I. e. 45 szeptember havában Caesar Hispaniából jövet megérkezett Italiába. Mielőtt bevonult volna Rómába, megpihent az albai hegyekben fekvő egyik birtokán. Ezt az időt használta fel arra, hogy új végrendeletet készítsen. Ennek - a történelem szempontjából - oly fontos okiratnak egyik leglényegesebb pontja az volt, hogy másod- unokaöccsét, a tizennyolcadik évében járó Gaius Octaviust fiává fogadta. Caesar ekkor már elmúlt ötvenöt éves, ami az ókorban magas kornak számított, törvényes örökösről kellett gondoskodnia, akire nevét és vagyonát hagyhatja, hiszen egyetlen leányának nem volt gyermeke. A mundai csata pedig arra tanította, hogy egy ütközet életébe kerülhet, most pedig újabb háborúba, a parthusok elleni hadjáratra készülődött.

Az örökös, a fiatal C. Octavius vidéki lovagrendi családból származott. Hasonnevű apja második házasságában Atiát, Caesar unokahúgát (Iulia és Atius Balbus leányát) vette nőül. és e házassággal a meglehetősen homályos eredetű család a római társaság létráján felemelkedett. Atia apósa, az idősebb C. Octavius ismert, de nem éppen jó hírű pénzváltó- és bankárként tevékenykedett, nem kismértékben uzsoraüzletekkel is foglalkozott, sőt nem vetette meg az afféle bankári tevékenységet sem, mint a választók megvesztegetését.
Ebben a kevéssé ildomos foglalkozásban fia is részt vett, annak ellenére, hogy nagy vagyona és házassága módot adott neki arra, hogy a köztisztségeket megpályázza. Egészen a praetorságig emelkedett, de korán, i. e. 58-ban meghalt. Nemsokára Atia ismét férjhez ment, éspedig az előkelőbb Lucius Marcius Philippushoz, az árván maradt ötéves fiú ismét apát kapott.

A vagyonos szülőknek módjukban állott, hogy C. Octaviust gondos, kitűnő nevelésben részesítsék, elsőrangú görög tanítókat fogadtak mellé, de a fiú gyenge egészségi állapota sok gondot okozott.
A fiú még alig serdült fel, amikor i. e. 49-ben kitört a polgárháború. Octaviusra a család büszkesége, anyja nagybátyja, a nagy C. Iulius Caesar jelentős hatást gyakorolt. A dictator megkedvelte a tehetséges ifjút, figyelemmel kísérte nevelését, tanulmányait. A gyenge szervezetű s még gyermek Octavius azonban nem kísérhette el hadjárataira nagybátyját. Gaius Octavius örökölte bankárőseinek számító, hideg gondolkodását.

Igen korán megtanulta a színlelést, ügyesen bánt az emberekkel, sőt az iránta jóakaratú Caesarral annyira megkedveltette magát, hogy főörökösének tette meg, és végrendeleti úton örökbe fogadta. Octavius miatt Caesar idősebb nővére két unokáját, Lucius Pinariust es Quintus Pediust kisebb részre fogta, bensőséges hívét, Marcus Antoniust, aki anyja révén távolabbi rokonságban volt Caesarral, végrendeletében másodörökösként, kedvelt legatusával, Decimus Iunius Brutusszal ugyanazon fokban nevezte meg.
Caesar végrendeletéről semmi hír nem szivárgott ki, ezért talán egyeseket meglepett, hogy Octaviust két pajtásával együtt a görög Apolloniában állomásozó legióhoz küldte, hogy tisztjei vezetésével, harcosai körében a tábori életet megszokja, a katonáskodásban kedvét lelje, és testileg megerősödjék.

És Kaisarion? Róla a végrendeletben Caesar nem tett említést. A római családjog szerint fiává nem fogadhatta, hiszen anyja „idegen” volt. Vagyonára nem volt szüksége. Bár Caesar ekkor már ötvenöt éves volt, igen jó testi erőnek örvendett, epilepsziája ellenére minden megerőltetést kitűnően elviselt, sőt a katonai élet egyenesen jót tett neki. Arra bizonyára nem gondolt még, hogy egy fél esztendő múlva már nincs az élők sorában. Ha tovább él, bizonyára megtalálta volna a módját, hogy Egyiptom trónörököséről, egyetlen igazi fiáról gondoskodjék. Végrendeletével Octaviusban olyan örököst remélt, aki majd Rómában ügyel arra, hogy szellemi öröksége ne menjen veszendőbe. Arra nyilván nem gondolt, hogy Octavius örökbefogadásával tulajdon fiának sorsát pecsételte meg...

Caesar mind kevesebbet törődött a római ellenzékkel, Rómába bevonulva megtartotta diadalmenetét, triumphus ex Hispania jogcímén, holott Hispaniában nem idegen népeket, hanem rómaiakat, a ;,régi köztársaság” eszméjének híveit győzte le. Titkos ellenségeit mind jobban elkeserítette és ingerelte. A közhangulat egyre inkább ellene fordult, már a nép is ráunt a több esztendős dictaturára, amely bármennyire méltányos is volt, mégiscsak önkényuralomnak minősült.
Caesar ezt még azzal is tetézte, hogy több olyan rendelkezést, törvényt is hozott, amely a polgárság egyes rétegeinek érdekét sértette.
És hogy ez az ellenérzés meg is nyilvánulhatott, bizonyítja az az eset is, hogy midőn Caesar diadalkocsiján a néptribunusok emelvénye előtt haladt el, Pontius Aquila tribunus, méltóságát kiemelendő, a többivel ellentétben nem emelkedett fel székéből, hanem ülve maradt. Caesar gúnyosan odakiáltott neki: „Követeld hát vissza tőlem a köztársaságot, Aquila tribunus !”

Az eset annyira bántotta Caesart, hogy később, valahányszor valamilyen ígéretet tett, mindig hozzáfűzte: „Persze, ha Pontius Aquila is megengedi.”

Annyi bizonyos, hogy a hispaniai győzelemért megtartott diadalmenetnek nem volt olyan átütő sikere, mint az előzőknek. Erre Caesar is felfigyelt, s a diadalmenetet követő lakomát szerényebb keretek között rendezte meg, mint az előző ünnepi vendéglátást. Caesar a nép elkedvetlenedéséről értesülve, négy nap múlva újabb nyilvános ebédet adott, hogy megadja a népnek, ami a népé. Most már nem hiányzott sem a drága falernusi bor, sem a tüzes chiosi nedű.
Caesar ezután mind önkényesebben járt el, hogy reformjait megvalósítsa. A tisztségviselők számát felemelte, a választandó jelölteket 6 maga nevezte meg. A választások üres formasággá fajultak el (senki sem tartotta szükségesnek a választópolgárokat megvesztegetni, ami azokat állandó keresetüktől fosztotta meg). Caesar kimutatta megvetését a régi köztársaság íratlan, de hagyományos és sokak által tisztelt alkotmánya iránt. „A köztársaság semmi, test nélküli, tartalmatlan fogalom, puszta elnevezés.” A nyilvánosság előtt hangoztatta.

A nemrég meg felettébb kívánatos consuli tisztséget is nevetségessé tette, midőn az év utolsó napján meghalt consul helyére az év meg hátralevő néhány órájára egy hívét választatta meg. Cicero nem állhatta meg, hogy ez alkalommal ne tegyen néhány csípős megjegyzést, mondván, az új consul hivatali tevékenysége alatt senki nem reggelizett, igaz, semmi baj nem történt, mert a consul rendkívül éber lévén, consulsága idején a szemét sem hunyta be.
Persze, a tréfát félre téve, hozzáfűzte, hogy alig tudja visszatartani a könynyeit, amiért ilyesmit meg kellett érnie. Caesar tapasztalhatta, hogy merész ívelésű gondolatait csak kevesen képesek követni, nagyvonalúságát félreismerik, és politikáját könnyelműnek tartják. Valódi és magukat barátainak tettető hívei gondoskodtak arról, hogy az ellenzék gáncsoskodó, gúnyos megjegyzései fülébe jussanak.

Mint többen, még hívei is aggodalommal tekintettek a jövőbe, nem tudták mit tervel ki a dictator, mit hoz számukra az az újfajta, a homályban még csak sejlő rendszer, amelyet Caesar meg akar valósítani. Joggal érezték, hogy a köztisztségek már nem lesznek olyan áhított, kiemelkedő méltóságot jelentő állások, a tartományok kormányzása pedig nem jár azzal a hatalommal és búsás haszonnal, mint korábban.
A „régi köztársaság” hívei sokat emlegették a libertas, a szabadság eszményét, amelyért Cato és mások az életüket adták, Ciceróval együtt sokan visszasóvárogták, holott ez nem volt egyéb egyfajta jogosítványnál néhány száz ember számára, hogy a Földközi-tenger térségének országait nyakló nélkül kifosszák. Caesar a birodalom egészének boldogulását akarta, és természetes, hogy ezt az önző, haszontalan rendszert felszámolni kívánta.

Caesar még sok jót, hasznosat akart cselekedni. Az elpusztult alexandriai könyvtárhoz hasonló nagy könyvtárt óhajtott létesíteni - Rómában, amely a görög szerzőkön kívül a római írók és költők műveit is magába foglalja. Arra gondolt, hogy megépítteti a korinthosi csatornát, lecsapoltatja a Fucinus-tavat, és így termőföldhöz juttat több száz telepest. Programjának egyik lényeges gondolata az volt, hogy Italiát végre . egységesíti, és ezért törvényt hozott (lex Iulia municipalis), amely a városok igazgatását azonos jogszabály szerint rendezte.
Erre annál is nagyobb szükség volt, mert a történeti fejlődés ellenére Italia lakói megőrizték nyelvi, nyelvjárási, népi különállásukat. Ezért is akarta az Adriai-tenger partvidékét új, nagy úttal Rómával összekötni. Ostiában a kikötő megnagyobbítását tervezte: látta, milyen szerepet játszik a Földközi-tengeren Alexandria; Ostia kiépítésével Rómának meg lehetne adni azt a rangot, amely megilleti.

Hatalmas középítkezéseket, munkaalkalmakat adott, kereseti lehetőséget nyújtott a vállalkozóknak, a munkavállalóknak. A dictator egész napja lázas tevékenységben telt el, hiszen gyakran úton volt, hogy megtekintse azokat a vidékeket, ahol építkezni kívánt. Hogy milyen volt egy ilyen úton töltött napja, miként dolgozott es szórakozott közben, arról érzékletesen tudósít Cicero egyik levele :
„Milyen kevéssé kellemes vendég! És még csak nem is volt terhes, mert jó kedvében volt.

Midőn a Saturnaliák ünnepe második napjának estéjén beállított Philippushoz, az udvarháza mindjárt zsúfolásig megtelt katonákkal, úgyhogy az ebédlőben, ahol Caesar vacsorázni akart, alig akadt hely, kétezer ember volt ott. Persze, joggal aggódtam, mi lesz másnap, de Barba Cassius kisegített, mert őrséget adott számomra.
A szabadban táboroztak, a villámba nem jöhettek be. „Ő” a Saturnalia harmadik napján egy óráig maradt Philippusnál, senkit nem bocsátottak be hozzá. Valószínűleg pénzügyeit tárgyalta meg Balbusszal, azután a tengerparton sétálva jött hozzám. Két órakor megfürdött, azután Mamurra jelentését hallgatta meg, elhatározásán semmit nem változtatott. Majd megmasszíroztatta magát, és az asztalhoz heveredett. Hánytatót vett be. Utána gond nélkül, jó étvággyal evett és ivott, de a lakoma is pompás, kitűnő volt, sőt nem csupán jól készítették el és fűszerezték, hanem a társalgás is kellemes, szabados beszédű volt. Kíséretét három ebédlőben bőségesen ellátták. Még a kevéssé tekintélyes felszabadítottjai és rabszolgái is mindent megkaptak, a jobbak egyenesen fényesen étkezhettek. Elég az hozzá, hogy megálltam a helyem. Ennek ellenére a vendégem nem volt olyan, mint akinek azt mondják, legyen szerencsém máskor is ! Egy alkalommal éppen elegendő volt nekem. A társalgás közben nem esett egy komoly szó sem, annál több az irodalomról. Mit akarsz még? Jól és kellemesen érezte magát. Egy napot Puteoliban akar még tölteni, a következőt Baiaeban.
Íme, a vendéglátás, helyesebben a bekvártélyozás leírása, mint már említettem, ez némiképp kínos volt számomra, de végeredményben, tulajdonképpen nem is kellemetlen. Én még egy rövid ideig itt maradok, azután a tusculumi villámban leszek. Mikor Dolabella villája előtt elvonult, katonai kísérete, miközben ő közöttük lovagolt, díszlépésben haladt el, ezt másutt sehol nem tette.
I. e. 45. december havának 19-én.”

Cicero gyorsan papírra vetett, rövid beszámolójából is kitűnik, Caesar szünet nélkül dolgozott, tárgyalt. Élénk szellemét mindig újabb tervek foglalkoztatták, amit megvalósított vagy aminek a tervéről tudunk (és ez nem sok!), az is bizonyítja bő, csillogó képzelőerejét. Pedig nagy, a birodalmat átfogó szervezési terveiről nem is értesülünk. Lehet, hogy utódai sok mindent megvalósítottak elgondolásaiból, de őróla nem tettek említést...
Halála után, a közvetlen utókor gondoskodott arról, hogy Iulus Caesart isteni tiszteletben részesítsék, s emberi nagysága az áldozati láng fényénél némiképpen elhomályosodjék. A polgárháború viharában Caesar mindinkább egyedül maradt. Őt is utólérte több nagy ember végzete: a magányosság szánandó, egyben felemelő érzése. Kitől kérjen tanácsot? Ki az, aki az ő gondolatait követni tudja?

Kleopátra kitűnő esze ellenére Rómában és Rómától idegen volt. Caesar türelmetlen volt környezetéhez, régi humora eltűnt. Hiába halmozták el, egymást túllicitálni akaró hívei indítványára, megtisztelő címekkel, kitüntetésekkel)
A senatorok örök hűséget fogadtak neki, örökös dictatorrá választották. De Caesar úgy érezte, hogy még nem jött el az ideje a végső szó kimondásának, nagy műve méltó befejezésének. Új hadjáratot készített elő, Róma történetében még nem látott méretű hadi vállalkozást tervezett a parthusok ellen, hogy Crassus katasztrófáját megbosszulja, megtorolja a római fegyvereket ért sérelmeket, egyúttal megvonja a birodalom keleti határait. Ezzel a kisázsiai háborújával talán Nagy Sándor nyomában akart haladni, az 6 birodalmát túlszárnyaló óriási Imperium Romanumot alkotni.

A rómaiak hagyományosan irtóztak az egyeduralom gondolatát kifejező királyság intézményétől. Elszörnyedve idézték fel a mondák világába süllyedt, idegen, etruszk uralkodók elnyomó zsarnokságát, amelyet a hagyomány szerint, Lucius Iunius Brutus döntött meg. A „régi köztársaság” hívei most leszármazottjára, Marcus Iunius Brutusra, a köztársasági tradíció bajnokára, M. Cato vejére tekintettek. Megbosszulja-e Caesar zsarnoki uralmát, önkényét, mint egykor őse?
Pedig Caesar arra vágyott, hogy a „régi köztársaság” neves híveit, az előkelő nobilitas tagjait magához édesgesse, az 6 nevük fémjelezze majd uralmát. A nép érdemén felül, fennen tisztelte a történeti nevek viselőit, szinte lehetetlen volt nélkülük kormányozni. A rómaiak tekintélytisztelők voltak. Éppen ezért Caesar tapintatosan arra törekedett, hogy ne bántsa meg a senatorokat. És mégis!
Midőn egy alkalommal tudomására jutott, hogy Cicerót sokáig megvárakoztatták, míg hozzá bebocsátották, így szólt: „És még kételkedjem abban, hogy mértéktelenül gyűlölnek, amikor M. Cicerónak ülnie és várakoznia kell, s nem beszélhet velem, amikor óhajtja? Pedig még ővele lehet a leginkább boldogulni. Ennek ellenére nem kétlem, hogy engem végtelenül gyűlöl.” És ebben Caesar, fájdalom, nem tévedett...

Caesarnak éreznie és tudnia kellett, hogy híveinek száma mindjobban összezsugorodik, a gyűlölet légköre veszi körül. Pedig ellenségeinek sorra megbocsátott, még ha fegyvert is fogtak ellene, visszatérhettek régi otthonukba, újból elfoglalhatták helyüket a közéletben. Érezte, sejtette, talán tudta is, hogy mennyi ellensége van, akik bizonyára az életére is törnek. A rettegés légkörében lehet, de nem érdemes élni. Szinte kihívta maga ellen a sorsot, amikor a védelmére rendelt testőrséget elbocsátotta.

A küszöbön álló közel-keleti hadjárat menekvést jelentett számára: hűséges katonái között nem volt kitől tartania. Kipróbált fegyvertársai, legjobb legatusai, mint Gaius Trebonius, Massilia meghódítója, Decimus Iunius Brutus, akit pedig örökösének tett meg, s annyi más egykori Caesar-párti politikus csatlakozott a „régi köztársaság” visszaállítását kívánó elégedetlen senatorok csoportjához, akiknek szellemi vezére a nagy tekintélyű Marcus Iunius Brutus és sógora, Gaius Cassius Longinus volt.
Semmiféle közös eszme nem fűzte egymáshoz a magukat „szabadítóknak” nevező férfiakat, csak a Caesar és a dictatura intézményének határtalan gyűlölete, s ezt a két érzést azonosították. Megegyeztek egymással, hogy Caesart elveszejtik, még mielőtt a parthusok elleni hadjárathoz összegyúlt hadaihoz indulna, hiszen ott nem férkőzhetnek többé hozzá. Szándékukat annyira magasztosnak, a nagy római hagyományokhoz méltónak tartották, hogy mindenféle eskütételt mellőztek, hiszen ez méltatlan lett volna ügyükhöz. (Jellemző, hogy az ingatag, titoktartásáról nem éppen nevezetes Cicerót, bár érzületét ismerték és tisztelték, nem vették maguk közé, tervükről nem tájékoztatták.) A „szabadítók” elhatározták, hogy a legkedvezőbbnek látszó időpontban, március idusán (i. e. 44. március 15-én) a senatusi ülésen végeznek a dictatorral.

Meglepő, hogy Rómában, ebben a pletykás nagyvárosban a merénylet tervének a híre nem szivárgott ki. Mégis feltehető, hogy valamilyen határozatlan hírfoszlány eljutott Caesarhoz, ő azonban erre ügyet sem vetett, semmit nem tett a maga védelmére.
Feljegyezték, hogy március 14-én este baráti társaságban hivatali helyettesénél, Marcus Aemilius Lepidusnál, a magister equitumnál vacsorázott. Caesar a vacsora közben is, kerevetén fekve leveleket írt alá (pontosan: a levelet befejező, üdvözlő szót, vale - élj boldogan! - saját kezével írta le). Közben a társaság tagjai, mind számos hadjáratot végigküzdött férfiú, arról beszélgetett, ki milyen halálnemet tartana a legkívánatosabbnak. „Még mielőtt bárki elmondhatta volna a véleményét, Caesar hangosan felkiáltott: a váratlan halált!”

Másnap, a senatus a Pompeius építtette nagy színház csarnokában tartotta ülését. Caesar reggel nem érezte jól magát, több kedvezőtlen előjelről is hallott, s most habozott, vajon elmenjen-e az ülésre. A dictator tehát késett, Brutus, Cassius és társaik türelmetlenek, idegesek lettek, hiszen ez volt az utolsó kedvező alkalom Caesar meggyilkolására. Decimus Brutust Caesarhoz küldték, beszélje rá, hívja, jöjjön el mégis a senatusi ülésre.
Brutus unszolására Caesar gyaloghintóban a senatusba vitette magát. Trebonius beszélgetés ürügyén eltávolította Caesar közeléből Marcus Antoniust, aki ebben az évben Caesar consultársa volt. Ezután a „szabadítók” Caesarra támadtak, huszonhárom tőrdöféssel halálra sebezték. A maroknyi merénylő csoport szörnyű tette annyira megrémítette a jelen volt többi senatort, hogy szinte megkövülten, mozdulatlanul nézték, mint fedi el arcát togájával Caesar az iszonyatos látvány elől, majd pedig pár lépést tántorogva, egykori nagy ellenfele, Pompeius szobra előtt holtan rogyott össze.

Így halt meg alig ötvenhat éves korában Gaius Iulius Caesar, Róma legnagyobb államférfia, hadvezére, az egyetlen ember, aki az államot, a birodalmat új útra tudta volna vezetni, olyan cél felé, amely újabb áldozatok, vérontás nélkül mindenki boldogulását szolgálja. A merénylet megdöbbentette Rómát.

A „szabadítók” nem érték el a várt hatást. Most újból kiderült, mennyire nem ismerik a Város népének valódi érzületét, amely most ösztönösen Caesar mellett nyilvánult meg. Hiába hivatkozott M. Brutus beszédében a visszaszerzett szabadságra, szavai üresen, visszhang nélkül kongtak, a tömegekre semmilyen hatást nem gyakoroltak, sőt megborzadtak a véres tőröket mutató senatoroktól.
Hiszen a „szabadítók” semmi újat nem tudtak mondani, semmiféle programjuk, tervük nem volt. Azt hitték, hogy Caesar meggyilkolásával magától visszaáll a régi elveken alapuló senatusi uralom, nem vették észre, hogy az idő elhaladt felettük. „Férfiúi bátorsággal, de gyermekekre valló gondolkodással” hajtották végre tettüket, írta pár hónappal később Cicero Ezt a politikai gyilkosságot nem lehet ma már más találó szavakkal megítélni, mint amit egy más jellegű politikai bűntény alkalmával, tizennyolc évszázaddal később egy francia államférfi mondott: „Ez több volt, mint bűn, hiba volt!”

A „szabadítók” tanácstalanságát észlelve, a kezdetben megrémült, majd biztonságát visszanyert M. Antonius consul magához ragadta a kezdeményezést. Még március 15-ről 16-ra virradó éjszakán magához kaparintotta Caesar mintegy százmillió sestertiust kitevő értékeit, és ami még fontosabb volt, a meggyilkolt dictator írásait, feljegyzéseit.
Elutasította azonban M. Lepidusnak azt az ajánlatát, hogy katonáival megrohamozza a Capitoliumot, s a halmot megszállva tartó „szabadítókat” lemészároltatja. Antonius attól tartott, hogy Lepidus ezután magához ragadja a hatalmat. Így Lepidus életének nagy lehetőségét elszalasztotta, de hiányzott is belőle a vezetői képesség.

A következő esztendőre kijelölt consul, a fiatal Dolabella azonnal elfoglalta a Caesar halálával megüresedett consuli tisztet. Egyelőre még nem foglalt állást, még nem tudta, ki fizeti meg jobban. (Miután Antonius megígérte, hogy a közpénzekből kifizeti adósságait, menten cserbenhagyta az optimatákat.)
Antonius egyik legelső indítványa az volt, hogy Caesar minden rendelkezését és még meg nem valósított, iratai között levő tervét törvényerőre kell emelni. Ehhez a senatus is, a „szabadítók” is hozzájárultak, hiszen valamennyien Caesar elhatározása folytán töltötték be magas tisztségüket kapták meg a jövő évre tartományukat.
A temetés napján Antonius a tömeg előtt ismertette Caesar végrendeletét. Ekkor derült ki, hogy Caesar a fiatal C. Octaviust örökbe fogadta, akit ezek után - a szokásoknak megfelelően - Octavianusnak neveztek.

És a királynő? Róla keveset tudunk. Utaltunk már arra, hogy a következő évek, évtizedek irányított politikai irodalma, hírverése azon volt, hogy Kleopátra és Caesar kapcsolata elhomályosuljon, eltorzuljon. Octavianus politikai célkitűzéseit zavarta „apja” és Kleopátra bensőséges viszonya, Kaisarion pedig vetélytársat jelentett számára.
Ezért mind Octavianus, mind hívei mindent elkövettek, hogy az elkövetkező időkben keletkezett politikai bonyodalmakban Kleopátrát minél előnytelenebbül ábrázolják és mutassák meg a rómaiaknak. El kellett felejtetni, ki kellett törölni a köztudatból, hogy Caesar utolsó nagy szerelme Kleopátra, az egyiptomi királynő volt.

Kleopátra a gyilkosság után elhatározta, hogy kíséretével együtt elhagyja Rómát, és visszatér birodalmába. Egy hónappal később már el is távozott a Városból. Elvesztette a szeretett férfiút, egyetlen gyermeke atyját. Nem volt már mit keresnie Rómában. Feltételezhető, hogy kezdetben arra gondolt, megvédi Kaisarion érdekeit, de olyan ellenséges hangulat vette körül, hogy távozása szinte menekülésként hatott. Visszatért tehát Alexandriába, amelyet két évvel ezelőtt hagyott el.
„Hogy a királynő elpárolgott - írta Cicero Atticushoz intézett levelében április 15-én -, nem sajnálom.” Egyébként is Cicero, mint más helyen írta, gyűlölte Kleopátrát. És ezzel az érzéssel nem állott egyedül, kifejezte a rómaiak hangulatát. Amint a levélből vett idézet is mutatja, ezekben az izgalmas napokban az alexandriai királynő elutazása már nem volt esemény, csupán napihír.

Végeredményben Kleopátra nem üres kézzel távozott el Rómából. Olyan politikus lény számára, mint amilyen ő volt, a birodalmának szerzett jogok és kiváltságok, területi engedmények nagy súllyal estek a latba. Mind ő, mind XIV. Ptolemaios, testvére és férje megkapta a „római nép szövetségese és barátja” címet, Egyiptom újból birtokába vehette Cyprus szigetét. Ezek jogforrása Caesar döntése, határozata volt, hozzájuk nyúlni - hála a senatus említett határozatának - tilos volt.
Az eredményeken kívül, sok olyan ismeretre tett szert Rómában, amelyeket későbbi politikájában felhasználhatott. Caesar bevezette a római politikai élet rejtelmeibe és a nagyszerű szakértő tanításai alapján tájékozódhatott is e bonyolult szövevény között.
A római uralkodó köröket pillanatnyilag sokkal inkább igénybe vette a Caesar halála után keletkezett helyzet tisztázása, semhogy Egyiptommal és királynőjével foglalkozhattak volna. Talán sokan azt is hitték, hogy Caesar halálával Kleopátra szereplése lezárult.
Pedig csak azután kezdődött...
 

Forrás: Ürögdi György: Kleopátra Gondolat 1972

Caesar életrajza

Legfontosabb csatái:

Alesia ostroma

A pharsalusi csata