Ünnep az ókori Rómában (február 15.). Már a legkorábbi ránk marad római naptárakon szerepelt, és maguk az ókori szerzők is kiemelték, elismerték ősi jellegét.

A szertartás egyik legjobb leírását Plutarchos adja a Romulus-életrajz 21. fejezetében: "Két kecskét vágnak le, majd két nemesifjú homlokát véres késsel érintik, de mások azonnal letörlik a vért tejbe mártott gyapjúkendővel. A két ifjúnak homloktörlés után nevetnie kell; majd a kecskék bőréből szíjakat hasítanak, a derekukon övvel, de egyébként teljesen mezítelenül futásnak erednek. A kezükben lévő szíjjal minden szembejövőre rávernek. Fiatal asszonyok nem futnak el az ütlegelés elől, abban a hiszemben, hogy az könnyebbé teszi a szülést és hamarabb esnek teherbe." (Máthé Elek fordítása)
Az ünnepi szertartás, melynek vezetője a flamen Dialis volt, mindig a Palatinus-domb aljában lévő Lupercal-barlangnál kezdődött: a hagyomány szerint itt táplálta Romulust és Remust az anyafarkas. A szertartást végzők (a lupercusok) egyfajta "papi" testületet (sodalitas) alkottak, ami két részre tagozódott (Quinctiales és Fabiani), míg Iulius Caesar ki nem egészítette egy harmadikkal, Iuliani néven.

A Lupercalia eredetének és jellegének értelmezésében egyelőre nincs tudományos konszenzus. Már a lupercus etimológiája is problémás: csak annyi tűnik bizonyosnak, hogy a szó a latin lupus 'farkas' szó valamilyen képzett alakja. Az ünnep lényegéről, éppen a szertartásban előforduló elemek homályossága miatt, szintén vitáznak a vallástörténészek: értelmezhető beavatási rítusként, termékenység-előidéző vagy tisztító szertartásként, sőt a görög Lykaia átvételeként is. A ránk marad forrásanyagban ezen magyarázatok mindegyike mellett - és ellen - találhatunk érveket. Ráadásul egy konkrét istenség sem hozható kapcsolatba a Lupercaliával: az ókori magyarázók ugyan több javaslattal is előálltak (Pan Lycaeus, Liber, Faunus, Iuno Lucina stb.), ám a modern kutatók inkább a római vallás egyik ősi jellegzetességét látják itt, ami Th. Köves-Zulauf megfogalmazásában 'a szent tárgyak mélyén rejtőző, csak hatásaiban megnyilvánuló, csupán tudott, de nem ábrázolt, ember alakú isteni személy; a kultikus tett, amely ki nem mondva egy mitikus eseményt jelenít meg.'
Noha a szertartás a köztársaság utolsó, válságos évtizedeiben is élő volt, az áldozat helyszíne, a Lupercal-barlang elhanyagolt állapotba került: Augustus Caesar ugyanis a Monumentum Ancyranum feliratában büszkén hivatkozik arra, hogy - számos más kultuszhellyel együtt - ezt is újjáépíttette. Ezen felül - Suetonius szerint - bizonyos erkölcsi szigort is életbe léptetett: "megtiltotta, hogy serdülő ifjak fussanak a Lupercalián" (Lupercalibus vetuit currere inberbes). A császárság évszázadaiban az ünnep Rómán kívül is gyökeret vert. Sőt olyannyira kedveltté vált, hogy amikor a Kr. u. 5. század vége felé Gelasius pápa Rómában be akarta tiltatni e pogány szertartást, egy Andromachus nevű senator heves támadást indított ellene, mondván: a betegségek elleni védelemtől fosztaná meg így a várost.

Forrás: http://www2.szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon.php?s=Lupercalia