Akit valaha is elkapott a vásárlási láz, annak érdemes lett volna az ókori Rómába is ellátogatnia, bizonyítja be Claire Holleran

Igazi világváros volt az ókori Róma: a Földközi-tenger térségének minden tájáról, sőt távolabbi vidékekről is ellenállhatatlanul vonzotta magához az árukat és embereket. Az időszámításunk előtti első század végére közel egymillió lakost számlált (más szakértők szerint el is érte a bűvös hetedik számjegyet) – a városiasodás ilyen szintjére a nyugati világ majdnem két évezredig nem jutott el, Londonban nagyjából 1800 körül laktak ennyien.

Mint a városban élők többsége, a rómaiak is a kereskedőkre voltak utalva az életvitelükhöz szükséges ételek, ruhák és egyéb áruk tekintetében. Az ókorból fennmaradt tárgyi és írásos emlékek egyaránt virágzó kiskereskedelemről számának be, az idelátogató számára a római utcakép legfeltűnőbb eleme a vásárlók és árusok hatalmas száma lehetett.

A kereskedők elözönlötték a város legforgalmasabb utcáit. A kis üzletek és műhelyek telezsúfolták a főútvonalakat, és átnyúltak a kisebb utcákra és oszlopsorokra is. A költő Martialis meg is jegyezte, hogy – amíg Domitianus császár nem korlátozta e tevékenységet – Róma egyetlen hatalmas boltra emlékeztetett.

Piaci és utcai árusok, mozgó és portékáikat agresszíven kínálgató kereskedők szintén elő-előfordultak a városközpontban. A sok embert vonzó templomok, fürdők, fórumok, cirkuszok, amfiteátrumok és színházak környékén szintén rengeteg árus gyűlt össze a nagyobb haszon reményében. A templomi árusok áldozati ajándékokat (például virágfüzéreket), az amfiteátrumok környékén lézengők pedig a Kr. e. 1. század közepén Cicero által is említett „műsorismertetőket” kínáltak a gladiátorjátékokhoz.

A helyben fogyasztható, romlandó áruk szintén szervesen hozzátartoztak a római utcaképhez. A sietős helybéliek számára ideális, mindig kapható étel volt egy kis kenyér, sült kolbász, tésztaféle vagy csicseriborsó.

                                                                                                                   Foto: Rome, HBO

A római utcai standok kinézetéről leginkább a Pompejiben vagy Ostiában (Róma kikötőjében) fennmaradt reliefek vagy falfestmények árulkodnak. Ideiglenes pultok láthatóak például azon a pompeji falfestményen, amely az amfiteátrumban kitört zavargást örökítette mg – erről a történelmi eseményről egyébként Tacitus is hírt ad annak kapcsán, hogy Kr. u. 59-ben a közeli Nuceria lakói lerohanták a tragikus sorsú várost. A kép hátterében fákra, illetve póznákra kifeszített ponyvatető alatt kialakított árusítóhelyeket látunk. Az amfiteátrum külsejére festett szöveges információk szintjén jelzik, pontosan hol is állhattak a standok.

Egy másik pompeji festményen a fórum mindennapjait vehetjük szemügyre. A különféle jogi ügyleteket, tanulók testi fenyítését, egymással diskuráló és hatósági közleményeket olvasgató embereket mutató ábrák között mozgóárusok is feltűnnek. Néhányuk körül láthatjuk áruikat is: az egyik férfi például fémedényekkel kereskedik, a melegétel-árus pedig egy nagy kondér mellett áll, amely alatt lobog a tűz.

                                                                                                                          Foto: Rome, HBO

Ketrecbe zárt állatok

Más kereskedők azonban jobban felszerelkeztek. Egy cipőárus például fapadokat helyezett ki a vevői számára, „boltját” pedig oszlopok közé kifeszített függönyökkel csinosította. A kenyér- és zöldségárusok termékeiket asztalokra vagy a földre tett kosarakba helyezték.

Egy ostiai márványreliefen a zöldségeit nagyobbacska kosárban tartó eladót látunk, valamint egy fából készült, kecskelábú asztalt, egy további reliefen pedig csirkéket és nyulakat tartalmazó ketrecei mellett egy asszony tűnik fel. A pulton egy tákban gyümölcsök sorakoznak(köztük valószínűleg fügék is), valamint egy csigás hordó. Ráadásul a vevők lenyűgözésére és szórakoztatására két majom is ugrabugrál. Egy Narbonne-ból származó temetői reliefen viszont azt látjuk, hogy más árusok sokkal mozgékonyabbak voltak, és tálcájukat vagy kosarukat nyakukba kötve keresték a vevőket.

Olyan festményt is ismerünk, amelyben az árus egyik keze a magasba lendül, hogy felhívja magára a figyelmet, a másikat pedig a portékára helyezi, mintegy arra buzdítva az embereket, hogy ők is lépjenek közelebb.

Ám a római kiskereskedők nem csupán jól láthatóak, de jól hallhatóak is voltak, összetéveszthetetlen rikoltozásukkal háborgatva a város lakóit. Seneca például arról panaszkodik, hogy igencsak zavarják a szállása alatti fürdőnél tevékenykedő árusok, s leírja a „tésztakészítők változatos kiáltozásait, a kolbász és édességárusok, valamint az utcai kifőzdék valamennyi eladója” által keltett zajokat.

Más írók koruk „halaskofiinak”, az utcai árusoknak az üvöltözését hasonlították riválisaik vagy ellenségeik silány költészetéhez, illetve beszédeihez. Így Martialis egy barátja bölcsességét méri a „főtt csicseriborsó áruséhoz”, vagy a halárus mindeneséhez „az áporodott bormérésekben gőzölgő kolbászokkal sertepertélő, ordítozó szakácséhoz”.

A város életét általában felsőbb osztálybeli rómaiak tudósításaiból ismerjük, akik szinte egyöntetűen csalással vádolják az árusokat, termékeik minőségét igencsak megkérdőjelezik.

Cialenus különösen csípős szavakkal nyilatkozik róluk: azt állítja, hogy egyes gátlástalan alakok disznóhús helyett köztudomásúlag emberhússal készítik ételeiket. Megjegyzi, hogy az emberi és disznóhús meglehetősen hasonló ízű és szagú, ezért a szerencsétlen vásárlók képtelenek megkülönböztetni egyiket a másiktól.

Egy 5. századi szerző pedig kijelenti, hogy némely árus vízzel töltött kupában teszi közszemlére portékáját, például a tojást vagy hagymát, így azok a valóságosnál sokkal nagyobbnak tűnnek.

A túlélés érdekében

A nők és a férfiak szabadon jártak-keltek, vásárlóként és eladóként egyaránt feltűntek Róma utcáin. Ugyanakkor gazdasági elkülönülés nagyon is létezett.

Az utcai árusok az olcsó mindennapi élelmet a szintén kevésbé eleresztett vevőkre próbálták rásózni. A mozgóárusok többsége maga is szegény volt, munkája alig valamicske hasznot hozott, amiből épphogy meg tudott élni.

Másfelől azonban a vendégeiket elkápráztatni kivánó tehetős vevők inkább a macellum épületébe látogattak, ahol jó minőségű élelmiszereket lehetett kapni. A fedett piacon egy nagyobb különlegesebb halért licitáltatták is a vásárlókat, és a legmagasabb árat ígérő vihette haza. A különösen értékes példányok, például a vösörmárnák hihetetlen áron keltek el. Még pénzkölcsönzők is kéznél voltak, ha netán a licitáló nem tudta zsebből fedezni az alaposan felsrófolt vételárat. Suetonius le is jegyzi, Tiberius császár mennyire megütközött azon, hogy három márnáért 30 ezer sestersiust is elkértek – ami egy római légionárius 30 évi zsoldjának felelt meg!

A halon kívül húsféléket is lehetett itt kapni, amelyek egy része állatáldozatokból származott (a keresztény vevők igyekeztek ezeket kerülni). A luxuspiacokon kapható csemegék közé tartoztak még az énekesmadarak, pelefélék és a csigák is.

A számító kereskedők házhoz is jöttek – ha tele volt a bukszád. Ovidius kellemetlennek találta ezt a szokásukat, tekintve, hogy szinte kizárólag pont akkor érkeztek, amikor a nőknek vásárolni támadt kedvük, s esdekelni kezdtek, hogy borítsák el őket ajándékokkal tetőtől talpig.

Az sem segített, ha az ember kijelentette, nincs pénze – az árus ugyanis gyakran hitelbe is odaadta portékáját.

A költők időnként az unatkozó arisztokrata háziasszonyok részéről az árusra leselkedő „szexuális fenyegetést” is szerették kifigurázni.

Összességében tehát az ókori Róma gazdaságának egyik legszembetűnőbb vetülete volt a városi kiskereskedelem, amelynek résztvevői egymással vetélkedve minden eszközt bevetettek, hogy rátehessék kezüket a vevők pénzére. Ha nem is mindenben, ebben a tekintetben Róma pontosan úgy működött, akár egy modern metropolisz.

Év végi költekezés Rómában

A már Európa-szerte elterjedt karácsonyi vásárok valószínűleg német földön lettek először népszerűek, ám a decemberi vásár, már az ókori Rómában is hagyománynak számított. A hónap végén ülték meg Saturnus tiszteletére rendezett Saturnáliát, s az év ezen szakaszát Catullus is „napjaink legjavának” nevezte. Tóga helyett kényelmesebb viseletet öltöttek magukra az emberek, ettek-ittak, amennyi beléjük fért, a barátok ajándékokat váltottak egymással, sőt ilyenkor még a rabszolgákat is lazább gyeplőre eresztették.

Az ajándék legtöbbször egy sigilla, azaz kis cserépfigura volt. A vásár is erről kapta a nevét: sigillaria. A kereskedők a későbbi középkori városmag területén, a Mars mezején (Campus Martius) állították fel ideiglenes standjaikat vagy vászontetős bódéikat.

A decemberi vásárt a császárság elején, Kr. e. 25-ben az Agrippa által emeltetett Porticus Argonautarumban, az Argonautákról elnevezett oszlopcsarnokban rendezték.  

Juvenalis egyik szatírájában megemlíti, hogy a szomszédasszonyaikkal lépést tartani akaró nők elvárták, hogy a vásárból származó kristályvázákkal és gyémántgyűrűkkel gazdagodjanak.

Ahogy napjainkban is, a decemberi vásárok hozzájárultak a város ünnepi hangulatához. A gyerekeknek ilyenkor egy kis zsebpénzt is adtak, hogy ked

Forrás: BBC History 2013. május

Kiegészítés:

Ókor növényi táplálkozása

RÓMAIAK

Földművelő politikusok

Itália termékeny földje kedvezett a mezőgazdaságnak. Rómában hosszú ideig a földművelést tartották a szabad emberhez egyedül méltó foglalkozásnak. A korai századokban az államférfiak, hadvezérek is folytattak ilyen jellegű tevékenységet, melyet családneveik is jeleznek: Cicero (cicer: borsó); Fabius (faba: bab).

A híres római kása

A hüvelyeseken kívül (bab, borsó, apró szemű lencse) termesztettek sárgarépát, feketegyökeret, spárgát, karalábét, káposztát, tökféléket is. A hagymák különféle változatait ismerték: vöröshagyma, fokhagyma, póré-, mogyoró-, metélőhagyma, és szívesen fogyasztottak gombát is. A római polgárok konyhája igen egyszerű volt. Étkezésük alapját hosszú időkön keresztül a kásafélék képezték, melyet tönkölybúzából (puls) vagy babból készítettek.

Hódító Róma – görög hatás a táplálkozásban

A birodalom terjeszkedése következtében új táplálkozási szokások (élelmiszerek, ételkészítési eljárások) áramlottak Rómába. A korabeli történetírók úgy tartották, hogy Róma a világ gyomra. Ez a titulus onnan ered, hogy a leigázott, meghódított területek népei látták el Rómát élelemmel. A görögökkel való kapcsolat számos változást eredményezett. Az addig ismeretlen élesztő megjelenése újdonságot hozott. A szinte kizárólagos kását kezdte felváltani a kenyér. Az első pékségek i.e. 170 táján alakultak, a lisztet nagy kőmalmokban őrölték, dagasztógéppel dagasztottak, és kemencében sütöttek. A szegényebbek azonban továbbra is kását és főzeléket ettek, a kenyérfogyasztás számukra luxus volt.

Az elpusztult város titkai

A kor étkezési szokásairól sokat elárulnak a Pompeji területén feltárt romok régészeti leletei. Pompeji egy Nápoly melletti település, melyet a Vezúv lávája borított el i.e. 79-ben. Maradványai között feltártak egy jó állapotban lévő sütőkemencét, ahol megőrződtek a kenyerek. Az egykilós kerek cipók  héján még a pék neve is jól olvasható. A pizzák elődei a következőképpen készülhettek: a lapos kelt tésztát olívaolajjal megkenték, fűszerezték, mézzel édesítették, majd köveken megsütötték. Az alapanyagok beszerzése, az adás-vétel a piacon, a  Forumon zajlott le. A téren az árusok fabódéi sorakoztak, itt árulták a gyümölcsöt, zöldséget, és a  mindennapi élethez szükséges eszközöket, edényeket, cserepeket is.

Ókori gyorséttermek

Ki gondolná, hogy az ókori Rómában már léteztek falatozók (thermopóliumok) is, ahol meleg étel és ital fogyasztására lehetett betérni? Az épület elülső részében az elvitelre szánt ételt lehetett átvenni, a hátulsó rész pedig étteremként működött. Az arénákban, a cirkuszi előadások alatt, a közönség a mai pattogatott kukoricához hasonló pörkölt csemegét, csicseriborsót ropogtatott.

Fitnesz-menü a görögöktől

Görög hatásra csökkent a főzelékfélék és hüvelyesek súlya, helyette növekedett a saláta és gyümölcs népszerűsége. A rómaiak az átvett (görög) minta szerint sokféle zöldséget fogyasztottak, és színvonalas konyhakertészeteket létesítettek. Sokféle salátát termesztettek: fejes, fehér, vörös endívia, kappadókiai. Ezen kívül fogyasztották az árvacsalánt, cikóriát, papsajtot, pitypanglevelet is. Bölcsen tették, hiszen a keserű anyagokat tartalmazó zöldek fokozzák a májműködést, és elősegítik a szervezet méregtelenítését. Diocletianus császár minden étkezés előtt egy nagy adag zöldsalátát fogyasztott. Split városában, palotája kertjében, pedig a birodalom legjobb salátáit nevelték számára. Távolabbi területekről különféle gyümölcsöket, nemesített növények magvait hozatták be Rómába. Így vált ismertté a szidoni birsalma, a krétai málna, vagy a fekete-tengeri cseresznye. De fogyasztották a szilvát, almát, körtét is. A gyümölcsöket nemcsak nyersen ették, hanem hamuban sütötték, mézben főzték, vagy aszalták is.

Ördögi fűszer: az asafoetida

Fűszerek közül a széles körben ismert ánizs, bors, kömény, kapor, zeller, koriander, menta használatán kívül olyan érdekesség is megtalálható a római konyhában, mint az asafoetida. Ezt a gyantaféle növényt orrfacsaró illata miatt ördöggyökérnek is nevezik. Mártások alapanyagaként szerepelt, illetve étkezés előtt a tányért dörzsölték be vele. Ma főleg az indiai konyha használja előszeretettel.

Amforák kincse: olaj és bor

A birodalom terjeszkedése következtében a gabonatermelés háttérbe szorult, mivel a meghódított tartományok (Szicília, Egyiptom, Hispánia, Gallia) biztosították a gabonaellátást. Helyette viszont elterjedt a szőlő-, olaj- és gyümölcstermelés. A bor élvezetét, a szőlő művelését is a görögöktől sajátították el, ahogy a az olajfa kultúráját, az olaj használatát is. A rómaiak legfontosabb itala a bor volt. A mustot és a bort agyagedényben tárolták. Az olaj pedig nélkülözhetetlen volt a főzésnél, világításnál, de kenőcsöket, gyógyszereket, kozmetikai cikkeket is készítettek belőle. Az olajbogyókat érés után kosarakba szüretelték, majd olajprésben kisajtolták. Amforákban vagy hordókban tárolták. Fontos gazdasági ágazat volt a méhészet. A mézet édesítőszerként, valamint gyógyászati célokra használták, pl. torokfájás, hűléses betegségek esetén. A tenyésztett állatok közül a kecske és a juh tejét fogyasztották. Sajtot is készítettek, a tej megaltatására a fügefa nedvét alkalmazták.

Apicius – az ókori sztárséf

A római konyhaművészetet Apicius neve fémjeli, aki az ókor leghíresebb szakácsa volt. Az i.e. 25 körül élt gazdag arisztokrata a legkiválóbb római ínyenc volt. Nemcsak művelte, hanem tanította is a főzés tudományát. Kedvenc ételeinek receptjeit szorgalmasan összeírta, ebből jött létre később az első receptkönyv: Konyhaművészet néven.

Ókori táplálkozás jellemzői:

Az ókori népek étkezéséből és konyhaművészetéből mi is tanulhatunk, a következőket érdemes lenne nekünk is megszívlelni:

- zöld leveles növények, saláták kiemelt fogyasztása

- hüvelyesből készült ételek, kásák fogyasztása

-olívaolaj használata

-mézzel és aszalt gyümölcsökkel történő édesítés.

Forrás: http://www.lettudatos.com/okor-novenyi-taplalkozasa-iv.html