2013.08.07. 20:34, Peter Heather
A Római Birodalom a Kr. u. 3. század elejére elérte a legnagyobb földrajzi kiterjedését. Edward Gibbon 18. századi történész a Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története című művében Róma aranykorát a 2. század közepére, antoniusi időszakra teszi, de a Közel-Keleten még a 190-es években is folyt a területszerzés. A birodalom ekkor egyik átlója mentén Hadrianus falától Mezopotámiáig terjedt. E hatalma terület földbirtokos elitjei átvették a római értékeket: tógát viseltek, élvezettel fogyasztották a bort és az olívaolajat, villákban laktak, a városi tanácsokban dolgoztak és pénzt áldoztak arra, hogy gyermekeik klasszikus oktatásban részesüljenek. A császárokat isteneknek tartották, az eredetileg leigázott alattvalók pedig boldogan ismerték el minden római intézkedés földöntúli elrendeltetését és helyénvalóságát.
A 230-as években azonban egyik napról a másikra vége szakadt a rendnek és a jólétnek. A 2. század belpolitikai stabilitása után 50 év alatt több mint 20 császár váltotta egymást. a bajok alapvető oka az volt, hogy a Szászánida-dinasztia irányítása alatt álló új közel-keleti birodalom szuperhatalommá vált. Ez a megújult Perzsia 230-260 között addig példátlan módon egyesítette a Közel-Keletet, és három óriási vereséget mért a római császárokra. Egyiküket – Valerianust – el is fogták, és I. Sápúr perzsa király udvarába hurcolták, ahol megalázó körülmények között töltötte hátralévő napjait. Halála után bőrét lenyúzták [kitömték szalmával], s győzelmi trófeaként őrizték. Róma, hogy ezzel az új veszéllyel dacolni tudjon, kénytelen volt megnövelni hadseregét, ami pénzügyi és politika válságot idézett elő. Az új csapatokat meg kellett fizetni, a császárnak pedig a perzsa fenyegetés miatt szinte állandóan a birodalom keleti felén kellett tartózkodnia, ami viszont azt eredményezte, hogy a nyugati tartományokon – és magán Rómán – kevésbé tudta rajta tartani a szemét. Ettől az ottani elit elhanyagolva érezte magát, mindennek hatására pedig trónkövetelők, sőt trónbitorlók is feltűntek.
A rómaiak két generációra és hatalmas kormányzati erőfeszítésekre volt szükség, hogy a perzsa fenyegetéssel szembe tudjanak szállni, de a 4. századra helyreállt az egyensúly. Diocletianus és Constantinus sok katonai és pénzügyi problémával megbirkózott, és minden jel arra mutat, hogy a 4. századi birodalom már virágzó gazdasággal és életerős kultúrával rendelkezett, és sikeresen irányította lojális földbirtokos elitjét, jóllehet annak tagjai ekkor már nem saját városi tanácsaikban, hanem a birodalmi közigazgatásban dolgoztak. A késő Római Birodalomnak kétségtelenül nehézségekkel kellett megküzdenie - különösen az állami politika szintjén, ahol a súrlódások, sőt a sok birodalmi udvar közötti helyi polgárháborúk is gyakoriak voltak -, az összeomlástól azonban távol állt. Az újperzsa uralkodók saját államuk belső konfliktusai miatt többé már nem tudtak olyan győzelmeket aratni Róma felett, mint a 3. században.
A Római Birodalom ebben az időben szakadt szét keleti és nyugati részre. A Keletrómai Birodalom – amely ugyanolyan intézményi keretek között működött, mint a nyugati, hasonló gazdagsággal rendelkezett, és lakói is nagyjából azonos módon vállaltak szerepet a politikában –a Nyugatrómai Birodalom összeomlása után még évszázadokig képes volt fennmaradni. A nyugati rendszer bukásának okát tehát nem a birodalom belső szerkezetében kell keresnünk.
A Nyugatrómai Birodalom összeomlásának történetéből egyértelműen kiderül, hogy abban főként a germán ajkú kívülállók – a „barbárok”, ahogy a rómaiak nevezték őket – jelentős szerepet játszottak. A gótok két nagy csapata 376-ban a Dunán átkelve betört a római területre, majd két évvel később hatalmas győzelmet aratott a keleti császár, Valens felett, megölve őt és seregének kétharmadát – több mint 10 ezer embert. Győzelmük hatására a római állam 382-ben arra kényszerült, hogy a gótknak az állandó, félig autonóm területet engedjen át. E gótok leszármazottai később Alarik vezetésével betörtek Itáliába, ahol 410-ben kifosztották Róma városát, majd 418-ban Gallia délnyugati részén telepedtek le. Ebből a kolóniából alakult ki fokozatosan a független Vizigót Királyság, amely 476-ban – az utolsó nyugatrómai császár, Romolus Augustulus hatalmának megdöntésekor a Loire-tól a Gibraltári-szorosig terjedt.
A Nyugatrómai Birodalom többi utódállama is hasonló képen jött létre. A britanniai angolszász királyságok magját germán hódító alkották, Gallia délkeleti részén pedig 450 után egy burgundi uralom alatt álló királyság alakult meg. A germán szvévek vagy szvébek Északkelet-Hispániában alpítottak királyságot, a vandálok és az alánok Észak-Afrikában, a frankok Észak-Galliában, az osztrogótok (keleti gótok) pedig végül Itáliában vették át az irányítást. 476 után az egykori Nyugatrómai Birodalomnak már csak egy töredéke volt „igazi római” uralkodók kezén, területének zömét a jövevények uralták. Mindegyik népcsoportra jellemző, hogy a kezdeti megszállás után először csak a behatárolt római területen telepedett le, majd elindult egy önszerveződési folyamat, amely a független, központosított állam létrejöttéhez vezetett. E közismert tények alapján a Nyugatrómai Birodalom összeomlásáról szóló krónikás mindegyike tulajdonít bizonyos szerepet a barbároknak. Ám mióta a történettudomány lefokozta a 3. századi válságot és teljes mértékben elismerte a késői birodalom életképességét, a barbárok szerepe is felértékelődött.
A barbárok közül kétségtelenül Attila, a hun vezér volt a leghíresebb. 440-től453-ban bekövetkezett haláláig a Konstantinápolytól Galliáig terjedő hatalmas területen félték a nevét – ha uralmát nem is sikerült mindenütt meghonosítani. Ám ha jobban megnézzük, Attila jelentősége háttérbe szorul. A hunok vezére meg sem próbálta leigázni a Római Birodalmat, beérte azzal, hogy fenyegetésekkel „védelmi pénzeket” csikarjon ki. Sokkal fontosabbak azok a névtelen királyok, akik a hunok legkorábbi támadásait 370 körül először Európa széleire, a Fekete-tengertől északra fekvő területekre, majd egy generációval később az Európa szívében elterülő nagy magyar Alföldre terelték át. A hun betörések nyomán kitört pánik a zömében germán jövevények két nagy hullámát római földre sodorta: 376—ban a gótok és néhány más törzs, 405-406-ban pedig a vandálokkal, alánokkal és szvévekkel együtt további gótokat. Az igazi veszélyt tehát nem a hunok, hanem ezek a birodalmon belüli barbárok jelentették. Ennek okait könnyen átláthatjuk. A római állam legfőbb bevételeit a földművelés megadóztatásából szerezte; ezekből tartotta fenn a hadsereget, valamint az állam létét biztosító összes többi központi intézményt. Valahányszor egy barbár horda római földön megütközött római sereggel, az adott terület adótermelő képessége erősen – általában mintegy hatheted részével – csökkent. Amikor pedig valamilyen barbár népcsoport elfoglalt egy darabot a római területből vagy egyezmény alapján letelepedett rajta, az adott körzet többé nem adózott Rómának.
Ezért a nyugati birodalom – különösen 405-406 után – ördögi körbe került: minden egyes barbár győzelem megnyirbálta bevételeit, ezáltal csökkentette seregeinek nagyságát, vagyis a eljövendő támadásokkal szembeni ellenálló képességet. A Nyugatrómai Birodalomnak már 420-ra elfogytak azok az anyagi eszközei, amelyekkel megfelelően pótolni tudta volna 405-406 óta elveszett katonáit. A 420-as katonai lajstromokból kiderül, hogy megfelelő mennyiségű újonnan toborzott haderő híján a helyőrségi csapatokat sorolták át a tábori egységekhez. Az ezt követő években a helyzet csak rosszabbodott, és a nyugatrómai állam két emberöltő alatt – a seregeinek fenntartásához szükséges anyagi eszközök hiányában – elsorvadt. A nyugati birodalom sok részében még maradtak római földbirtokosok (pl. Sidonius Apolliniaris, a szentként tisztelt római politikus, író és püspök), nekik azonban nem volt más választásuk, mint hogy valamiféle egyezségre jussanak a környékükön található barbár hatalommal.
A barbárok tehát nyilvánvalóan tényezői voltak a belső forradalomnak. De vajon okai voltak-e? Ha alaposan megvizsgáljuk a barbárok történetét, joggal hihetjük, hogy az összeomlás igazi magyarázata nem a meggyengült birodalomban, hanem a megerősödött barbárokban rejlik. Ma már világos, hogy a római korszakban a germán Európa is átélte a maga forradalmát: a sokkal termelékenyebb mezőgazdaság jóval nagyobb és sűrűbb népességet eredményezett. a 4. században ez a népesség már nagyobb, jobban felfegyverzett és koherensebb politikai entitásokba is szerveződött, amelyek inkább képesek voltak ellenállni a római birodalmi agressziónak. E forradalmat túlnyomórészt a Római Birodalommal való politikai, gazdasági, sőt kulturális kölcsönhatások váltották ki, és ezzel magyarázható, miért nem lehetett a 376-ban érkező gótokat egykönnyen legyőzni.
Ráadásul ez a forradalom, amint elérte a római földeket, felgyorsult. A királyságokat alapító törzsi csoportok (vizigótok, vandálok, osztrogótok) már nem a germán világ ősi, korábban is létező információi, hanem új, római földön létrejött, sokkal nagyobb képződmények voltak. Közülük az elsőt nem a 410-ben Rómát kifosztó horda, hanem Alarik gót hadvezér történelmi öröksége hívta életre. A kezdetben különálló erők elsősorban azért egyesültek, hogy megvédjék magukat a római agresszióval szemben.
Minden túlélő és királyságot alapító barbár hódító csoportra jutott egy másik, amely katonai vereséget szenvedett és megsemmisült. Ezek a csoportosulások, amelyek kezdetben csak a túlélés érdekében szerveződtek, vezéreik további nemzedékei (pl. a vizigót király, Eurik) alatt tökéletes helyzetbe kerültek ahhoz, hogy az általuk uralt területeket kiterjesszék – miközben Róma állami bevételei megcsappantak, hatalma meggyengült. Róma bukásának gyökerei tehát nem a Római Birodalom megroggyanásában keresendők, hanem abban a fejlődésben, amelyre a nem római világot e hatalmas, gazdaságilag erős és agresszív szomszéd mellett eltöltött 500 év veszélyei és lehetőségei ösztönözték.
Fordította: Boross Anna
Forrás: BBC History Magazin 2013. májusi szám