atticus, Marcus Cornelius Fronto és Junius Rusticus vezetésével. Görög nyelvre, irodalomra Aninus Macer, Caninius Celer, és Herodes Atticus oktatták, míg filozófiából Quintus Junius Rusticus és Apollóniosz Chalcedon személyes ismertsége volt rá a legnagyobb hatással. Formális tanulmányait a jogtudomány megismerésével fejezte be. – Műveltségével – különösen görög tudásával – korának arisztokrata fiataljai közül is kiemelkedett.

Már hat éves korában – Hadrianus ajánlásával, szokatlanul fiatalon – a lovagrend (Ordo equester) tagja lett (127), majd – ugyancsak kivételezett módon – bekerült a Salii papi kollégiumba (128), ahol az évente sorra kerülő ünnepségeken nagyon komolyan teljesítette feladatait, amikre később is megelégedéssel, örömmel emlékezett vissza. – Kora ifjú éveit Rómán kívül – a Birodalom határán, vagy vidéken igazgatási munkával, a helyi ügyek intézésével – töltötte. Amikor visszatért a városba (135), akkor fiatal arisztokratákkal és a császári család tagjaival együtt dolgozott a Róma városának, kikötőinek, valamint a város környékének alapvető hatósági ügyeit intéző prefektusi hivatalban, részt vett vallási ünnepek megszervezésében is. Ezzel a munkával gyakorlatában ismerte meg a közigazgatás szinte minden területét, feladatát. – Quaestor (139), majd konzul (140) volt, de megismerkedett a Birodalom pénzügyeivel és a pénzügypolitikával is (triumvir monetalis). Végül Tribunicia potestas lett (147).

Hadrianus halála után Antoninus Pius – Hadrianus kívánságát teljesítve – Lucius Verussal együtt adoptálta (138). A következő években magas tisztségeket töltött be, és feleségül vette (145) a császár lányát, Faustinát (Annia Galeria Faustina II – 130–176). Fogadott apjának, apósának hű és meghitt fia/barátjaként osztozott az uralkodás gondjaiban és jártasságot szerzett a császári hatalommal járó feladatok megoldásában. – Miután megismerkedett a sztoicizmus eszméivel azoknak megfelelően igyekezett élni. Így lett a sztoicizmus egyik legjelentősebb római képviselője. Császárként, a birodalmat ért súlyos csapások alatt is – bátorságával, kötelességei kitartással történő teljesítésével, ha kellett az egyéni örömökről való lemondással, önmegtartóztatással, sokszor kimerülten és kételkedve, a konfliktusokban a természet törvényeinek megfelelően rendezett élettel, az emberi életben a tökéletesség felé törekedve – a sztoikus erényeket követte, azoknak szentelte magát.

Társuralkodó

Amikor Antoninus Pius meghalt (161. március 7.), zökkenőmentesen és osztatlan támogatással vette át a hatalmat, úgy, hogy Lucius Verus lett a társuralkodója. Sokat tettek a Rómában kitört éhínség enyhítésére, lecsendesítették a Germánia és Britannia provinciákban kitört lázadásokat.

A közös uralkodást többek között a katonai igények is indokolták, mivel uralkodásának egész időtartama alatt a Birodalom háborúkat viselt különböző külső-ellenséggel. A csapatok irányítását nagy tekintélyű személyre kellett bíznia, hiszen a császár egymaga egyidejűleg nem vezethette a germánok és a Pártus Birodalom támadásai elleni harcokat. Tábornokot sem nevezhetett ki a római légiók vezényletére; a korábbi népszerű katonai vezetők, mint például Julius Caesar vagy Vespasianus arra használták a katonaságot, hogy megdöntsék a fennálló hatalmat és magukat választassák meg császárnak. Ő úgy oldotta meg a problémát, hogy Verust elküldte a keleti légiók élére. Verus elég tekintélyes volt ahhoz, hogy biztosítsa a csapatok lojalitását, ugyanakkor elég hatalmas volt ahhoz, hogy keveset nyerjen az ő megdöntésével, az egyedüli, az önálló császári hatalommal. A terve bevált; Verus hűséges társa maradt a pártus-hadjárat után bekövetkezett haláláig.
A társcsászárság emlékeztetett a római köztársaság politikai berendezkedésére, amely nem engedte meg, hogy egyetlen személy birtokolja a legfőbb hatalmat.

Háborúi

Uralkodása szakadatlan háborúkkal telt el. A támadó pártusok elleni hadjáratot (162–166) tábornokai vitték sikerre. A keletről hazatérő sereg azonban pestist hurcolt magával, amely fertőzésével szörnyű pusztítást végzett az egész Birodalomban. – Eközben a Dunán átözönlő germán törzsek feldúlták az észak-itáliai Opitergiumot. Megostromolták Aquileát és városáig nyomultak előre ahonnan csak súlyos harcok árán sikerült őket visszaverni. Győzelemét Rómában emlékoszlopon örökítették meg. – Lucius Verus halálát (169) követően, már egyedüli uralkodóként fogott hozzá Pannonia védelmi problémájának megoldásához.

A hadi költségek fedezésére elárvereztette a császári kincstárat és gondosan készülve indult Pannoniába. A harcok nagy kiterjedésű frontszakaszon és különböző helyeken folytak. Előbb a markomannok és kvádok, egy évre rá pedig a szarmaták, jazigok ellen győzött (170-174;175).

Ellenségeit a Birodalom érdekeinek megfelelő békére kényszerítette. Az esetleges újabb támadások ellen katonasággal erősítette meg a határon épített védelmi rendszer (limes) táborait. – A térség tartós rendjét úgy is biztosítani remélte, hogy a határtartományokba idegeneket telepített. A telepeseknek olyan jogokat adott, amelyek alapján azok colonusok lettek s a colonus-rendszerbe kerülhettek. Ezzel hozzájárult a dunai provinciák gazdasági megerősödéséhez, városaik fejlődéséhez. Tervezte, hogy a Dunától, Pannonia és Noricum provinciáktól északra (a mai Nyugat-Szlovákia a morva-területekkel) és keletre, Pannóniától Dacia provinciáig (a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl egy része) új provinciákat létesít (Markomannia, Sarmatia). – Elképzelésében megakadályozta, hogy Avidius Cassius, szíriai helytartó – a pártus háborúban jeleskedő egyik vezére, majd az egyiptomi pásztorok agrárjellegű felkelésének leverője (172) – fellázadt Róma ellen. Emiatt a pannoniai hadszínteret, térséget el kellett hagynia – terve realizálását fel kellett függesztenie –, s a keleti tartományokba kényszerült menni. Cassius gyorsan elvesztette hívei támogatottságát, s azok – a császári légiók odaérkezése előtt – megölték őt. – A Dunához ismét határsértések szólították (177). Carnuntumnál újra megverte a kvádokat (178), de a terület teljes pacifikálását ezúttal sem sikerült befejeznie. Váratlan halála miatt szándéka – a Birodalom határvidékei tartós békéjének biztosítása – soha sem valósult meg.

Önéletírása

Napjainkban Elmélkedések címen olvasható írásai („XII könyv” – fejezet) a világirodalom egyik legolvasottabb műve közé tartoznak. A görögül írt aforisztikus naplójegyzetekben gondolkodása a sztoicizmus és a neoplatonizmus filozófiája szellemiségét tükrözi. Platonizáló sztocista. Erkölcsiségét a szolgálat és kötelességteljesítés határozta meg, ezért is különösen értékes, tanító tartalmakat fogalmazott meg minden korszak fiataljainak.

Viszonya a keresztényekhez

Uralkodása első időszakában a keresztények békében élhettek, számuk egyre nőtt. Környezete azonban a háborúkért, az éhínségért és a pestisért a keresztényeket tette felelőssé, ezért elindította a 4. keresztényüldözést (176), amely a Birodlomra egészére kiterjedt. A rangosabbakat száműzték, a többieket kivégezték. Vallásuk miatt üldözték a keresztényeket. Rómában Justinianus vértanú (100-165). Lungdunumban (ma Lyon) 48 hívő keresztény (177), Pergamonban Karposz, Papülosz és Agathoniké lett az üldözés áldozata (161 és 169 között). – Ezek ismerete mellett sincsenek biztos adatok a császársága idején történt üldöztetés pontos helyeiről, illetve az áldozatok számáról.

Kapcsolata Kínával

Egy kínai történeti munka említést tesz a Kínai Birodalomba küldött első római követekről, akiket egy császár megbízásából mentek oda. Érkezésük dátuma (166) alapján valószínűsíthető, hogy ez a római császár talán Marcus Aurelius lehetett. A küldöttség délről érkezett – valószínűleg tengeri úton –, és orrszarvútülköt, elefántcsontot, teknőspáncélt vitt ajándékba magával. Amikor a küldöttség megérkezett Luoyang kínai fővárosba, fogadta őket Huan császár. – A római forrásokban semmilyen feljegyzés nem erősíti meg az említett császári küldöttség létét, ezért lehetséges, hogy a „követek” kereskedők voltak, akik Aureliustól függetlenül indultak útnak, s jutottak el Kínába.

Halála

A markomannok és kvádok ellen indított második hadjárata végén – lehetséges, hogy pestis-fertőzésben – halt meg, Vindobona (a mai Bécs) vagy Sirmium városában (180. március 17). Hamvait hazavitték Rómába és azokat Hadrianus mauzóleumába (a mai Angyalvár) temették el.

Hajlamai ellenére sok háborút kellett viselnie, különösen kormányzása elején gondoskodott népei jólétéről, részint jó törvények, részint a törvényszékek szaporítása által; maga is részt vett a szenátus ülésein, amelyet nagyra becsült, s jelentékenyebb hatáskörrel ruházott föl, mint elődei. Gyűlölte a tékozlást, igen takarékosan élt.

Utódai és történelmi öröksége

Lelkiismeretes, önzetlen, alkotmánytisztelő uralkodó volt. Nem rajta múlott, hogy uralkodása végére a pestis és a súlyos háborúk következtében a birodalom erőforrásai kimerülőben voltak. Az utódlást sikerült ugyan fia, Marcus Aurelius Commodus Antoninus, számára biztosítania, akit még életében társuralkodójává választott (177). A választás azonban elég balszerencsés volt, mert Commodus sem a politikában, sem a hadviselésben nem volt járatos; ezen kívül önző is volt. Sok történész úgy véli, hogy Róma hanyatlása Commodus alatt kezdődött. Ezért gyakran úgy tartják, hogy Aurelius halála volt a Pax Romana vége.

 

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Marcus_Aurelius_r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés